Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

Némaság a magnók, videók világában? o- 1986. január 25., szombat Gondolatok a iének-zene oktatásról Nem vagyunk zenei, sem pedagógiai szaklap, így nem is vállalkozhatunk az általá­nos iskolai ének-zene okta­tás gondjainak a pontos fel- térképezésére. De arra igen, hogy kapcsolódjunk mind­azokhoz, akik hisznek a dal, az éneklés vonzerejében, kö­zösségformáló hatásában, s lélekgazdagító természetében, s ezért joggal aggódnak a je­len miatt. Gajdolás és hallgatás Bizonyára a kedves olvasó is tapasztalta már közös uta­zások, társas együttlétek so­rán, hogy a nagy „dalra fa- kadások” közben milyen sze­gényes a népdalkincsünk, s hogy a szép, kulturált ének­lés helyett hogyan ordítjuk el limonádé dalainkat és nó­táinkat. De az idősebb kor­osztály azért legalább szük­ségét érzi a közös dalolás­nak. És a fiatalok? Hányszor találkozunk az utcán, vagy a buszon áhi- tattal, boldog felszabadult- sággal éneklő óvodás gyere­kekkel! De még az alsó ta­gozatos kislányok is szívesen produkálják magukat, sőt, kérés nélkül is énekelnek, csak úgy, a maguk gyönyö­rűségére. Aztán a serdülőkorba lép­ve jön a lemezjátszó, a mag­nó, a szerencsésebbeknek a video. És rengenek otthon a falak, a többnyire angol nyelvű beat- és rockzenétől. Ifjú korunkban persze, mi is szerettük az akkori tánc­zenét, rajongtunk az Illés zenekarért, de ugyanolyan előszeretettel énekeltünk az iskola énekkarában is. és felüdüléseink, örömeink for­rása volt az énekóra. Most a nagylányok igyekeznek min­denféle kifogással „leválni” az énekkarról, s immár nem éneklik, csak hallgatják a zenét. A kettő pedig mennyi­re nem ugyanaz! S egyre többet panaszkodnak közben, hogy sok az ének-zene órá­kon az elmélet, félnek a dolgozatoktól, s már nem is jelent számukra örömet. „Hz egész iskola felelőssége” Az általános iskolai ének­zene oktatás vezető szakfel­ügyelője, dr. Sárhelyi Jenő­né nem tiltakozik a tömeg­kommunikációs eszközökben gyakran hallott vád ellen, miszerint Kodály hazájában szomorú jelenség, hogy nem elég hatékony az ének-zene oktatás. Ám észrevételeit (joggal) a nagy egész vizs­gálatával kezdi. — Zenei nevelésünk tor­zulásait nem szakítanám ki abból a közegből, amelyben él, tehát az oktatási rend­szerünk egészéből. Hiszen általában az oktatási rend­szerünkre is igaz. hogy nem eléggé hatékony, hogy fo­gyatékosságai, torzulásai vannak. Egy azonban biztos: ha jobbítani akarunk. az egészet kell jobbítanunk, s csak akkor várható válto­zás a zenei nevelésben is. Azért néhány gondolatban szívesen megfogalmazom, min lenne érdemes változ­tatni, mit tartok lényeges do­lognak. Első helyen említem a tanár szerepét, mely kulcsfontosságú. Ha ugyanis a tanár él-hal a muzsikáért, akkor szívvel-lélekkel és hittel neveli tanítványait is ennek művelésére és befoga­dására. De arra feltétlenül ügyelni kellene, hogy ne csak a szakos feladata legyen az iskolai zenei nevelés, mert azzal kirekesztettük az is­kolai oktatás, nevelés komp­lexitásából. El kellene érni, hogy a zenei nevelés egyen­rangú partner legyen a ne­velésben tanárával együtt. Beszélgetésünk során ab­ban egyetértettünk, hogy a közös éneklésnek milyen fontos szerepe van az ember életében, s hogy népünk da­lait tudni hazafias köteles­ség is. S hogy mégis hová, és miért tűnt el az ifjúság köréből a közös éneklés iránti vágy, arról dr. Sárhe­lyi Jenőné a következőket fogalmazta meg. — A családokból is kive­szett a közös éneklés igénye. Előtérbe került a passzív ze­nehallgatás. Az iskolákban régen megszűnt már a nép­daléneklési verseny. Az éneklő rajok vetélkedői so­rán pedig a repertoárba csak itt-ott csúszik be egy nép­dal. — És az énekórák is túl elméletigényesek. A nyolca­dikos tankönyvben a kvint- oszlop, a kvintkör, a hang­közök rendszere, s a zeneel­mélet együtt kicsit nehéznek, túl sűrűnek látszik. Van-e emellett idő a felszabadult éneklésre? — Az új tanterveknek sok értékes pontja van. S úgy vélem, az elmélet mellett jut elég idő az énekeltetés- re is. Bár meg kell jegyez­zem, a nyolcadikos tanterv­Mi is a G-dúr moll-párja? Fotó: Gál Edit Dankó Jánosnéval vidáman szól a dal a kicsiny teremben ben valóban vannak nem odavaló dolgok. A hangközö­ket — amelyik gyerek nem érzékeli — az képtelen is megtanulni. S tény, lehet be­lőle dolgozatokat is íratni, de attól igazán nem lesz da­losabb kedvű az ifjúság. Az­tán ugyancsak a nyolcadik­ban olyan zenehallgatási anyag került be századunk zenéjéből, amelyet az ének­zene tanárok többsége sem kedvel, ért igazán. Pedig a tanárok 65 százaléka me­gyénkben nem is szakos. S még egy megjegyzés: az alsó tagozatban gyakran éppen az énekóra rovására szá­molnak, írnak vagy olvas­nak. S felső tagozatban — mert pótolni kell a hiányo­kat — már nem szeretik a gyerekek a „zsipp-zsupp szimfóniát" énekelni. „Jószándék, kedvesség kelj hozzá” A kondorosi általános is­kolában van ének-zene szak- tanterem, még ha olajos padlós, lavóros rendszerben is. A falon a tanárnő, Dankó Jánosné által készített táb­lázatiak, zeneszerzők képei, és egy-egy tájegység népvisele­te. Tavaly a tanárnő veze­tésével az Éneklő ifjúság- versenyen az iskola kórusa arany minősítést szerzett. Tehát, itt úgy tűnik, felhőt­len az ének-zene oktatás ege. A hatodikos nebulók jól tudják az elméletet, s a szűk teremben hárman is ülve egy padban, vidáman fújják a bácskai táncdallamot, a Hej, igazítsad! !-ot... Az előttem ülő kisfiú is tele torokból énekli, minek következtében bizsergést érzek a hátam kö­zepén. Falsul, de büszkén énekelt a legényke . .. — A gyerekek közül egy osztályban mindössze öt­hatnak van jó zenei hallása — mondja az óra után Dan­kó Jánosné. —- A botfülűek a többiekkel énekelnek csak szívesen, önállóan már ke­vésbé. Ezért szoktam „kise­gítőt” adni feleléskor mel­léjük. Mi a módszerem, hogy megszerettessem az ének­lést? Hát, először is kint kell hagyja a tanár a gondjait, sok kedvesség, jószándék, vi­dámság kell az ének-zene órákon. Nem szabad izgulva, félve belépni a gyereknek. Az a meglátásom, hogy a mi gyerekeink nagyon szeretnek énekelni. Dolgozatokat ugyan nem nagyon íratok, csak a hangjegyfüzeteket értéke­lem. Mert magam is nehéz­nek tartom a nagyobbak el­méleti feladatait. A legfonto­sabb, hogy ezek az órák él­ményt, kedvet adjanak. így érzem legalábbis. A tanárnő a kondorosi pá­vakor vezetője. Mint mond­ta: — A pá'vakörnél a dalo­saim akarnak, lelkesednek, az iskolában meg én. A gye­rekek ugyanis türelmetle­nebbek egy-egy énekkari mű betanulásakor, hamarabb akarnak sikert elérni. De azért jönnek rendesen. Pe­dig tudom, nagyon elfoglal­tak. S azt is tudomásul kell venni, hogy a népdalt már csak kevesen hozzák otthon­ról az iskolába, ezért nekünk kell megtanítani és megsze­rettetni. B. Sajti Emese Talált kincs 0 gyermek- és ifjúsági irodalom helyzete A fenti címmel nemrég jelent meg a könyvesboltokban a tízéves Kincskereső című gyermekfolyóirat válogatott gyűjteménye. Elbeszélé­sek, novellák, versek olvashatók gyermekekről. Egy irodalmi folyóirat ad élet jelt ismét magáról, miközben évek óta egyedül, valójában igazi társ nélkül szolgálja a gyermekek ol­vasási készségének fejlesztését, iro­dalmi érdeklődésének gyarapítását, a Mórát nem számítva. Miközben évről évre könyveivel egyszerre kívánja szolgálni a szép- irodalom, a tudományos és politikai ismeretterjesztés feladatait, nem fe­ledkezhet meg arról sem, hogy ele­get tegyen az oktatáspolitikai köve­telményeknek és könyvei illusztrá­cióival az esztétikai igényeknek is megfeleljen. A gazdasági, üzleti szempontok azonban manapság a könyvkiadás te­rületén is érvényesülnek, ez vonat­kozik a hivatásos, állami könyvki­adók munkájára, de érzékelhető a különféle gazdasági munkaközössé­gek, kiadásszervezési társulások te­matikai programjában is. Időnként azonban meglehetősen változó szín­vonaló kiadványokkal találkozni, amelyek a gyermekek olvasási igé­nyének fejlődését egészségtelenül akadályozzák. Gondolok itt a „szö­vegszegény” képregényekre, a könyvbeli illusztrációk nem gyerme­keknek szánt megoldásaira vagy ép­pen arra, hogy a kiadói műhelyek számának gyarapodása ellenére vál­tozatlanul hiányoznak a mai mesék, megfelelő számban a nélkülözhetet­len történelmi regények, a líra szép­ségeit népszerűsítő verseskötetek. A Hazafias Népfront Országos El­nökségének gyermek- és ifjúsági iro­dalommal és olvasástanítással fog­lalkozó munkacsoportja idén május­ban társadalmi vitasorozatot indított, számítva pedagógusok, ifjúsági veze­tők, gyermek- és iskolai könyvtá­rosok és természetesen a tanulóifjú­ság véleményére. A gyermekkönyv­tárakban, iskolákban, olvasótáborok­ban eddig szervezett beszélgetések közben számtalan izgalmas és ki- adáspolitikailag fontos kérdés fogal­mazódott meg. Például: a gyermek olvasók kíváncsisága hogyan válto­zott az elmúlt években, a szépiro­dalom iránti érdeklődés — ahogyan azt a terjesztői tapasztalatok mutat­ják —, miért csökkent az ismeret- közlő irodalom javára, valójában milyen értékeket képvisel jelenleg az ifjúsági könyvkiadás, az olvasás­tanítás mennyiben segíti az olvasás élményének egy életre való elülte­tését 6—10 éves korban, milyen az együttműködés iskola, a könyves­bolt és a gyermekkönyvtár között a kötelező és az ajánlott irodalom fo­lyamatos megjelentetése érdekében, miért nincs országos gyermekkönyv- klub-hálózat, hol vannak a gyerme­keknek tervezett speciális berende­zésű könyvesboltok, milyen a könyv­újdonságokról szóló tájékoztatás színvonala. A viták szenvedélyessége, légköre már eddig is igazolta, hogy a körtyv- szakma képviselőinek érdemes oda­figyelni az olvasók véleményére. A mielőbbi jó megoldások keresé­se sürgető feladat, hiszen olvasás­kutatói vizsgálatok is figyelmeztet­nek arra, hogy gyermekkorban csök­ken az olvasásra szánt idő, a gyer­mekkönyvtárakból az eddigieknél és a szükségesnél kevesebben iratkoz­nak át a felnőtt olvasók táborába. Az olvasáspropaganda irodalomnép- szerűsítű akcióktól függetlenül ál­landó feladatának tekinthetné a gyermek- és ifjúsági könyvek nép­szerűsítését. Ténylegesen ugyan nem csekély az a választék, amelyet a könyvtárak, a könyvesboltok, a könyvraktárak kínálnak, de vajon eljut-e és milyen módon a gyer­mekekhez, a fiatalokhoz. Támasz­kodhatnak-e hasznos, figyelemre méltó tanácsokra, hogy a könyv va­lójában ne csak egy kötelező tan­tárgyi eszközként maradjon meg szá­mukra? A Magyar írók Szövetsége októ­berben a Gyermek- és ifjúsági iro­dalom gondjai címmel rendezi meg IX. szekszárdi tanácskozását. Ez al­kalommal lehetőség lesz majd arra is, hogy a társadalmi vitasorozat ta­nulságait a jelenlévők elemezhessék. A legfőbb kívánság természetesen csak az lehet, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom fontos része, igazi kincse legyen könyvkiadásunknak. Óhatatlanul a 17. századi kiváló cseh pedagógus és író, Komensky üzenete jut eszembe: „ . . . a bölcses­ségre törekvő tanulónak a könyveket az aranynál és ezüstnél jobban kell szeretnie”. Maróti István MOZI Kék villám Minden alkalommal, ami­kor egy-egy amerikai szu­perfilm vetítése véget ér, megszólal bennem a kisör­dög: végtére is miért készí­tették el ezt a csillogó-vil- logó csodát? No jó, annyira persze nem vagyok, nem le­hetünk naivak, hogy az első, a legfontosabb okot ne lás­suk be. Üzlet, hatalmas üz­let a film az óceánon túl (is). De hát van-e valami még, ami a Kék villám cí- műhöz hasonlók születésé­ben okként szerepelhet? Mondjuk művészi-alkotói in­díttatás, elkötelezettség-féle, humanista üzenet, más egyéb. Ami nemcsak az első nagy szándék (az üzleti ér­dek) érvényre jutását szol­gálja. hanem eredendően motiválni tudta a film készí­tőit. S mert egyértelmű választ nemigen tudunk adni, ma­rad bennünk tovább a ké­tely. Most is majd két órán át feszültért lestük a mozi­vásznon cikázó jeleneteket, csodáltuk a félelmetes tech­nikai bravúrt. Sőt, talán még izgultunk is egy kicsit, s újra meggyőződhettünk ar­ról, hogy Roy Scheider nagy­szerű színész. De hát mi is a műfaja a Kék villám című színes, és magyarul beszélő, amerikai filmnek? Bűnügyi történet, vagyishogy krimi? Nem fel­tétlenül. Attól, hogy a jól szerkesztett történet szálai között van egy olyan is, amelyik egy igencsak rejté­lyes gyilkossághoz, illetve attól el vezet, ez még kevés. Kalandfilm lenne tán? In­kább, bár annak egy igen különös egyede. Azzal együtt, hogy telis-tele rakták a tör­ténetet izgalmakkal, üldözé­sekkel, ehhez is kevés, más. Társadalmi filmdráma lesz akkor? Az sem hiszen az ilyen esetekben elvárt igazi konf­liktusok hiányoznak. Magamban sci-finek tud­tam be a Kék villámot. Eb­ben is olyannak, amiből a fiction', azaz a fikció a túl­súlyos, a lényeges. A kérdés, amire ez a film megpróbál választ adni, valahogy így hangzik: mi lenne, ha... Ma már tudjuk, hogy akkor és ott (vagyis a legutóbbi Los Angeles-i olimpián) nem volt szükség egy Kék Vil­lámhoz hasonló szuperheli­kopterre ; hogy ilyen szerke­zetre azért szükség lenne ta­lán a terrorizmustól burján­zó világunkban. De mégsem építjük fel, mégsem szer­kesztjük meg. Hogy miért, arra azért mégis választ adott ez a film. Amiért Murphy elpusztítja a gépet. Hiszen minden fegyver vélt hasznossága attól függ, hogy kinek a kezében van, ereje- rettenete ki és kik ellen irányul. Ma még fikció az egész. Annak ellenére, hogy néha olyan érzése van az embernek, mintha már be­következett volna néhány jelenet. . . Rettenetes ez az érzés. Kínzó és elszomorí­tó! John Badham pazar ki­állítású filmet készített. A megvalósítás fenségessége éppen az előbb említettek miatt hideg és riasztó fény­nyel ragyog. Igazándiból nem is lehet rajta a szó klasszikus értelmében szó­rakozni. Félelmeinket fokoz­za. a véletlenül képződött üzenete legfeljebb csak sok­kolni tud. S talán el is gon­dolkoztál. Hátha a józan ész kerekedik felül, és nem kell (több) Kék Villám. Hogy ne kelljen soha lecsapnia .. . , (N)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents