Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-02 / 1. szám

1986. január 2., csütörtök NÉPÚJSÁG „A dallammal a szívünkbe költözik...” így is szép ... de nemcsak énekkarban lehet énekelni Szerencsés teremtmény az ember, csodálni való konst­rukció, hiszen még hangszert is kapott a természettől, olyat, amely nemcsak a be­szédre, hanem az éneklésre is alkalmas. Egyszerűnek tű­nik, mint minden, ami megvan, és használjuk év­ezredek óta. Az éneklés egy- gyé vált az emberrel; ha jó kedve volt, dalra fakadt éppúgy, mintha bánat érte. s így a jó közérzet még jobb lett,' a rossz kedv pe­dig lassan elpárolgott. De még ez a két véglet sem kel­lett hozzá, az is elég volt, hogy a két kéz munkával le­gyen tele, s már fölcsendült a dal, még főzés és takarí­tás közben is. Aztán valahogy — ki tud­ja miért? — egyre kevesebb- szer hallani saját magának éneklő embert, legfeljebb az idősebbek közül egy párat, és szinte furcsa, hogy vannak még. • Egy kiadós beszélgetés vé­gén, melyet a szövetkezet if­júsági szervezetének munká­járól folytattunk, K. Éva KISZ-titkár képeket mutat, egy jól sikerült kirándulás­ról. Szebbnél szebb tájak, hasonló fiúk és lányok. Csu­pa jókedv, az együttlét örö­me árad az arcokról, s a gesztusok is ezt tükrözik. Különösen vidámak a busz­ban, hazafelé. — Tudod — mondja —, épp csak, hogy nem énekel­tünk. Pedig milyen jó lett volna! — De hiszen nem volt aka­dálya . .. — Persze, hogy nem. Nem tiltotta meg senki, de nem is kezdte el. Valahogy szé­gyenük magunkat, senki sem akart az első lenni, nehogy kinevesse a többi, ha nem sikerül. Valami gátlás volt mindenkiben, utólag beszél­tünk is róla. — Csupán csak ezt? — Meg hogy nem lehet erőltetni. De ez sem igaz így, hiszen szerettünk volna és pont az volt a baj, hogy sen­ki sem mondta ki: gyerekek, ezt vagy azt, daloljuk már el. Bezzeg a nyugdíjasok, egy elkezdi és végigéneklik az utat Pesttől hazáig, késő éjjel. Ilonka néni már tíz éve nyugdíjas. Mintha róla mondta volna Éva az előb­bi szavakat: még mindig szeret énekelni. Tőle kér­dem, miért, hogy bár sok­szorosa a hivatásos és ama­tőr énekes a réginek, a sa­ját kedvére dalolgató fiatal vagy középkorú egyre keve­sebb? — A világ változott meg. Talán az anyák már nem is énekelnek a kicsiknek. Ott a tévé, meg a rádió, azt hall­gatják felnőttek, gyerekek. Az én anyám még altatódalt dúdolt nekünk, s később is énekelt, aztán tízéves ko­romban nagyanyám nővéré­hez kerültem, tőle jártam is­kolába. Mariska néni öreg­lány volt, kézimunkával ke­reste a kenyerét, s közben dalolással szórakozott. — Meg a templomban éne­kelt ... — Nemcsak ő, én is. A vasárnapi misén, a májusi és októberi litániákon. De ne­kem az igazi az otthoni da­lolás volt, mikor már alko- nyodni kezdett. Ilyenkor Ma­riska néni letette a hímzést, én a . tanulnivalót, átültünk a támlás díványra, s hozzá­fogtunk énekelni. Ne menj rózsám a tarlóra . .. Rózsa­bokorban jöttem a világra ... Én vágyok a falu rossza egyedül... És így tovább, majd az operettek jöttek. Londonban hej, van számos utca és a többi, ami eszünk­be jutott, néha órákig az utcai villany derengő szo­bafényében. Szép volt, jó volt. Nem lehet elfelejteni. • Tavaly harmadikos gimna­zistákkal csináltam riportot. Tele voltak programmal, úgyhogy az osztály KISZ- ünnepsége után beszélget­tünk. De olyan korán men­tem, hogy még el sem kez­dődött, majd miután az egyik fiú babrált valamit a magnóval, csönd lett és fel­hangzott a DlVSZ-induló. Egy a jelszónk, a béke... De csak a gépből, míg gyor­san bele nem vágtam, s mint egy fogadatlan karmester, nem intettem a gyerekeknek. Meglepődtek, de folytatták, s így együtt énekeltük, igaz, nem egyforma intenzitással. — Hogy jutottak idáig? — kérdeztem a tanárnőket, holott tudtam a feleletet. Itt és másutt, már régen nem az egész iskola, tanárok és tanulók éneklik együtt a Himnuszt és a Szózatot az ünnepélyek elején és végén, mint annak idején mi. Előbb kórusfeladat lett, az­tán lemez vagy magnó dol­ga. És csak hallgatják, szer­te az országban, mintha né­mák lennének. Talán nem is tudják — csak később derül ki — mit vesztenek. — Ne csodálkozz -— mondja öreg barátom, Pista bácsi —, hiszen már az In- ternacionálét sem mindig énekeljük a taggyűlések után. Gondoltad ezt valaha? S az a rengeteg mozgalmi dal... S nemcsak felvonu­lásokon énekeltük. — Könnyű annak, akinek jó hangja van. — Nem olyan már. mint volt, mert sokat cigarettáz­tam, de azért most is tu­dok énekelni. Régen meg? Akár egy előénekes, bele­vágtam és jött utánam a többi. Legénykoromban is, felszabadulás után is. Akkor csak igazán, hisz rengeteg rendezvény volt. Az igazi népdalokat is mozgalomban tanultam, addig csak nótá­kat tudtam. Hallgatunk, egyre gondo­lunk, csak ó mondja ki. — Nem elég ésszel fölfog­ni valamit, szív is kell hozzá, s a dal, különösen, ha együtt éneklik, fölfokozza az érzelmeket, átélhetővé teszi a mondanivalót, s erősebb lesz a kötődés. A Himnusz, a Szózat vagy az Internacio- nálé dallamával a szívünk­be költözik a haza és az egész emberiség. Már elbúcsúztunk, ami­kor visszafordul, s így szól: — Talán a gyulai Erkel- ünnepély elindított valamit... Vass Márta KÉPERNYŐ Szilveszter 1985—86 Tudom, most csak úgy dalolhatok, mint egy több milliós kórus egyik szerény tagja. Mert ha nem történik a világ- politikában valami falrengető az új év első hétéiben — no és természetesen, valami megrázó erejű áremelés —, akkor hazánkban mindenki a rádió és a televízió szilveszteri mű­soráról fog dalolni. S több évtizedes tapasztalataim azt mondatják velem: ez a kórus annyi szólamban fog zengeni, hogy attól a műsor készítői sem okosabbak, sem elkesere­dettebbek nem lehetnek, annyira nem hallatszik majd a vezérmotívum. No de félre a satnya szimbólumokkal, s vágjunk bátran a közepébe. Tisztelettel jelentem, nekem igen tetszett a Vágó István vezette Házaspárba], mert kellemesen szóra­koztató volt, s mert utána gyorsan mindenki készíthetett egy házitesztet arról, tudja-e férje, vagy felesége kedvenc ételét, elalvási időpontját, a megismerkedés színhelyét, vagy' éppen pénzdugdosási szokásait. No és A mi Parabolánk! Vértes Éva és alkotótársai meg­mutatták, lehet minket, nőket is számításba venni a profi humorban. Tényleg! Lehet, csak tájékozatlan vagyok, de női humoristáról nem is hallottam idehaza. Pedig A mi Parabolánkban megcsillogtattuk ebbéli képességeinket is. Ügy vélem. Árkus József most ezért nem merészkedett hölgysegítség nélkül a Szuperbola képernyője elé. Okos ember lévén, felismerte, hogy nélkülünk, meg az unos-un- taian bevágott, lenge öltözetű hölgyek nélkül semmire sem megy politikai éleslátásával. Hofit nem lehet kihagyni. Azt hiszem, Az óév sztárja megtisztelő címet — ha lenne ilyen —, neki kellene kiosz­tani. Meghízott, de elhagyott közben egy sor, kissé már irritáló hofis manírt, s újra A HOFI tudott lenni. ..Részeg­ségében” is disztingvált volt. Ismét bebizonyította, hogy olyan humorista és állampolgár, akire kell és érdemes is figyelni. Közgazdász, szociológus, átlagpolgár átlagészrevé­telekkel. amit aztán magas művészi fokon fogalmaz meg. Helyettünk is, vállalva a nyilvánossággal járó veszélyeket és örömöt is. Politizált, nevelt, felelősségre vont anélkül, hogy sértegetett volna. Egyetlen negatívumot róhatunk fel neki e szilveszteri műsora után. Hogy a We are the World — remélem, jól írtam, nem vagyok valami nagy beat-ra- jongó — című. nagy sikerű slágert ezek után mindenki úgy fogja itthon énekelni, hogy aszondja; Piál a Föld... Hogy tutti sláger lett belőle, azt az ébresztésünk is igazol­ja. miszerint a gyerekek az utcán már ezt fújták „hajna­li” tíz órakor. No és a kongresszusi palotából. . . Korrekt revűműsort kaptunk, de az a szerény meglátásom, hogy ezért kár volt olyan nagy erőket mozgósítani, mint amit beharangoztak. Nekem is vannak világbajnok vicceim, de jó hogy nem küldtem be őket. Még kénytelen lettem volna a helyszínen végigszenvedni a nagy attrakciót. B S E Szilveszteri HANGSZÓRÓ fl latinitás a mai világban Hazánkban a latin nyelv jelentőségéről, visszaszorult állapotáról több ízben is zajlott sajtóvita. Többek kö­zött Borzsák István, Hege­dűs Géza. Ritoók Zsigmond fejtette ki nézeteit e tárgy­ban. „Egyetlen más nyelv nem volt olyan szoros kap­csolatban nemzeti művelődé­sünkkel, állami életünkkel, mint a latin” — hangoztatta Ritoók Zsigmond. Közben a latin háttérbe szorulása vi­lágjelenség is. De hát világ­szerte belenyugodtak-e a „ki­művelt emberfők” aljba, hogy a latin nyelvnek és a humán tárgyaknak évről év­re csökkenő a becsülete? Korántsem. Hiszen nálunk is szemtanúi lehetünk an­nak, hogy a latin visszaszo­rulásával még jobban hem­zsegnek a latin szavak nyel­vünkben, amikor is törvényes magyar szavakat szorítanak ki (kreatív, információ, szek­ció, kooperáció — és hason­lók). Mások latin szavakat, szószerkezeteket idéznek, de azt is rosszul, vagy nem oda illőn. („Doktor utrisque iuris’’ — utriusque helyett; „Roma locuta, casus finita” — causa helyett). Tallózásaim köny­vében eddig huszonegy eset­ben szerepelnek az ilyesféle, sajtóban észlelt hibák. Ez azonban csak egy félig- meddig eltűnt jelenség irán­ti nosztalgia, a tudatos fel- támasztási szándék szemlá­tomást sok helyen jelentke­zik Európában — és világ­szerte. Megkíséreljük most, hogy e jelenségről számot adjunk. Csaknem fél tucat latin nyelven írt folyóirat fekszik asztalomon. Noha európai ki­adványok, találok bennük japán és amerikai szerzőket is. A többség persze európai. Vajon e szerkesztői műhe­lyekben tudják-e, hogy hosz- szú évszázadokon keresztül mi sem maradtunk el a latinitás és humanitás útjáról? Hogy egy kassai tudós latinul ver­selte meg a Szigeti veszedel­met ( De capto Sygetho His­tória — Schaeseus Christia­nus), hogy a csiksomlyói misztériumokat latinul írták, és hogy ezen a nyelven is kifejezték gondolataikat Ma­dách Sándor (M. Imre nagy­apja), Conradi Norbert, Somsslch László, Ráday Pál, a ,,Re crude scunt” szövegének fogalmazója, Rákóczi Fe­renc, Pálóczi Horváth Ádám, Csokonai Vitéz Mihály — és még százan és százan? Sza- latnai Rezső Batsányi Jánost „a latin nyelven beszélő poé- zis utolsó európai tekintélyű képviselőjének" tartja. Magyar nevekre mégis alig bukkanok e folyóiratokban, (G. Érszegi: Latinitás, 1984. jún.; Kiss J. Francisca: MAS, 1985. május). Ez utóbbi is egy Blois nevű városban él Franciaországban. A magam e téren való működésétől most eltekintek, inkább azok­ról a folyóiratokról szólok, amelyek a reményteljesen újjáéledő latinitás szellemé­ben látnak napvilágot. A LATIN1TAS Rómában, a Vatikánban jelenik meg. Foglalkozik a középkori la­tinitás ügyével, irodalmi ta­nulmányokat közöl, legújab­ban rövid összefoglalót is ad a világ eseményeiről. Közli az évenként megrende­zett latin versenyek irodal­mi győzteseinek és helyezett­jeinek munkáit — a végén pedig könyvbírálatokat ad. Főszerkesztője: Carolus Eg­ger apát. VITA LATINA. Ez a fo­lyóirat is négyszer jelenik meg évente. Korábban a Sor- bonne-egyetemen szerkesz­tették Párizsban, ma a Jean Moulin-egyetemen szerkesz­tik Lyonban. Kiadója Théo­dore Aubanel Avignonban. Tetszetős kiállítású folyóirat. Minthogy a középiskolák if­júságára támaszkodik fő­ként, a szerkesztési elvek is eszerint érvényesülnek. Szó esik a latin nyelv tanításá­nak korszerű módszereiről, egy-egy irodalmi kérdésről, de találunk benne meséket, verseket, humort és bírála­tokat is. VOX LATINA. Nyugat-né­metországi latin folyóirat. Évenként négyszer jelenik meg. Igényesen szerkesztett lap. Érdekli az utazás, a régészet, az építő- és festő­művészet. Nyelvészeti kérdé­sekkel is gyakran foglalko­zik: különösen a modern technika elnevezéseire keres megfelelő latin szavakat. Egyébként is a lap alapel­ve: nincs olyan fogalom, amelyet ne lehetne latinul is kifejezni. Tehát a latin a modern élet és tudomány nemzetközi érintkező nyelve is lehetne. M. A. S. Memento audere semper. Ezt a latin nyelvű folyóiratot a dél-franciaor- szági Pau (Palum) városá­nak líceumában szerkesztik és adják ki — elsősorban a középiskolás fiatalok részé­re. Életkedv, merészség, bá­torság sugárzik minden so­rából. Az utóbbi számban például a pau-beli Barthou- líceum diákjai az itáliai Foggia város diákjait vallat­ták ki helyzetükről, tanul­mányaikról, városukról, szó­rakozásaikról. Rajzok, mesék, humoros történetek színesí­tik a lapot, de elmélyülést igénylő történelmi közlemé­nyek is vannak benne, pél­dául legutóbb az etruszk nép eredetéről és kultúrájáról. (Diáklevelek, keresztrejtvé­nyek, versek, találós kérdé­sek váltakoznak hasábjain — vagyis friss, eleven ez a lap, ami elsősorban a nagy­szerű professzorasszony, Ge­nevieve Imme főszerkesztő érdeme.) A Földközi-tenger melléki Fontaine de Vaucluse nevű városkában székel a Petrar- ca-kutatás Nemzetközi Köz­pontja. Itt egy négy nyel­ven (francia, olasz, pro- vánsz és latin) megjelenő lap hagyja el évenként négyszer a sajtót. Helyi jellegű ter­mék, szerkesztője: Antonio Bruni di Fratta. (Sajnos, a múlt évben halálhírét vet­tem.) A lap címe: LA VOIX DE LA SORGUE. A legkisebbek részére szerkesztik az olasz Recana- tiban a IUVENIS COMMEN- TARIOLUS című színes, csupa kép lapot. Humor, ka­landok, fölsülések, medve- és kutyatörténetek egyvelege az egész, de tetszetősen, lendü­letesen, hogy a színes képek szuggesztiója révén szeret­hesse meg a gyermek a fölé­be írt latin szót, mondatot. Nem a teljesség kedvéért, de megemlítjük, hogy a fel­soroltakon kívül még a kö­vetkező latin nyelven írt folyóiratokról tudunk: Musa Latina, Palaestra Latina, Ti- rones, Viva Camena, Rumor Varius, Silarus, Musa Peren- nia — és az amerikai: Her­mes Americanus. Ezen felül a latin nyelv szerelmesei gyakori összejö­veteleket is szerveznek Európa-szerte: ez év nyarán például a franciaországi Mandelieu-ban, az ausztriai Tainachban, a jugoszláviai Goricában és a szicíliai Sira- cusában. A kényszerűség hozta úgy, hogy óévbúcsúztató eszköz­ként a rádiót voltam kénytelen segítségül venni. Mire le­írom az előző mondatot, már meg is bánom; nem teljesen őszinte ez így. Hiszen hálátlanok vagyunk mindakkor a rádióhoz, amikor csak úgy mellékesén figyelünk rá, ami­kor jobb nincs alapon csavargatjuk az adóbeállító gombot. Évek óta szokás, hogy az „igazi” esti szilveszteri kabarét megelőzően több szórakoztató műsort is sugároznak. Vala­mennyit erre az alkalomra szerkesztve. Ilyen volt például a délelőtti Ötösöm volt!... című különös riportázs, amelyben az elmúlt évek, évtizedek lottószerencsései szólaltak meg. De vágjunk a közepébe! Este háromnegyed hét előtt (persze a Kossuth adón) kezdődödtt a már hagyományos­nak számító Pódiumparádé, Székheli/i József szellemes és illő műsorvezetésével. Hét, úgy tűnik találomra kiválasz­tott művész (színészek és popénekesek) beszélt magáról, az 1985. évről, az ő évéről, sikereiről és keserveiről — az éle­téről. Közhelyek, tudom, de mégis élményszámba mentek ezek a percek, S kicsit meg is hatottak ... Psota Irén mon­datai után egy korábbi, emlékezetes kabaré'jelenete követ­kezett. Kiss Manyi volt az egyik partnere akkor, a jele­net felvétele idején. Nem él már, ahogyan a másik színész­társ, az óév napján elhunyt Márkus László sem . . . A hangszalag — szoktuk mondani — megőrzi a szépsége­ket. De a következő műsornak a bugyutaságokat, az idét­lenkedéseket is megőrizte. Kérjen lehetetlent! volt annak a háromnegyedszáz perces műsornak a címe, amelyet a szórakoztató osztály a hallgatók levelei alapján állított össze, készített el. Az első kérés: a jövőben a kapufa is számítson gólnak! Hát, több mint tizenkét percen keresz­tül meditált ezen kérés kivitelezhetetlenségén egy szakér­tőgárda. S bár visszahallgattam ezt a tucatnyi percbe fog­lalt vélemé'nyfüzért, nem tudom most önöknek megmon­dani, egyáltalán mire is jutottak. De hát szilveszter éjszakáján (is) sok mindent megbo­csát az ember. Főleg akkor, ha ehhez még hozzá is segí­tik ... Mert aztán fél tízkor csak felhangzott az ismert szignál, s kezdődhetett a Buék 1986!, a szilveszteri kabaré. Az ismert (és elismert) szerkesztői hármas — Farkasházy Tivadar, Kaposy Miklós és Sinkó Péter — huszonhárom számba, három felvonásba sűrítette be azt, ami 1985-ben történt és azt, amit szeretnénk, hogy 1986-ban meg-, il­letve hogy ne történjék. Sokan és sokat kutakodtak már annak kiderítésére, hogy miképpen is alakulhatott ki éppen a rádiónál ez az évi tíz-tizenegynehány alkalommal jelentkező kabarégyártó társulat. Hogyan sikerül nekik megőrizni a humor tiszta­ságát, hogyan tudnak a lehető legkönnyebben szórakoztat­ni és mégis mindig politizálni és (ezzel is) szívre, agyra, értelemre és érzelemre egyaránt hatni. A kérdések sorára némiképpen választ adhat ez a rádió- kabaré annak, aki figyelmesen újrahallgatja. Hiszen „jó szokás szerint” hétfőn este megismétlik. De aki csak „mellékesen” figyel, rossz szokás szerint, annak is élményt nyújt majd ez a két és fél óra. Amely szórakoztató is, friss is, érdekes is, röhögséges is — egyszóval igazi kabaré! (nemesi) Garai István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents