Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-23 / 300. szám

NÉPÚJSÁG

1985. december 23., hétfő

Holnapunkért? Holnapunkért...

Egy országos tanácskozás önös hordalékai

II színháznak magasan kell szárnyalni

Látogatóban Bessenyei Ferencnél

„Ez az istenek haragja!" — állapította meg az egyik népművelő kedden délután a budapesti Néphadsereg Művelődési Háza mögötti utca parkolójában a kékesszürke, haragos színű égre tekintve. A nem kevés malidéval fogalmazott ókori utalás az országos művelődési otthoni tanácskozás zárása után néhány perccel hangzót) el. Köröttünk tetőcserepek, letöredezett száraz ágdarabok csapkodtak; a kora téli. váratlan szélvihar nem várt „következményei".

A természet szándéktala- nul bár. de hirtelen jött ítéletével egy kicsit példázta azt a hangulatot, amely a kétnapos konferenciát is áthatotta. Ahogy mondani illik ilyenkor, „szokás szerint" a diplomáciai érintkezés síkos köntösébe burkolóztak a felszólalók. Ám a reklámanyagokkal és a videoké- szü lékekkel gazdagon tűzdelt folyosókon a ritka szünetben nemegyszer kendőzés nélkül hallatszottak a vélemények. Szívből jövően. vagy csak úgy, a szándékos és alapjaiban sem átgondolt ellenkezés álarca mögé rej- t őzve.

Tizenhárom év után a Magya,- Népművelők Egyesülete és ;i Népművelési Intézet hívta össze ezt a tanácskozást- Gyakorló és elméleti (kutató) népművelők, a párt-, tanácsi és szakszervezeti irányításban dolgozó szakemberek fogadták el — több mint kétszázan — a rendezők meghívását. Megyénkből tízen lehettek ott a régen várt, s mi több. igen nagy jelentőségűnek vélt eszmecserén.

Igen. a tét önmagában sem volt kevés. A leglaiku- sabbak élőt) sem titok már. hogy az utóbbi években

mind nagyobb arányban nyirbálják meg a kultúrára, ezen belül is a közművelődésre jutó költségvetéshá- nyadot, amely tény különösen a helyi, ezen belül pedig a megyénkben tanácsokra érvényes igazán. Békés amúgy is a különböző szempontok szerint szerkesztett listák utolsó helyezettjei között van, ami ~a közművelődést. az ilyen ellátottságot illeti. S talán ezért is érdemelnének külön megbecsültséget, tiszteletet azok a népművelőink, akik ennek ellenére a tartalmi munka tekintetében hazánk megyéi közül a legelsők között vannak . . .

A folyosói diskurzusok alapján e sorok írója elragadtathatja magát, és most ide azt írhatja: másutt sem (lényegesen) jobb a helyzet. Volt azonban egy valamiféle mérceként számba jöhető bizonyítékcsokor. A rendező Népművelési Intézet ugyanis jó egy hónappal á konferencia előtt felkérte a megyei művelődési központokat, hogy harminc perces videofelvételt készítsenek. Harmadolva a közeli évek rekonstrukciós tevékenységéről (a művelődési intézmény-felújítások helyzetéről), az új létesítményekről és a módszertanilag is fontos új kezdeményezésekről kellett hogy szóljon a műsor. A tanácskozás szüneteiben érdeklődésünk szerint nézhettük a mozit egyszerre ö) készüléken, más-más megyék félóráját. Ezeket látva valóban úgy vehetnők, hogy —másutt sem rózsásabb. Természetesen minden megyéről a korábbi években belénk ivódott (valamilyen kényszer hatására tán?) akarattal szinte csak az árnyoldalát filmezték- Még ennyi

aládúcol) nagytermet, ennyi segélyért kiáltó jajszót, eny- nyi penészes klubszobát nem láthatott egyszerre senki. Egy kicsit hitelrontás is volt ez; a szakma, a népművelői hivatás rombolása . . .

Maradva a gondolatnál: a tanácskozás egyik, mind a negyvenhat felszólalójánál terítékre kerülő témája a népművelői hivatás presztízsének mind jobban zsugorodó állapota, a szakmában dolgozók munka- és életkörülményeinek rosszabbodása, és mind kilátástalanabbá válása volt. (Az is köztudott, hogy a népművelők átlagfizetése a legalacsonyabb ma az értelmiségiek gőzül; egyes reprezentatív felmérések szerint majdhogynem a többi dolgozói kategóriában is . . .) A penészes fal, a sok szolgálati év után havonta kapott kétezer-egynéhány- száz forintos fizetés és az önhitelrontás valahol azonban összefügg, egy irányú vektorok eredője. Megyénk egyik, nemrégiben kitüntetett népművelője fogalmazta meg: ha egy művelődési ház igazgatója nem képes arra, hogy az adót) településen kivívja szakmájának a méltó tekintélyt, ha ehhez nem tudja elintézni a kellő anyagi-erkölcsi hátteret, akkor adja vissza a diplomáját, kérje ki a munkakönyvét, és sürgősen álljon tovább.

Szélsőséges talán a megfogalmazás. és mint példa, tán sántíthat is némiképpen. A lényeg azonban önmagáért beszél. S valahol ez is megfogalmazásra került

ezen a — végső soron mégis — hasznos tanácskozáson. Az „istenek haragja" ellenére is . • .

Nemesi László

Fenn a hegyen hamarabb kezdődik a tél, lassabban jön a tavasz. Dacolni kell hűvös szelekkel, mégis megéri, mert nem ér eddig a város füstje. Tiszta időben mesz- szire lehet ellátni, távoli eb- csaholások nem hallatszanak,

Bessenyei Ferenc otthonát három kutya őrzi. Két zsemleszínű vizsla és egy fiatal komondor. Aki látogató barátként jön, szívesen fogadják, de jaj a rossz alakoknak . . .

— Amikor ezt a házat építettem, csupa bozót, ősvadon volt itt mindenfelé — mondja Bessenyei Ferenc. — Mostanra beépült a vidék, egész hegyközség alakult itt a pálvölgyi barlang fölött. Vannak a szomszédaim közt kollégák, pajtások. Menekülni akartam a civilizáció elől és lám, utánam jött a város.

— Talán jó is, hogy tetszé'- se szerint választhat a színházi nyüzsgés és a magány között.

— Nem vagyok magányos! Egyedül élek. de ez nem magány. Van feleségem, aki Németországban most rendez be fogorvosi rendelőt. Van kutyám, vannak lovaim. Mit kívánjak még? Egész életemben napi húszórás készenlétben égtem. Mert komolyan vettem a színházat, mindig elüldöztem magam mellől mindenkit.

— Megérte?

— Számomra is ez a legfőbb kérdés. Megérte? Ha teljességében nézem az elmúlt két-három évtizedet, azt mondhatom, gyönyörű volt. Együtt lélegeztem a korral, részese lehettem nagy időknek, szellemi életünk pezsgésének. Olyan költők, drámaírók gondolatait közvetíthettem, mint Illyés Gyula, Németh László, Dobozy Imre vagy Darvas József. Shakespeare és a nagy orosz

írók müvei folytak át ereinken, rezgett idegrendszerünkben. Éreztük, szükség van ránk, a közönség vágyott a nagy élményekre. Dolgunk volt a világban! A színház, a kultúra legszentebb temploma, szent volt számunkra. A gyönyörűségek ligete, ahol esténként a színész megtapasztalja a teremtés csodáját, a szülés, a megszületés kínját és mámorát. Szellemi egészségünk őrzője a színház, frissek, szépre fogékonyak lehetünk általa. Ebben élni, alkotni, számomra jó volt, csoda volt.

— Csupán múlt időben?

— Úgy tűnik, igen. Mert ez a pompás szellemi kated- rális, a színház, ősidők óta nyitott világ. Oda mindenki bemehet. Túlélt már sok vihart, tudom, túléli a mostani szellemi vacakságot is. De vajon én megérem-e, hogy elmúlik a durvaság, vadság, pornográfia? Mikor lesz ismét erkölcsi és szellemi ereje azoknak, akiknek a közönséget kell szolgálniuk? Aki pályakezdő ifjú. félve néz körül, mert azt hiszi, nem foglalkoztatják, ha egy előadáson nem kell trágár- kodnia. Finoman fejeztem ki

magam? Ügy lett sekélyes, kozmopolita a színház, hogy közben elvesztette nemzeti jellegét. És az a legszomorúbb, hogy mindezt senki észre nem veszi, számon se kéri. Mintha igény se lenne. Nincs, aki megálljt mondjon, se a színházi vezetés, se a közönség soraiból. A kritikáról nem is beszélek, talán még klikkjei sincsenek, az legalább valahová tartozást jelentene, így csak bizonytalankodó, színészt és közönséget félrevezető a működése. Ha akarnám, se tudnám megtagadni önmagam! Álljak be a pitiáner törpék közé, manótáncot járni ? Nem, nem, nem! Félhittel, mérsékelt tűzzel nem tudok élni. A színháznak magasan kellene szárnyalni, bűn az alacsonyrepülés.

— Megkeseredett ember?

— Bárki, ha mérleget készít munkáimról, azt mondhatja, bőven megtettem, ami egy színésztől elvárható. Én tudom csak, milyen nagyon sokat tehettem volna még! Egészséges vagyok, szeretnék egészségesen meghalni. Félek a nyomorúságtól, a kiszolgáltatottságtól.

— Esténként mindent igazoló sikere van a Hegedűs a háztetőn című darabban.

— Ezt a művet mintha a sors küldte volna a megmentésemre. Benne teljes életet élek és általa talán tisztességgel „le tudok csorogni" a pályáról. Talán.

— Hogyan tölti az ünnepeket?

— Nem szeretek bárki karácsonyfája alatt álldogálni. Ha hétköznapokon egy kis ünnepet varázsolhatok az emberek szívébe, karácsonykor nekem annyi adatik, hogy délután kilovagolok, elbeszélgetek a kutyáimmal, este pedig kocsiba ülök és autózom. Két város között jól kibőgöm magam.

Andódy Tibor

Börtönkarácsony

Ha rajtam múlna, már holnap örökre hazaengedném őket. Nem azért, mert büntetésük mértékével nem értek egyet. A bírák hozzáértésével eszemben sincs vitatkozni.

Tengernyi fájdalom lélegzik körülöttünk. A karácsony a sok mély sebre gyakran csak szépségtapasz. De sokaknak még ez sem adatik meg.

* * *

D. sokáig meg sem merte írni, milyen szerencse érte. (Szerencse? — furcsa itt ez a szó.) December 24-én kiléphet a gyulai börtön kapuján és az ünnepet szeretteivel töltheti. Végül is kénytelen volt megírni a nagy eseményt, mert tavasz- szal jött be, s így nincs téli ruhája.

Tüzép-telepvezető volt. Csalásért, magánokirat-hamisításért két évet kapott. Ennek — bízva a harmadolásban — fele már letelt. Készségesen beszél mindenről. Amit elkövetett, ma sem érzi bűnnek.

— Hanyag voltam, trehány voltam, de tegye idézőjelbe, „egy az én bűnöm”, hogy nem szedtem meg magamat. Lophattam volna, de nem tettem. Higgye el, ötven forintom sincs. Ez az egyetlen cipőm van ... A kislányom vette.

Mosolygó szeme mindig nedves, s most hogy lányára gondol, vastagodik a fátyol a férfiszemben. De már megtanulta, miképp kell legyűrni a könnyeket. Mindig jókedvűnek tűnik, de hogy az asztal két oldalán ülünk, nem nehéz észrevenni, hogy ez a negyvenhárom éves barátságos-udvarias ember belerokkant ebbe az ügybe. Rajong a családjáért. Ezért szörnyű nagy büntetés neki a börtön. De túléli, kifogástalanul végigcsinálja az egészet és ehhez a család ad erőt.

— Csak a testem van itt, én 99 százalékig otthon vagyok. Mindig ilyen voltam. Én itt nem változtam meg. s nem is akarok megváltozni. Nekem nem lesz több dolgom a börtönnel. Tehergépkocsi-vezető leszek majd. már az is megvan, hogy hol.

Az elmúlt hónapokban sűrűn kapott levelet, csomagot, havonta meglátogatták. Ez utóbbiakat várta leginkább, de félt is a látogatásoktól. Mert elválni rettentően nehéz. A visszatéréstől most is retteg. Azt hiszi félreértem és gyorsan magyarázkodik. nehogy szökésre gondoljak, ö már akkor sem sétálna ki, ha megtehetné. Amit kiszabtak, vállalja.

— S nem tart tőle, hogv uépkocsivezetőként újabb kísértésekkel találkozik?

— Nekem nem lesz feKelefuvarom. Inkább attól félek, nehogy valami balesetem legyen ... A feleségemet hónapok óta

vizsgálják, s most már biztos, hogy meg kell műteni. Szükség van rám otthon .. .

* * *

A börtön legfeljebb a „menő” bűnözők némelyikét, s a börtönről szóló kábarék szereplőit nem gyötri meg. Bár a zárkák színvonala meghaladja jó néhány al- és ágybérletét, az elítéltek emberi jogait az intézmény nem sérti, s gondoskodik a kulturált szórakozási lehetőségekről, a börtönt nem azért építették, hogy a bent lakók ott érezzék magukat a legfel hőt lenebbül.

* * *

— Amióta elváltam, a börtönt járom — mondja a 31 éves P. — összesen már ez lesz a negyedik karácsonyom itt bent. Mindig hiányzik a külvilág, de ilyenkor még sokkal jobban. Édesanyám, a szüleim ... a fiam.

A magas, vékony, meleg szemű férfi hangja megbicsaklik. A fiának édesanyja segítségével küldött ajándékot, egy öltönyt.

— Magas srác ő is?

— Mint én, olyasforma lehet.. . Több mint egy éve nem láttam ... 62 nap múlva szabadulok, én egy életre lezártam a börtönt.

Eszembe jut, amit a P.-vel egyértelműen szimpatizáló nevelőtiszt mondott: akaratgyenge. Szinte mindig ugyanazért került be. Kihasználva gázszerelő szakmáját. 100—200 forintos javításokat vállalt, de a munkát nem végezte el. Tehát szó sem volt nagy kísértésekről. Mégis újra és újra elkezdte. De visszaesőként már filléres dolgokért is súlyosan mérnek.

— Félek, hogy ez a karácsony lesz a legnehezebb — mondja. — ... Minél közelebb a szabadulás, úgy érzem, annál nehezebb.

Ha elfogy a 62 nap, még mindig fiatal és jó megjelenésű férfiként lép majd ki az utcára. Vajon mikor felötlik benne, régi életmódja, akkor gondol-e az itt töltött, egyre makacsab- bul nem fogyó napokra, a négy karácsonyra, amit hozzá hasonlító, nyurga-kedves fia nélkül töltött el.

* * *

Eszembe jutnak a gorkiji szavak: az embert nem szabad sajnálattal megalázni. Ez is csak olyan igazság, aminek határa van. S mégis, Gorkijnak óriási igaza van. Mert a sajnálat kényelmes dolog, ha nem lép helyébe a megértés, a segíteni akarás, a tisztelet.

* * *

H. 19 évig jókedvűen, mindenki megelégedésére dolgozott

n.unkahelyén. Párttag volt, kitüntetéseket kapott. Családi élete viszont elviselhetetlen volt. Férje ivott, s ha részeg volt, minden ok nélkül féltékenykedett, és gyakran megverte az asszonyt. H. munkahelyén nem merte megemlíteni, hogy pokol az otthoni élete. Mert úgy látta, akiről kiderül ilyesmi, amögött összesúgnak, kinevetik, lenézik. A válástól már csak

azért is félt, mert férje megfenyegette, ha beadja a válópert, előbb megöli a fiát, majd őt is. A nő is inni kezdett.

A férfi egyik nap részegen jön haza. A hol voltál kérdésre, ököllel belecsap az asszony arcába. Mindig ügyel rá, hogy úgy üsse meg, annak látható nyoma maradjon. Az asszonynak betelik a pohár, s kicsúszik a száján: megölöm. A 72

éves édesanyja — aki a férj durva gyalázkodásainak gyakori céltáblája —. helyesli lánya elhatározását. S az asszony, aki nem meri elhagyni férjét, s nem meri feljelenteni, mert fél környezete véleményétől, már semmivel sem törődik, s néhány pohár után anyja segítségével baltával vesz elégtételt.

Férje túléli, de belerokkan.

Anyja pár hónap múlva a börtönben hal meg.

ö hat évet kap.

14 éves fiát előbb nővére neveli, majd mikor férje felépül, ő veszi magához.

H. egyszer már volt otthon karácsonykor. Idén erre nem lesz módja. A decemberi beszélőn már átadta fiának a karácsonyi ajándékot: pulóvert kötött neki, és vett egy könyvet. Mikor megkérdezem, hogy miképp telnének az ünnepek, nem érzékenyül el. Gyakorlatias lesz, amilyennek lennie kell egy asszonynak a karácsonyi nyüzsiben.

— A fiammal lennék, (ö nyáron elköltözött az apjától. Megértem őket, hogy így döntöttek. Mindkettőjükben volt hiba. A közös lakásunkat eladtuk, s a nővérem a pénzből vett nekem egy házrészt. Odaköltözött most a fiam. 18 éves. talán már nem lesz vele probléma, így beleegyeztem. Igaz, nem is kérte ki a véleményemet. Azt hiszem, úgy van vele, hogy az elmúlt években úgysem gondoskodtam róla. tehát az én segítségemre, véleményemre nem számít. . .). Baromfiféléket sütnék, azt szeretjük a legjobban, meg többféle süteményt. Nálunk a legkedveltebb a töltött piskóta volt, de sütnék apró süteményeket is. Mindent előre megcsinálnék, mindig úgy szoktam, hogy az ünnepnapokon már ne legyen dolog, és átmehessünk a rokonokhoz, megajándékozni őket.

H. azért is szeretne otthon lenni, mert úgy érzi. fiának nagy szüksége van rá. A fiút önhibáján kívül baleset érte a nyáron. Olyan súlyosan megvágta a kezét, hogy leszázalékolták. ’87-ben már együtt lehetnek. Bár idáig irodában dolgozott, jól kereső fizikai munkát akar vállalni, meri a gyilkossági kísérlet következtében megrokkant férjének havi járadékot kell fizetnie; jövedelme egyharmadát vonják majd.

* * *

— Karácsonykor, ha csak néhány percre is, de mindenkin erőt vesz az elkeseredés — mondja a nevelőtiszt. — De figyelnek egymásra. Amikor valaki láthatóan elcsügged, akkor mindig akad, aki átsegítse őt a nyomasztó pillanatokon.

— Gyere, kihívlak egy biliárdra — mondja egyik a másiknak —, s újra nyernek tíz percet.

Ungar Tamás