Békés Megyei Népújság, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-13 / 61. szám
1986. március 13., csütörtök flz almásKamamarási iskola hétköznapjai fl hátrányos helyzet előnyei Az iskola udvarán gyúrják a márciusi hóembert. Az új kerítés mellett hóerőd magasodik, mögötte négy nebuló bombázza a tanár bácsival megerősített ellencsapatot. A kicsik szánkóznak, kipirult arcuk csak úgy ragyog a boldogságtól. — Szerettek iskolába járni? — szegezem nekik a nem túl eredeti kérdést. — Nagyon! — vágják rá szinte egyszerre, aztán el- száguldanak, hiszen a rendkívüli, márciusi hóesés minden percét ki kell használni. Megszólal a kolomp Néni akarok hinni a fülemnek. Kellemes kolomp- szó hallatszik, mire a gyerekek rohanni kezdenek a két épület bejáratához. Ügy látszik, a kamarási iskolában villanycsengőre sem telik. Nem is baj. Hangulatosabb, eredetibb, s a fülnek is kellemesebb. A gyerekek pillanatok alatt elfoglalják a helyeiket, hiszen itt nincs mód a váltócipős rendszer bevezetésére sem. A hatodik osztály öreg padjaiban huszonkét kisdiák várja Asztalos József tanár bácsit. A táblára felírt „rosszak” alá most egyetlen név sem került. Minek akkor rosszalkodni, mikor az udvaron alaposan kijátszhat- ták magukat? Jelentés, nem hiányzik senki, mindenki elhozta a felszerelését, és megkezdődhet az irodalomóra. Csokonai Vitéz Mihály életéről Kovács Ibolya készített gyűjtőmunkát, alaposan meg is kínlódik a latin kifejezésekkel. De a piros pont nem marad el. A tanár bácsi — történelmi háttér iránt érdeklődő — kérdéseire nehezen megy a válasz, hiszen ezt a kort majd jövőre tárgyalják a tanterv szerint. A gyerekek keze szinte mindig a levegőben, lelkesen fejtegetik a felvilágosodás korának jellemzőit, persze a hatodikosokhoz illő, sajátos értelmezésben. Olykor jót mo- solygunk suta válaszaikon a tanár bácsival, aki a „valóságtól elrugaszkodott” feleletért sem szid meg senkit. Míg felolvassák a költő édesanyjával és Földi urammal készített, képzeletbeli párbeszédet a tankönyvből, lopva szétnézek a tanteremben. A rozzant szekrény tetején televízió, a falon aprócska kézmosótartály, alatta lavór, a falak pedig soksok év toldozó-foldozó munkájáról árulkodnak. A tanári asztal előtt egy kimustrált, rozoga asztal, körülötte még rozogább székek. A látvány mégsem hangol le. A gyerekek vidámsága, lelkesedése, érdeklődése rám is átragad, élvezem az irodalomórát. Megszólal a kolomp. A házi feladat ismertetése után jön az értékelés. Néma csend. Tanár bácsi megdicséri, és piros ponttal jutalmazza a négy, legaktívabb gyereket. Baj van, már látom. Az ablak felőli padsorban Zoli arca elfehéredik, s szinte lélegzetvisszafojtva várja, hogy róla is szóljon a tanár bácsi. A piros pont elmarad. Egy cserfesszájú kislány aztán csak nem bírja tovább, és Zoli szószólójaként szinte kiköveteli az elmaradt jutalmat. Tanár bácsi bölcsen dönt: ha a következő órán is így szerepel a kárvallott, akkor nem felejtkezik meg róla. Ballagunk kifelé. Az első padban egy élénk tekintetű kisfiú megállít: — Most nem voltam valami ügyes, de ha tetszene hallani engem oroszórán! Akkor én vagyok a legjobb. Nem ígérhetem meg neki, hogy másnap is ellátogatok is iskolába a kedvéért, de látatlanban elfogadom az osztályelsőségét orosznyelvismeretből. Van min javítani Az iskola igazgatója, Túr- csel} László igazgatói értekezleten van, így a helyettese, Nagy Jánosné Piroska kalauzol végig az iskola négy épületén. Az egykor szolgálati lakásként működő épületben van az otthonos kis tanári szoba, ahol a hat éve nyugdíjas, de még ma is tanító Bánfalvi János tanár bácsi mesél szünetben a régi Almáskamarásról, a helyi színkör és futballcsapat sikereiről, az iparoskörről, a német ajkú lakosság szokásairól, hagyományairól. Aztán újra megszólal a kolomp. s mi kettesben maradunk, hogy a gondokról, bajokról is szót ejtsünk. — A legnagyobb gondunk az — kezdi a nehezével az igazgatóhelyettes —, hogy a tizennégy fős tantestületben négyen képesítés nélküliek, a szakos ellátottságunk pedig negyvenszázalékos. Pedig nincs gond a bérezéssel — ezt az ott álldogáló Molnár ■'Mónika tanárnő is élénk fejbólogatással támasztja alá —, viszont a pedagógus- lakásaink egyike, amelyik most megüresedett, már életveszélyes, így meg sem merjük hirdetni. S tudjuk azt is, hogy ide csak az al- másiak jönnek vissza, idegenekre nem nagyon számíthatunk. Most is a tizennégy kollégából tíz tősgyökeres almási. Pedig gyerekben nincs nálunk hiány, nem kell félni, hogy bezárják az iskolát. Százhatvanöt diákunk van, s ez nem kevés, hiszen a település lélekszáma mindössze ezernégyszáz. A felső tagozat épületét kívülről az elmúlt nyáron újították fel, de belülről bizony csak látszik, hogy nagyon öreg épület ez. Nincs bevezetve a víz, a WC. az udvaron van, kicsi a tornaszobánk, még mindig olajkályhákkal fűtünk, szóval van min javítani. Az viszont biztos, hogy nálunk nagyon jó a tantestületi légkör, s ez sokat jelent a kemény munka mellett. Ha kissé kevés bizakodással is, de hirdetjük az állásokat, hiszen nincs magyar, történelem, biológia, ének, rajz, kémia és testnevelés szakos nevelőnk. Azért működnek a szakköreink is, van orosz levelező, modellező, torna- és sport-túra szakkörünk. Most kapunk számítógépet, és akkor beindítjuk az alapfokú számítógépes tanfolyamot. Irigység és tisztelet Az igazgatóhelyettesnő, Piroska egyben tanácstag is. Nem csoda, ha a település élete is szóba kerül, hiszen az iskolában minden lecsapódik. Az elhelyezkedési gondok, hogy a szülők többsége vagy Nagykamaráson, a Ságvári Termelőszövetkezetben, vagy Békéscsabán a baromfifeldolgozó vállalatnál és a téglagyárban dolgozik több műszakban. Ez az iskolára, a napközire több feladatot hárít. A gyerekeket ezért viszik olyan gyakran üzemlátogatásokra, megyei intézmények megismerésére. Nemcsak a pályaválasztást, de a szűkebb haza megismerését is nekik kell felvállalni. Mert Almáskamarásról nem könnyű a közlekedés. Persze az iskolának sokat segít a Ságvári Téesz, így könnyebben mozoghatnak, mint a családok. A gyerekek pedig hálásak és megillető- döttek. Mint legutóbb az új, megyei könyvtárban; ahol megszólalni sem mertek a „csoda” láttán. A szülőkkel igazán jó az iskola kapcsolata, igyekeznek mindenben segíteni. De — ahogyan Nagy Jánosné mondta — , egyre több a hátrányos helyzetű gyerekük, mert az alkoholizmus mind jobban terjed ...- m Tárgyi és személyi feltételeit tekintve bizony hátrányos helyzetűnek nevezhető maga az iskola is. Mégis, kicsit irigykedve hagyom el az öreg épületeket, s a komfort nélküli, százéves épületben levő szolgálati lakást, ahol Piroska lakik. Egy pályakezdőnek nem lenne túl vonzó. Mégis, akik ezen a helyen vállalták a lámpás szerepet, zúgolódás nélkül fogadják el a körülményeket. A magyarázat egyszerű: szeretik szülőfalujukat, a hivatásukat, a gyerekeket. A jó hangulat, az egyetértés, a lelkesedés pedig sok mindént pótol. S ezért egy kicsit irigyelni is lehet őket. És nem kicsit, de nagyon: tisztelni. B. Sajti Emese Öltöző híján az osztályban cserélik át ruháikat a. kicsinyek (a szerző felvétele) HANGSZÓRÓ Olcsó-e a régi film? Mindig szívesen hallgatom hétfőn délutánonként az Eco-mix gazdasági magazinműsort. Mert általában friss, színes, változatos és pergő, mint ahogy az e heti is ilyen volt. Sok mindenről hallhattunk a Kondor Katalin szerkesztette fél órában. Most azonban egy rövid — a televízió illetékesével folytatott — beszélgetést emelek csak ki a riportok sorából. Azért, mert, úgy hiszem, sikerült egy tévhitet eloszlatni néhány perc alatt. Sokat bosszankodtam már én is azon, hogy megszaporodtak a régebbi filmek a tévében. Gondoltam, nyilván azért, mert ezekhez a filmekhez olcsóbban jutnak hozzá. Nos, most kiderült, nem erről van szó. Egészen más indokok alapján vásárolják a filmátvevők a régebbi alkotásokat. Ráadásul ezek még — nem hittem volna — többe is kerülnek, mint az újabbak. Miről is van szó? Az utóbbi évek filmtermését tekintve elszaporodtak az úgynevezett akciófilmek (röviden: az erőszakot ábrázoló), s érthető megfontolásból ezeket nem veszik át. Másrészt pedig az olyan műveket igénylik az emberek, melyeket az egész család minden tagja nyugodtan végignézhet. Hogy a filmátvevők ezeken túl milyen elvek szerint válogatnak, erről nem esett szó. Mert mégis „sikerül” sok rossz filmet is megvenni, ezt gyakorlatból tudjuk. De ennek feszegetése hosszabb — és más keretek közötti — műsoridőt igényel. Anyát az árváknak! »» Hermann Gmeiner osztrák orvos ötlete nyomán immár a világ 72 országában 200 úgynevezett SOS-gyermekfalu létezik, működik. A cél nemes: az elhagyott, árva, illetve állami gondozott gyerekek egy részét helyezik el ezekben a falvakban, ahol családi házakban egyedülálló nők nevelnek különböző korú gyerekeket. A gyermekfalvak egyik legfőbb célja, hogy elősegítse ezeknek a gyerekeknek a társadalomba való zökkenőmentes beilleszkedését, épp ezért nincs külön iskolájuk sem, a befogadó település iskolájába járhatnak. Az SOS Kinderdorf International — a gyermekfaluk nemzetközi szervezete — a magyarországi illetékesekkel 1983-ban állapodtak meg, s határozták el közösen a hazai gyermekfalu létesítését. A választás Battonyára esett, ez a nagyközség lett a befogadó település. A gyermekfalu létesítését 1983-tól kezdődően folyamatosan nyomon követte mikrofonjával Merza Jenő, s riportösszeállítást hallhattunk a Kossuth adón Anyát az árváknak! címmel. Gyakorlatilag mindent megtudhattunk műsorából, ami fontos és lényeges a falu építésének történetében. Azon, azt hiszem, már senki sem csodálkozik, hogy ez az épületegyüttes sem készült el határidőre. A csúszás okairól is beszéltek az illetékesek, de számomra nem ez volt a legérdekesebb, hanem két anyajelölt nyilatkozata. Mindketten lemondtak már arról, hogy saját gyerekük legyen, s ezért vállalkoztak az állami gondozottak, 6-8 gyerek nevelésére. Várakozással tekintenek a hirtelen nyakukba szakadó anyaságra, s annak ellenére, hogy hosszas felkészítésen estek át, most sem tudják még elképzelni az első találkozást a gyerekekkel. Abban bizonyosak lehetünk, hogy gyerekszeretetük átsegíti őket a kezdeti nehézségeken. Egy dologtól tartanak. A mindennapi családi életből hiányozni fog a férfi, az apa, s úgy érzik — noha lesznek dolgozó férfiak a faluban —, az igazi meghitt otthon mégsem lesz teljes. Ezen azonban nem lehet változtatni, hiszen az alapítvány szerint házaspár nem nevelheti a gyermekfalvak kis lakóit. Felnőnek otthon nélkül Ez volt a főtémája a tegnapi Napközben adásának, melyet Rózsa Péter szerkesztett. Elsősorban azoknak az embereknek a sorsáról beszélgetett szakértőkkel, akik 18 éves korukban szinte mindenféle útravaló, a mindennapi életben való eligazodás képessége nélkül kezdenek önálló életet. Tehát: főleg az állami gondozásból kikerülőkről folyt a szó. Valóban óriási gond az indulás, s szinte lehetetlen számukra — hosszú távon is — az otthonteremtés. S ez csak a fő gond, mert sok minden más — például: keveseknek van szakmájuk — szerepet játszik abban, hogy e fiatalok jelentős része a perifériára szorul... A beszélgetés résztvevői őszintén vázolták az évente 2000, intézetből kikerülő fiatal ember helyzetét. Arról is szóltak, hogy több helyen milyen jó kezdeményezések, elképzelések vannak segítésükre. Ezeket a kezdeményezéseket kellene kiszélesíteni, s az elképzeléseket megvalósítani. (pénzes) Tanítottam az NSZK-ban Az alsó-bajorországi kisváros — Landau — kultúrfóruma és a szomszédos település határában működő egyik legkorszerűbb európai gépkocsigyár — a BMW — közös gondolata volt a kezdeményezés. Az tudniillik, hogy rendezvénysorozatot szervezzenek a művészetek, a tudomány, a sport, a vallás stb. területén Magyarországról. A rendezvények mindig magyar közreműködőkkel valósultak meg. Ilyen meghívásra indultam el Landauba, hogy a város gináziumában — németül tanítsam — a magyar történelmet és földrajzot. Tapasztalnom kellett, hogy még mindig többek elképzelése téves és hiányos hazánkról. Többször azzal a kérdéssel kezdődött az óra: — Mit tudtok (tudnak) Magyarországról? Ilyenkor elhangzott olyan felelet is, hogy Magyarország egy nagy puszta, és ott jó erős halászlét lehet enni. Sok osztályban azonban tudtak Bartókról, Kodály neve viszont teljesen ismeretlenül hangzott számukra. így hát nem volt felesleges Bartók és Kodály népdalfeldolgozásait kísérőzeneként bemutatni akkor, amikor diaképek segítségével utaztuk be Magyarországot. Általában érdeklődést tapasztaltam népünk, országunk iránt. A gimnázium kilenc évfolyamán a kisebbek, a 10—12 évesek valószínűleg annak örültek, hogy ez az óra másnak ígérkezett, mint a megszokott. Az érettségihez közelebb állók, a 17—19 éveseket és a tanárokat inkább politikai és történelmi kérdések érdekelték. Az iskolai élet számos eleme összehasonlításra kínálkozott. Említésre méltó például az, hogy a tanulók a tankönyvet az iskolától kapják kölcsön egy évre. Minden tanév elején beleírják a könyvbe az állagára vonatkozó minősítést. Ha a tanuló nagyon megrongálja, fizetnie kell. A tanév végén mindig összegyűjtik a könyveket, hogy a következő évben újra felhasználhatók legyenek. Az érettségiről úgy tudtak a kollégák felvilágosítást adni, hogy egymást hívták segítségül, mivel olyan bonyolult a rendszere. Jónak tűnik viszont az a része, hogy az utolsó tanév folyamán bármikor le lehet tenni a szóbeli vizsgákat, s a tanév végére csak három írásbeli vizsga marad, melyek tételeit központilag jelölik ki. Ez így rugalmasabb, és kedvez a különböző képességű tanulóknak. Beszéltek róla, hogy sok a tanár az NSZK- ban, s köztük sok a munkanélküli. A diploma eredménye számít az elhelyezkedésnél. Még a kiváló eredménnyel végzők közül is válogatnak. A gyenge eredményű diplomások nem számíthatnak állásra, semmi esélyük, hogy alkalmazzák őket. Ez bizony igen elgondolkoztató... Biztosan meglepő, hogy a tanárok heti kötelező óraszáma huszonhárom az itthoni tizennyolccal szemben. De ott is vannak, akiket órakedvezmény illet meg: a munkaközösségvezetőket vagy azokat, akik az utolsó két évfolyamban tanítanak. Igazgatőváltás- kor ezt a posztot sosem az adott tantestületből töltik be, mindig kívülről hozzák az új igazgatót. Ez a gyakorlat. Ideálisnak tűnt az óralátogatások során, hogy a nyelvtanárok órájukat az adott idegen nyelven tartották — angolul, franciául — az óra első percétől az utolsóig. Ezen túl azonban a módszereiket tekintve nem akadt megcsodálni való újdonság. Az NSZK-ban a gimnázium nem vált lányiskolává, de elkezdődött a tendencia. Most még a különben sem nagy létszámú osztályokban, csoportokban zömmel fiúk vannak. De az idei új gimnazisták aránya már megfordult: a lányok vannak többen. Fegyelmezettség volt tapasztalható az iskolában, a tanítási órákon. Minden osztályban voltak diákok, akik készségesnek bizonyultak: közreműködtek a diavetítésnél, kezelték a magnót, hozták-vitték a térképeket az osztálytermekben. (Némelykor csak nehézkesen igazodtak el a térképen.) A tanár-diák közös munkát tekintve elmondható, hogy jó volt az együttműködés. Ez a találkozás — az órák, a beszélgetések — kölcsönösen sok információval szolgáltak. Nem közömbös, ha többet tudnak hazánkról, s a több ismeret által reálisabbá lett Magyarország-képük az ottani diákoknak, tanároknak. A pedagógus mindig úgy gondolja, hogy megérte a fáradságot, ha néhány tanítványában sikerült felkeltenie az érdeklődést. De ha ezt külföldön sikerült elérni, s az érdeklődés tárgya Magyarország, akkor ez a ritka örömök közé tartozik. Székely Jolán
