Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-28 / 303. szám
1985. december 28.. szombat Szeretetben teltek az ünnepek Egy tanító vallomása 1985 decemberében „Almáskamaráson a nagy- apáméknál éltünk akkoriban, gyermekkoromban- Innen 1910-ben kerültem el Aradra, a polgáriba. Igazából orvos akartam lenni — az lett az egyik fiam, róluk később beszélek —, ám apám úgy döntött, tanítani fogok. Így is lett. Szegeden a tanítóképzőben tanultam, s végeztem... — kezdi a történetet Magyarbánhegyesen Tompa Ádám állami díjas pedagógus. Hogy mire emlékszem gyermekkoromból? Szerény körülmények között éltünk, hisz hatan voltunk testvérek, nem futotta nagy ünnepi vacsorákra. A karácsonyok, szilveszterek is csak úgy, szerényen teltek. De szeretetben! Kaptunk egykét diót, egy-két narancsot •.. Azon kellett osztozni hatunknak. De nem civakodtunk soha, szépen gerezdekre szedtük, s jutott belőle mindenkinek. Ha netán karácsonyfa is volt, nagyanyánk feldíszítette, úgy ünnepeltük karácsonyt, újévet. És a beigli! De nagy öröm volt, ha az is jutott az ünnepi asztalra ...” * * * „Még 18 éves sem voltam, mikor 1916-ban besoroztak katonának. Apámat, szegényt, elvitte a háború, nekem szerencsém volt, két év 8 hónap után hazajöttem. Jól emlékszem a napra, 1919. február 20-án Kürtösön kezdtem tanítani- Negyedik, ötödik és hatodik osztályt kaptam, összesen 73 gyereket. Az első órámon nem értettem, mi történik. Ha szemben álltam a „hadsereggel”, csend volt, de amint hátat fordítottam nekik, ordítani kezdtek. A szünetben tudtam meg, hogy az elődöm, aki nyugdíjba ment, nagyot hallott. Ilyen huncut gyerekek voltak, kihasználták a nevelő gyengeségét. A második órán tisztáztuk: én jól hallok. Attól kezdve fegyelem volt. A következő évben Kun- ágotára jöttem, ám itt sok volt a tanító. Szerencsére az Meglepődhetett a néző, aki látta a tv Hét című műsorában — vagy korábban a rádióban hallotta — Nórikát, a csodagyereket. Ö ugyan még csak óvodás, de már kiválóan olvas, tud a görög mitológia alakjairól, s geológiai korokról, ismeri a magyar történelem kezdeteit. Sőt, ez utóbbiban olyan szakmai finomságokat, különbségeket is érzékel, amelyek a király, a vezérek és a fejedelem között vannak. Játékból összeállítja az Árpád-házi uralkodók listáját, s számára „mellékes ügy”, hogy az angol nyelvben is rangos középhaladó szintet ért el. Egyértelműen kimagasló tehetség, bár ennek végső iránya egyelőre még bizonytalan. Egyetlen szakmai „tévedése” az volt, hogy a paleontológust régésznek fordította, bár ugyanakkor tartalmilag megközelítően jól értelmezte. A kisgyermek egyelőre még sok minden iránt érdeklődik ; tehetségének legfőbb mutatója az, hogy szeret és tud eredményesen tanulni! Ez számára nem kényszer, hanem öröm, a kisgyermekkor legfontosabb tevékenységének, a játéknak egyik formája. Sok nézőt megdöbbentett az is, hogy a kisgyermek kivételes intellektuális tehetségét — amit egyébként a riportunkban megszólaltatott kanadai (természetesen magyar származású ...) tudós a felnőttek intelligenciaszintjét 30—50 százalékkal felülmúlónak minősített! — a velgazgató nagyon rendes ember volt, azt mondta: kolléga úr, amíg állást tudok adni, hospitálhat. Közben megtudtam, hogy az öt tanyai iskola közül az egyikben, 7 kilométerre a falutól, két éve nincs aki tanítson- Képzelheti, gzázkét gyerek! Két éve nem jártak iskolába! Április 6-án mentem ki hozzájuk és június 28-án levizsgáztak. Tudja, milyen óriási dolog ez? Nem mondom, megdolgoztak érte. Félórás ebédszünet volt, délelőtt, délután tanítás, félórás beosztással. De sikerült, ez volt a lényeg. így lettem tanyasi tanító. 1922- től Birópusztán folytattam a tanítást. Nagy szerettem ezeket a kedves, fegyelmezett tanyasi gyerekeket. Húsz év alatt volt időm megismerni őket.” * * * „Nem volt könnyű ez a húsz év, mégis szívesen emlékszem vissza erre az időle évek óta naponként foglalkozó óvónők, tehát hivatásos pedagógusok nem ismerték fel. A sok gyermek, a gyakran emberfeletti türelmet igénylő munka valóban lehet mentség, bár egy kisgyermek érdeklődését illik mindenképp ismerni. Ha pedig valaki nem is tud angolul, azért valamit akkor is meg kell sejtenie abból, amit Goethe — Paganiniről szólva — titokzatos, megfoghatatlan erőnek nevezett. A tehetségből. Hány ilyen Nórika van még hazánkban? A genetikusok becslése szerint százezer gyermekből mintegy 220—225 a kirobbanóan tehetséges. Minden százezredik pedig olyan, akit a köznyelv lángésznek nevez. De ezernyi még a „rejtett tehetség”, a határhelyzetű „tehetséggyanús”. Mi lesz a Nórikákkal? Magam is találkoztam egy falusi kisiskola pedagógusával, aki — óvoda hiányában — kénytelen volt magával vinni az iskolába 4-5 éves kislányát. Ott beültette az utolsó padba. hogy ne zavarja a többi kisdiákot, akik — aprófalvas jelenség — négy osztályba jártak, de egy teremben tanultak. Ott a kicsi eleinte jól viselkedett, aztán egyre többet fészkelődött, végül ő is jelentkezett, ahogyan a nagyobbaktól látta. A játék kedvéért édesanyja felfelszólította, s meglepődve tapasztalta, hogy a gyermek nemcsak jelentkezik, hanem tud is. Még olyankor is, szakra- Nehéz körülmények között tanítottunk, szemléltetőeszközökre példáu, soha nem volt pénz. De teremtettünk. Karácsony, újév körül mindig tartottunk egy előadást. Színpadnak ott volt a dobogó, a gyerekek maguk mutattak be egy kis műsort. Tíz-húsz fillér volt a belépő. A bevételt fizikai, kémiai eszközökre fordítottuk. És ha már karácsonyt említettem: az iskolában sem hagyhattuk ki a fenyőünnepet. Az udvaron volt elég fa, a cukrot én vettem. Az uraság is adott ajándékot, nem vett semmit, hanem az angol-francia könyveiből adott néhányat. Képzelheti! Ezeknek a szegény lds gyerekeknek, angol-francia könyvet ■..” * * * „Közben persze otthon mi is gyarapodtunk. 1920 szeptemberében volt az esküvőnk, rá két évre jött az elamikor a többieknek sejtelmük sem volt a helyes válaszról. Aztán ő tanult meg legelőször írni, olvasni; félévkor már a legjobb volt az elsősök között, s év végére — lám, az osztatlan kisiskolák előnye! — a másodikos anyagban is ő lett a „listavezető”. Szülei tanácstalanok voltak: a gyermek egy jó év múlva kezdi — érvényes tanügyi rendünk szerint — az első osztályt, pedig már most magas színvonalon kezdhetné a harmadikat. Legalább a harmadikat! Nem lehetett okosat és törvényeset tanácsolni nekik, ahogyan most Nórika szülei is ugyanezzel a gonddal viaskodnak. Iskoláinkban jelenleg még „kifizetődőbb” átlagdiáknak lenni, aki sem „alul”, sem „felül” nem lóg ki túlságosan. (A megbízható középszint valóban hasznos, sokszor nélkülözhetetlen színvonalat jelent, de most nem erről, hanem a különböző képességeket középszerűvé egybemosó helyzetről van szó.) Szervezetileg inkább az előbbieken, a gyengébbeken segít az iskola: a követelmény — sajnos — inkább lefelé egyenlősít. Az elmaradó tanulók minden oldalú segítése, felzárkóztatása közoktatásunk alapvető szakmai és erkölcsi kötelessége, de ez egyáltalában nincs ellentétben a jók fejlesztésével. A jobbak — sőt, a legjobbak, a kivételes képességűek — pedig gond nélkül „hozzák” áz elvárt átlagszintet, velük nem kell vesződni! Legfeljebb akső gyerek. Mondogattam, ha lány lesz, a hóra rakom. Mikor megszületett Évikém, hatvan centig hó volt — azóta sem láttam hasonló telet —, persze nem raktam ki. 1923-ban és 1924-ben született a két fiam ... Rengeteg örömöm volt bennük is! A vacsora nálunk mindig másfél óráig tartott, akadt megbeszélnivaló bőven. Az ünnepek hogy teltek? Azokra kíváncsi? Békességben, ahogy a hétköznapok- Néha, ha nagyon szegény tanítványaim voltak, őket is meghívtuk. Ahol három gyereknek jutott... Tudja! Ma- gony Pisti, meg a húga, Ilonka többször eljöttek. Vendégül láttuk a Fónád Józsit is .. . Egyszer látom a Pistit, hogy a zsebéből eszeget valamit. Kérdem, mi az? Főtt kukorica- Hát mit reggeliztél? Ugyanazt... És mit vacsorázol? Ha marad, kukoricát — válaszolta ... Szomorú dolgok voltak ezek. Ha valakinek nem volt elég amit az órákon tanult, ott tartottam. Olyankor a feleségem hozta a mézeskenyeret uzsonnára . •. Később, már örültek, ha bent kellett maradniok, akkor legalább jóllaktak.” * * * „Mikor megüresedett a magyarbánhegyesi igazgatói állás, ide kérültem. Tizenegy esztendőt töltöttem itt, aztán járási tanulmányi felügyelőként nyugdíjaztak. Utána hét évig tanítottam még, de most már itthon vagyok mindig. Hogy mikor kaptam Állami Díjat? Hát ezt honnan hallotta? Ó, az csak véletlen volt... Jó, sokat tettem a gyerekekért, de hát szeretet- ből tettem. Nem járt ezért elismerés- Egyébként az elsők között, 1965 áprilisában lettem állami díjasAzért ne higgye, hogy unatkozom itthon. Én soha nem untam magam. Olvasgatok, néha jönnek a gyerekek. Van nyolc unokám, a 13 dédunokám is nagyon aranyos mind. A tanítványaim is jelentkeznek olykorolykor. Horváth Eta, meg Szél Ibolyka máig is rendszeresen írnak. Kell ennél nyugodtabb öregkor?" Lejegyezte: Nagy Ágnes kor, ha már feltűnően unatkoznak az órákon! De mit is tehetnének mást, amikor az elhangzott első, második, harmadik mondat után már tudják a századikat, a feladat kihirdetése után rögtön a végeredményt. Nekik még a jelenlegi szakköri rendszer is túl kevés. Ezért is annyira időszerű, fontos nemzeti ügyünk a kivételesen tehetséges tanulók — számukra megfelelő ütemű és mértékű — fejlesztése. Közérdek, mert reájuk nem érvényed az „egy róka — egy bőr” népi bölcsessége; róluk legalább ötöt lehet lehúzni — a köz javára, s ugyanakkor az ő egyéni boldogulásukra, örömükre is! A legmagasabb szintű politikai és állami állásfoglalások már megszülettek; országosan meg kell teremteni a feltételeket a kivételes tehetségű tanulók speciális oktatására. A Művelődési Minisztérium felkérésére az MTA Pszichológiai Intézetében külön munkacsoport dolgozik azon, hogy felmérje a helyzetet és a lehetőségeket. de legfőképpen a tennivalókat, s kidolgozza ennek elméleti-gyakorlati- igazgatási feladatrendszerét. A jövő év tavaszára kell a megvitatott elvek összefoglalását és a részletes teendőket az oktatásügyi kormányzat elé terjeszteni. Magyarország minden Nóriká- jának — s szüleiknek — ezt a rövid időt ki kell várniuk, s attól kezdve aki szárnyalni tud, az szárnyaljon, s ne libasorban ballagjon csupán. Az ő és valamennyiünk érdeke, hogy hazánk ne az elveszett, s elkallódott, hanem a megtalált, kiművelt és hasznosított tehetségek hona legyen! Dr. Bárdi László Nagy Bandó Andrást néhány éve még nem ismerte az ország. De sokan ismerték az országban. Természetesen csak azok, akik tévés és rádiós népszerűség nélkül is meghívták egy-egy előadói estre. Aztán az 1981—82-es humorfesztivál hirtelen országos népszerűséget hozott, egycsapásra ismert lett. Azóta gyakran találkozunk vele a Rádiókabaréban, a tévé szórakoztató műsoraiban, és országjáró körútjai során szinte mindenütt „élőben” is. — Eredetileg is humoristának készült? — Nem lehet erre a pályára készülni, de a tehetséget fölfedezve tudatossá válhat a szakma alapjainak elsajátítása. Persze nem volt idegen előttem a pódiumok világa: amatőr színjátszóként drámai és vígjátéki figurákat is életre keltettem. Később szerettem volna felvételizni a Színművészeti Főiskolára, de mivel éppen „há- zasodhatnékom” is volt, az utóbbi mellett döntöttem. Azt hiszem, a kettőt egyszerre nem tudtam volna az elképzeléseim szerint csinálni. Középszerű színész és éppen csak elfogadható férj sem szerettem volna lenni. És arra gondoltam: ha van bennem tehetség, az tíz év múlva is bennem lesz, majd akkor újra próbálkozom a pályával, addig azonban igyekeztem megteremteni a házas élet jó körülményeit. — Három-négy éve ismeri az ország, s tíz éve fellép. Előtte nem gondolt arra, hogy „befusson"? — Az ilyesmit nem szabad sürgetni, mint ahogy a gyümölcsérést sem jó mesterségesen előremozdítani. Én jól éreztem magam a naponta ismétlődő „közönségtalálkozókon”, s a sikert nem azzal mértem, hogy rádió- vagy tévéműsorokban ott vagyok-e, vagy sem. Számomra csak az volt a fontos, hogy jól végezzem • a munkává vált kedvtelésemet, s ki tudjam alakítani a magam figuráját, stílusát, s pontosan körülhatárolható legyen, hogy mit képviselek ezen a pályán. — Mégis hogyan ismerték meg egyre több helyen? — „Szájról szájra terjedtem”. .. Azt mondta az egyik népművelő a másiknak: „Te, ez a Nagy Bandó jó műsorokat csinál, érdemes meghívni !” És persze igyekeztem jól menedzselni magam: kis szórólapokat, bemutatkozókártyákat nyomattam, s ezt szétküldtem mindenfelé. — És ez elég ajánlás volt? — Á! ... Nem. De volt, aki bátorkodott meghívni, s azóta is visszajárok hozzájuk. És akkor már a környék többi népművelője is tudott rólam. — ön ma már népszerű. — Én ezt így értelmezem: „Nép-szerű”. Témáimat az élet sűrűjéből merítem, onnan, ahol a nép fiai élik mindennapjaikat. Nyitva tartom a szemem, s nem dugom be a fülem, később pedig nem engedem, hogy befogják a számat. Igyekszem megtalálni azokat a témákat, melyek a leginkább foglalkoztatják az ország lakóit, s ezekből olyan írásokat készítek, majd adok elő, melynek hallgatásakor azt érzi a közönség: „A számból vette ki a szót!...” Kocka utcám egy ország utcájává válhatott, hiszen mindenütt épül panelház, mindenütt lakják ezeket az emberek, s mindenütt szinte pontosan ugyanazok a gondok is ... — A Televáró című műsorban mást csinált. Nagy Bandó Beszélgetés a humoristával — Igen, igyekszem szélesíteni a skálát. Az Ingaórák című számom azt az embert keltette életre, aki naponta kényszerül több órát áldozni vonatozásra, hogy eljusson a munkahelyére, s onnan haza. Ebbe bele lehet fásulni, ettől meg lehet őrülni. Az én ingázóm közelében járt az őrületnek, fásulttá vált figura volt, aki „elfásulva mesélte el utazásait, megélt életét. — Megtudhatnánk valamit a terveiről? — Jót írni és jól előadni. Nevettetni és elgondolkoztatni. Kacagtatni és könnyeket kicsikarni. Tehát úgy szeretnék a közönség elé lépni, hogy maradandó nyomokat hagyjak bennük; hogy adni tudjam azt a valamit, amiért már érdemes pódiumra lépni. És csak pódiumra! Semmiféle diszkós, bálos, vacsorás rendezvényt nem szeretnék viccelődve kiszolgálni. Ezzel szeretném megtisztelni azokat, akik jegyet váltanak estjeimre. Nyílt kártyákkal című első önálló nagylemezem eddigi sikerére alapozva összegyűjtöttem a második nagylemez anyagát, remélem, 1986-ban ez is foroghat a korongokon, s a címe is megvan : Mi negyvenhetesek. Közben összeállt a könyvem, melyet nem életregénynek szánok, hiszen túl korai lenne az emlékezés, de szeretném megmutatni azokat a tapasztalataimat, melyeket a szórakoztatás terén begyűjtöttem. s helyet kap a könyvben sok-sok írásom, sőt karikatúrám is. Hogy ezeken keresztül kibontakozik az életem ? Természetes, hiszen az írásaimban benne van az életem, benne vagyok én is. Üj önálló estemen is dolgozom, mely a Robinson-törté- neten keresztül a magányról, az elidegenedésről, az egyedül vállalt életről fog szólni. — Jelenlegi önálló estje, a Bandó Quijote folyamatosan műsoron van? — Igen. Egyrészt a Mikroszkóp Színpadon az Illetékesek vagyunk című műsor keretében, ahol Koltai Róbert és Farkasházy Tivadar a partnerem, ők a Tanár,úr, értem! című műsort csinálják a műsor első részében. Ezt az estet mindenfelé bemutatom az országban — nagy örömömre sikerrel. — Hogy bírja mindezt fizikummal? — Magam sem értem. Gyakran gondolok arra, hogy ötfelé kéne szakadnom ahhoz, hogy mindent meg tudjak csinálni. Egy fő az autót vezetné — az évi 70 ezer kilométer nem semmi! —, egy fő olvasna, hogy föltöltődhessek, egy fő előadna, egy írna, s egy otthon maradna a családdal. Tessék, ez az új téma: összeveszik az öt Bandó ... — Ezek álmok. Mi a valóság? — Mindent magamra vállalok, s mindent elvállalok. De nem győzöm. Egyszer azt mondta egy barátom: „Bandó, ha ilyen ambícióval csinálod, s mindig jól, a közönség ki fogja szívni a véred ...!” Azóta is tudom és érzem az igazát, de szinte tehetetlen vagyok. Le kellene állni egy évre, s csak olvasni, pihenni, feltöltődni, s aztán újult erővel újrakezdeni ... Addig azonban marad a valóság: igyekszem sporttal kiegyensúlyozni a szervezet igénybevételét, s valahogy majd csak lesz. — Ügy tudom, szép eredménnyel végigfutotta az Ibusz-maratonit: — Igen, 3 óra 43 perc alatt. De jövőre legalább fél órát szeretnék ezen javítani a szegedi maratonin. — Ennyire szeret futni? — Nem! Ennyire szeretek élni! És az élet egy futó kaland!. .. Kovács A. Gábor „Olvasgatok, néha jönnek a gyerekek . •.” II jövő század reményei Tehetségmentés — közérdekből
