Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-16 / 294. szám

o Beszélő múlt Kódexek a középkori Magyarországon „Történt, hogy idegenek jöttek a faluba, akik előke­restek egy tízéves formájú, élénk eszű fiúcskát. Bedob­ták a gyereket egy gödörbe, amely telve volt vízzel. Ka- pálódzott, bugyborékolt a szerencsétlen, és amikor már majdnem beléveszett, kivon­ták onnan, talpra állították. No, fiam — mondta egy har- csabajszú egyén —, jól je­gyezd meg, vénségedre is tudd, hogy amikor itt fuldo­koltál, akkor adománvozta a herceg úr ezt a birtok föl­det Zoltán vitéznek.” Ilyes­formán zajlottak nálunk a honfoglalás utáni évszáza­dokban a jogi ügyek. Írás csak nagyon ritkán, külön­leges eseményeknél készült. Kincset ért a betűvetés tu­dománya. Míves munkával, nagy gonddal készültek az irományok, ma is öröm néz­ni egy-egy díszes kódexet. Sajnos, a történelem viharai szétszórták, elpusztították hajdani értékeink javát. Ami megmaradt, féltve őrzött rit­kaság. halandó emberfia nemigen láthatja. Ajánlom tehát mindenkinek, aki be­csüli rég volt korok emlé­keit, ha csak teheti, nézze meg Budapesten, az Orszá­gos Széchényi Könyvtárban levő, Kódexek a középkori Magyarországon című kiállí­tást. Királyi környezetben, a budavári palotában láthatók a csodálatos ritkaságok. Kü­lönleges biztonsági berende­zések, állandó hőmérséklet és derengő fényviszonyok vé­dik a tárlókban kiállított munkákat. Gregorián dalla­mok és Mátyás király kora­beli muzsika fogadja a láto­gatót. Az első teremben levő táblák segítik az eligazo­dást : térkép az István-kori vármegyékről. Békés szék­helye akkor Békésvár volt. Egy másik térképen a kö­zépkor végi koldulórendek kolostorai olvashatók. Gyu­lán a ferencesek voltak. De sok tudós barátnak „égett körmére a gyertya”, amíg a díszes kódexeket írta. másol­ta. ízelítőnek sorolok néhá­nyat a 205 kiállított tételből. Elsőként a pannonhalmi apátság alapító levele látha­tó 1002-ből. Hartvik püspök Szent István legendája a XII. század elejéről való. Na­gyon szép az 1130-as évek­ben készült csatári biblia, amely Bécsből került erre a kiállításra. (Utoljára 103 év­vel ezelőtt, 1882-ben volt hasonló kiállítás Magyaror­szágon. Azóta két világhá­ború pusztított, jelentős te­rületek és jelentős értékek szakadtak el hazánktól. Az Anju-legendárium három része Európa három külön­böző országába került, s még bemutatni se kaptuk meg. Ami mégis látható, különö­sen az Osztrák Nemzeti Könyvtár segítő közreműkö­désével, köszönet érte.) Nehéz meghatódottság nél­kül nézni a híres Pray-kóde- xet, amely a Halotti Beszéd­nél van kinyitva. Üzenve évszázadok távolából: látjá­tok feleim szümtükkel — mégis itt vagyunk! Anony­mus Gestája vagy a gyönyö­rű Képes krónika ugyan mi­kor lehet karnyújtásnyira tőlünk? És a Leuveni kódex, benne az Ömagyar Mária si­ralom! Mennyi sok kézen ment át, s vajon „hányán verték a fogukhoz” Nagy Lajos garasát, miféle pén­zes tarisznyákban csörgede­zett István király dénára vagy III. Béla rézpénze? Ámulattal néztem a ma­gyar reneszánsz töredéké­ben is gazdag anyagát. Köny­veket a világhíres Corvinák­ból. Vitéz János saját kezű széljegyzeteit, Janus Panno­nius görög bibliáját, Dante Isteni színjátékának 1416-ból való veretes kiadását. Betel­ni sem lehet a tobzódó kul­turális csillogással: első ma­gyar biblia fordításokkal, többszólamú énekgyűjte­ménnyel a XV. századból vagy az 1419-ben készült esz­tergomi iskoláskönyvvel. Hajdani pecsétőrök de na­gyon vigyáztak rá, most itt láthatjuk Mátyás király nagypecsétjét. Érdekes do­kumentum az országnagyok egyezsége Corvin János her­ceggel, amelynek kikötései közt van, hogy a herceg ne tűrje apja könyvtárának széthurcolását. Nem rajta múlott! A legutóbbi kódexkiállítás óta egy évszázad telt el. Ki tudja, mikor kerül ismét közönség elé a felbecsülhe­tetlen érték. Érdemes tehát most megnézni a kiállítást, amely február végéig tart nyitva. (Képünkön Nagylu- csei Orbán psaltériuma — az OSZK kézirattárából.) Andódy Tibor kok legtehetségesebb isme- rőjének ? Igaz, így aztán ma­radjunk a péntek esti pre­miernél, melynek Rencz An­tal rendezésében láthatóan és tévedhetetlenül egyetlen célja volt: szórakoztatni és megerősíteni bennünk, né­zőkben, amit nagyon sokan tudunk: az operett, íme, vá­gyainkat, örömeinket, ha­ragunkat, bánatunkat és tré­fás kedvünket adja vissza, tükrözi, és dalaival, meló­diáival magasba emel, szár­nyára vesz, megtisztít. Mert talán nem lesz-e tisztább lelkű az az ember, akit mu­zsika repít? Nem lesz-e ön­magával és környezetével szemben is türelmesebb, megértőbb az, aki könnye csordultáig kikacagta magát? Aki (mint itt) a szerelem és az igazságtétel szépségét lát­ja felragyogni Lucy és Tom egymásra találásában? Per­sze, az operett szabályai sze­rint: ismerkedés, fellángo­lás, összeveszés, kibékülés, „örök szerelem” . . . Esetleg idézőjel nélkül is lehetséges? Látható, hogy Rencz An­tal rendezésének világos in­vencióit azonos hullám­hosszon érezte és értette meg a díszlet- és jelmezter­vező, Gyarmatily Ágnes. Tá­gas, bejátszható, jól világít­ható, ötletes díszleteket ter­vezett, jelmezei pedig egyik ámulatból a másikba ejtik a nézőt, régen öltöztettek pri­madonnát és szubrettet (és a többi hölgyet és urat is) ilyen pompázatosán, hangu­latosan, kifejezően. Fény és csillogás a színpad jelenetről jelenetre, de ehhez a fényhez és csillogáshoz a figyelmes, jól muzsikáló zenekar (kar­nagy Holpert János), és ter­mészetesen az örökzöld (vagy inkább örökszép) Ja- cobi-melódiák, és a koreog­ráfusként ismét kitűnő Fel­kai Eszter táncai is hozzájá­rulnak, nélkülözhetetlenek. Amikor minden így együtt van, kezdődhet is a pikáns népszokás a beggardelei fő­téren, virágok és csinos lá­nyok forgatagában, hogy a minden kérőjét kikosarazó Lucy Harrison Tom Migles nagy cselvetésével a bosszút esküdő (de első látásra sze­relmes) Tom Fleetwood fe­lesége legyen .. . Ezt köve­tően minden az előírtak sze­rint folytatódik, jön Bessy és Fritz (a „világszám”), gróf Rottenberg a gügyeségeivel, és Harrison, a kőkeményszí­vű atya, Fleetwood kirablója, és mind a mellékszereplők, a nép, tengerészek és ingyen­élők, az akkori amerikai nyugat, hogy így együtt me­„II név és a műfaj maradandó...” Jacobi Viktor: Leányvásár 1985. december 16., hétfő Leány vásár a beggardelei főtéren. Kővári Judit (Bessy), Sze­gedi Dóra (Lucy), Géczi József (Tom Migles), Dallos József (Fritz) és a vásári nép Fotó: Gál Edit sét produkáljanak a beggar­delei leányvásár köré, amely meséből végül is az igazság és a szerelem kerül ki győz­tesen. A mindenkit kikosarazó, csellel Tom Fleetwood hit­vesévé lett Lucy Harrison szerepét a főiskolát most végzett, már a Szabad szél Pepitájaként megismert Sze­gedi Dóra játszotta-énekelte. Semmi túlzás (a közönség vastapsa is bizonyítja), hogy hosszú ideje nem volt ilyen primadonna a csabai szín­ház színpadán. Dekoratív je­lenség, kellemes, tiszta hang. játékintelligencia. Ritka adottság, együtt. És stílusos, és operettet játszik. Cso­da-e, hogy Tom egyből bele­szeret a szép San Francis- só-i lányba? Nem, minthogy az sem csoda, csak talán meglepetés, hogy Kővári Ju­ditnak (Bessy) remek humo­ra van, hogy ez a Bessy „világszám”. Valami egé­szen különös változások ta­núi lehetünk Kővári Judit pályáját figyelve, sokoldalú­sága (hiszen pompás Zilia is volt!), mind jobban kibonta­kozik; itt a Jacobi-operett- ben jelenetről jelenetre for­rósul körülötte a levegő. Partnere, Fritz Rottenberg szerepében Dallos József, aki a Szabad szélben még csak ígérte, itt beváltotta, amit várunk tőle. Táncos-komikus a javából. A nagy tettekre képes, bosszúálló és szerel­mes Tom Migles alias Tom Fleetwood Géczi József in­dulatait és érzelmeit köl­csönzi, szerencsés találkozás, emlékezetes énekesi teljesít­mény. Az operettest nyílt­színi sikereit kapja Gyur- csek Sándor (Gróf Rotten­berg), miközben dőlünk a nevetéstől, a színész soha nem lépi túl a mértéktartás és mértékismeret határait. Nél­külözhetetlen Dariday Ró­bert Harrisonja, karakteres­kacagtató Dénes Piroska Harrisonné szerepében, mes­teri pillanatokat hoz Jancsik Ferenc (Jefferson), és néhá- nyan még: Kalapos László, Mészáros Mihály, Faragó András. Hogyan is mondta Offen­bach úr? „Én igenis megva­gyok győződve róla, hogy a név is, a műfaj is maradan­dó.” Vajon meg kell-e erősí­tenünk? Nem hiszem. Egy­szerűen: igaza van. Sass Ervin Érdekes, hogy az operet­tek tomboló közönségsikerét mindig elirigyelték mások. Akiknek nem jutott belőle morzsányi sem, akik ettől a „tomboló sikertől”, meg at­tól, hogy az operettdalokat a legutolsó utcagyerek is ví­gan fütyörészte, mintha meg­háborodtak volna, és gonosz rosszindulattal ócsárolták a műfajt, a zeneszerzőt, a szí­nészt, akire ránevetett az il­lanó siker. Nem akarok én itt elmét futtatni arról, hogy az emberi természet vadhaj­tásai miként ölnek meg ér­tékeket. miként öntik (öntöt­ték) ki a megirigyelt siker­rel együtt azt is, ami szere- tetre méltó, emberi, szép ebben a megszületése óta annyit bántott operettben: hogy miként csináltak cél­táblát belőle az álpuritán eszmecsőszök az időben, ami­kor (másfelől) a Kodály szellemében működő-gyara- podó-kiteljesedő békés-tar- hosi énekiskolát is bezárat­ták ; még csak azt sem aka­rom különösképpen felem­legetni, hogy az ember (hányszor bizonyította már!) jobban szeret, kíván moso­lyogni, nevetni, hahotázni. mint szomorkodni, félni, ret­tegni. vagy összevont szem­öldökkel ördögöt játszani an­gyalnak született társai kö­zött. Hát akkor, mit akarok? Először is, a minapi békés­csabai operettbemutató, a Leányvásár kellemes estéje után némi figyelmeztetőül utalni egy régi-régi feljegy­zésre. melyben Offenbach úr, zeneszerző a főszereplő, partnerei pedig az örökké (már akkor is) kíváncsi új­ságírók. Megkérdezték a mestertől, ugyan mondaná meg, maradandó-e az egész műfaj? Mire Offenbach úr (hites tanúk szerint) így vá­laszolt: „Hogy maradandó-e az operett? Ez olyan kérdés, amit csak nagyképű emberek tehetnek fel. Lenézitek a tré­fát? Hát akkor nézzétek le a gyermekkort is, és szülesse­tek egyenesen szakállas vén- ségnek. Uraságod lenézi az iróniát? Mit szólna egy olyan világhoz, amelyben csak alávaló hízelgés, bók járja, de az igazmondást megtagadták az emberiség­től... Én igenis meg va­gyok győződve .róla, hogy a név is, a műfaj is maradan­dó”. Offenbach úr válaszai ma igazabbak, mint valaha. És sokkal több bizonyíték állja körül, erősíti, teszi cáfolha­tatlanná azt, amit annyiszor cáfoltak, öltek (hatalmi) szó­val, és a félelemtől is, hogy mit okozhat egy műfaj, ez az operett, ha tömegek sora­koznak mellé, mögé; ha szép dalait és igazságdalait az utca népe is dalolja, dúdolja, fütyörészi. Távol áll tőlem, hogy kikiáltsam az operettet annak, ami nem jellemző rá, de azt sem fogadhatom(juk) el. hogy az operett „apoliti­Shakespeare-hez? Ugye nem, hiszen ez a párhuzam már önmagában is abszurd, ne­vetséges. Pedig valami ha­sonlót kértek az operettől számon primitív számonké- rők, persze, mint említet­tem, az időben, amikor a külsőségről azt hitték, hogy egyenlő a belső tartalommal; amikor a frakk vagy a ci­linder, nőkön a tüll és a toll egyenlőnek tituláltatott el­lenséges ideológiákkal... Csoda-e, hogy a legszebb és Lucy és Tom Migles — Szegedi Dóra fh., Géczi József kus", meg hasonló. Avagy talán apolitikus-e, hogy Ja­cobi Leányvásárában Tom Migles alias Tom Fleetwood bosszút áll az apja kifosztó- ján, Harrison honatya és többszörös milliomos úron? Hogy mindezt az operett­műfaj keretein belül teszi, az operett eszközeivel, köze­gében : tehetné-e máskép­pen? Kiléphetne-e erről a színpadról, és átsétálhatna-e a legemberségesebb ideoló­gia azt mondja: az ember arra termett, hogy örüljön ennek a világnak, hogy de­rűs, vidám legyen, hogy tisz­ta szívvel szeressen, hogy megteremtse az életfolyamat igazi romantikáját, a harmó­niát. Hogy ezt másfél évszá­zada már Offenbach úr is tudta? Hogy sokan utána szintén tudták? Hogy Jaco­bi Viktor egyike volt a tit-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents