Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-18 / 296. szám

1985. december 18., szerda Szovjet gordonkaművész estje Békéscsabán Ha mindegyik külön fújja a magáét A vállalati művelődési bizottságok tíz éve Az Országos Közművelődé­si Tanács elnöksége és a Szakszervezetek Országos Tanácsa elnöksége 1976 nya­rán adta ki közös határoza­tát a vállalati művelődési bi­zottságok létesítéséről. Mind­ezt a művelődés fejlesztése, a munkahelyi művelődés haté­konyabbá tétele, és a vállala­ti gazdasági és szakszervezeti vezetés művelődési tevé­kenységének segítése érde­kében rendelte el. A határo­zat megszületése óta tíz esz­tendő telt el, s ennyi idő már alkalmas egy rövid mérleg- készítésre. A határozatot követő irányelvek ugyan pontosan körvonalazták a művelődési bizottságok feladatait, mű­ködését, mégsem fogadták a vállalatoknál kitörő öröm­mel. Többen attól tartottak, hogy csak a bizottságok szá­ma szaporodik, s ezzel együtt az értekezletesdi is, mások pedig korábbi feladatkörük megcsonkítását látták benne. A művelődési bizottság fel­adatává tették ugyanis a kü­lönböző oktatási, képzési, közművelődési tervek egysé­ges művelődési programmá szervezését. Működését te­kintve pedig közvetlenül a vállalati szakszervezeti bi­zottság és a gazdasági veze­tés alá rendelt koordinatív feladatokat ellátó testületnek szánták. Ahol a vállalat ve­zetése fantáziát látott a mű­velődési bizottságban, ott a szakszervezet tisztségviselője mellé magas vezető beosztású tagot delegált társelnöknek a — többnyire oktatással, köz- művelődéssel foglalkozó — titkár mellé, ahol pedig csak kipipálni igyekeztek az újabb feladatot, ott egy kö­zépvezetőt bíztak meg, aki — mint a gyakorlat később be­bizonyította — az egész vál­lalatot érintő kérdésekben nem volt eléggé tájékozott, tehát feladatát nem tudta el­látni. E bizottságok többsége szinte a kezdetek ótá formá­lisan működik. Inkább ren­dezvényeket, akciókat szer­veznek, mintsem koordinál­ják a vállalaton belüli mű­velődési tevékenységeket. Az éves és középtávú terveket külön elkészíti a szakszerve­zet —' a maga feladatát tart­va szem előtt —, a KISZ, a függetlenített közművelődési felelős, és az oktatási osztály vagy csoport vezetője. Eze­ket a terveket aztán, szépen egy borító alá kötik, s min­den megy a régi kerékvágás­ban. Ha a vállalatnak van saját művelődési otthona, az ott dolgozó közművelődési szakember is végzi külön a munkáját. S ez akkor is így van. ha általában negyed­évenként összeül a művelő­dési bizottság. Mindenki el­mondja, mit hogyan teljesí­tett, hányán jelentek meg a nyugdíjasok napján, a nőna­pon, vagy éppen május else­jén ... A vállalatoknál kétségkí­vül — különösen az utóbbi években — a szakmai képzés kapja a legnagyobb támoga­tást. Ezen belül is az úgyne­vezett gyorstalpaló szakmai tanfolyamokat pártolják, amelyek a napi technológia elsajátítását szolgálják, nem pedig a jövőre készítenek fel. Az iskolarendszerű oktatás­ban való részvételt már ke­vésbé szorgalmazzák, s ez a tervekben is észrevehető. Az egyik nagyvállalat művelő­dési bizottságának lelkes tag­ja úgy fogalmazott: becsü­lettel megtervezi minden szerv a magáét, csak vala­hogy papírízű az egész. A művelődési bizottságok irányításában, munkájának segítésében és értékelésében ott van a legtöbb hiányosság, ahol az anyavállalat vagy a központ más városban, több­nyire Budapesten van. a gyáregység vagy leányválla­lat pedig valahol az ország peremén. A szakszervezetek megyei tanácsai ugyan igye­keznek segítséget nyújtani számukra, de sok ágazati szakszervezetnek nincs me­gyei bizottsága, s így erre a mentőkötélre sem számíthat­nak sok helyütt. A vállalatok központjai pedig — néhány ritka kivételtől eltekintve — a művelődési bizottságok munkájával, terveivel nem­igen foglalkoznak. Holott amivel ezek a bizottságok gazdálkodnak, az érdekeltsé­gi — vagy régebbi nevén szociális, jóléti, kulturális — alapot onnan kapják. Még­pedig úgy, hogy a vállalat központja nem is ismeri sem az éves, sem pedig a közép­távú szociális tervet. Ez a gyakorlat kissé le is lohaszt­ja a művelődési bizottságok­ban tevékenykedők kedvét. Az Alföld egyik nagyüze­me nemrég önálló vállalat lett. A művelődési bizottság tagjait mintha kicserélték volna. Kérdőívet állítottak össze, s eljuttatták minden dolgozóhoz. Ezeken a kérdő­íveken kíváncsiak voltak ar­ra, hogy a dolgozó lakóhe­lyén milyen művelődési in­tézmények vannak, használ- ja-e őket, mi iránt érdeklő­dik, elégedett-e a lakóhelyi és munkahelyi művelődési programokkal. S olyan — áttételesen jól értékesíthető — kérdésekre is választ vár­tak, amelyek a megkérdezett életcélja, a műveltség fogal­ma, szabadidősrtevékenysége, időbeosztása felől faggatóz- tak. A beérkezett válaszok lényegesen módosították a vállalat korábbi közművelő­dési tervét. S valahogy így kellene csinálni: a kollektíva igényére támaszkodva segí­teni a szocialista brigádmoz­galmat. A művelődési bizottságok okkal-joggal- fogják vissza közművelődési terveiket. Az emberek ma már csak a mun­ka után közvetlenül meg­tartott programokon haj­landók részt venni, hiszen vi­rágzik a második gazdaság, a férfiak többsége pedig az ok­tatásba se kapcsolható be. nemhogy egy-egy ismeret- terjesztő előadásba, vagy uram bocsá’, egy kiállítás megtekintésébe. Az amatőr művészeti csoportok száma is alaposan megcsappant, ha­sonlóképpen a szakkörök szá­ma is. Üj utakat kell keres­nie a művelődési bizottsá­goknak, s ezt majd minde­nütt jól érzékelik. A művelődési bizottságok munkáját, feladatát megha­tározó irányelvek ma már szinte teljesíthetetlennek tűnnek. Talán ez kellene, hogy ösztönözze a bizottsá­gok tagjait arra, hogy vég­re ne külön hullámsávon szóljanak a dolgozókhoz, ha­nem együttes, összehangolt, valóban jól koordinált prog­ramot ajánljanak. Amely ta­lálkozik a dolgozók egyéni törekvéseivel, érdeklődésével és gondjaival csakúgy, mint a vállalat gazdasági felada­taival. S azt is tudomásul kell venni, hogy az érdekeltségi alapokból a kultúrára, mű­velődésre egyre kevesebb jut. S annak a kevésnek a leg­hatásosabb felhasználásáról dönteni egy jól működő mű­velődési bizottság a legalkal­masabb. Hiszen egyszerre lát a gazdasági vezető, a szak- szervezet, a művelődési szak­emberek, az oktatási felelős, az ifjúsági szervezet és a szocialista brigádvezetőkön keresztül a dolgozó szemével. De amíg mindegyik külön fújja a magáét, a legszebb terv sem több, mint holt be­tű. B. Sajti Emese Felejthetetlen élményben volt részük mindazoknak, akik december 16-án Békés­csabán a városi tanács nagy­termében meghallgatták Va- lentyin Fejgin szovjet gor­donkaművészt, a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóri­um docensét. Rangos nemzetközi verse­nyeken elért eredmények vannak Valentyin Fejgin mögött, s amint mondani szoktuk, „mindent tud”, amit a gordonkával el lehet mondani. Fölényes technikai tudásán kívül van még egy nagyon fontos tulajdonsága, erénye: a hangképzés. Re­mek tónusa minden regisz­terben kiegyenlített, s alkal­mas a lírai suttogásra, s a Christmas, navidad, Weihnachten, karácsony, . Ismét elérkezett a szere­tet és a boldogság legna­gyobb ünnepe. Ilyenkor gye­rekek és felnőttek egyaránt izgatottan várják, hogy mit találnak a feldíszített fe­nyőfa alatt, örvendetes, hogy a családi, baráti ajándékok mellett néhány éve a Ma­gyar Postától is várhatunk karácsonyi meglepetést. Magyarországon csak 198.1 óta jelennek meg rendszere­sen az ünnepet köszöntő bé­lyegek. Ezt megelőzően csu­pán két alkalommal, 1981- ben és 1943-ban adott ki a viharos, szenvedélyes han­gok megszólaltatására egy- <■ aránt. Műsorát a ritkán hallható két gordonkára írott Händel: g-moll szonátával kezdte. Ebben egyenrangú partnere volt Sin Katalin, a zenemű­vészeti főiskola szegedi ta­gozatának tanára. Kettőjük tónusa egységesen hangzott és bővelkedett lírai szépsé­gekben. A mű különben el­ső ízben hangzott el Békés­csabán. Zongorán Bódás Pé­ter — ugyancsak a zenemű­vészeti főiskola tanára — kí­sért. Merőben más volt a sok tételből 'álló Sosztakovics- szonáta, ahol az érzelmek nagy mélységű örvénylését posta karácsonyi bélyegeket, illetve sorozatokat. A leg­hosszabb sor az 1943-as, há­rom értékből áll. Az eddig kiadásra került magyar kát rácsonyi bélyegekből — ösz- szesen kilenc darab — te­hát még nem lehet önálló gyűjteményt készíteni. Mű­vészi színvonaluk viszont, nem marad el a külföldi ki­adásoktól. Az idei ünnepre — most tényleg időben — egy bé­lyeg és egy díjjegyes alkalmi levelezőlap került kibocsá­tásra. A november 6-án megjelent 2 forint névértékű bélyegen betlehemes gyere­figyelhettük meg. Befejezé­sül a francia komponista, Cesar Franck: A-dúr szoná­tája hangzott el. Itt is bő­ven kaptunk ízelítőt mind a szólóhangszer, mind pedig a zongorakíséret bravúrjaiból. Külön is meg kell azon­ban emlékezni Bódás Péter közreműködéséről. .Nem pusztán kísérői minőségben vett részt, hanem a művek újraköltésében volt egyen­rangú partner, ragyogó tech­nikával és színes hangkép­zéssel. Az estét a Jeunesses Klub patronálta. A közönség hálásan fogadta a magasren­dű muzsikát és többször visszatapsolta a szereplőket. Dr. Sárhelyi Jenő keket láthatunk. A színpom­pás és szép bélyeg tervezője Kékesi László. A levelezőla­pot november 29-én adta ki a posta, amely szintén Ké­kesi László terve alapján ké­szült. 2 forintos díjjegye fe­nyőágakra állított gyertyát ábrázol. A levelezőlap il­lusztrációja kis eltérésekkel megegyezik a karácsonyi bé­lyeg képével. Az így össze­kapcsolt ötletes kiadás bi­zonyára szép darabja lesz a filatelisták gyűjteményének. A maga módján a filatélia is igyekszik hozzájárulni az ünnepi hangulat megterem­téséhez, hiszen a bélyegek és a lapok a világ minden ré­szére eljutnak, és mindenki­hez szólnak. Végül pedig a levelezőlap feliratával kí­vánjunk mindenkinek: „Bol­dog, szép karácsonyt!’’ Verrasztó Gábor Karácsony 1985 II Magyar Posta ajándéka Hz Árpád-házi uralkodók jelvényei és ereklyéi Tanulságos, szép kiállítá­son tárja elénk a Magyar Nemzeti Múzeum Árpád-há­zi uralkodóink jelvényeit és ereklyéit. A két teremnyi anyag középpontjában a ma­gyar korona ragyog. Körü­lötte a hozzá tartozó koro­názási kellékek pompáznak, mögöttük a Szent Jobb, amelyet most mutat be elő­ször e múzeum, továbbá I. László koponyaerekjéjének tartója (hermája), hogy csak a legismertebbeket említ­sük. A koronát őrző ünnepi te­rem előcsarnokában valami­vel hétköznapibb anyag ta­lálható. Köznapibb annyi­ban, amennyiben tárgyai az állami élet mindennapjaihoz kapcsolódnak. Ebben a te­remben az uralkodói, kor­mányzati tevékenység fenn­maradt emlékei közül látha­tó néhány. A kiállítás ren­dezői — Fülep Ferenc és Kralovánszky Alán — nem arra törekedtek, hogy min­den e korszakból (895—1301) fennmaradt tárgyat, okleve­let stb. kiállítsanak, hanem arra, hogy bemutassák az Árpád fejedelem véréből származó királyok uralkodói jelvényrendszerének fejlődé­sét, változásait, s ezt az ereklyékkel is hangsúlyoz­zák. Talán vegyük mindjárt a számunkra legmindennapib­bat, a pénzt. Amikor I. (Szent) István király 1000- ben az új magyar királyság itt látható első ezüst déná- i'ait verette, új állami jel­vénynek minősült. Rajta volt latinul a pénzt kibo­csátó uralkodó neve: István király. Salamon király (1063 —1074) ezüst dénárján már ott látható abroncskoronás arcképe. Ez a magyar pénz­verés első, képmással ellá­tott érméje. II. Endre (1205 —1235) pénzén tűnik fel elő­ször az Árpád-család sávos címere, III. Endre ■ (1290— 1301) ezüst dénárján pedig a kettőskereszt. A kettőske­reszt úgy került bele az Ár­pád-ház címerébe, hogy a 11. század elején II. Bazü­Szent László király koponya ereklyetartója, 15. szü. eIeJc (MTI-fotó — KS) leosz bizánci császár Szent Kereszt ereklyét küldött Bu­dára, s az ereklye segítő ere­jében bízva bekerült az Ár­pád-háziak, később az álla­mi címerébe is. V. István (1270—1272) egyik pecsétjé­nek felirata szerint: a koro­na és a kereszt legyen a pe­csét ereje. Hol vannak már ekkor, a 13. században azok az idők, mikor az Európán végigszá- guldó, s megrendelésre dúló pogány magyaroktól való fé­lelmükben a litániába iktat­va imádkozták: „A magya­rok nyilaitól ments meg. Uram, minket!” Mert Ma­gyarország nem csupán for­málisan állt a keresztvíz alá, hanem buzgó katolikussá vált, s szinte sorozatban ad­ta az egyháznak a magyar szenteket, összesen hetet (Margit, IV. Béla leánya, akiről a Nyulak szigetét el­nevezték, csak e században jutott a szentek közösségébe, addig Boldog volt.). Még hosszasan beszélhet­nénk e nagyszerű és fontos kiállítás tárgyairól, amelyek egyértelműen hirdetik euró­paid szellemi és anyagi mű­veltségünk ezeresztendős voltát. Ilyen például a budai mészkőből faragott, úgyne­vezett Szent István szarko­fág (azért „úgynevezett”, mert még nincs bizonyítva, hogy Géza nagyfejedelem, Imre herceg vagy valóban Szent István részére ké­szült-e), az európai uralko­dói jelvények között szokat­lan formájú, buzogány ala­kú, régi keleti hagyományo­kat folytató jogar, a piszkei vörös mészkőből készített. 12. századi királyfej, ame­lyet a 11. században. Ka­locsán emelt bazilika romjai­nak feltárásakor találtak. Ilyen a 13. században ezüst­ből megmunkált, aranyozott, drágakövekkel és gyöngyök­kel ékesített királynéi ko­rona, amelyet 1838-ban ta­láltak a Margit-szigeten a domonkos apácák kolostorá­nak romjai között, ahonnan V. István 1272-ből való sír­kövének két, töredéke is elő­került. S itt elakad a szó. A mostoha sors ránk sza­badította a törököt, s vállal­tuk a védőbástya szerepét, mégpedig tudatosan, amint ezt Balassi Bálint egyik nagyszerű versében énekel­te: „Oh én édes hazám, te jó Magyarország! Ki keresz­ténységnek viseled pajzsát...” S még ezek után csoda, hogy van mit megmutatni múl­tunk értékeiből. A számta­lan Árpád-házbéli királyunk közül mindössze egyetlennek, III. Bélának és egyik fele­ségének, Antióchiai Anná­nak a sírja maradt ránk há­borítatlanságában. Láthatjuk a kiállításon a sírládákban talált halotti jelvényeket és a királyi házaspár sírládá­jának alsó mészkő lapját. 1848-ban bukkantak rájuk Székesfehérvárott a volt ba­zilika romjai alatt. Földi maradványaikat most a bu­davári Mátyás-templom őr­zi. A sírládák fenéklapján tökéletesen kivehetők az öles termetű király és apró, tö­rékeny királyné testének nyomai. Egyetlen Árpád-házi kirá­lyunk sírja maradt csak meg. A törökök mindent feldúltak, kifosztották s a csontokat széthányták. Pél­dául a már említett Szent István szarkofág, mely Eu­rópában párját ritkító, ki­emelkedő jelentőségű s ko­rai román művészetünk egyik legcsodálatosabb alko­tása, a törökök alatt ivóvá­lyú volt. Tanulságos a kiállítás egyik tablója, amely feltün­teti, hova temetkeztek Ár­pád-házi királyaink. Na­gyobb részük nem ragasz­kodott Fehérvárhoz, hanem valamilyen neki kedves he­lyet (Pécs, Vác, Esztergom, Nagyvárad stb.) választott örök nyugvóhelyül. Sajnos, mindegyik török hódoltsági területre esett, tehát nyomuk veszett. A kiállítás tehát sokkal többet ad az uralkodói jel­vények és ereklyék bemuta­tásánál. Azon tál, hogy pompás értékekben gyönyör­ködhetünk, elgondolkoztat, s erősíti nemzeti — történeti tudatunkat. Dr. Csonkaréti Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents