Békés Megyei Népújság, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-22 / 69. szám
1986. március 22., szombat „Jelet a porba E. Kovács Kálmán: Pataki háztetők alatt Baranyó Sándor: Napfényes táj Kultúra kis pénzen Csak az vegye kezébe E. Kovács Kálmán verseskötetét, aki nem a félreértelmezett neoavantgardizmus parttalanságának és személytelenségének langyosságában érzi otthonosan magát, csak az, aki többre becsüli a tiszta beszédet a dodonai homálynál. Tisztelendő múltú szerzőnk is — érezhetően — az ilyen érzékenységű — még létező! — olvasókra apellál. Hűség és kritikus szemlélet az, ami a kötet verseinek eszmei hátterét, s egyben atmoszféráját is adja; ugyanakkor egy következetesen közéleti ember legintimebb napló ja is (a kronológia precizitásának mellőzésével); s intimitása is valójában köz- életiség. A kronológia „pontatlansága” helyett pedig egy sokkal fontosabb dolog, a belül-átélés időfelettiségének összefüggéseit nyújtja a figyelmes olvasónak. Az is ismert persze, hogy más egy- egy vers akusztikája, hangulati köre, sőt tán jelentése is egy kötet keretében; felerősül, vagy éppen fordítva. A számomra itt megszabott keretek között csak arra szorítkozom, mit váltott ki bennem, mint olvasóban egészében a kötet, s néhány idézettel húzom alá csupán véleményemet. Azt is mondhatnám akár, hogy egy hetvenéves élettáj útirajza a kötet, önmagáról valamiféle összegzés is. Bármilyen aspektusból közelítünk is hozzá, tele van látszatellentmondásokkal, s ha aztán vesszük a fáradságot, és rááldozunk egy másik fél délutánt is: rájövünk, a múlt beszélget benne a jelennel zsörtölődve és csú- folódva is olykor; mindenképpen azonosulni akarván vele, de úgy, hogy nem kívánja rátukmálni magát; és nem is igényli, hogy az fejet hajtson előtte. Egyszóval: szuverén a világlátásban, noha aktívan jelenben és a jelenért él. A Békésből származó, világot járt és sokat tapasztalt, s ide nem csak gyermekségével, de felnőtt életének egy szakaszával is kötődő költő most, öregségére szerelmet vall Sárospataknak: „ ... úgy szeretlek Sárospatak hova férfikorom delén sodort a sors, hogy nem vágyom már innen el soha." Hűtlenség?! Vagy a szülőtáj megtartó erejének gyönyörűsége? Nem. Megint csak a már említett szuverenitás. E tenyérnyi kis országban mindnyájan otthonra lelhettünk, ha alkalmasak vagyunk rá belül. A szerelemvallás és a kritika egyszerre van jelen már idézett versében (Sárospatak) is: „Szegény vagy, egy szál bélű városom sem igényes zsebmetsző, sem valamire j való sarkangyal nem tud itt / egzisztenciát alapítani. f A költőnek is fölkopik az álla." Hűtlenség hát? Mihez? Sokkal inkább hűség a valóhoz, legalábbis a „vidéki Magyar- ország” valóságához, s ha a sorok mögötti fintor nem vigasz is, de biztatás: így látja ő is, a világvárosokat is meglakó; s biztatás úgy is: „Lehetnek nálad százszor nagyobb városok / gazdagabbak, / mégis csak téged énekellek én ...” („Akinek van füle a hallásra, hallja” — hogy a Biblia szavait idézzem; s meg is vallom, nem minden tendencia nélkül.) A „Bodrog-parti Athén” foglyául ejtett költő kötete végül is a legváltozatosabb színeket villantja föl mindennapi jelenünk fonákságai iránti érzékenységét bizonyítva. A cigánysors (A Morgóban) vagy a kisvárosi — pitiánernek tűnő — korrupció (Kisvárosi dal a citromról) éppúgy izgatja, mint a „talponállók törzsgárdájának” országos ügye; s ugyanabban a versben a kisváros beszűkült értelmiségének életstílusát is, ahol „A pedagógus klubban elcsípik Olivér piros ultiját". (Pataki háztetők alatt.) A személyes és közvetített élmény interpretálása azonos hőfokú; A Villámlástól megrettent ló ' mini-ciklusnak az ad létjogosultságot, hogy nemcsak a Delecroix festményére Utaló költemény, de a másik két darabja is (Szigligeti leoninus, Február) a költőnek e természet iránti nyitottságáról tanúskodik; s ettől kap rangot e vershármas a kötetben. Kifejezetten közéleti harmadik ciklusa: a „Március köszöntése”. Az életkorból és a tapasztalásból következő bölcsesség és a groteszkség fénycsóvái (olykor epésen mosolygó!) kereszteződéseinek versei ezek. A „Tiszatáji seregszemlé”-ben például így hívja egykori földijét — a ma már történelemmé minősült — harcba: „Bajuszos Tót Gergő, / Orosházi kondás. hogy tavaly meghaltál, Az most nem kifogás. Híjj a másvilágról egypár markos komát, Ha nincs ott más szerszám, Hozzátok a fejfát1.'' Hátborzongató sorok, s groteszkségük semmiképpen sem magyarázható csak egy — a vége felé közeledő életút bölcsességével. A fölismerés lényege: a döbbenet; nevezetesen: a világmegváltásban nem ismertetnek el fél szívek és fél áldozatok; még a halálunkon túl is felelősek vagyunk azért, amit hittel fölvállaltunk. Mondanám tovább, nem tehetem; szőrös szívű a szer; kesztő. Néhány idézetet hevenyészetten mégis még: „De élni vágyik az öreg fa is ha termést hoz. f Verset írtam ma is.’’ és még egyet: „És a pokolban verset írhatok? 1 Rémülten várom ezt a holnapot.” (Kórházi napló.) S hogy ne záruljon ilyen keserűen ez a szabálytalan recenzió, még egyetlen egyet: „Ha végső percemben ' kérdez a sors, j a válaszom mégis: ’ érdemes volt." (Jelet a porba.) A kultúra sosem volt elkényeztetett gyermeke a mindenkori költségvetésnek. Az csak a mesékben létezik, hogy valaha is bőségesen áramlott a pénz ennek a kézzelfogható hasznot alig felmutató ágazatnak a táplálására, fejlesztésére. Nincs ez egészen másként a gazdagabb országokban sem, a ráfordítás arányai ott sem vigasztalóak. Az UNESCO, az ENSZ nevelésügyi, tudományos és kulturális szervezete például kénytelen csökkenteni a fejletlen országokat támogató költségvetését az USA és más országoknak a kilépése miatt, ami mögött politikai megfontolások rejlenek. Közismert az üzletiesség térhódítása a nyugati kultúrában, ezzel együtt az amerikaiak nyomasztó fölénye is nagy gondot okoz a francia és egyéb tv-társaságoknak, a nemzeti kultúrát féltő állami szerveknek, hiszen a pénz hiánya gyakran a kom- mersznek kedvez. De maradjunk a magunk háza táján. Érdemes emlékeztetni korábbi időszakokra, amikor a kulturális célokra fordítható összegek a töredékét sem érték el a mostaninak. Igaz, hogy az életre hívott intézményrendszer is éppen csak bontogatta szárnyait a felszabadulás utáni években. Mégis valahogy több volt a lelkesedés, az ötlet és kezdeményezés, s kevesebb a panasz, a másra — a pénzre, ami nincs — váró tétlenkedés, mint napjainkbanTudom, hogy szentségtörő gondolatok ezek manapság, amikor néhol szinte lehetetlen mértékben visszafogták a művelődési intézmények ellátását, eszközeik gyarapítására, karbantartására fordítható összegeket. Olyany- nyira, hogy az ott dolgozók — a helyzet változását sem remélve — legszívesebben elvándorolnának valahova. Természetesen igazuk van azoknak, akik a szűklátókörűség ellen hadakoznak, amikor azt tapasztalják, hogy a pénzek elosztásakor nem egyszer a gazdasági érdekre szinte dogmaként való hivatkozás háttérbe szorítja a jövőre tekintő oktatási és egyéb művelődési célokat. Sejteni lehet azt is, hogy az elszalasztott lehetőségek pótolhatatlan veszteséget jelentenek majd a kulturális örökséget élvezni óhajtó utódok számára is. Az el nem készült dokumentumfilmek, meg nem jelent szépirodalmi és helytörténeti könyvek, fel nem épült művelődési házak, könyvtárak, levéltárak biztosan hiányozni fognak tíz-tizenöt év múlva. Az emberi tudatban keletkezett „fehér folt” — az iskolai zsúfoltság, eszközhiány, képzetlen tanerők miatti elmaradottság —, talán nem látványosan, de érezhetően kiütközik majd, mint tiszta falon a penész, amikor kimarad egy-egy művelet az alapozásnál. Lehetne sorolni még, hogy milyen aggályok fogalmazódnak meg naponta a kulturális életben, mégis, a helyzet túldra- matizálása helyett, a cselekvésre buzdítás, a tennivalók számbavétele, felmérése lenne hasznosabb. Hiszen az alapok sokkal szélesebbek, megbízhatóbbak, mint néhány évtizede. Visszaidézve a felszabadulás utáni régi korszakot, jut eszembe egy kedves epizód, ami szinte hihetetlenül hangzik ma már. A napokoan öreg iratok rendezgetése, selejtezése közben, véletlenül a kezembe akadt egy meghívó, kelt 1949 augusztus 15-én, a feladója Pest vármegye szabadművelődési felügyelője, aki kultúrvezetői tanfolyamra hívta be Kecskemétre — többek között — e sorok íróját, akkori huszon- egynehány éves fiatalembert. Leírta a teendőket, helyszínt stb., majd ezeket közölte velünk annak idején: „Jegyzetfüzetet, írószert, takarót, lepedőt és kispárnát, valamint tisztálkodáshoz szükséges eszközöket mindenki hozzon magával.” Gondolom, hogy manapság ugyancsak meglepődne valaki, ha ilyen felmálházottan kellene egy tanfolyamra elindulnia, de akkor ebben nem volt semmi meghökkentő. Mint aftogy azon sem ütköztünk meg, hogy Tetétlen-pusztára a műkedvelőgárda — mellesleg Gorkij: Kispolgárok című művével — egy teherautó platóján utazott nem a legszebb időben, s nem először ilyen módon. Igen, az volt a „hősi korszak”, ahogy ma mondják, bár akkor senki sem gondolta, érezte annak, csaK fiatalok voltunk és lelkesek. Talán hiba is, hogy mostanában szinte félünk ezekről szólani, most is csak a humoros oldala miatt idéztem fel. Hogy miért emlegettem mégis? Mert tapasztalom, hogy a letargikus hangulat rátelepszik a kultúra művelőire, s ettől meg kellene szabadulni valami módon. Hogy miként gondolom? Egyrészt hinni és bízni kell abban, hogy az oktatás, a közművelődés valamennyi ága értékképző a szocialista társadalom számára, s ezeknek a „kiemelt” támogatása nem valami holt befektetés. Beleértve a vele bajlódó, olykor már elkeseredett emberek talpraállítását is, oly módón, hogy legyen becsülete, rangja a munkájuknak. S ami ebből következik: hinni kellene abban is, hogy nemcsak a pénz emeli tel a színvonalat és ösztönöz többre, jobbra, hanem az emberi képesség kibontakozásának lehetősége, alkalma önmagában is. Amit viszont meg kell teremteni. Magyarán szólva: a meglévő kicsi pénzt inkább az öntevékeny népművelők utaztatására, terem- és eszközigényeinek kielégítésére, szakkörök fenntartására, az igazi népművelésre kellene fordítani, semmint a méregdrága „hakni”, látványos rendezvények támogatásáraA lakosság közreműködésével már eddig is sok új tanterem, tornaterem, uszoda, sportpálya, óvoda épült, de a művelődés gyengén felszerelt, alig támogatott intézményei bizony számos helyen csak vegetálnak, ajtajuk alig nyílik ki — a heti egy diszkón kívül — értelmes programok hiányában. Talán nem csupán egy „veterán” népművelő fantáziá- lása, hogy a „kis pénzek" jobb, célszerűbb elosztásával lehetne ezen is segíteni. És ismétlem: a megbecsüléssel. Hogy még néhányan se tarthassák, nevezhessék „fantasztának” az áldozatkész népművelőt és „megszállottnak” a szabad idejét is ilyen célokra fordító pedagógust. F. Tóth Pál Filadelfi Mihály E. Kovács Kálmán: Jelet a porba Mire az alkotás kínzó vágya? Életünk az Idő megzabálja. Míg építünk, szántunk, verset írunk, konok világtörvény ássa sírunk. Fellebbezés? Egy jelet még a porba . .. Sziklaszívű hóhér sújt tarkódra. Kegyelemért? Kihez? Egy istenhez, ki saját fiának sem kegyelmez? Mint siralomházban biztos végünk: halálos ítélet alatt élünk, — Utolsó kívánság? — Még egy élet. — Minden halandó csak egyszer élhet. Ha végső percemben kérdez a sors, a válaszom mégis: érdemes volt. >1 Aba-Novák Vilmos: Portré Mátyás Ferenc: Mint a fű Egyszerű vagyok, mint a fű, gyermekmosolyban a derű, mint a kő, olyan hallgatag, s akit a föld már betakart. Előre kalapot emelek, ahogy a falusi öregek, s mint aki végleg elköszönt, szememben nincs könny, se öröm. Kész van az utolsó szüret, — s miként egy ledőlt feszület, unott látvány: enyészet várja, föltámadás nincs a sárban. Értelem, hozzád menekülök, lehessek a féregnél különb, s az ítélettől, jaj, ne féljek, ha a világ végéhez érek.
