Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-19 / 297. szám

1985. december 19., csütörtök-JgHiiUMra „Ez volt a mi nászajándékunk” Körösnagyharsányi lakodalom Amikor először hallottam a körösnagyharsányi Bereczki Gyuláról és feleségéről, me­sébe illőnek találtam azt az önzetlenséget, szeretetet, ahogyan magukhoz szerették fiuk állami gondozott barát­ját, az akkor még csak tíz egynéhány éves Fehér Józsit. Ügy is mentem ki hozzájuk most, a napokban: ámulva, hogy ilyen is van ... Aztán, ahogy beszélgettünk a házasa párral, s Évával, a lányuk­kal, aki ugyancsak otthon volt ezen a délelőttön, már nem is találtam olyan csodá­latosnak a történetet. Oly ter­mészetességgel, magától ér­tetődően mesélték el „Jóská­juk” otthonra találását, hogy már láttam, nem is történhe­tett volna másképp. Azóta, a hetvenes évek eleje óta — mert akkor látogatott el hoz­zájuk először —,’’emberré lett a fiú, meg is nősült a napok­ban. s ki más rendezte volna a lagzit, ha nem ölé, Be- reczkiék ? — Még most is emlékszem a napra, mikor az öcsém el­hozta Józsit — mondja Éva, miközben a családi fotók kö­zül azokat teszi elém, me­lyek akkoriban készültek. — Lám. Milyen kicsiny, vé­konyka fiú volt. Az arca akár egy lányé, és mindig mosoly­gott, talán ezért kedveltük meg már az első percben . . . Szombaton jött, és vasárnap ment vissza Gyulára, ahol az öcsémmel tanultak a gim­náziumban. — Megkedveltük, pedig elég rossz természete volt akkoriban — éledezik a régi képek láttán Bereczkiné em­lékezete is. — Mindent ma­gának akart. Hiába vettem három csomag cukrot, ő el­dugta az övét, és a többiekét ette. Mennyit mondogattam: nem lesz ez így jó, fiam! Sen­ki nem fog szeretni az élet­ben, ha ilyen önző leszel. . . S ahogy telt, múlt az idő, ha­tott rá a jó szó. Nagyon so­kat változott. Maga is be­vallja már . .. Előbb üzent „Magdi néni­nek, Gyurka bácsinak”, hogy jönne, aztán már biztatás nélkül is beállított a hétvé­geken. a szünidőben, „hazalá­togatni”. Mert akkor már ha­zajárt Körösinagyharsányra. Persze, nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatuk, hisz Bereczkiék maguk is . tudták, olykor Józsinak többet en­gedtek, mint a sajátjuknak. Volt aztán szeretetféltés a gyerekek között. Később ezek a villongások is elcsitultak. — Sajnáltuk, hogy addig nem tudta mi a család, talán ezért kedveztünk neki job­ban — kapcsolódik a be­szélgetésbe a házigazda. — A kis garzonról beszél­nek, melyet a Ferihegyi re­pülőtéren kapott, s az asz- szonykáról, aki a felesége lett november 23-án. — Mondogattuk mindig: Jóska, te Is itt tartod a lako­dalmad ! így is lett. — Rakosgatja vissza Éva a nagy halom fényképet. Az esküvőről nem tud mutatni egy felvételt sem, nem lett még kész, pe­dig ... — Olyan szép pár voltak! A menyasszonyon csipkeruha volt, a vőlegé­nyen meg szmoking... — Ez a lakodalom volt a mi nászajándékunk —nyug­tázza a világ legtermészete­sebb hangján Bereczkiné. El­meséli, milyen segítőkészek voltak a szomszédok, a mun­katársak. Aztán párás tekin­tettel még hozzáteszi: — A ta­nácsnál egy szál gerberával köszönte meg a fiú a gondos­kodásunkat. Itt van, nézze, a vázában! A kérdésre, hogy mikor tették hivatalossá az örökbe­fogadást, meghökkennek. Er­ről szó sincs, nem is lehetett, ám minden papírnál többet jelent a kötelék, mely egyre erősödött közöttük. S bár Józsinak már van saját otthona, családja, e kö­telék még mindig szoros. A disznótorost már postára ad­ták a címükre, s most várják a fiú levelét. .. — De az is lehet — mond­ja bizakodóan az asszony —, hogy hét végén beállítanak, azért nem írtak eddig. Bár­csak jönnének! Nagyon vár­juk őket. Nagy Agnes Mondogattuk is: Fiam! Te ugyanannyi vagy itt, mint a többiek. Talán ezért ragasz­kodott hozzánk egyre jobban. Vidám vakációk emlékei derengenek fel, s a karácso­nyok, melyeken már ő is csa­ládtagként csodálhatta meg a fenyőfát, s az ajándékokat, melyekből ő is kiválaszthatta a neki szántat. — Egyszer varrattam mind a három gyereknek egy-egy nadrágot. Egyformát! Én még úgy örülni nem láttam sen­kit, mint ahogy ez a fiú örült az új ruhának — nevet Be­reczkiné. — De ha vissza­mentek Gyulára, akkor is ka­pott mindig egy kis útra­- valót, kevés zsebpénzt... Nyaranta, ami kis pénzt kap­tam utána, betettem a taka­rékba, ha majd kikerül az életbe, legyen mihez nyúlnia. * * * A nagybetűs Élet... Ra­kosgatják elém tovább a fényképeket, melyek már a szalagavatón, aztán az egye­temi években készültek. Mert Józsi — ahogy Bereczki Gyu­la mondja nem kis büszke­séggel — már „magas, derék fiatalember. Akaraterő van abban a gyerekben!” Előbb mezőgazdasági re­pülőiskolába készült, ám si­került kijutnia a repülőmér­nöki egyetemre, így hat évig a Szovjetunióba menegettek a csomagok, egy kis hazaival, mert az otthoni koszt, csak az az igazi! — Ha kedveskedni akar­tam neki, amikor hazajött — mosolyodik el ismét Berecz­kiné —, bablevest főztem, meg palacsintát. Negyvenet, és ha mind itthon voltak, egy ültükben megették . . . A Bereczki házaspár — Az akaraterejének, an­nak köszönheti, hogy ilyen sokra vitte — folytatja az imént megkezdett gondolatot Bereczki Gyula. — Semmi munka nem fogott ki rajta. Tudja, mi parasztemberek vagyunk, hol kapálni, hol gyűjteni kellett menni. Jött velünk a Józsi is. Később, mikor az egyetemen tanult, munkát vállalt nyaranta kő­műves mellett, hogy legyen miből vennie ezt, azt a tanév ideje alatt... Hát, ezért va­gyunk ilyen buszkék rá, hogy a maga erejéből, és persze az állam támogatásá­val ilyen sokra vitte .. . Ez a fotó a Szovjetunióban készült ísss*8" r HANGSZÓRÓ Felkai és Gálfv Miként Mikes Kelemen írta hajdanán leveleit a soha nem létező nénjének, képzeljünk el egy nyugdíjas pedagógust, valahol a Bakony tövében, aki küldi a világba üzeneteit. Palackpostában himbálózó szavaira válasz soha nem érke­zik, lepjük meg tehát, hogy a címzett helyett köszönjük meg sorait. Történt ugyanis, hogy a képzeletben megírt legutóbbi levelét elcserélte a képzeletbeli postás. (A való­ságban úgyse történik ilyesmi.) Ez állt a levélben: „Tisztelt Rádió! Nagy gyönyörűséget okoztak, amikor a számomra ismeretlen Felkai Eszter és Gálfy László Megyünk ketten című műsorát sugározták. Ügy tűnt, a színészmesterség ezernyi csínját-bínját ismeri a két művész, akik hatással zongoráztak érzelmeim teljes klaviatúráján. Lehetett álta­luk derülni és szomorkodni, legfőképpen pedig ismét megbizonyosodni a régi igazságról: sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosb. Szeretném gyakrabban hallani őket, s a hozzájuk mérhető művészeket,' akik bizo­nyára nagy számban rejteznek Békéstől Zaláig.” Bizony, kedves ismeretlen levélíró, valóban kulturált művész, nagy­szerű ember Felkai Eszter és Gálfy László, akik a Békés Megyei Jókai Színház tagjai. Amilyen szívesen látjuk-hall- gatjuk őket itthon, szűkebb hazánkban, éppoly jó, ha el­jut művészetük másfelé is az országba. Mint ahogy történt a közelmúlt egyik televízióműsorában vagy most a rádió­ban. Tényleg jó lenne, ha többet szerepelnének ők is, és nagyon sokan tehetséges kollégáik közül, filmen, televízió­ban és az éterhullámokon át. Felkai Eszteren és Gálfy Lászlón nem múlik. Szonda Ahogy közeledik az év vége, egyre gyakoribbak lesznek az összegzések, visszanézések, búcsúzkodások. A Szonda, a rádió tudományos magazinja legutóbbi számában már elké­szítette idei számvetését. 1985 legfontosabb tudományos eredményei közül kiemelték a fenyegető betegség, az AIDS elleni kutatásokat, amelyek bármily intenzitással is foly­nak, még csak egy ki tudja milyen hosszú út kezdeti sza­kaszánál tartanak. A méhnyakrák korai felismerése és gyó­gyítása terén nagy eredményeket hozott a mostani év. A mikroelektronika, valamint a biotechnológia is rohamosan polgárjogot nyer a mindennapi életben. Riasztó aktuali­tások terelték a figyelmet a geológia felé, hiszen Berhidától Mexikóig sokfelé mozgott a föld. A Szonda című rádiómű­sorban elhangzott információk közül számomra leginkább izgalmas volt az a tudományos hír, mely szerint az uni­verzum anyagának mintegy 90 százalékát még nem ismer­jük. Magyarán szólva Függetlenül ünnepektől, közelgő számvetéstől vagy külö­nös alkalmaktól, a rádió egyik rokonszenves vonása az a következetes erőfeszítés, amelyet a nyelv védelme érdeké­ben folytat. Nem tudom, van-e sok olyan ország, ahol hoz­zánk hasonlóan közismert emberek, igazi rádiós sztárok lennének a nyelvőrök. Lőrincze Lajos, Grétsy László vagy Fischer Sándor nevét sok mindenki ismeri. Péchy Blanka Beszélni nehéz címmel valóságos népmozgalmat fémjelez, a szép magyar beszédért járó Kazinczy-díjáról nem is szól­va., Ha nyelvében él a nemzet, a rádió nyelvvédő műso­ra! felmérhetetlen hatású küldetést teljesítenek az élet megőrzése, széppé, tisztává, színessé tétele érdekében. Szükséges is ez a hősies küzdelem, hiszen legjobb szándé­ka ellenére éppen a rádió és a televízió a nyelv egyik ve­szedelme is lehet. A mindenhová eljuttatott „irodalmi nyelv” árnyékában sorvad a tájnyelvek élete. Sokan szinte szégyellik, ha megérződik szavukon, hogy Szeged vidéké­ről vagy a Palócföldről származnak. Egy-egy hibás beszé­dű riporter vagy bemondó is sokkal nagyobb kárt tesz, mintha csak felvenné a fizetését és inkább meg se muk­kanna. (Szerencsére csak elvétve akad ilyen ember a stú­diók világában.) Annál többen vannak, köznapi emberek, akik nemcsak a mindennapi munkában restek, de beszé­dük is lelki lomposságról, sivár érzelmekről árulkodik. Jó példák felragyogtatásával igényessé tenni, gondolkodásun­kat és beszédünket pallérozni, az éltető nedveket elszívó gyomok irtásával az anyanyelv fáját virágzóvá, gyümöl-- csöt termővé varázsolni — tudós nyelvművelőinknek és mindnyájunknak feladatunk. íandiirtv) Levél Fiizesgyarmatról Megyeszerte, sőt még saját megyémen kívül is sok városban és községekben vol­tam író-olvasó találkozón, melyeken több, s kevesebb sikerrel magam is szerepeltem. De még olyan felejthetetlenül szép talál­kozóban nem volt részem, mint ez év no­vember 26-án szülőhelyemen, Füzesgyar­maton. Pedig kicsit önmagámban is kétel­kedve, egyheti betegeskedés után mentem oda. Azaz nem is mentem, mert a Vörös Csillag Tsz elnöke, dr. Barkóczi István ér­tem jött autóval, hogy miattam ne kelljen elhalasztani a már előkészített találkozót. Különben ő volt az irodalmi est házigaz­dája is, író vendége pedig Bertalan Ágnes, s magam, mint költő. S hogy mi volt rendkívüli e találkozón? Hát az, hogy az elnök jóvoltából szerepel­tek a füzesgyarmati Pávakör nótázó asz- szonyai és a citerazenekar. Ök nyitották meg a műsort régi, szép summás nótákkal, amelyek engemet könnyekig meghatottak, hiszen régen letűnt ifjúkoromat juttatták szembe, amikor még magam is szerettem dalolgatni. De eszembe jutott ismét az is, amit már egyszer a Népújság lapjain én is, Bertalan Ágnes is szóvá tettünk, hogy hová tűnt a mai fiatalság ajkáról a dal és a nótázó kedv? Még az én fiatalkoromban a legnehezebb parasztmunka idején, ara­táskor. cséplés időjén is. főleg esténként munka után nótaszótöl volt hangos a ha­tár. A továbbiakban kedves iskolás lányok olvastak fel verseimből igen szépen, amit ezúton is hálásan köszönök. Majd magam is előadtam — szokásom szerint szabadon — néhány versemet, hogy milyen sikerrel? Azt nem az én jogom eldönteni, hanem aki hallgatta. Zárópontként ismét a Pávakör nótázói és citerazene nyújtott szép élvezetet. Más író­olvasó találkozókon is jó lenne körítésnek beiktatni ilyen kis, népi zenével kísért nó- tázást. Higgyék el nekem, hogy a közön­ség hálásan fogadná. Én minden művé­szetnek tisztelője és barátja vagyok, de merem állítani, hogy a legnemesebb mű­vészet a zene és az ének, a dal. Sajnálom, hogy a mi estünkön a záró nótázásra nem tudtam figyelni, mert sorra jöttek a dedikálást kérők, és mire felnéz­hettem az írásból, eltűnt a közönség és eltűntek az énekesek is. Amit már azért is sajnáltam, mert szerettem volna pár szíves szóval megköszönni kedvességüket. Ezért most mondok hálás köszönetét. Klasszikus, nagy költőnk, Tompa Mihály Madár fiai­hoz című versének egy mondatával búcsú­zom: „Fiaim, csak énekeljetek!” Énekelje- tek! Hcgyesi János Egy fehér karácsonyra emlékezve Csodálatos szépséggel kö­szöntötte a tél a karácsonyt. Hó ugyan kevés esett, de az lefagyott, s a ködök fehér, esküvői menetté varázsolták a természetet. Mintha sok ezer menyasszony indult vol­na esküvőre a csillogó fehér dérbokrétákkal, s a vőlegé­nyek, a fák, magasba emel­ték a menyasszonyt, miként a boldog vőlegény teszi mát­kájával a nász előtt. Ha csak kinézett az abla­kon az ember, már ünnepelt. A fehér násznép között kipi­rult arccal jártak-keltek az emberek, s leheletünk látha­tóvá vált a hidegben. Visító, hancúrozó gyerekek kerge- tőztek, s szerelmesek bújtak össze egy-egy ház előtt, fity- tyet hányva a hidegnek. Minden arc mosolygott. Még az eleséstől is félő, elnehe­zedett járású idősebb korosz­tály is beleharapott a tiszta levegőbe, s gyönyörködve nézte eme fenséges, csillogó­villogó, kristálygyöngyökkel kirakott mennyegzői pompát. — Ez ám az igazi kará­csony! — mondogatták az emberek, s míg az ezüstfe­nyők díszpompáját figyelték az utcákon, tereken, parkok­ban, valami csodálatos mu­zsika zsongott a lelkekben. Senki nem gondolt most a bajokkal, az év közi hajrák­kal, valami szent áhítat járta át a szíveket. Egy fehér karácsony em­léke ez, mely most felköd- lik lelki szemeim előtt. A mostani talán nem ilyen lesz, de béke van. Talán ezt, így senki ki nem mondja, talán csak tudat alatt érzik az em­berek. Vagy maguk sem tud­ják hogy miért érzik a könnyű felszabadultságot, furcsa, ünnepi boldogságot? Csak a karácsony hangulata tenné, hogy mindenki - jó akar lenni, mindenki jót akar ten­ni? Ez az ünnep megtisztít­ja az emberi szíveket, min­den rossz fölé emeli a jót, s ajándékkal kedveskedik még a legszegényebb ember is szeretteinek. Mindig voltak emberek, akik nem tudták beosztani a sokat sem, s vol­tak, akik a kevésből is félre tudtak tenni. Így van ez ma is. Hinni szeretném, hogy a karácsonyi ünneplők szép­nek találják a szeretet ün­nepét. Hinni szeretném, hogy ezen az estén az emberek is egy kicsit angyalokká, jobbá válnak, s- szívüket megtölti a szeretet, gyermekeiket, szüleiket, testvéreiket lát­ván. Ha csak egy évben egy­szer is, de ekkor igaz em­berré válnak, olyanná, ami­lyennek mindig lenni kelle­ne ... az ünnepeken kívül is . .. a munkás hétközna­pokban. Illyés Terézia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents