Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-09 / 83. szám

1986. április 9., szerda „Tanító néni, kérem...” Botűzve A címben jelzett megállapítás szinte megalakulása óta jellemzi a Tevan Andor Nyomdaipari Szakközép- és Szak­munkásképző Iskola KlSZ-szervezetének és tanulói szak- szervezetének lapját. A tavasz három ünnepéről rövid, velős megemlékezéseket írtak a diákszerzők, olyannyira, hogy a nőnapot egy kifejező képpel ábrázolták mindösz- sze. S ezzel el is érkeztem a legutóbbi Betűzve legjellem­zőbb vonásaihoz: rövid, tömör írások, műfaji sokszínűség, tartalmi gazdagság mellébeszélés nélkül. Ahogyan azt az Érettségi előtt című riportban teszi a szerzőpáros. A végzősök szépítés nélkül jellemzik az elmúlt négy évet nyilatkozataikban, kritikával és önkritikával szólva az iskolai életről és saját hibáikról is. Ugyanez az irigylésre méltó őszinteség jelenik meg a versekben, vagy éppen a síelésről szóló színes leírásban. A hírek rövidek és velősek, a műfaj szabályainak megfelelően készültek, mégis van bennük valami egyéni, diákos. Hogy mégis mit tudnék ajánlani azoknak, akik e szép kivitelű diáklaphoz hozzájutnak? Egy első évfolyamos szak­munkástanuló lányka, Kiss Gabriella írását, amelynek a címe: Beszél majd az utókor. Kiről? A szerző — ha nincs is tisztában a publicisztika jellemzőivel — igen érdekes gondolatokat fogalmazott meg az osztályközösség erejéről, a „stréberség” rossz értelmezéséről. Arról, hogy tanulni nem bűn, nem lenézendő jellemhiba, s hogy e divatos, de helytelen nézet ellen egy jó közösség hogyan tud eredmé­nyesen küzdeni. A szerző persze bátran elmondja küzdel­müket is a „csináld azt, amit mondanak” elv ellen. Ebben némileg vitatkoznék az oktatóval vívott harcban láthatóan megedződött elsőévessel, mert a nagybetűs életben bizony elég gyakran azt kell csinálni, amit mondanak. S néha ki is derül, hogy helyes az utasítás. Mert el lehet képzelni, bár tizenévesen nagyon nehéz lehet, hogy valaki okosabb, többet tud nálunk is. Nagyon szeretem a diákhumort. íme belőle egy kis íze­lítő: „Nevelő: Aki nem ismeri a múltat, az szellemileg cse­csemőkorban marad. A tanuló: Ez az örök ifjúság titka.” (Azt azonban zárójelben megjegyzem, hogy az „import­humor” a lap utolsó oldalán már kevésbé tetszett.) (bse) Módszertani tábor Püspökladányban Domokos Imréné kiváló ta­nító Gyulán a Törökzugi Ál­talános Iskola igazgatóhelyet­tese, 35 éve pedagógus, ebből három évtizeden át alsósokat tanított, főleg első és máso­dik osztályosokat. Ma már csak heti nyolc órát van a tanteremben, rajzórákon. — Most is tanító néninek érzi magát? — Míg élek, tanítónak val­lom magam, ennél szebb cím és feladat nincsen. Ennek készültem, ezt csináltam egész életemben. Csodálatos átvezetni a gyerekeket a já­ték korszakából a munkás­életbe. Talán nagyobb vál­tozás, mint ez, nincs az éle­tünkben. Olyan kapuk nyíl­nak meg az első osztályban, mint soha többé. — írás, olvasás, számo­lás ..., amit addig nem tud­tunk. — Mikor iskolába kerül hat-hét éves korában az em­berpalánta, szellemileg egy más világba jut. Mindannak az alapját, ami később ki­teljesedett emberi lénnyé te­szi, itt kapja meg. Innen in­dul, itt vág neki igazán az életnek. Ekkor van a legna­gyobb szüksége a segítségre. — Ebben a tanító szerepe döntő. Ha őt szereti a gye­rek, szívesen tanul, s öröm­mel jár az iskolába, felol­dódnak a gátlásai. — Manapság a félénk, bá­tortalan gyermek jóval ke­vesebb, mint régen volt, a közösségi életet megszokják a bölcsődében, óvodában. S onnan, meg otthonról eredő­en rengeteg információval érkeznek. Igaz, a követelmé­nyek is nagyok. — Régen és most, és biz­tos a jövőben is, az iskolai élet legnagyobb élménye ma­ga a tanító néni. Szinte neki tanul a gyerek, az ő elisme­réséért. Mi ennek a titka? — Nem titok, hogy a meg­értés és a szeretet- A gyer­mek és a hivatás szeretete. Szoktam mondani, hogy a pályaelhagyók vagy akik rá se léptek végzés után erre az útra, igazán nem is ké­szültek rá. De visszatérve a kérdésre: minden gyermek más és más, mind egy-egy külön világ és hamar kap­csolatot kell találni velük, a nagyon szívből jövő, őszinte ragaszkodásukat hasonlóval viszonozni. Csak így érzik magukat biztonságban, ami annyira fontos az átmeneti idők nehézségei közepette. — Zárkózott gyerekek min­dig voltak, hogyan lehet ezt feloldani? — Sokféleképpen. Mondok egy példát. Volt egy tanít­ványom, akiből az igen-nem feleleten kívül mást hónapo­kon keresztül nem lehetett kihúzni, bármiről volt szó. Egy faluból költöztek Gyu­lára, pont akkor, ahogy is­kolás lett. Sok mindennel próbálkoztam, hogy szóra bírjam, s egyszer a faluról kezdtem kérdezgetni. S ez volt a kulcs hozzá, erre nyílt meg azzal, hogy a régi életé­ről beszélhetett. Egy másik­nál ugyanezt a szerepet a lo­vak töltötték be. — Az érzelmi alap tehát elengedhetetlen feltétele a tanításnak? — Az eredményes tanítás­hoz okvetlenül szükséges, hogy a gyermek ne csak el­fogadja, hanem szeresse is a tanítóját és bízzon benne, mert nem kis munkára szö­vetkeznek. Hiszen nemcsak a tanítás munka, hanem a ta­nulás is. Az oktatás folya­mán a tudás elsajátítása a munkára való fokozatos ne­veléssel történik. A tanulás először apró, később nagyobb feladatok elvégzését igényli állandóan. Ezek megoldása, teljesítése az elért eredmény örömét adja, a siker pedig a további ösztönzést. Elképzel­ni is rossz, mi lesz azzal, aki nem szereti meg a tanulást, az iskolát, aki csak kény­szerből jár oda több mint tíz évig, mivel az általános után a középfok jön majd min­denki számára. — Régen arra biztatta az iskola a szülőket, hogy ott­hon segítsenek a tanulásban, ma meg, majdhogynem lebe­szélik őket... — Én is azt mondom, ne tanítson a szülő — az az is­kola dolga —, de nézze meg, mit és hogyan csinált a gyermeke, s kérdezze is, hogy mit tanult? S főleg: hagyja, hogy elmondja élményeit és a problémáját, mert ha nem hagyja beszélni, később már hiába kérdi, csak igennel, nemmel válaszol. Általános pedagógus tapasztalat, hogy a gyerekek beszédéhesek. — Általános panasz, hogy nehezebb a táska, mint a gyerek, sokan gerincferdü­lést kapnak és a fogakkal is baj van. — Mi a táskán úgy köny- nyítünk, hogy ami otthon nem kell, az az iskolában maradhat. Az iskolabútorral viszont baj van nálunk is, a jövő évtől kezdjük lecse­rélni. Az egyszemélyes asz­tal mellett ketten ülnek, de ez még hagyján, ennél is rosszabb, hogy lelóg a ki­csik lába és nem tudják ki­támasztani a hátukat, ön­kéntelenül legörnyednek és túl közel kerül a szemük a könyvhöz, füzethez. Még jó, hogy a világításunk első­rendű. Tény az is, hogy ko­rán romlik a gyermekek fo­ga, nálunk viszont saját fog­orvosi rendelő van az isko­lában, fogorvosnővel, asszisz­tenssel. Rendszeres szűrés fo­lyik, s utána a kezelés. Itt rossz foga csak ideig-óráig lehet valakinek, mert hely­- ben van minden, s olyan a bánásmód, hogy a félős ki­csi is hamar megnyugszik... Vass Márta Fotó: Szőke Margit A KISZ KB, a Hazafias Népfront, a Művelődési Mi­nisztérium és a Magyar Nemzeti Múzeum fiatal nép­művelők és pedagógusok szá­mára módszertani tábort szervez Püspökladányban 1986. augusztus 1—10-ig. A tábor célja, hogy a történeti játszóház, mint sajátos köz- művelődési forma alapelve­it megismertesse, s felkészít­se a résztvevőket történeti játszóházi foglalkozások meg­tartására. A történeti játszóház mód­szertani táborára 1986. áp­rilis 30-ig lehet jelentkezni a Magyar Nemzeti Múzeum közművelődési osztályán (Budapest VIII., Múzeum krt. 14—16. 1370). A jelent­kezés tartalmazza a jelent­kező személyi adatait (név, életkor, foglalkozás, pontos cím, munkahely és annak cí­me), és egy rövid „bemutat­kozást”, melyben a jelentke­ző vázolja, hogy eddigi mun­kája során szervezett-e ha­sonló programot, vezetett-e hasonló foglalkozásokat, s ta­pasztalatait hogyan kívánja munkája során hasznosítani.

Next

/
Thumbnails
Contents