Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
1986. február 8., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Sirató és önvizsgálat Bertalan Ágnes lírai vallomásáról ;<> »'><••♦■ vi" "X. BERTALAN ÁGNES SIRATÓ Biharugrán, Erzsikénél, Szabó Pál leányánál olyan őszinte, kedves a fogadtatás, a hangulat olyan családias, hogy a látogató már első alkalommal otthon érzi magát. Az emlékházban az író Bö- zséje törődéssel, szeretettel őrzi az apa, a példakép hírnevét, a múltat, vigyázza a család ereklyéit, a könyveket, az iratokat, a fényképeket, a leveleket. Itt a legapróbb tárgynak is története van, ám a lakás mégsem tekintélyt parancsoló múzeum, ahol viselkednünk kell, ahol feszengünk. És éppen ez a meghatározó: az ugrai ház igazi otthon. Ahol Erzsiké túrós csuszája után a kis konyhában, vagy Pista bácsi bora mellett a diófa alatt, olyan jót lehet beszélgetni! Felszabadultan vallani érzésekről, gondolatokról, idézni közel- és régmúltat, elhunyt, vagy tőlünk éppen távollevő szeretteinket, hallgatni történeteket, bölcsességeket. Ott, a világ végén — mert Ugra bizony, igen 'messze esik mindentől, s különösen eső után, vagy olvadáskor a sártól az utca is járhatatlan —, a beüvegezett verandájú kis házban, vagy a kertben, Buksival meg az ugrai erdővel a látószögben, az egész világról esik szó: életről, halálról, múltról és jövőről, munkáról, irodalomról. Erzsiké, Bertalan Ágnes írónő új műve, a Sárréti fü- zetek-sorozatban megjelent Sirató (a szerkesztő Miklya Jenő), valahogyan az ugrai ház hangulatára és a szerzőt egyszerre jellemző, méltóságteljes tartásra és megható kedvességre emlékeztet elsősorban. Noha a kötet címe Sirató (Szabó Pálné Kiss Etelka élete, halála) — s az írónő valóban édesanyját idézi, vele beszélget, neki állít emléket —, e a mű mégis inkább saját művészi hitvallása életről, örömről, bánatról, családról, szerelemről, írásról, hivatásról. Lírai vallomás önmagáról, helyéről a •családban, kapcsolatáról a természethez, a bihari tájhoz, a társadalomhoz, a világhoz. Egészen személyes visszaemlékezések, megnyilatkozások, bizalmas párbeszédek gyűjteménye, amikor az író nem rejtőzik történetek, konfliktusok. kitalált személyek mögé, hanem ómaga áll előttünk, közvetlenül tárja fel lelkét, gondolatvilágát. Számvetés, szigorú mérce a Sirató; tükör, amelybe Bertalan Ágnes hatvan évesen belenéz. Vajon úgy élt-e eddig, ahogyan kellett? Tud - ta-e kellőképpen tisztelni, édesanyját úgy, ahogyan akarta? Megtett-e érte mindent, amit gyermek megtehet? A halál, a megmásíthatatlan, a végérvényes a kegyetlen apropója az önvizsgálatnak — és az írás- műnek is. A szerző emlékezik: időrend és rendszerezés nélkül szárnyalnak az érzések, a gondolatok. Gyermekkori képek váltakoznak későbbiekkel a közelmúltból, néhány évvel a megírás előtti időkből vett pillanatokkal. ősök, dédszülők történetét mai gyerekeké, unokáké váltja fel. A fővárosi ostrom, a Kossuth-díjas író budai hétköznapjai, betegségek és talpraállások a családban, temetések, születések, közös névnapok, ugrai nyarak sok gyerekkel a kertben. Budán és Ugrán zajlik az élet; s közben kirajzolódik az egyszerű, szeretetre méltó, határozott asszony, az örök példakép alakja, a „Mamukáé”. „Igen, Mamukának az Otthon volt a minden álmok teteje, beteljesedése. Derű, békesség a nagy, háborgó világ közepette is. Persze, változatlanul jönnek-men- nek az emberek, barátok és idegenek, diákok és meglett emberek, úgy hatott ez: mindenki keresi a biztos pontot, a létezés értelmét az egyén, a társadalom, a nemzet számára. S mindebben a kérdésben Mamuka — ó, szinte kifejezhetetlen betűkkel, de érzésekkel is bajos és nehéz —, nem úgy kereste, hogy magyar, cseh, román vagy német, nem. Az emberi élet értelmét, a teljes emberséget, asszonyi mivoltot, hivatást, feladatot. Ezt, igen. Ami mára — számomra — az örök asszonyi feladat eszményképe lett." Az otthont teremtő édesanya, az írófeleség alakjával együtt bontakozik ki a másik asszony egyénisége. Aki anyjára felnézve, őt csodálva, becsülve, szeretve önmaga akar lenni, és önmaga tud lenni. Szenvedéllyel éli át mindazt, aminek részese. Kitartóan makacsul halad a választott úton — még akkor is, amikor az akadályokkal terhes, veszélyes —, mert hisz a szenvedély, a nemes szándék és cselekedet értelmében. S mert — ha fékezi is, csillapítja, csöndesíti, figyelmezteti, mert félti — Mamuka vele van, társa ezen az úton. Bertalan Ágnes nyughatatlan kereső-kutató, aki igényli, várja a válaszokat, a helyeslést, a jóváhagyást: „Ö, Mamukám, szép-e igazából az élet? Vagy csak az Idő szép, a természet szép, a bokrok, a virágok, a nádasok, a méhek, a madarak röpte? A gyúródó fellegek Várad felől? A zengő Ég? A kiscsirkék csipogása, a pattanó rügy? Az őszi haldokló levelek hullása? Mindez csak akkor szép, ha: mi látjuk, ha mi nézzük, hiszen a szépségek szépsége, ha együtt vagyunk. Mamu- kából fakad ez a szépség-érzet, ez a csodálatos ragyogó ezüst szál, ami olyan nagyszerűvé formálta, munkálta az életünket. Az, ami bebizonyította, belém oltotta, hogy parányi részei vagyunk a Mindenségnek, de ez a parányi jelenti az életet, ha igazán éljük, dolgozzuk, örüljük, szeretjük. És amikor kiesett ez az érzet belőlünk, Mamuka volt az, aki mindig, mindig visszaadta a szívünknek, szívünkbe, így lett nagy, egész az életünk. Mert igenis, Mamuka bebizonyította: belefér az egész világ az egy ember életébe." Szeretet, csodálat, hála, ragaszkodás, fájdalom, sirató egyfelől. Másfelől önvizsgálat, számvetés, örökös tenniakarás és elégedetlenség, a szűnni nem akaró vágy, hogy megismerjük legbensőbb énünket, a másik embert, az egész világot — azalatt a rövid idő alatt, ami az életünk. Lírai vallomás életről és halálról, magunkról, a világról. A Sirató maradandó emlék, nem hideg sírkő, talán a legszebb fejfa, amit anya gyermekétől kaphat... S megint csak az ugrai ház jellegzetes melegére gondolok, mint Bertalan Ágnes szép könyvének olvasása közben oly sokszor . .. Niedzielsky Katalin Az otthonosság költője A 75 éves Takáts Gyuláról A hetvenöt esztendős Takáts Gyula otthonos a világban, kezéhez szelídülnek a tárgyak, egyforma biztonsággal tekint szét kertjében és az ég csillagai között. Biztonság és otthonosság lehetnének költészetének kulcsszavai. Nemcsak azért, mert örömeit a természet ajándékai között keresi. Bensőséges kapcsolatban él a környező tájjal, de meghitt viszonyban a tájban élő emberrel is. Jól ismeri szülőföldje, a Dunántúl történelmét és népi hagyományait. Verseiből úgy lép elénk, mint a felvilágosodás korának tudós költői, Földi János vagy Diószegi Sámuel, akik naphosszat a természet titkait vallatták, egyszerre voltak poéták és botanikusok. Költészetéből egy nagy múltú táj természeti képe, klasszikus hagyományvilága és magyar népi műveltsége is kibontakozik. Költészete a természet ihlető vonzásában született. A somogyi dombok szelíd geometriáját, a Balaton-vidék érett színeit idézi fel. Nemzedékéhez, a modern magyar líra harmadik generációjához — Radnóti Miklóshoz, Jékely Zoltánhoz, Dzsida Jenőhöz és Jankovich Ferenchez — hasonlóan, kezdetben ő is az idill világában kereste otthonát. Széttekintve maga körül, a látváfiyt azonmód versben írta le, mintha a természet maga diktálta volna a sorokat. „...a delejes papír világát és zizegve kész rímeket ránt a tollhegyedre” — írta, mintegy az alkotás önfeledt természetességéről. A környezet magával ragadó szépségét finom tollal rajzolt képekben, egyszersmind a szülőföld iránt érzett gyengéd szeretettel fejezte ki. Láttató módon festette le az enyhe dombhajlatokat, a rejtelmes erdőségeket, a régi udvarházakat, a somogyi táj természeti és történelmi kincseit. Költészetében részben a látvány uralkodik. A vidéki élet leszűrt tapasztalataiból, apró csendéleteiből alakít játékos rendet. Máskor sejtelmes sugárzást kapnak a képek, álomszerű és groteszk elemekkel gazdagodik a látvány, a valóság fölé tündéri játékot rajzol ä képzelet. Ennek a költészetnek mégsem a táj rajz a legfőbb erénye, s nem a tájkép a legfőbb műfaja. A levegős és tiszta természet festés mellett egy teljes életrend költői bemutatására és átlénye- gesítésére kell figyelnünk. A környezet lírai lefestésénél fontosabb az, amit saját egyéniségéről és eszmevilágáról mond. Az első versek derűs látványfestészete után a költő és a környező világ viszonya alaposan megváltozott. Addig a külvilág futó benyomásai formálták a verset, azután a költő keresi életrendjének tükrét a pannon tájban és népi életben. Milyen is ez az életrend? Eszményi a bölcs derű, a szelíd életöröm, a benső biztonságtudat. Takáts Gyula szinte elvonultan él Kaposvárott és Becehegyen, távol az irodalmi élet csatározásaitól. Belső biztonságát és derűjét gyakran a köznapok bukolikus örömeitől vagy a kétkezi munka egészséges erőfeszítéseitől kapja. Mintha Horatius, a kétezer éves latin költő tanácsait fogadta volna meg: szereti a csendes örömöket, a jó társaságot, a bölcs derűt. Ez az életrend mégsem pusztán epikureista, mégsem csupán életélvező. Tágas, megalapozott és átélt kultúráról tanúskodik, amely a nagy európai és magyar hagyományokból ered. Antik és mediterrán nosztalgiák szövik át a, dunántúli történelem és művészet nemes emlékei: omlott várak, barokk présházak, roskadozó kápolnák, népi faragások vonzzák. Beléivódott a pannon táj művelődési öröksége: a latin auktorokat forgató művelt ősök hagyatéka csakúgy, mint a szülőföld irodalmának játékos kedélye és komoly bölcseleté. Csokonai „népi rokokójának” modern hangszerelését ugyanúgy megkísérli Takáts Gyula, mint Berzsenyi görögös klasszicizmusának korszerű felújítását. Tudatosan dolgozik azon, hogy egyensúlyt teremtsen a hagyomány és az újítás között. Életében és költészetében mindig arra törekedett, hogy összhangba fogja az érzés és a kifejezés gazdag változatait. Pomogáts Béla Szalayról Kiállítás a megyei könyvtárban Szalay Lajos, a magyar művészet egyik legtehetségesebb grafikusa 1946-ban Párizsba költözött, onnan Argentínába, s 12 év múlva New Yorkba. 1972-től itthon is rendszeresen találkozhatunk rajzaival könyvekben, albumokban, tárlatokon. 1980-ban a Magyar Nemzeti Galéria rendezett műveiből, gyűjteményes kiállítást, ezekben a hetekben pedig Békéscsabán, a megyei könyvtárban látható 12 rajza. Az utóbbi évtizedben több cikk, interjú, méltatás, kritika jelent meg róla napilapokban és folyóiratokban, amelyek talán ismertek, de bizonyára kevesen olvasták Kállai Ernőnek a Magyar Csillag 1942. januári számában közzétett, Szalay Lajossal folytatott beszélgetését. Az utcán találkoztak ösz- sze, s Szalay eképpen fordult Kállaihoz: — „Éppen a napokban tanakodtam magamban, hogyan tudnám Önt végre egyszer, szépszerével nyakoncsípni és rávenni, hogy alapos beszélgetésbe, vitába ereszkedjék velem.” Ahogy Kállai írja — sakkjátszmához hasonlítva beszélgetésüket — Szalay támadott, aki „mindjárt két paraszttal rúgtatott ki a sorból”. A grafikus azt nehezményezte« hévvel, és kissé igazságtalanul, hogy a művelt és tekintélyes kritikus nem foglalkozik eleget a fiatalokkal, nem ír nekik eleget. Helyettük mindenütt a hivatalosan elismert és támogatott művészek részesülnek előnyben, a Gresham kör tagjai (Bernáth, Egry, Sző- nyi), és az Olaszországban ösztöndíjasként tanult „római iskolások” (Aba-Novák, Molnár C., Medveczky, Kon- tuly). Az akkor 33 éves- grafikus és az 52 éves (máig példakép) kritikus párbeszéde ma is lebilincselő olvasmány, mert az aktuális betekintés lehetőségét nyújtja a ma már korszakká zárult évtizedekről, s ami nem kevésbé izgalmas, tehetséges művész és okos tollforgató pontos értékítéletéről. A római iskolásokról végül is nem volt vita közöttük, a Gresham-kö- rösöket azonban Kállai Sza- layt is meggyőzve vette védelmébe, bizonyítva a kor kihívására adható egyik lehetséges magatartásforma igazát : a félrevonulást, s a természetben rejlő harmónia keresését az értelmetlen emberi pusztítással szemben. „Lehet, hogy elfogult vagyok — mondta ekkor Szalay —, de akkor is egy új világ nevében vagyok az." Tehát ők a befutott 40—50 évesek, s kik a szóhoz jutni nem tudó, de a mai magyar művészetet már akkor meghatározó, tehetséges fiatalok, akiket Kállai maga is annak tartott, s később, amikor a „gondolat szeges drótsövényei” engedték, sokszor írt róluk? Szalay mellett Mar- tyn Ferenc, Gadányi Jenő, Barcsay. Hincz, Ámos Imre, Anna Margit, Borsos Miklós, Vilt Tibor és még néhányan. ök az a generáció, amelyik a hivatalos művészet, a belső világba forduló lírizálás és a műcsarnoki „szellemi végkiárusítás ellen jobb, igazabb művészetet akartak teremteni. Szalay művészetének majdnem egésze követhető a megyei könyvtárban a kiállítás mellett bemutatott, róla szóló, vagy általa rajzolt könyvekből. Olvasván Szalay negyven évvel ezelőtti mondatait, mg- ig érvényes: ars poeticáját leljük föl közöttük: — „Én a magam részéről az embert tartom szem előtt a maga társadalmilag adott helyzetében, a maga isteni kegyelméből kihullott, nyomorult, vergődő állapotában ...” Ibos Éva Szalay Lajos: Énekek éneke VII*. Szalay Lajos: Énekek éneke III.
