Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-12 / 291. szám
1985. december 12., csütörtök Árgyélus királyfi a téglagyár kultúrházában A Jókai Színház művészei magánvállalkozásban hozták létre és játsszák Az Árgyélus királyfi című kétrészes mesedarabot. A premier november 28-án volt a kever- mesi kultúrházban. Békéscsabán először december 6- án — egy tavaszias Télapóestén — láthatták a gyerekek az előadást a téglagyár kultúrtermében. Árgyélus, azaz eredetileg valószínű Árgirus históriájának első kiadása ismeretlen; kis töredéke maradt fenn XVII. századi lőcsei változatának. Az első teljes kiadás Budáról származik 1749-ből. Szerzője, Gergei Albert, állítása szerint olasz krónikából fordította a történetet. Az egyszerű, világos nyelven írt széphistória a magyar népköltészet tündérmeséjeként terjedt el és vált ismertté. Népszerűségét mutatja többek között a nagyszámú ponyvakiadás. Hatással volt Balassi Bálint költészetére, a Júlia-ciklúsra. A népköltészet főleg prózai meseként őrizte meg, de a XVIII. század végétől Pis- kolti István átdolgozásában verses alakban is megjelenik. Nyomai tetten érhetők Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjében. Az előadást különösen az ötödik osztályosoknak ajánlják a művészek, mivel ott kötelező tananyag. De élvezettel fogadták a kisebbek, sőt az óvodások is. Papp István átdolgozását Gálfy László rendezte; a címszerepet Tomanek Gábor, Tündér Ilonát és Gabócát Szabó Zsuzsa, Tóbiást, a vándorlegényt Mészáros Mihály játsz- sza. Felkai Esztert javasasz- szony és a világ éheseként, Gálfy Lászlót a király és a világ rongyosának" szerepében láthatjuk. Kim Borbála ugyancsak két szerepet alakít, Pancimancit, a király cselédjét és a szegényasszonyt. Mészáros Mihály tervezte és készítette el a díszleteket. A királyfi, a király (Gálfy IÁszló), Gabóca (Szabó Zsuzsa), anyja, a javasasszony (Felkai Eszter) és Tóbiás, a vándorlegény (Mészáros Mihály) Fotó: Kovács Erzsébet Meseország: a gyümölcskert fája minden éjszaka aranyalmát terem. A fát őrizni kell, mert a kincset lopják. Árgyélus királyfi őrzi a csodafát, amikor találkozik szerelmével, a csúf fekete hollóból átváltozó Tündér Ilonával. Varázslat, átok: a javasasszony csúnya lányát akarja a királyfi választottjának. Árgyélus elveszíti kedvesét, de útnak indul és legyőzve minden akadályt, el is jut Tündérországba, ahonnan viszont csak egy szál pipacsot tud elhozni. A virág a gyémántkútban ismét tündérré alakul, a két szerelmes örök hűséget esküszik egymásnak. Ám a javasasszony újra megpróbálja Gabócát csempészni a szép tündér helyébe, de sikertelenül. A tündérből haty- tyú lesz, tollából körtefa, annak ágacskájából pedig ismét Tündér Ilona. A gonosz veszít, a jó győz. S boldogan hangzik fel a finálé: „Árgyélus, a hős királyfi megszerette Ilonát. Hűség és a jóság elnyerte a jutalmát. Cin-cin-cillárom szép tündér lett a párom. Cin-cin-cillárom, te vagy uram, s királyom.’’ A mesét — a jóságot, szépséget, szerelmet hirdető, igazságot szolgáltatva végződő történetet — szépen szövik át az ismert magyar népdalok: Tiszán innen, Dunán túl, El kéne indulni, Megrakják a tüzet, Tavaszi szél vizet áraszt, Elmegyek, elmegyek ... Az Árgyélus királyfi szép Mikulás-ajándék volt a gyeÁrgyélus királyfi (Tomanek Gábor) és Tündér Ilona (Szabó Zsuzsa) rekeknek a téglagyári kultúrházban. Bizonyára emlékezetesek lesznek a későbbi előadások is, s gazdagítják az ismert gyermek- és ifjúsági színházi produkciók sorát. Niedzielsky Katalin Egy pedagógiai pályázat ürügyén Nemrég adták át a Békés Megyei Pedagógiai Intézet által meghirdetett pedagógiai pályázat díjait. Ez alkalomból első díjat nem adtak ki, viszont hárman részesültek második helyezésben, heten pedig harmadik helyezést értek el dolgozatukkal. Nádházi Gabriella, a Gyulai 5-ös Számú Általános Iskola pedagógusa a napközi otthonos célséták tartalmát, módszereit elemezte, Vad Antalné, a Békéscsabai 1-es számú Általános Iskola tanítónője az iskolaéretlen elsős gyerekek magatartási problémáit vizsgálta, Molnár Lászióné, a békéscsabai 3-as számú iskola nevelője pedig a szabadidős-tevékenységekhez kapcsolódó pedagógiai módszereket fogalmazta meg. A három második helyezett tehát igen aktuális, gyakorlati kérdésekkel foglalkozott pályázatában. A híradáshoz ennyi elegendő is lenne. Csakhogy éppen nemrég olvashattunk egy Békés megyei pedagógusnő tollából jegyzetet a Köznevelésben, amelyben a pályázatok körüli nemtörődömségnek, olykor susku- soknak is hangot adott. Rossz tapasztalatait szerencsére nem az oktatásügyhöz kapcsolódó, megyei pályázatok révén szerezte, de megállapításai akkor is elgondolkoztatóak. Mert kétségtelen tény, hogy egyre szaporodik a pályázatok kiírására vállalkozó szervek, intézményt' "7áma. S ezt elkönyvelhetnénk jó jelnek is, ha olykor nem lenne a pályázati kiírás homályos; ha az elbírálás a dolgozatok valós értékének megfelelően történne; s ha a pályázók munkáját megbecsülés övezné minden esetben. Hiszen a kevésbé sikerült alkotásokban is rengeteg munka, akarás, hasznosítható gondolatok rejteznek. Ám most maradjunk csak a megyei pedagógiai pályázatoknál. Azt senki sem vitatja, hogy az alkotótevékenység kibontakoztatását szolgáló eszközök egyik legnépszerűbb formája. Illetve, a megyei tapasztalatok szerint, csak volt. A megyei pedagógiai intézetben 10 évvel ezelőtt még ötven pályázó is volt évente, míg idén már csak húsz. Az okokat a következőkben látják. Egyrészt az új tantervek megjelenése óta tapasztalható a pályázati kedv erős csökkenése, de ezt nem lehet egyetlen és kizáró oknak elfogadni. Sokkal inkább szerepet játszik ebben az, hogy a pályázat úgy működik, mint egy tantestületen kívüli érték. Az iskolák vezetői — bár szerencsére kivétel is akad —, szinte tudomást sem vesznek a pedagógus munkájának értékelésekor e rangos alkotótevékenységről. Holott a pályamunkák többsége először és elsősorban az alkotó pedagógus iskolájában lennének hasznosíthatók, hiszen ott nem kell várni — az időben gyakran elhúzódó — publikálásra. Az is okozhatja a pályamunkák számának csökkenését, hogy a pedagógia tudománya kitágult, ötvöződött, kiegészült más tudományágakkal, s egy-egy téma igényes feldolgozása egyedül, konzulensek, társak segítsége nélkül bizony egy esztendő alatt egyre kevésbé lehet sikeres. (A megyei pedagógiai intézetben ezért gondolkodnak a két évre szóló pályázati kiírásról.) És amit feltétlenül javítani kell még, az a pályázatok értékelése. Reálisabbá, tudományosabbá, színvonalasabbá illene végre tenni. Hogy ne a pályázó személye, hanem a pályamunka értéke legyen az egyetlen mérce a döntésben. A Békés Megyei Pedagógiai Intézet új értékelési normarendszert dolgozott ki, amely úgy tűnik, szélesebb érdeklődésre, hasznosításra is számot tarthat. A dolgozatokat egy három tagból álló gárda értékeli egymástól függetlenül, de azonos szempontsorok alapján. A három bíráló közül egy az adott témához kapcsolódó kutató, a másik egy szakfelügyelő, a harmadik pedig gyakorló pedagógus. Kilenc szempont szerint értékelik a beküldött pályamunkát, amely szempontok között a stílus, a tudományos kidolgozottság, a témaválasztás és még sok fontos kritérium szerepel. A pályázat másik, igen lényeges vonása, hogy nyílt. A pályázó előre tudja, hogy egy-egy szempontnál menynyi az elérhető, maximális pontszám, s később, az értékeléskor azt is tudatják vele, hogy mennyit sikerült elérnie. így a pályamunka szerzője tudja, min szükséges még változtatni, javítani a nagyobb siker érdekében. A legkiválóbb munkák az országos megmérettetésig is eljutnak. Csakhogy bármennyire is jó egy pályamunka, ha a gyakorlatban nem hasznosítják, holt anyag. A pályázatot kiírók aligha tudnak gondoskodni a dolgozatokban megjelenő pedagógiai tapasztalatok hasznosításáról. Az már az iskola felségterülete. Ott kellene elsősorban a munkaközösségeknek hasznosítani, saját iskolájukra alkalmazni. Mert gyanítom, hogy a pályázók többsége valami ilyen, nem is igen titkolt, gyakorlati céllal veselkedik neki munkájának, s nem grafomániából. A megyei pedagógiai intézetben tehát már elindult valami a korrekt, tudományos, minden vonatkozásban nyílt pályázati rendszer kidolgozása és megvalósítása ügyében. Csakhogy — mint már említettem —, még pedagógiai tárgyú pályázatokat is több szerv, intézmény is meghirdet. Jó lenne ebben a dzsungelben rendet teremteni, hogy az alkotásra, kutatómunkára vállalkozó keveseknek ne szegjük kedvét. Mert nem elég irányelvekben megfogalmazni az alkotó pedagógus iránti igényt, de minden eszközt olyanná kell formálni ennek érdekében, hogy ne gátja, de segítője legyen e célnak. B. S. E. HANGSZÓRÓ A hangjáték reneszánsza Világszerte a rádiózás reneszánszáról beszélnek. Virágkorát éli több rádiós műfaj, így a hangjáték is. Pedig a televízió megjelenésekor és különösen nagyméretű elterjedésekor a hangjáték halálát jósolták, ahogyan elsiratták egykor a regényt vagy a mozit. Kétségtelen, hogy a művészetek történetében az egyes műfajok felvirágzása és hanyatlása váltogatja egymást. Hasonló a helyzet a technika fejlődésével együtt járó új lehetőségek, tömegkommunikációs eszközök életében. Az sem vitatható, hogy soha egyetlen művészeti ág nem tette még fölöslegessé azt a másikat, amelynek volt mit mondania, amely emberi értékeinket hordozta, tartotta ébren. Legfeljebb egy időre háttérbe szorította, más, talán hatásosabb utakra irányította, pihentette, vagy éppen fejlesztette egyik művészet a másikat. A film nem ölte meg a színházat, a fotózás nem helyettesíti a festészetet, a tévéjáték pedig nem okozta a hangjáték halálát. Az elmúlt hét „termése” is igazolja: nincsen nap, nincsen adó hangjáték nélkül. Kedden Silja, Frans Eemil Sii- Ianpaa finn író regénye, rádióra alkalmazva a Kossuthon. Anne Leaton kishangjátéka, a Széthulló csillag csöndje az éjszakai Rádiószínházban, a harmadik műsoron. Szerdán délelőtt Szamuil Aljosin színműve, a Ranglétra; délután Gyilkosság a múzeumban, rádiókrimi. Csütörtökön mesejáték, a Csongor és Tünde. Galgóczi Erzsébet kisregénye, Közel a kés címmel és Pentti Saarikoski hangjátéka, A tavasz első zsákmánya pénteken. Az Ifjúsági Rádiószínpad bemutatója szombaton, a Kalapácssirató, Odze György rádiójátéka; rockmese, A rendíthetetlen ólomkatona. Szergej Jeszenyin drámai költeménye, Pugacsov. Ismét finn szerző, Asko Martinheimo rádiójátéka vasárnap reggel; Mikola Kravcsuk elbeszélése éjjel a Kossuth adón; Mártinké Károly dokumentumjátéka a harmadik műsoron. S sorolhatnám a szerzőket, a címeket, a műfajokat a zsebszínháztól a mesejátékig — rádióra alkalmazva. Ezekből, sajnos, nem sokat sikerült meghallgatnom. Viszont éjek óta szívesen ülök a rádió elé, közelébe, ha hangjátékot sugároz. Szeretem a hangjátékot. Miben lehet a műfaj vonzereje? Talán éppen abban, amiben a veszélye is. Egyetlen érzékszervünket veszi célba, a fülünket. Képeket nem zúdít ránk. Igényt tart viszont képzeletünkre, fantáziánkra. Halljuk a cselekményt és saját agyunknak kell hozzászülni a helyszínt, a szereplők külső tulajdonságait. Talán éppen ezért oly népszerű a hangjáték. Hiszen az emberek szívesen ülnek a készülék előtt, szívesen engedik szabadjára fantáziájukat. S közben még valami „manuális” tevékenységre is futja. Mondjuk, lehet varrogatni, kötni, horgolni, vasalni... A rádió valahogyan életre kelti a regényt, az elbeszélést, a mesét. Ez nyilván az íróknak is kihívás, megmérettetés. Műveikét színészek tolmácsolásában hallják. A rádiófelvétel továbbá megőrzi elhunyt művészek hangját, akik így továbbra is köztünk maradnak. És ez sem hanyagolható szempont. Irodalmi fejtörők Könyvről — könyvért — vagy irodalmi esetekre szóló belépőért, hanglemezért, vetélkednek a lelkes vállalkozók. A rádió irodalmi vetélkedői érdekesek, hasznosak, s nemcsak azoknak, akik részesei, hanem a hallgatóknak általában. Legtöbbször nyugdíjasok vagy tanulók állnak ki, de vállalkozik szinte minden réteg, valamennyi korosztály. A vetélkedők majdnem minden alkalommal jól sikerülnek, a kérdezettek jól felelnek, nem szerepelnek le a nagy nyilvánosság előtt. így volt ez a kedd délutáni Könyvről — könyvért tíz percében is. Az Irodalmi rejtvényműsort a Könyvértékesítő Vállalat központjának Váci utcai könyvesházából sugározta a Petőfi adó. A játékot Schubert Éva vezette, és a művésznő tolmácsolásában külön élmény volt Balzac, Gogol, Schiller és Karinthy művéből a részlet. Az élvezetes játékok, sikeres vetélkedés szereplések gyakran elgondolkodtatnak. Szép a versengés, szép a vállalkozás az ország nyilvánossága előtti szereplésre. Szép, hogy a versenyzők tájékozottak, .olvasottak. Csakhogy! Felmérések bizonyítják, pedagógusok, népművelők és a köz- művelődésben dolgozók tapasztalják mindennapi munkájuk során, hogy az emberek ritkán vagy egyáltalán nem vesznek könyvet a kezükbe. A gyerekek nem tudnak rendesen olvasni, nem értik a szövegeket, s képtelenek magukat helyesen, érthetően, választékosán kifejezni. Sikeres vetélkedés egyfelől, lehangoló általános kép a másik oldalon? Valami ilyesmiről lehet szó. Bízzunk benne, hogy a rádiós irodalmi vetélkedők ilyen szempontból is segítenek, hasznosak lehetnek. N. K. Dal, amely bejárta a világot A szomszédos Ausztria halhatatlan zeneművek szülőhelye, azonban nemcsak a Mozart-operák, a Beethoven- szimfóniák, vagy a Strauss- keringők kezdték el innen pályafutásukat, hanem az a karácsonyi ének is, amelyről talán kevesek tudják, hogy innen származik: a legszebb karácsonyi dalok egyike: a „Csendes éj”, eredeti címén a Stille Nacht, heilige Nacht. Keletkezését egy véletlennek köszönheti. Ugyanis a Salzburg melletti Oberndorf templomi orgonájának fújtatórészét az egerek összerágták, és a javítással megbízott mester nem készült el azzal 1818 karácsonyáig. Hogy mégis megmentse a karácsonyi ünnepélyességet, a község segédlelkésze, Joseph Mohr az alkalomra egy dalszöveget írt, amihez a szomszéd falu tanítója, Franz Xaver Gruber zenét komponált, mégpedig két szólódallamra, gitárkísérettel. A premiert 1818. december 24-én az obemdorfi Szt. Miklós plébániatemplomban az éjféli misén tartották meg. Ezzel talán feledésbe isi merült volna a dal, ha Kari Mauracher, az orgonajavító mester, aki annak keletkezésében a közvetlen „vétkes” volt, el nem viszi magával a kottáját szülőfalujába, a ti- roli Pügenbe. A következő év karácsonyán ott hangzott el másodszor a dal: a Rainer testvérek énekelték karácsonykor. Ök később mint tiroli népi énekesek bejárták az egész világot és gondoskodtak ennek a páratlan dalnak elterjesztéséről. Kováts Andor
