Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-07 / 32. szám
1986. február 7., péntek 1?H:1 Hifiid A Darvas József irodalmi emlékdíj plakettjének két oldala Rajki László szobrászművész alkotása Először 1986. február 10-én Darvas József irodalmi emlékdíj „Szeretem a családomat: az anyámat, testvéreimet, s a szerte élő rokonokat mind — és tudom, hogy ők is szeretnek engem. Az életük nem titok előttem, aminthogy én is hagyom őket olvasni a magaméban. Tér és idő távolsága nem választ el bennünket, sokszor vagyok közöttük, s látszólag igen jól megértjük egymást. Néha mégis, egy-egy elmondott szó rezdülésén, elfogott tekintet villanásán keresztül élesen döbben belém a fájdalom, hogy mennyire idegenek lettünk egymás számára. Áltatom, vigasztalom magam, s esetek, jelek seregét vonultatom fel, hogy bebizonyítsam magam előtt az ellenkezőjét — de ezekben a pillanatokban világosan, tisztán érzem, hogy én már soha többé nem tudok igazán hozzájuk, velük, legföljebb csak róluk, érettük szólni. Megindító, nagy élmény ezt így beismerni! Minek tagadnám: jólesne néha sírni egyet rajta, hogy a nehezen induló férfiköny- nyek árja föloldja bennem a kínzó feszültséget. De én paraszt vagyok, magam előtt is szégyellném az érzékenykedést, s erősnek akarom magam ...” Az Egy parasztcsalád története címmel megjelent klasszikus szociográfiájának befejező részében írta ezeket a keménységükben is meghatóan lágy szavakat Kossuth-díjas írónk, Darvas József, 1939-ben. Az író testvérbátyját, Du- mitrás Mihályt is ez a keménység jellemezte, amikor élete utolsó évtizedét szerteágazó közéleti és mozgalmi tevékenységével összefüggésben arra használta fel, hogy természetes egyszerűséggel, látványosság nélkül megőrizze testvérének emlékét. Darvas József 1973-ban bekövetkezett halála, s röviddel később anyjának elvesztése nagyön megrendítette. A család egyetértésével, önzetlenül, irodalmi emlékház létesítésére ajánlotta fel egykori családi házukat, ahol — az épület sok társadalmi munkával elkészült felújítása után — 1979-ben meg is nyílt az állandó Darvas Jó- zsef-kiállítás. 1982. szeptemberében, három hónappal halála előtt, súlyos betegen pedig közérdekű kötelezettségvállalás formájában kétszázezer forintot ajánlott fel Dumitrás Mihály a Darvas József Irodalmi Emlékdíj létrehozására vonatkozóan. Közjegyző jelenlétében készült az alapító okirat szövege, meglehetősen tömör, mindössze egy oldalnyi terjedelemben. Dumitrás Mihály ebben úgy rendelkezett, hogy az alapítvány kamataiból háromévenként kerüljön sor a Darvas József-díj odaítélésére, s a Darvas-emlékéremmel együtt történő átadására. A háromévenkénti díjkiosztás az író születési dátumához igazodik. Első ízben 1986. február 10-én kerül sor a díjak és emlékérmek átadására az író szülővárosában, Orosházán. Az alapító okirat szerint lehetőleg a Békés megyéhez személyesen, vagy munkájuk alapján kötődő személyek részesítendők a díjakban. A díjazás négy kategóriában .történik: olyan fiatal prózaírót lehet a díjban részesíteni, aki a szociográfiai fogantatású, valóságfeltáró irodalomban kiemelkedő alkotást hoz létre; de megilleti a díj egy olyan kutatót is, aki munkájával, közreműködésével segíti egyrészt Darvas József munkásságának, életművének feldolgozását, tágabb értelemben a népi írók mozgalmának mélyebb megismerését. A díjjal jutalmazható továbbá olyan személy, aki Darvas műveinek kiadása, művészi (színház, film, rádiójáték stb.) bemutatása, megjelenítése során magas szintű tevékenységet fejt ki. Végezetül Darvas József-díjjal lehet jutalmazni az olyan személyt, aki hosszú időn át kiemelkedő tevékenységet fejt ki az olvasómozgalom érdekében. Az irodalmi alapítvány gondozását az orosházi Darvas József irodalmi emlékház mindenkori felügyeleti, irányító szerve végzi. Jelenleg a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága hivatott arra, hogy összehívja a díjak odaítélésére felkért bizottságot. Ebben a bizottságban a következők vesznek részt: a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a Magyar Szocialista Munkáspárt Orosházi Városi Bizottsága, az orosházi Szántó Kovács Múzeum, és a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága. Az alapítványt gondozó szerv által felkért bizottság elnöki tisztét Orosháza város mindenkori tanácselnöke tölti be. Az alapítványt létesítő Dumitrás Mihály az alapító okiratban pusztán egyetlen mondat erejéig utalt arra, hogy az író iránt érzett kegyeletből a díjak odaítélését, a díjazottakat figyelemmel kívánta kísérni. Sajnos, már nem adhat tájékoztatást a Darvas-díj odaítélését első ízben végző bizottság Dumitrás Mihálynak. Nem érhette meg az adományozás első alkalmát, nem láthatja már az emlékház funkcióját kiterjesztő bővítési munkák remélhetőleg hamarosan várható befejezését sem. Hisz- szük azonban, hogy alapítványa — amelyhez bárki csatlakozhat felajánlásával — nemes művelődési ügyet szolgál, s hozzásegít bennünket ahhoz, hogy Darvas József munkássága, művészete mind szélesebb körben foglalja el az őt megillető helyet megyénk és az ország köztudatában. Ez a példamutató testvéri kapcsolat Dumitrás Mihály emlékét is megőrzi az utókor számára. Dr. Takács László-----------------------------------------------------------1----------------G yereknek lenni... A történet még a nyárról való. A strandon, az egyik ételt- italt szolgáltató kioszk előtt találkoztam vele. Pöttöm, vagy négy esztendős szemüveges fiúcska ácsorgott vizes, méreten felüli fürdőnadrágjában a söntésekből ismert pult mellett apja-anyja lábainál: a szörpös-üdítős poharat a kerek pult alsó részére tette vissza-vissza. Kirekesztve a Nagyok világából pillogott elő a dioptriák mögül. Combmagasságban. ABC, péntek esti csúcs. Hat-hét éves szőke kislány próbál megállni a lábán, tartani a megrakott vagy hat kilós kosarat és maga után cibálni a rábízott két-három éves öcsikét. Sodorja a tömeg, percekbe telik, amíg a másik gondolához jut. Megvan minden, a cédulát anorákja felső zsebébe gyűrheti. Irány a pénztár. Hosszú a sor. Beáll utolsónak. Harmincas hölgy lép mögé. Nem, elé: flegma mozdulattal taszajtja maga mögé a kislányt és öccsét. A következő „tolakodó” hasonkorú férfi, „udvariasabb”: jobb kiján a vagy hat éves lányát tartva, bal kezével a bevásárló kocsit kormányozva foga között szűri ki a magyarázatot, miszerint „Te úgyis ráérsz még, kislány!”. De nem folytatom tovább: vagy nyolc felnőtt „előzött”, mire bentmaradhatott a sorban történetem hőse és egyre nyűgösebb öccse. Próbálok belegondolni. Néha nehéz, nagyon nehéz gye- ; reknek lenni. Megfelelni mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket — zömében — ellenük támasztanak a felnőttek. Önállósodni és ÜGY udvariasnak lenni. Eltanulni az alapvető normákat és eleget tenni a szülői parancsoknak. Elfogadni azt a környező világot, amely már méretében is csak a felnőttekre, a 160—180 cm-esre nőttekre gondolt. Hogy csak sumákolással, a felnőtteket bizony nem egyszer bosszantó trükkökkel lehet megoldani a buszon való közlekedést. (Kecskeméten például gyermek-derékmagasságban is van leszállás jelző gomb!) Folytassam én, vagy folytatja ön? Ne tegyük! Helyette inkább próbáljunk meg valamit azért tenni, hogy az apróságokban is jó, kényelmes, a lehetőségekhez képest minél gondtalanabb legyen kicsinek, gyereknek lenni. A nagy dolgok soha nem érdekelték a kicsiket... (nemesi) Kopár sziget Elkészült, bemutatták, és majdnem azonnal klasszikussá vált. A művészi élményre vágyó nézők csodálták, a filmművészettel foglalkozó tanfolyamok, könyvek tananyaga lett a Kopár sziget. A hallgatás, a zene, az emberi arcok és mozdulatok filmje. A film forma- nyelve című könyv így ír róla: tulajdonképpeni főtémája: az újraismétlődés szűnni nem akaró konoksá- ga. A képek sora először költői türelemmel időz el a vízreszállás, evezés, partra- érkezés, vízmerés és vízhordás epizódjain, és- ahogy ennek végére érünk, minden kezdődik elölről. Az ismétlődések tudatos, szinte variáció nélküli bekövetkezése a néző érzelmeit aktivizálja. A film még mindig ugyanazt mutatja, de mi már mást látunk benne, tiltakozunk és lázadunk, míg a film végül a legnagyobb érzelmi megrendülésbe és felindultságba sodor. Az eszköztelen ritmus virtuozitása teremti ezt a hatást, egyszeri és utánozhatatlan módon”. A film tartalmát egy mondatba lehet sűríteni: egy kis parasztcsalád embertelenül nehéz körülmények között küzd a természettel. De ez a rövid mondat tévútra vezetheti az érdeklődőt, hisz a remekmű ennél sokkal többet mond az író-rendező Sindo Kaneto jóvoltából. Az 1912-ben Hirosimában született japán művész a Kopár sziget elkészítésekor már jelentős alkotói munkásságot mondhatott magáénak. A filmművészet legkülönfélébb területein dolgozott, laboratóriumban, díszleteket tervezett, forgatókönyveket írt. asszisztenskedett, és így jutott el az önálló rendezésig. 1952-ben írta és rendezte a Hirosima gyermekeit; ekkor ismerte meg a világ a nevét. A Kopár sziget 1960-ban készült. A környezet, a tenger szépsége, a kis sziget, amelyet csak csónakon lehet a külvilágból megközelíteni, akár idilli is lehetne. A film azonban nem az. Szavak nélkül — mert ebben a filmben nem beszélnek, és ez nem formai eszköz csupán — mond el sok mindent emberek életéről, érzéseiről, és a képeket csodálatosan szép zene kíséri végig. Sindo filmjét 1961-ben a moszkvai filmfesztiválon díjjal tüntették ki, és ugyanott tüntették ki 1977-ben a Csikuzan magányos utazási című alkotását. A Kopár sziget február 15. én szerepel televíziónk műsorán, az 1-es programban, 22.05 órai kezdettel. (erdős) Helyünk egy vitázó kultúrában Elérkezett az idő az átrendeződésre 1985 ismét a felpezsdülő viták éve volt. Vita folyt az iskola működésének és belső életének továbbfejlesztéséről, a gimnáziumi irodalomtankönyvekről, a művelődési otthonok (lehetséges) funkcióiról és funkciózavarairól, a népfőiskola újjáélesztésének szükségességéről, a színházi struktúráról, az irodalom szereptudatának átalakulásáról — hogy csak néhányat említsünk. Mire véljük ezt a nem is mindig udvarias pengecsattogást? Az érvek és ellenérvek szikrázó parádéját? Azt hjszem, nem tévedünk, amikor mindezt a reform „begyűrűzésének” tekintjük a kultúra — mindmáig merev szerkezetű „egyenirányitott” — szférájában. Az oktatás és közművelődés szintjén is évtizedes beidegződések kérdőjeleződ- tek meg, váltak tarthatatlanná: a régóta felmerült új kérdésekre ma kénytelenek vagyunk megadni az új választ. Kénytelenek vagyunk — mert a régi elképzelések alapján továbbfejlődni lehetetlen. Kénytelenek vagyunk — mert olyan gazdasági kényszerek léptek föl, amelyekre korábban nem kellett odafigyelni. És nem érdeklődtünk az iránt — milyen hatásfokkal. Ma már — a pénzügyi források apadása idején — világossá vált, rossz hatásfokkal. Elpazarlódott pénz és energia, személyes ambíciók fulladtak ki, mert egy képzeletbeli kultúrát akartunk elosztani (jobb esetben: eladni) egy képzeletbeli társadalomnak. Nem vettük kellően figyelembe a differenciált rétegigényeket, a helyi közösségek spontán érdeklődését, nem támaszkodtunk rájuk, sőt igyekeztünk „semlegesíteni” az efféle törekvéseket. Egy képzeletbeli és áldemokratikus közművelődés „terjesztése” jegyében. Amely mindenkinek szól... Nos, egy olyan művelődési kínálat, kulturális termék, műalkotás, amelyik mindenkinek szól — az nem szól senkinek. Az csak egy fikciónak szól, egy fantomnak, egy kipipálható kulturális statisztikai bűvészmutatványnak. Az csak a felszínt borzolja meg, sohasem válik a konkrét és meghatározott egyén legbelsőbb ügyévé, személyes meggyőződésévé. A kultúra bürokratáinak tetszését lesz csak képes elnyerni. Másét aligha. Igen, a jövőben nem lehetünk a kultúra „kegyosztói”. Másra, többre van szükség. Érdekeltté tenni az embereket a közös felelősségű kulturálódás folyamatában. Építeni arra a mindenkiben szuny- nyadó belső igényre, amelynek kibontása, fölerősítése nélkül minden célzott hatás csak külsődleges marad. És létrejön az elit kultúra sznobizmusa, s ennek ellentétpárja: a tömegkultúra „gyorsfogyasztói” mentalitása. Napirendre kell tűzni — ha ugyan tetszik: újból! — a kultúra demokratizálását és társadalmasítását. Föltárva és fölkarolva a meglevő helyi közösségek hagyományait, az azonosságtudatot erősítő kötődéseket, mindazt a lappangó értéket és aktivitást, amely a korábbi művelődési hálózat „hálójából” — mert túl nagy szemű volt— kisiklott, elveszett. Mert, a „végtermék” egyre nyomasztóbb, kiábrándítóbb: az érdektelenség és közöny. A fásultság és kifáradás ezernyi tünete. A visszahúzódás a privát élet csak a tévéhíradótól háborgatott zugaiba. A viták élénkülése mutatja: elérkezett az idő az átrendeződésre. Mert szocialista kultúránk értékei kerülnek veszélybe. Egy olyan közösségi jellegű kulturális modellé, amely még csak nyomaiban van jelen mindennapjainkban. Amely még a kellő kibontakozás előtt a „süllyesztőbe” kerülhet. Ha nincsenek tisztázó viták, megújulást serkentő új nézetek, ha a kezdeményezés szelleme nem hatja át társadalmi közgon-5 dolkodásunkat. „ ... fent” már régen felismerték: ebben az országban a kezdeményezés nemcsak egyetlen centrumból indulhat ki” — mondta Pozsgay Imre az 1984-es országos közművelődési tanácskozáson elhangzott felszólalásában. S adott esetben — az alkotmány keretei közt és a társadalmi közmegegyezés alapján — a fent és a lent eltérő álláspontjai, vitái is az új megoldások, meggondolások előtt egyengethetik az utat. Tudomásul kell vennünk: vitázó kultúra a miénk. S helyünket — akár szűkebb értelemben is — ebben kell megtalálnunk. Föl kell készülnünk arra, hogy a reform- folyamat mind mélyebben hatol be a rosz- szul funkcionáló művelődési szerkezetbe, apparátusba: az idejét múlt részek sürgős cseréjére figyelmeztetve. Vita folyhat arról, milyen mértékben szükséges az átalakítás. Vitázhatunk a támogatás mértékéről, az önfinanszírozás lehetőségeiről, tankönyveink szemléletéről vagy színházaink struktúrájáról. Egyet nem tehetünk: hogy nem foglalunk állást, félreállunk vagy kivonulunk valamilyen barátságosabb terepre. Netán elhallgattatjuk a nekünk nem tetsző véleményeket. Erre egyszerűen nincs mód. Ebben a vitázó kultúrában kell helyet és szerepet találnunk. Társadalmi fejlődésünk új szakaszának előkészítése és elérése végett. Péntek Imre
