Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-17 / 90. szám
o 1986. április 17., csütörtök Pap Gyula hagyatéka Orosházára kerül Századunk magyar piktú- rájának egyik legmarkánsabb egyénisége volt az 1899. november 10-én Orosházán született Pap Gyula festőművész, érdemes és kiváló művész (1972., 1981.) Az elmúlt év őszén szülővárosában, a Petőfi Művelődési Központban fotóiból rendeztek nagyszabású kiállítást, amelyet aztán özvegye, dr. Haulisch Lenke művészettörténész a várinak adományozott. A nagy sikerű fotókiállítás rendezésének alkalmából született meg az az elhatározás, hogy Pap Gyula hagyatékának illő és méltó gondozója Orosháza lehetne. Az özvegy és a város tanácsa ez év elején állapodott meg arról, hogy az őszi tárlatot újabbak követik; a bemutatott alkotások utána a város kezelésébe kerülnének. Szó van arról is, hogy a közeljövőben egy állandó Pap Gyula-kiállítást rendeznének be Orosházán. Legközelebb ősszel lesz újabb bemutató, akkor a művész grafikáinak egy részével ismerkedhetnek meg az érdeklődők. 'Pap Gyula, megyénk nemzetközi hírnevet szerzett szülötte a bécsi Grafikai Intézetben, a budapesti Ipar- művészeti Iskolán (Haran- ghy Jenőnél), majd a wei- mari Bauhaus munkaközösségében végezte tanulmányait. 1926 és 1934 között a berlini Itten-Schule tanára, a felszabadulást követően — 1949 és 1962 között — a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanít. Az első gyűjteményes kiállítás, amelyen részt vett, 1920-ban volt Bécsben; ezt követően Berlinben, Amszterdamban és Utrechtben szerepelt alkotásaival. Az első önálló hazai bemutatkozása 1934-ben volt Budapesten a Fränkel Szalonban. Ezt követően 1937-ben a Tamás Galériában, 1942-ben az Alkotás Művészházban, már a felszabadulás után, 1947- ben a Képzőművészeti Szabadszervezetben, 1956-ban az Ernst Múzeumban, 1962- ben a Csók Galériában, majd 1972-ben a Műcsarnokban állított ki önállóan. A Művészeti Lexikon szócikke szerint Pap Gyula „expresz- szionista tanulmányfejek, a Martinász. Pap Gyula grafikája szerkezetet hangsúlyozó csendéletek, munkásábrázolások után újabb képei a szocializmus építéséhez kapcsolódnak. Művészetének ereje a drámai, monumentális hangvétel.” (N. L.) 0 magyar építészet századaibél © Középkori falusi templomok Veszprém előtt a vonatról is jól látjuk az ösküi körtemplomot, de a megszámlálhatatlan emlék közül csak azt említjük meg, melynek képét mindnyájunknak őrizni kellene. Északra fordulva, a Rába partján meg- ejtően szép Rábaszentmik- lós szokatlan karéjos tago- zású temploma (12. század). Alaprajza a lóhere leveleinek elhelyezkedéséhez hasonlít. Sopron előtt Hidegség nevét említjük. Nehéz megA kallósdi kerek templom (13. század) mondani, miért nevezi az építészettörténet „igénytelen falusi templomnak”, hiszen szentélyének a 11-12. századi festményei hazánk legrégibb középkori freskóiból valók. Nyugati határúnkról Velemér 13. századi téglatemploma nem csupán festői fekvése, harmonikus tagoltsága miatt érdekes, de a neves Aquila János festményeivel is ékes. Aquila pedig példája annak, hogy olaszos műveltsége nem gátolta a magyar szokások, viselet és ikonográfia megörökítésében, még a felcsillanó művészi öntudat jeléül önarcképét is megfestette, akár születése helyén, Bántornyán. Egyik legszebb kora gótikus épületünk a ve- leméri. A Zala völgyében Kallósd inthet megállásra. Kerek temploma szinte észrevétlen bújik meg az erdő- alji dombon, csodálatosan élve a tájban, s bár stílusa a román kort idézi (13. század), alig hat méter átmérőjű belsejében gótikus csúcsíves ülőfülkesor teszi eredetivé. Egregy Hévízzel határos, s a középkori falura csupán temploma emlékeztet, de páratlan építészeti kultúrával. Ahogy közeledünk a rendkívüli egyszerűségével, közvetlenségével megragadó 13. századi templomocská- hoz. már vonzzák szemünket a templomhajó és a torony arányai, s közelében, mintha csak nyújtóznunk kellene, hogy tetőgerincét elérjük. Aztán felfelé tartva a hegyen, a szőlők és kukoricások között, visszatekintve rá egyre nő a táj fölé, s Fülep Lajos szavaival: „átformál, felemel, s magával együtt remekművé tesz egy vidéket, akárcsak a segestai görög templom a maga környezetét.” Az egregyi templom nem szegényes mása a román kor nagy remekeinek, hanem kőbe testese- dett formája az Árpád-kori magyar falu jogi helyzetének, művészi ízlésének, technikai tudásának, hitének, társadalmi és anyagi adottságának. Egy újfajta építészettörténetben bizonyosan több megbecsülést kapnak az olyan „igénytelen emlékek” is, mint a pompás freskókban bővelkedő Pécs közéli cserkúti (13. század), a parányi hetvelyi gótikus (13. század), a mecseknádasdi, ugyancsak freskómaradványokkal ékes templom, s hogy az országban bejárt kört egy 12. századi hatka- rélyos kerek templommal zárjuk, nevezzük meg a Makó közeli Kiszombort. Rejtett kincseinkre irányítottuk a figyelmet, kiragadott kevés példánkkal. Nem „jelentéktelenekre”, „igénytelenekre”, nem provinciálisokra. A falvak nem a városok és a nemzet alatt nőttek fel, hanem mellettük és bennük. Építőik nem neves külföldi mesterek, hanem a középkorban még névtelen pallérok, ácsok és — Aquila kivételével — ismeretlen festők. De műveik adnak any- nyi építészeti értéket, rendkívüli változatosságot, felmutatnak olyan mesterségbeli adottságot, mint nagy egyházi, földesúri központokéi. Nem azt hozzák üzenetül, milyen gazdagság telt belőlünk, s mások tudásából, hanem, hogy a középkor nagy stílusait miként tették magukévá nemzethordozó kis faluközösségek. Csak Baranyában 190 Árpád-kori templomról tudunk, s Pécs kivételével ma jó tizedét ismerjük csupán, s a középkori Udvarhelyszék hetvenöt települése őriz középkori építészeti kincset. A feltárandó anyag tehát felmérhetetlen. S még egy-egy világi emlék is hirdeti az építkezés színvonalát, Alsóörsön például a késő gótikus (15-16. század) „török adószedő háza” néven ismeretes kuriális épület, vagy Vilonyán a dongaboltozatú, s gótikus pincéjű református papiak, 1481 előttről. Körtemplomaink elterjedésére falunevek utalnak (Kerekegyháza), de épp így terjedtek el tömegalakításukban, harmonikus egységükben, egyszerűségükben és kicsinységükben is fenséges hatású három részes (hajó, szentély, torony) templomaink. Eredeti formájában vajmi kevés maradt fenn. A román stílust a gót egészítette ki, elpusztította a tatár, török, újjáépítették barokk módra, lefestették freskóit II. József idején, nehogy a protestánsoktól visz- szakövetelhessék. De eleven tanúi e§y kornak, melyről nem mondjuk ma már. hogy „sötét”. (Folytatjuk) Koozogh Ákos f * Az egregyi templom (14. század) HANGSZÓRÓ Barátkeresők Lazulnak a bensőséges emberi kapcsolatok, a barátságok néhány levélváltásra, futó találkozásokra alacsonyodnak le, miközben az igény a tartalmasabb együttlétekre egyre inkább fokozódik. Talán ellentmondásosnak tűnhet így ez a megfogalmazás, de igaz. Mert sajnos, nincs időnk, s ha találkozunk egymással, jobbára mindenki saját gondjait „darálja el”, s egy-két udvarias „Hogy vagy?”, „Mit csinálsz?” kérdés után búcsúzunk, futunk dolgainkat intézni. Könnyű lenne persze, ezt a jelenséget a felgyorsult időre, a rohanó világra fogni, mint teszik is ezt unos-untalan. Azt nem tagadom, nyilván ennek is köze van a dolgok ilyetén alakulásához, de mégis mélyen bennünk gyökerezik a vágy a kitárulkozásra, az őszinteségre, legmélyebb titkaink elmondására, a hosszabb baráti beszélgetésekre. Ez derült ki a legutóbbi — egy hónap szünet után újra jelentkező — Kamasz-panasz című műsorhoz tizenévesek által írt levelekből is. Hihetetlen, de így van, arról írtak, hegy nincs kivel beszélgetniük, pedig szeretnének jókat vitatkozni, sétálgatni. Egyszerűbben fogalmazva: együttlétekre, társaságra vágynak, tartalmas eszmecserékre, s ezért levelezőpartnereket keresnek. Ez az elgondolkodtató, s az a hihetetlen, hogy közvetlen könyezetükben, iskolatársaikkal, szomszédjaikkal miért nem tudnak — ha nem is életre szóló — megfelelő, baráti kapcsolatokat teremteni? A műsor hallgatása közben jutott eszembe, nemrég háttérrádiózás közben ütötte meg a fülemet egy mondat. Így hangzott: hogyan kell beszélgetni? Már csak annyit sikerült kiderítenem, egy tizenéves kislány tette fel a kérdést. Akkor Tóth Árpád Lélektől lélekig című verse ötlött fel bennem, annak is két sora: „Ó Csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, / Mint egymástól itt a földi szívek!”. Itt tartanánk hát? Ennyire társtalanok lehetnek a mostani fiatalok is? Nem hiszem, inkább csak abban bízom, hogy a panasz- kodók vannak kisebbségben. Mindenesetre, visszatérve a keddi műsorhoz, az is jelez valamit, hogy a levelezni, társra vágyók többsége lakótelepeken él. S mint mondták, írták: lakóhelyükön nincs olyan közösségi hely, ahol nyugodtan — és csak ők — lehetnének. így kénytelenek a lépcsőházakba behúzódni, ott viszont az idősebbek, ahogy egyikőjük fogalmazott: „Rajtuk élik ki indulataikat”. Való igaz: a lakótelepek tervezői általában elfelejtkeztek a nagyobb gyerekekről. (S tegyük itt hozzá zárójelben, a nyugdíjasokról is.) Játszóterek, azok vannak, de ezek a legkisebbek igényeit elégítik csak ki. így azután a tizenévesek csoportos kószálásokra, csász- kálásokra ítéltettek, az idősebbek bosszúságára. Megszívlelhetnék azt a kijelentést az erre illetékesek, a fiatalok többsége szívesen vállalkozna társadalmi munkában olyan helyiségek kialakítására, melyek az övék lennének azután, a saját „birodalmuk”. Érdemes lenne több helyütt foglalkozni ezzel a kérdéssel, hiszen találkozhatunk már itt-ott megvalósult és jó kezdeményezésekkel. S érdekes módon, ezeken a helyeken a fiatalok elleni panaszok száma is jelentősen csökkent... Még a Kamasz-panasznál maradva, nem hittem volna, hogy még mindig létező probléma lehet egyes iskolákban a hosszú haj viselése. (Természetesen fiúkról van szó.) Kivágnak az iskolából, ha nem vágatom le a hajam — mondta az egyik riportalany. Nos, nem tudom, én elhiszem a nyilatkozónak, hogy ápolt, tiszta a haja. De lehet-e még mindig gond a hosszú haj? Azt hiszem, ezen már rég túl kellene lennie mindenkinek. Az egyórás, sok fiatal által kedvelt műsor ezúttal is olyan gondokra irányította rá a figyelmet, melyek a tizenéveseket leginkább foglalkoztatják. Jó reggelt! Koránkelő lévén, szinte minden reggel hallom a Rákóczi- indulót a rádióban. S azután az éppen ügyeletes műsorvezető szavait, melyekkel bevezeti az aznapi, három és fél órás információs, zenés műsort. Már hosszabb ideje megváltozott — most csak a Kossuth adó reggeli műsoráról beszélek — e korai műsoroknak a hangvétele. Valahogy közvetlenebb, mindenkihez szól óbb, hogy úgy mondjam, emberibb. Azt is mondhatnám, reggeli — bár egyoldalú — „beszélgetőpartnereimmé” váltak a műsorvezetők. Akiket hagynak kibontakozni, s egyéniségük, vérmérsékletük szerint tálalják az eseményeket, történéseket. S így van ez jól, annak ellenére, hogy nem nevezhetők egységesnek ezek a három és fél órák, de változatosak, szórakoztatóak, s ami a lgfontosabb, sok és friss információval szolgálnak. S arról bizony nem a műsorvezetők tehetnek elsősorban, hogy — sajnos — nagyon sokszor mindannyiunk számára szomorú, gyászos eseményekről is be kell számolniuk .. (pénzes) Megjelent a Békési Élet 198E/2. száma Közművelődési és tudományos folyóiratunk 1986, évi 2. száma a közelmúltban jelent meg. A folyóirat Tanulmányok rovata öt szerző művét teszi közzé. Becsei József és Kincses László Pedagógusok és az innováció címmel írtak tanulmányt egy jelentős vizsgálatról, Hunya Sándor az 1848—1849. évi forradalom és szabadságharc endrődi történetéhez fűz adalékokat. A Művelődés rovatban G. Vass István méltatja a Négy szabad évtized Békés megyében című békéscsabai kiállítást, a Szomszédolás rovatban pedig Zsoldos Valéria viszi el az olvasót Mátészalkára, bemutatva az ottani helytörténeti és honismereti tevékenységet. Mint mindig, ezúttal is sokoldalú a Békési Élet Tények, dokumentumok, emlékek című rovata, melyben — többek között — Kórász Mária ír Pomutz Györgyről, bővítve a gyulai születésű, 1848-as magyar honvédtiszt* majd amerikai tábornok portréját. A Szemle rovat tizenhét közleménnyel a Békési Élet új számának leggazdagabb rovata. Több kitűnő írást találnak itt az olvasók. A sok közül néhány: Pálmai Kálmán ír Elek László Művelődés, irodalom Békés megyében című munkájának első kötetéről; Krupa András a Báránd története és néprajza című könyvet mutatja be; Szabó Ferenc pedig három szentesi mozgalomtörténeti kiadványt eie- mez, értékel. A folyóirat új számát a Hírek és a Bibliográfia zárja.
