Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

1985. november 7., csütörtök NÉPÚJSÁG n tovább élő múlt Képek, tárgyak, írásos dokumentumok Gyökerek nélkül nincs élet. fü, fa világ elpusztul. Az ember ugyan megmarad, de a gyökértelenség megfosztja a teljes élettől, amelyhez a múlt is hozzátartozik. Az. előző generációk génjei épp­úgy, mint a történelmi és családi emlékek. Az elődök át- és megélt történelme, a kicsi és az egészen nagy je­lentőségű dolgok, mind kul­turális örökségünk részei. Az ország- vagy osztályfor­málók, a' társadalom egészét érintöek, különösen. A fel- szabadulás. és az azt követő évek idetartoznak. * * * Nem lehet meghatódás "nélkül nézni a három fia­talembert. a három bajtár- sat, akik — mielőtt mégHaj- máskérről a szentgotthárdi határőrséghez mentek —. megörökítették magukat. — A kép 1945 júniusában készült. a három katona Gyulaváriból vonult be a de­mokratikus hadseregbe, egyi­kük Darvasi János, akitől a fotót kaptuk — mondja Bor­si József történész-muzeoló­gus, a békéscsabai Munká­csy Mihály Múzeum munka­társa. — S hogy milyen erős érzelmi kapocs a katonaság, különösen a felszabadulás után nem sokkal az együtt töltött szolgálat, rajtuk is le lehet mérni. Bár négy évti­zed telt el azóta, ők hárman ma is barátok, igaz. ápolták is évenkénti találkozással kapcsolatukat, az idén pedig a 40 éves jubileum jegyében találkozóra jöttek össze a ré­gi szentgotthárdi katonák. — A kép a múzeumé lett. Azt jelenti ez, hogy minden emlék érdekli a múzeumot? — Igen, egy s más dolog különösen; ilyen minden, ami az új, demokratikus hadseregre ■ vonatkozik. Egyébként két nagy gyűjtő- területünk van: a munkás- és parasztmozgalom, meg a nemzetiségi emlékek. s mindkettőből komoly állo­mánnyal rendelkezünk. Szép zászlógyűjteményünk van például, kezdődik a Tanács- köztársaság idejével, s van benne a felszabadulás utáni koalíciós évek pártjainak zászlaiból is. Kommunista, kisgazda, parasztpárti, csak szociáldemokrata nincs, pe­dig ez nagyon hiányzik. Folytatódik a két munkás­párt egyesülésével alakult MDP-zászlókkal, meg az if­júsági mozgaloméval, a DISZ- és KISZ-lobogókkal. — A negyvenes években pártjelvények is voltak... — Azok is ‘vannak, szinte minden politikai és társadal­mi szervezettől, és amit az előbb nem említettem, mun- kaversenyzászlókat is kap­tunk, az ötvenes évekből va­lókat, több csabai üzemtől és termelőszövetkezettől. Nemrég a kötöttárugyártói. Több. mint valószínű, hogy még sok helyen találni ilyen muzeális értékű zászlókat és egyéb tárgyakat, s szeret­nénk azokat megőrizni a jö­vőnek. Meg azért is lenne jó helyen itt. mert egy-egy ki­állításon válik igazán köz­kinccsé. amikor sokan lát­ják. s általuk sokan élik át újra azokat az időket. A gyerekeknek, ifjaknak pe­dig egy ilyen tárlat többet mond a korról, történelem­ről. hazafiságról, mint a tan­könyv. — Az 1899-ben alapított békéscsabai múzeum mindig súlyt helyezett a szlovák nemzetiség múltját őrző em­lékek gyűjtésére, mentésére. Az idő telik, most már a negyvenes, ötvenes évek is múlttá váltak. Ebből az idő­ből gyarapodott-e a gyűjte­mény? — Legutóbb egy egész, éle­tet átfogó, csodálatos, nagy anyaggal, a Szekerka János hagyatékából, mely hatalmas várostörténeti, politikai és kulturális gyűjtemény. Ugyancsak nagy jelentőségű ipar- és helytörténeti gyűj­temény. továbbá csabai, me­gyei és országos vonatkozá­sú eszperantó mozgalmi do­kumentumok maradtak Szta- niszláv Dániel után a csa­ládra, akikkel most tárgya­lunk. Visszakapcsolva az eredeti kérdésre, a nemzeti­ségek történetének bázismú­zeuma vagyunk, de a negy­venes évek egyes eseményei — a németek kitelepítése, vagy a szlovák—magyar la­kosságcsere — még most is nehezítik a munkát. A gör­csök nehezen oldódnak. Ma A három bajtárs, fénykép 1945 júniusából is van, amiről nem szívesen beszélnek. — Az emlék a tárgyakra is átsugárzik? — Azokra is. bár lassú változás észlelhető, mint a mellékelt kép is mutatja, ez már 1947-ben készült egy Szlovákiából Mezőberénybe' telepített családról. A közel­múltban . gyarapodott a mú­zeum egy Csabán volt mun­kaszolgálatos személyes hol­mijaival, van közte kabát, hátizsák, borotva, dózni, kár­tya. Egy másik üldözött pe­dig azt a köpenyt hozta be, amiben hazajött a dachaui koncentrációs táborból. — A napokban érdeklődött tőlem, vannak-e a MADÍSZ idejéből származó képeim, s akkor mondta, hogy az if­júsági mozgalom emlékeinek gyűjtése előtérbe került... — Mindig napirenden volt, csak most, hogy közeledik a KISZ-kongresszusa, és majd a 30 éves jubileum, nagyobb a mozgás ezen a téren, s az emlékek felkutatása egészen a felszabadulásig nyúlik vissza. Nekünk a KISZ meg­alakulásáról, s az első esz­tendőkről nagyon szép fény­képgyűjteményünk van; ta­gokról, rendezvényekről, fa­ültetésekről és más akciók­ról, vezetőképző táborokról stb. De most az egész felsza­badulás utáni haladó ifjúsá­gi mozgalomról van szó, be­leértve a negyvenes évek sokfajta rétegszervezetét is. A visszaemlékezésektől a tagkönyvekig, igazolványo­kig, a legkülönbözőbb tár­gyakig mindennek az össze­gyűjtése fontos. Hogy telje­sebb és igazabb képünk le­gyen a korról, ami már múlt ugyan, de megismerni, meg­őrizni kötelességünk. Vass Márta Otthonra találtak. Mczöbcrényben „II dokumentumfilm az emberiség képíró krónikája” Ami ma történik, ami na­pi esemény, hír, az néhány év távlatából már történe­lemmé érik. A tegnap eldör­dült ágyúk, választások, tün­tetések, merényletek, mára dokumentum értékűvé vál­nak. Kortörténeti érték, adat, beszédes adalék embe­rekről, városokról, országok­ról, épületekről, viseletekről. viselkedésről, termelésről és művészetről, szokásokról, be­szédfordulatokról, . mindaz, amit a kamerával írt újság, a filmhíradó megőriz. Ez a felismerés, hogy a híradó nemcsak a kortárs nézőket informálja, hanem az utókort is — s hogy a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdió 35 milliméteres film­jei minden más anyagnál al­kalmasabbak és tartósabbak a képi megőrzésre — kész­tette a stúdió saját archívu­mának létrehozására. 1914-től, a hajdani magyar filmhíradó megszületésétől őrzi az archívum könyvtári rendszerrel feldolgozott anyagait — mondja Bokor László stúdióvezető. A kin­cset érő negatívok befóliáz­va. a celluloid rugalmassá­gát kámforral konzerválva, az 1953 óta biztonsági'anyag­ra készült filmszalagokat számozott dobozokban, csöveken, polcrendszereken tárolják. A többezer doboznyi film — több mint fél évszázad történelme. A Tanácsköztár­saság idejéről a kiváló ope­ratőrök jóvoltából felbecsül­hetetlen értékű és minőségű anyag tudósít. Egy még ko­raibb híradóban, a gyakor­latlan operatőr „lefejezte" Ferenc Józsefet, amint őcsá- szári fennsége éppen fel­avatja a földalatti vasutat. Az első komplett híradót Rákóczi hamvainak hazaho­zataláról forgatták. E filme­ket nézve, kutatva igazolva látszik a Balázs Béla-i meg­határozás: „A dokumentum­film az emberiség képíró krónikája." Kézenfekvő, hogy a stúdió saját céljaira — évfordulós filmek készítésére, régi ese­mények visszaidézésére. megemlékezésekre igénybe veszi a régi szalagokat. Já­tékfilmekben is mind gyako­ribb, amint korabeli hír­adókkal, filmrészletekkel idéznek kort, helyszínt, ese­ményt. De jelmez- és dísz­lettervezők, színházi rende­zők is sokszor merítenek a régi vagy kevésbé régi hír­adókból. Történészek, nép­rajzosok, földrajztudósok, szociológusok, írók, újságírók használják az archívumot. A televízió is gyakran él a híradó archívum forrás­anyagával. Nemegyszer dél­ben jelzi a tv-híradó, hogy esti adásához régi filmbetét­re, dokumentumra van szük­sége — kérésüket mindig készséggel teljesítették. Az iskolatévé, a különböző tele­víziós műhelyeknek, a , tárca­stúdióknak is rendelkezésre áll a gyűjtemény. Világszerte megélénkült a magyar történelem megis­merésének igénye — a já­tékfilmek — (Jancsó, Szabó István, Kovács András mű­vei) keltette érdeklődés kielé­gítésére sokszor kérnek kül­földről is dokumentumot. E kéréseket könnyen teljesít­hetik. mert a szerkesztőség tagja az UNESCO nemzetkö­zi filmhíradó szervezetének (INA) — se tagság az ak­tuális híradók cseréje mel­lett egymás archív anyagai­ba bizonyos betekintést tesz lehetővé. A magyar filmhí­radó 40 ország hasonló in­tézményével áll kapcsolat­ban, s cserél deviza- és bér­mentes filmeket. A világ- szervezet kimutatása szerint a szocialista országok a ma­gyar híradókból vesznek át legtöbbet, s a világranglis­tán a hatodik legkereset­tebb a mi híradónk. Amikor Bódy Gábor Pri­vát történelem című doku­mentumfilmjét készítette a 30-as, 40-es évek Magyaror­szágáról, hirdetésben kért korabeli amatőr filmfelvéte­leket. Sok fénykép, és film került akkor a rendező éá az archívum birtokába. Többek között az a képsor is, ame­lyet a rendező záró akkord­ként használt filmjéhez, Győrből elindul a deportál­tak menete. A megfélemlí­tett, megkínzott emberek ar­cán a kamera láttán még felcsillan a derű. (Az ama­tőr filmes valószínűleg kato­natiszt lehetett, erre utal a kísérő keretregény tisztelet- teljes szalutálása) Bódy filmjébe sokszorosan, fázis- szerűen lelassítva került ez a jelenet. Fehéri Tamás filmje, a Végső megoldás, a Munkás- mozgalmi Múzeum által a filmgyár rendelkezésére bo­csátott fotóalbumból vette témáját. A fotókat két ges- tapós készítette családi al­buma számára arról, hogyan működik a halálgyár. A film kísérőszövegét Rudolf Hoess, az auschwitzi pa­rancsnok által kidolgozott emberirtás módozatainak ri­deg, tárgyilagos megfogal­mazása adta. Fényképek, amatőrfilmek, híres emberek hanganyaga könyvtárnyi hazai és kül­földi irodalom egészíti ki a stúdió film- és kultúrtörté­neti értékű gyűjteményét. S bár használata, nyilván­tartása most is áttekinthető, gyorsan hozzáférhető (fél perc alatt elém tették az „Afrika” címszó alá sorolt filmek listáját, műszaki adatait) — rövidesen szemé­lyi számítógépre bízzák az adattárolást, az informálást, a keresést. Kádár Márta HANGSZÓRÓ Ólom a színházról Nem akármilyen álom volt Láng István egyfelvonásos operája hétfőn kora este a 3. műsorban. De ne a végén kezdjük, „Az új magyar zene hónapja a rádióban" című sorozat adásának hétfő esti első perceiben a zeneszerzővel, Láng Istvánnal beszélgetett Szigeti István műsorvezető. Kérdezte erről, kérdezte amarról. Láng szívesen válaszolt és vázolta fel életútját attól az időtől, hogy 6 évesen már zongorázott, egészen addig, hogy operát írt diplomamun­kájaként az ötvenes évek végén, meg sok más egyebet is. főleg a fúvósok izgatták és izgatják most is. Aztán az is szóba került (és a beszélgetés egyre érdekesebbé vált), hogy az a generáció, amelynek tagjai az ötvenes évek vé­gén, a hatvanasok elején végzett, valójában kétszer tanult meg zenét szerezni, mert amikor „kijutottak" a világba, és „megdöbbentő élményként ismerkedtek” kor zenéjével, rá­jöttek, hogy kezdhetik elölről. Mert: „az új hang kikala­pálása nem volt egyszerű." Azt hiszem, ennyi után már világos, hogy Láng István­hoz illik a műsor címe, hogy ő is egy azok közül, akik „az új magyar zene" megszállottjai, kikalapálói, megteremtői, egy azok közül, akik „a különleges hangszerek és sajátos hangzások kedvelői,", egyszóval: modern zeneszerzők. Nem vitatom, hogy ennek a zenének is létjogosultsága van a nap alatt, dehogy ..rétegzene'' és csakis az, azt (hiszem), hogy Láng István sem tagadja. Mert — később az operát hallgatva — percek alatt kétségtelenné vált, hogy az a fajta zene, melyben a csattogások, különleges kereplők (?), íúvóshangszínek, szélgépek (?) tartalmat hordozó szerepet kapnak (hacsak a hangulat erejéig is), nem a tömegek ze­néje. Tévedés ne essék: nem olyan tömegzenére gondolok, ami távol áll attól, hogy művészet legyen, de gondolok (például) egy Erkel-operára, netán abból is a „Hazám, ha- z.ám”-ra, vagy a külföldi modernek közül Gershwinre, és az ő Kék rapszódiájára: valahol ez is tömegzene, amaz pedig múltszázadiságában ma is korszerű. De hát a világ úgy megy előre, ha kutató-kereső elmék tolják, gyötrik a szekérét, a zene is úgy alakul, formálódik, hogy sokan sokféle utakat keresnek, találnak, és vállalják, hogy azon járjanak. Igen, itt jutottam el odáig, hogy elismerjem Láng István „rétegoperáját”, melyet a Mándy Iván műveiből összeállí­tott forgatókönyvre írt, mert ha nem is hallgatta végig a nem megfelelően „vájtfülű” zenebarát, az opera mégis lé­lezik, van, eljátszották és elénekelték. Még akkor is elis­merem, ha nekem másféle álmaim vannak a színházról, de hát Mándy világa és Láng világa ebben a különleges hangzásvilágban, zörejek és timpaniütések, disszonáns hangszínek, hangképek és meghökkentő szünetek világá­ban mégiscsak felmutat egyfajta ízlést, karaktert, élmény­igényt. „Mit akar még itt Mándy úr?” — énekelte a végén egy keményen edzett női hang, mire az ember (némi humorral elengedve) szívesen visszaénekelte volna, hogy: „Miért, hát itt volt?” A zeneszerző szerint igen, mert ez az „Álom a színház­ról" mándys-mű. Én inkább a Régi idők focijára monda­nám. De az sajnos, mozifilm. A repülő elefánt Nagyon tetszett! A rádiókabaré és a Varsói Rádió közös, hétfő esti műsora a Kossuth rádióban ablakot nyitott a mai lengyel humorra, és világossá tette előttem (nyilván a hallgatók előtt ugyanúgy), hogy a lengyel és a magyar- humor, tréfagyártás, szellemesség között van is, meg nincs is különbség. Van, ha azt tekintjük, hogy a lengyel humor közelebb áll az abszurdhoz, mint a miénk, illetve, hogy a miénk nem is az, inkább csak groteszk, vagy fa. Van, ha azt is észrevesszük, hogy a lengyel humoristák valami végtelen türelemmel bontogatják ki a nevetéshez vezető utakat, míg mi inkább a rövid előkészítés' utáni berobba- násokat kedveljük. Van különbség bizonyos társadalmi akusztikában is: a lengyel mintha beletörődne abba, hogy még tartalékhelye sincs a helyjegyes vonaton, mert leg­kevesebb két utasnak kiadták ugyanazt a helyet: a ma­gyar ilyenkor valami szellemes oldalvágást talál ki, és az­zal fenyegetőzik, hogy megnézhetik, ha egyszer „kinyitja a száját”. Kérdés, melyik humor a bölcsebb? Pompás kabaré-esttel ajándékozott meg bennünket a Varsói Rádió! És kitűnő házigazdákra talált a Rádióka­baré szerkesztőiben, színészeiben; csak úgy ragyogtak, vil­logtak. sziporkáztak Haumann, kállai, Garas, Schütz, Raksányi, Kálmán, Gera és társaik. Nem tudom, volt-e már ilyen vendéglátás? Jó lenne folytatni, és belehallgatni, min nevet ma Európa? Sass Ervin Olvasás akadályokkal Ha nem volna olyan bosz- szantó, nevetni kellene raj­ta, hogy milyen nehezen jut hozzá az ember a folyóira­tokhoz. Persze mindig az húzza a rövidebbet, aki sok­féle sajtóterméket járat. Ha új az újságos, nehezen tanul be, amikorra pedig megszok­ja, mikor, mit kell a rekesz­be tenni, akkor elmegy sza­badságra, és minden kezdő­dik elölről: most ezt, most amazt kell reklamálni. Amit idáig leírtam, velem együtt több szomszédnak és ismerősnek volt a problémá­ja, meg is tárgyaltuk akkor alaposan. Most csak a sajá­tom következik. Tanulva a Valóság és a Mozgó Világ körüli hercehurcából, ra­vasz lépésre szántam el ma­gam, a kézbesítést kicsele­zendő. Postai előfizető le­szek. Egy fél évet kipróbá­lok, bár nem kis pénz egy­szerre, az a majdnem 240 forint. Ám a nagyon kedves fiatal hölgy felvilágosított: legújabban a Valóságot csak egy egész évre lehet előfi­zetni. Paff lettem. Aztán együtt tűnődtünk, ugyan mi okozhatja ezt az enyhén szólva is szigorú felsőbb in­tézkedést? Persze, nem jöt­tünk rá, se ö, sem én. Vi­szont felajánlotta, hogy még­is elfogadja a fél évet, csak hát garancia nélkül, és majd meglátjuk, mi lesz. .Köszönettel utasítottam vissza, mert ha nem üt be, mit csinálok? Levelezhetek a pénzemért Budapesttel. Ak­kor már inkább a helybeli újságos. Ha nem megy közben sza­badságra, vagy ha nem ke­rül újabb „akadály”. Re­méljük... (v)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents