Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
1985. december 21., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Még egyszer a Gecsei-könyvről A 18. századközepi Békés megyei boszorkányperek Kincsesbánya szakembernek és érdeklődő olvasónak Koszta Rozália: Cíniák Koszta Rozália festői világa Kiállítás az Ernst Múzeumban 1715-ben a 92. törvénycikkel mondták ki, hogy ,,Békés vármegye létezik". A megye már 1695-ben felszabadult a 129 éves török uralom alól, mégis két évtizedet kellett várni az országgyűlés e hivatalos állásfoglalására. Az oka az volt. hogy a megmaradt kontinuus lakosság alig volt tehető kétezer főre, s ez is csak a megye északkeleti felében. Gyulán, Békésen. Gerlán, Körösladányban, Szeghalmon maradt meg. A hadviseléstől, a szűköl- ködéstől és egyéb bajoktól meggyötört népességet többek között a kuruzsló gyógyító emberek is kihasználták, nem csoda, hogy legtöbbjüket boszorkányoknak tekintették. A boszorkányhit semmiképpen sem volt újkeletű, de a frissen hivatalba lépő megyei vezetésnek kapóra jött a dolog, s már a megye megalakulásának évében, 1715-ben megindította a pereket, amelyeken kemény ítéleteket hozott. Az első vádlottak a dobozi Sánta Mátyásné, Kiss Istvánné és a békési Nagy Mátyásné Erzsébet Klára. Sántánét már 1716-ban, Kissnét 1718- ban megégették. Nagynét pedig örökre száműzték a megyéből. A boszorkányperek sem voltak egyedülállók a vidéken, a 18. század elején zajlott le például a máig hír- hedett szegedi boszorkánypör is. A hatalom képviselői pedig ugyanúgy hittek a boszorkányokban, mint azok a tanúk. akik máglyahalálra juttatták falubéli társaikat. A vallomásokból például kiderült, hogy megyeszerte az egyik leghíresebb gyógyító ember éppen a gyulai hóhér volt, aki ugyanazokat az eszközöket és módszereket használta, mint a boszorkányoknak kikiáltott szerencsétlenek, csak rá nem sütötték a boszorkányság vádját. A boszorkányperek első hulláma 1724-ig tartott, s érintette a megye majdnem mindegyik akkor lakott települését. A feltárt adatok szerint .a perek 1748-ban folytatódtak, tömeges méretet 1755—56-ban értek el, s az utolsó tanúkihallgatást a megyében 1761-ben végezték a békési Fessető Istvánné Somodi Katalin ügyében. A megyében lezajlott boszorkányperek közül a századközepi perek dokumentumaiból állított össze egy kiadványt Gecsei Lajos Tanúk és vádlottak vallomásai címmel (Békéscsaba, 1984.). amelyet a Békés Megyei Tanács V. B. tudományoskoordinációs szakbizottsága közreműködésével a Békéscsabai Tevan Andor Nyomdaipari Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola adott ki, a borító színéről nem hivatalosan elnevezett ún. fekete sorozatban. A szerző kurta történeti bevezetőjén túl jellemzi a tanúk és a vádlottaknak tortúra (kínzás) által tett vallomásait. Hasznosak a jegyzetei, a rövidítések feloldásai s rövid magyarázatai a jegyzőkönyvek formai kérdéseiről. Jó lett volna, ha a jogeljárás korabeli latin szakkifejezései magyar megfelelőinek a szótárát is közölte volna. A közreadott jegyzőkönyvek a mai ember számára nemcsak kuriozitásuk miatt értékesek, hanem mindenekelőtt amiatt, hogy bepillantást nyújtanak elődeink 18. századi gondolkodásába, gazdálkodásába, egészségügyi állapotába, életmódjába. A vádlottak orvos híján a nemzedékről nemzedékre öröklődő gyógyító praktikák szerint gyógyítottak, a közösséggel nehezebben összeférhető emberek voltak, s ezzel kihívták önmaguk ellen a sorsukat. A nyomorból kiszabadulni akarván a ku- ruzslásért magas díjakat is kértek („megigazítom egy tallérért vagy egy aranyért”, „egy öreg disznó és egy malac”), a beteg sokszor az utolsó értékét adta nekik. Ha mégsem sikerült a gyógyításuk — és ez lehetett a gyakoribb — vagy más magatartásuk miatt vállalniuk kellett a rontás, a boszorkányság vádját. Figyelemre méltó, mennyire tudták, milyen kockázattal jár a tevékenységük, nemegyszer el is utasítják a beteg kérését: „nem megyek, mert azt mondanák, hogy én rontottam el a lábát”. A boszorkánysággal vádolt csabai asszony meglepően józanul látja a betegség és a boszorkányhit összefüggését: „Ti csak boszorkányokra mongyátok a nyavalyájátokat, hogy ők ho- zának, és másra nem gondoltok." A legtöbbször azzal vádolják őket, hogy bosszúból nem gyógyítottak és rontottak. Az egyik köröstar- csai asszony az alábbiakat kérte, s mivel nem kapta meg, állítólag megrontotta az illető lányát: „elsősorban kért Ludat, annakutánna Ruczát, harmadszor káposztát... másnap komlósárpát...” A vádlottak gyógyító eljárása valamennyi betegségre (a nemi megkötésről a gyerek szájzárjáig) kiterjedt. A praktikákból egy példát idézünk: „torma Levélre keny- nyetek mézet, és hintsétek meg timsóval, meglapad (a tályog), meg is lappadt a da- gadása, de harmadnapra a gyermek megholt”. Az alábbiakban csak felsorolásszerűen közlünk néhány adatot arról, hogyan tükrözik a perek a lakosság akkori életét. A megye termelési kultúrájára következtethetünk abból, hogy mit termesztettek: a szántóföldi növények közül általánosnak tűnik a búza, az árpa, a kukorica. A ház körül termesztettek káposztát, tormát, mustárt, vöröshagymát, borsót, dohányt. A káposztapalántákat maguk nevelték és duggatták. A kertekben volt szőlő, őszibarack, alma, „körtvély” (különösen békésen!). A búzát el is adták; a kukoricát, az árpát, a „má- lélisztet” kölcsönbe is adták. Volt kásatörő, mészárszék, mézeskalácsos. Olajat otthon ütöttek „a tekenőben”. Egész kenyérért kendert tiloltak, varrtak. A táplálkozásukban fő szerepe volt a kenyérnek („czipónak”), a szalonnának. a zsírnak, a tejnek, s főként a kásának. Kalácsot is sütöttek. Halat („tsíkot”) árultak. Szeghalomban a Körösön mostak. A szúnyoginvázió miatt „szúnyogháló” alatt aludtak. Sípszóra táncoltak („az sípjok tiszta fehér es sok lyukú volt, mintegy fél singnyi hosszú”). Gyakori lehetett a farkas, többször idézik: „egy farkas a fatens (tanú) üszőjének nekiszaladt”, „mégyen farkas a nyomás mező felé”, „malacát farkas marta". A ház lakhely és gazdasági épület is volt egyszerre: Csabán a szobában együtt alszik a gazdacsalád és a cseléd, a „pitvarban” van a ló, a gazda és a cseléd két borja, a padláson pedig a baromfi. Ügy vélem, e felsorolásból is kitűnik, milyen kincsesbányát talál a könyvben mind a szakember, mind pedig az érdeklődő olvasó. A dicséreten túl nem hallgathatunk el néhány megjegyzést sem: a kötet hasznosabb forgatását segítette volna elő, ha a szerző áttekintést ad a megyebeli boszorkányperek történetéből, mettől meddig és hol voltak; az itt nem szereplő perek előzményéről milyen kiadványban olvashatunk. Ugyan az irodalomban említi Oláh György munkáját, de Csákabonyi Kálmánnak 1960-ban megjelent ezzel foglalkozó, s értékes adatokat tartalmazó füzetét nem. A források között helyet kap Schram Ferenc Magyarországi boszorkányperek 1970-es kiadása, de az 1982-ben megjelent III. kötet kimarad, holott ebben Schram valamennyi szóban forgó megyei per jegyzőkönyvét a teljes terjedelemben közli, tehát mindenképpen előnyös lett volna, ha a szerző egyrészt felhívja az olvasó figyelmét, hol találhatja meg az általa kihagyott részeket, s hogy az 1748—1761 közti időszak ugyanannyi peréről szól-e, mint Schram kötete. Helyes lett volna, ha hivatkozik a két kiadvány szövegeltéréseire, s magyarázatot ad az elfogadható helyes írásmódjukra (pl. Schram az egyik csabai vádlottat Vervu/ca Judkának írja, Gecsei Ver- vuha Judkának; Schramnál a vádlottnak „egész orczája meg volt hítve” (148. ol.), Gecseinél: „egész orczája meg volt sitve” (43. ol.) — éppen két ellentétes állítás!) Noha szakkiadványként a XVIII. századközepi perek már korábban megjelentek, helyes volt népszerűsítő formájukban való kiadásuk is, elsősorban azért, mert a köztudatban csupán a század eleji perek élnek, holott a népesség megnövekedésével, a kolonizációval a boszorkányokban való hit ismét megélénkült, nem utolsósorban amiatt, hogy a régi és az új lakosok közötti integrálódás még nem fejeződött be, az egyes települések közélete sem normalizálódott teljesen. A boszorkányhit egyébként a népi hiedelemvilág egyik leg- szívósabban megmaradó része, amelynek a visszfénye napjainkig kísért. Dr. Krupa András Természetesen rajzi eszközei is vannak, egységbe ko- vácsolódott színei, melyekkel érzelmeket jelöl, ifjúságának emlékeit, a jelen színes híranyagának egyéni és közösségi élményeit, felismeréseket, tapasztalatokat, to- vábbandandó gyönyörködéseket e küzdelmekkel, szépséggel zsúfolt hazáról és a nagyvilágról. Színei tömbök, s miközben integrálja azokat a szigorú fogalmazásban, vizuális gondolkodásának ez a gazdag egyszerűség a sűrítménye, optimális fokozása. Az is nyilvánvaló, hogy Koszta Rozália festészete nem elsősorban eszközei révén összege- ződik művekké, hanem világa van. Ez kizárólagosan az övé, bbirtokolja azt a továbbteremtett változatok bővítésének töretlen hűségével. Nem csak jó képeket fest, hanem a saját törvényeit lényegíti át műalkotásokká — azt a folyamatot, mely őseit nevezi meg festményekkel —, dédanyját lányaival, szüleit, gyulai ifjúságotthonát, kertajtókat, tanyákat, magányba, hallgatásba zárt tiszta tekinteteket. Ez több eszköznél, több rajzi tehetségnél, ez a közösségből, népből merített, visz- szacsatlakoztatott szépség és igazság. Koszta Rozália is becsülettel járta, járja rendre új művekkel a maga útját. Gyulán született — 1948-ban a Derkovits Kollégium tagja lesz —, utána a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán Barcsay, Hincz és Bencze László tanítványaként kezdi stúdiumait, melyet a lemn- grádi Repin Intézetben fejez be. Mindent megtanult, amire szüksége volt, mindent megőrzött, ami csak az ő kincse. Ezzel a következetességgel szerezte meg értékeit, melyek kiegyenlítettek, festészetünk egyik fontos epizódját jelentik a maga központi fontosságával, gyulai indítékaival. Nem kötelezően, de ténylegesen folytatja a maga lelkületűvel Dürer, Munkácsy, Kohán György eszményeit — őket társítja önarcképéhez Átélt emlékek, élmények, tapasztalatok sűrűsödnek képpé — ezzel az állandósult szemlélettel jegyzi fel nemcsak a Kárpátok asszonyait, nemcsak a Fekete-Körös vidékét, Kohán György emlékét, Dürert idéző ajtósfalvai utcákat, pipacsokat, zöldben ragyogó búzatáblát, hanem riadt menyasszonyt és Erdős Kamill cigánykutató néprajzost — több változatban. Koszta Rozália nem egyszerűen tehetség, hanem egyéniség. Ezt becsüli benne hazai és nemzetközi közönsége, hiszen művei három évtized folytonosságában, egyéni és csoportos kiállítások formájában általa is a magyar képzőművészet jó hírét keltették Londonban, a Szovjetunióban, Jugoszláviában, Aradon, Nagybányán és itthon, számtalan városban, településen, Budapesten is. Erőteljes és egyszerű gesztusokkal, a színek érett tömbjeivel válik minden képe súlyossá, méltóságteljessé, nemcsak széppé, igazzá is. Ez a tartalma, szelleme lelkületűnek, művészetének. Ebben egységes, egyenletes, fejlődése az állandóság, tehetsége a kristályosított magatartás képessége. Bármit érint — dédanyját lányai társaságában, szülei sorsot kifejező kettős portréit, gömbnyugalmú fák koronáját —, mindenben végérvényes és hiánytalan. Ősi látvány tárulkozik fel az erős kontúrokban és egészséges, tisztán egységes színekben — így minden képe akaratlanul is a kor emblémája. Mindig eszmét önt formába, erköl- csiségével azonos közösségi sorsot, melyet vállal és épít. Festményeivel nevet ad a jelenig ívelő erőfeszítéseknek, legyen az földosztás vagy kendős asszony tekintete. Egy biztos, Koszta Rozália mindig integrál. Ez az ereje. Az egyszerűsítés, mely fokozás egyúttal — az általa elérhető és elért optimum. Többre nem törekszik, alább nem adja. Az is különös, hogy a háttér a kék vagy vörös ragyogásban központi fontosságúvá válik függetlenül attól, hogy szolgálja a figurákat a teremtett színek környezetével. Így ezen egységes, erős tömbök nők, férfiak, tárgyak személytelen ellenpontjaivá válnak. Koszta Rozália rendje a színcsalád elvén alapul, piros, kék, zöld osztagok kötnek megfellebbezhetetlen szövetséget. Ezzel a magatartással, erővel, hűséggel, egészséggel, eszközeinek takarékos, annál súlyosabb aszkézisével véglegesíti a harmóniát a képekben és bennünk, akik nemes meghívására művészetének barátai lehetünk. Losonci Miklós Koszta Rozália: Ajtók
