Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-05 / 260. szám

Nem eljátszani, élni a szerepet! Egy óra Jancsik Ferenc színművésszel 1985, november 5., kedd Anucskin, nyugalmazott gyalogos tiszt Gogol Háztűz- nézőjében, az ifjabb Herr von Schwarz, gazdag foga­dós fia Szigligeti Liliomfijó­ban, Kátsa cigány Gárdonyi színművében, A borban, Roy, mai amerikai tisztvise­lő Neil Simon Furcsa párjá­ban — hogy csak a Jókai Színház legutóbbi előadásait említsük. Egyikben sem fő­szereplő, de nagyszerű ala­kítást nyújt Jancsik Ferenc színművész. Ez a sikersoro­zat a beszélgetés apropója. Pályája kezdetét, a színházi állomásokat, a békéscsabai csúcselőadásokat idézzük fel. S közben a színész dolgáról, a jó színházról, hivatássze- retetről, boldogságról és gyötrődésről, életéről be­szél. — Hétéves lehettem, ami­kor apám elvitt a János vi­tézt megnézni. Akkor rög­tön elhatároztam: színész le­szek! Azt hiszem, sokan va­gyunk, akikre így hatott ez vagy egy másik előadás. Ti­zennégy éves koromig ren­dületlenül ki is tartottam szándékom mellett. Folyton kértek, mondjak verset. Én meg szavaltam mindenféle ünnepségen. Jól fogott az agyam. Aztán egyszer Ady Búcsú régi iskolámtól című versénél rádöbbentem, nem értem az egészet. Belesül­tem, soha többet nem tud­tam megtanulni verset. . . Sokat játszottam amatőr csoportokban. Érettségi után a Csepel Vas- és Fémmű­veknél dolgoztam. Elhatá­roztam, hogy jogász leszek, így kerültem a tanácshoz, ahol hat évet voltam előadó. Aztán rájöttem, hogy a jog sem érdekel. Inkább film- és tv-rendezőnek kellene mennem. Elhelyezkedtem hát a televíziónál. Megis­merkedtem Mészáros Tamás színi kritikussal. Avantgarde színházat csináltunk Metró Színpad néven. Ez a ’69—70- es években volt. Ott döb­bentem rá: se rendező, se más nem lehetek, csak ját­szani akarok, játszani! „Manapság nem főnyere­mény amatőr művészeti cso­portot vezetni — panaszko­dott a minap az egyik isme­rősöm. — Rengeteg időt vesz el, nehéz az emberekkel megtalálni a megfelelő han­got, ráadásul nemhogy a mi tiszteletdíjunk minimális, de mégx a csoportra fordítható anyagi fedezet is nagyon szűkre szabott. Kinek hiány­zik ez?” Tényleg! Kinek? Mert van, aki dacolva minden nehéz­séggel, szívvel-lélekkel végzi ezt a munkát. Miért? Elkö­telezettségből, hivatástudat­ból? Nagy szavak, igaz. Ám egy biztos. A még működő művészeti csoportokat a leg- elszántabbak, a legkitartób­bak vezetik, képességeik leg­javát beinvesztálva, semmi­ért. Tényleg semmiért? * * * Szerencsére, mint minden általánosítás, ez is sántít egy kicsit. Ám annyit máris le­szögezhetünk, több elismerés illetné meg ezeket az embe­reket, akik szabadidejüket, energiájukat nem kímélve munkálkodnak mások — s talán maguk? — gazdagítá­sán ... Immár több évtizede, hogy az MNDSZ kulturális cso­portjaként megszületett a szarvasi pávakor, Janurik Mátyásné vezetésével. Azóta sokat változott a csoport ösz- szetétele, irányították többen, mások is. Ám a cél — a nemzetiségi kultúra feleleve­nítése, ápolása — ma sem változott. Néhányan vannak még a régiek közül, akik máig is emlegetik a szép si­kereket, az első színpadi produkciót, a szarvasi lako­dalmast, s azokat a szarvasi, Egyébként a társulat 80 szá­zaléka ma is a pályán van. 1972-ben mentem segéd­színésznek Kecskemétre. Már akkor szerettem a nagy egyé­niségeket, a kimagasló te­hetségeket. Fontosnak .tar­tottam, hogy az ember jó rendezővel találkozzon. És már akkor igen sok szemé­lyes konfliktusom volt. . . Két év után kerültem Mis­kolcra. Onnan jött a mai csabai társulat jelentős ré­sze. Két év után Kaposvár következett. Csak egy évig maradtam. Közbeszólt töb­bek között egy autóbaleset, meg ott már olyan közösség alakult ki, amelybe csak megfeszített könyöklőssel tudtam volna bekerülni. In­kább vonatra szálltam. 1977- ben jöttem Békéscsabára. Az állomásról kilépve azt mond­tam magamnak, na, egy év­nél tovább itt sem maradok! Csiszár Imre 1979-ben ren­dezte a Jókai Színházban a Canterbury meséket, amiben Absolont,^ Johnt és az Ap- ródot játszottam. Nagyon éL veztem! A Chaucer-darab előadásával akkor valami el­indult ebben a színházban... 1980-ban mégis visszamen­tem Miskolcra. De Jancsó és Hernádi színházát nem érez­tem a magaménak. 1981-ben ismét Békéscsabára szerződ­tem, s azóta itt vagyok. Nem gondoltam korábban, hogy ilyen tartós lesz a hűség. Ám a Viktóriában kapott fősze­repet jó kihívásnak fogtam fel. és maradtam. Utána meg olyan társulat jött itt össze és maradt együtt, olyan ba­ráti légkör, igazi csapatszel­lem alakult ki, ahol a kollé­gák becsülik egymás mun­káját. Véleményem szerint való­di csúcselőadások születtek az utóbbi években: Éjjeli menedékhely. Furcsa pár, A bor, Háztűznéző. Szomorú, hogy a város lakosságának csak kis hányada vette észre ezt a fejlődést. Még mindig erősebbek az előítéletek, mint a természetes érdeklődés, hogy vajon milyen is ez a Szarvas környéki népdalokat, melyek máig is gerincét al­kotják repertoárjuknak. Litavszki Mária 1975 óta irányítgatja a dalos kedvű szarvasi asszonyok pávakö­rét. Nehézségekről ő is be­szélhetne — hisz számukra is 24 órából áll egy nap, s ne­kik sem adják ingyen a szín­padi ruhákat, de még a jár­művet sem, mellyel a fellé­péseikre mennek —, ám hogy, hogy nem, mindig a derűs pillanatok bukkannak fel, amint az elmúlt évek esemé­nyeit idézgetjük .. . — Annak idején a békés- tarhosi iskolában ért a meg­határozó élmény — kezdi a beszélgetést a pávakörvezető. — Ott, majd később a tanító­képzőben jöttem rá, zene nélkül alig élhet az ember. Aki nem tud, nem szeret éne­kelni, úgy hiszem, érzelem­világában is szegényebb ... Éneket tanított az egyik orosházi általános iskolában, majd mikor hazakerült Szarvasra, a szlovák iskolá­ban sem mondott le szenve­délyéről, a kórusvezetésről. — Meggyőződésem, hogy mikor az ember kiáll 30 vagy 80 gyerek elé, s ennyi torok­ból felcsendül a dal, az nem­csak nekem, á kórusvezető­nek, de nekik, a gyerekek­nek is valami felejthetetlen élményt nyújt. Az idő is őt igazolja, hisz volt tanítványai máig is szí­vesen emlegetik a kórusban szerzett élményeket. Ezért áll értetlenül a nagy kérdés előtt, miért van az, hogy mos­tani csoportja, a pávakör utánpótlási gondokkal küsz­ködik? A gyerekektől, új munka­körében távol került, ám az társulat ma. Kevesen járnak rendszeresen színházba, de sokan hangoztatják, hogy nem jó a színház ... Játszottam nagy szerepe­ket, ilyen volt a Bubnov az Éjjeli menedékhelyben. Ját­szottam olyan szerepeket, amik igazán közel állnak a szívemhez: a Roy a Furcsa párban,-Anucskin a Háztűz- nézőben. A harmincöt békés­csabai szerep között persze volt, amit nem szerettem. De ezt a néző nem veheti észre, nem tartozik rá. Sok operett­szerepem volt — Cvikli Tó­biás a Mária főhadnagyban, Philipp a Szabad szélben —, s azt hiszem, a közönség in­kább ezekből ismer. Említettem már, milyen fontosnak tartom a pályán­kon a nagy egyéniségeket, te­hetségeket, a jó rendezőt. Sa­ját alakításaimban is sokat segítettek a rendezők. Meg az olyan színészek, akik nem akarnak sztárok, fősze­replők lenni, de egyszerűsé­gükkel mélységes példákat tudnak adni. Ilyen Gyurcsek Sándor, Hogyan építem fel a szerepeimet? A darab egészét igyekszem látni, és abban a helyemet, nem többet, nem kevesebbet. Amilyen egysze­rűen viselkedünk családi körben, baráti beszélgetésen, olyannak kell lenni a szín­padon. Nem vagyok híve a sztárallűröknek . . . Mindany­énekléssel nem tudott, s nem akart szakítani. Ezért vállal­ta el a pávakör vezetését. S bár magáról nem szívesen beszél — inkább a közös él­ményekről, sikerekről —, mégis szavaiból kitetszik, nem bánta meg a választást. Közösségi élményt nyújtani ezeknek az idős embereknek. Izgalmat belopni szürke hét­köznapjaikba, mikor egy kö­zös fellépésre, minősítésre ké­szülnek. Megörvendeztetni őket a sikerrel, a tapssal, me­lyeket a közös munka jutal­mául kapnak. S egyáltalán meghallgatni őket, megbe­szélni ügyes-bajos dolgai­kat . . . Hol adatik ez meg, ha nem itt, a pávakör élén? * * * Az elmúlt időszak amúgy is sikeresnek könyvelhető el, hiszen a helyi Tessedik Nép­táncegyüttest sikerült maguk mellé állítaniuk, a tollfosz- tást megidéző életképükkel Gyetvára is eljutottak, arra a fesztiválra, melyen a vi­lágon szerteélő szlovákok mutatták be hagyományőrző tevékenységüket. — Az volt csak a siker! — derül fel az arca. — A zsű­ri előtt már az első nap fel­léptünk, aztán beosztottak minket a próbákra. Láttuk, hogy a kanadai és francia csoport próbál, egyre pró­bál . . . Nekünk senki nem mond semmit. . . Nem tud­tuk mire vélni a dolgot. Végül a magyarázatot is megkaptuk a főrendezőtől: a mi műsorunk úgy jó, ahogy van. Olyan kész már, hogy ők ahhoz nem akarnak hoz­zányúlni. Nehéz percek is akadtak. Ott derült ki, hogy a köcsö­nyiunkban lakozik a gyerek­korból valamiféle ki nem éh­sége akkori világunknak. Az életben sok mindent nem te­szünk meg. A szerep minder­re jó lehetőség. De a szerepet nem eljátszani kell, hanem élni! Az igazi színész mindent felad a színházért, mindent alárendel, mert mindennél jobban szereti. Ez ilyen szol­gálat ... A magánéletben gyakran elviselhetetlenek vagyunk,.. Nem kívánom ezzel rangsorolni a színésze­ket. Nem vagyunk különbek, mint mások. Csak annyiban, amennyiben minden hivatás­szerető ember különbözik azoktól, akik csak a minden­napi szükségleteik szerint él­nek. Igen, születési adottság fel­tétlenül k§LU mint általában a művészeti ágakhoz. De sze­rintem az emberektől, a kol­légáktól rengeteget lehet ta­nulni. Egészséges ízlésvilág is kell, hogy a színész ne akarja magát előtérbe tolni. Kell még a képesség, hogy bele tudjuk magunkat érezni a másik ember helyzetébe . .. Mondják, hogy a színház az önmutogató emberek világa. Szerintem inkább a gátláso­soké, akik a színpadon végre kiélhetik magukat. Sikeres az alakítás, ha ki­derül belőle a művészi szán­dék, a hit. De a nézőre so­sem akarom ráerőltetni az ítéletet, a nevetést. Számom­ra az jelent majd sikert, ha húsz év múlva is jó érzés- zel, elégedetten jöhetek le a színpadról. Megtettem, ami tőlem telt. Amíg a színpadon vagyok, boldognak érzem magam. Ha lejövök, már nem vagyok színész. Gyötrődések, kétségek. Azt hiszem, minde­nen túl sokat töprengek. Mindig többre vágyom, más­ra. Szeretném más szerepek­ben is kipróbálni magam . . . Mint a focista, állandóan edz, gyötrődik, de amikor játszik, felszabadul . . . Niedzielsky Katalin Fotó: Kovács Erzsébet Litavszki Mária gök, s a tollak itthon ma­radtak. Volt nagy ijedelem! Milyen fosztóka az, ahol se toll, se köcsög? Ám a ven­déglátók még a párnáikat is feltépték, a falról leakasztot­ták a köcsögöket és hoz­ták .. . Megvolt a bemutató s a vastaps, amit máig is szí­vesen emlegetnek a szarvasi dalosok. Ez az út azért is nevezetes, mert volt köztük, aki életé­ben most lépte át először az országhatárt. . . Ám nemcsak ez az egy esemény kerülne aranybetűkkel a pávakör történelemkönyvébe — ha lenne —, hanem a legutóbbi, az országos minősítő is: ki­válóan minősültek a „Páracs- ka” című produkcióval. Nem csoda hát, ha Litavsz­ki Mária ismét a tervekről mesél, hogy talán felújítják a szarvasi lakodalmast, de ad­dig is egy aratóünnepet sze­retnének színpadra állítani együtt. Mert ezen a szón van a hangsúly: együtt. Ered­ményt csak így, közösen tud­nak felmutatni — bizonygat­ja — a mások örömére, s a maguk gazdagodására. Nagy Ágnes Életkép a tollfosztásról... ...llvagY őszinte beszélgetés a szarvasi pávakörről KÉPERNYŐ Zene minden mennyiségben Míg zárt ajtók mögött folytatódik az európai biztonsági és együttműködési értekezlet kulturális fóruma — különö­sen a fővárosban —, megélénkült a művészeti élet. Ebből a televízió is kivette részét, többek között az elmúlt hét­főn este közvetített nemzetközi gálaesttel. Az Állami Ope­raház színpadán szinte minden európai nemzet képvisel­tette magát szólistákkal, énekkarral vagy néptáncosokkal. S a technika révén — ez a nemzetek összefogását is jel­képező — gyönyörű zenei, esemény a világ számos orszá­gába eljuthatott. A Magyar Televízió nem vallott szégyent. Régóta meg­győződésem, hogy a koncertek — ezalatt mind a komoly, mind a könnyűzenei eseményeket értem — fényképezésé­ben, hangulata visszaadásában, a művek és- %z előadók egymásra találásának képi kifejezésében televíziósaink világszerte élen járnak. Így volt ez a hétfő esti monstre gálaműsor esetében is. Czigány György és Lázár Eszter szerkesztők igyekeztek a több száz énekest, muzsikust megmozgató műsort zeneileg úgy felépíteni, hogy a nehe­zebb, komolyabb műveket könnyebb, de legalábbis más hangzásvilágú alkotások kövessék. Törekvésüket nem le­hetett — és nem is tudták — maradéktalanul megvalósí­tani. Mert az első két óra után óhatatlanul lanyhult — gondolom nemcsak a képernyő előtt ülő nézők figyelme. Pedig egyszerre ennyi kiváló művész, ének- és tánckar művészetének megismeréséhez országokat kellett bejárni. S most íme, egyszerre itt voltak előttünk mindazok, akik­re a komoly zene hívei vágyhatnak. S még több is. Az „ezervoltos ember”, Gilbert Bécaud és a Billy Taylor-trió révén a „komolyabb” könnyűzene is . . . A műsorban részt vevő „nagyágyúk” nevét fölösleges lenne felsorolni. Elég, ha annyit mondunk a közreműkö­dőkről: mindegyik művészetének mestere. S mégis. Este nyolc órától három és fél órán át nem képes az ember érzelmileg azonosulni a legkiválóbb művészi produkciók­kal sem. A kevesebb itt sokkál több lett volna. Mert a gá­laműsor célja — a közös nyelv, a zene által összefűzni a különböző pártállású, gondolkodású, vallású embereket, nemzeteket — igazán és teljesen akkor valósulhatott vol­na meg, ha minél nagyobb tömegekhez szól. Figyelmünk ébren tartásáért Darvas Máté vezető opera­tor irányításával a kitűnő munkát végző operatőrgárda pe­dig mindent megtett. Akárcsak a feszesen, pontosan, látvá­nyosan rendező Békés András és a zenei rendezésben segítséget nyújtó Erkel Tibor. Munkájuk — az előbb em­lített kifogáson túl —, minden elismerést megérdemel. Betti néni „csehszlovákul” Nem tagadom, hogy az európai filmművészet élvonalába tartozó csehszlovák filmesek kitűnő munkái révén kezd­tem figyelni a csehszlovák televíziós produkciókra, ame­lyekből bő válogatást nyújt az utóbbi években a Magyar Televízió. Tegyük hozzá, nem érdemtelenül. Legutóbb, a sorozatok „szent tévés kedd estéin” Vido Hornák rendező munkáját láthattuk, amelyet Honoré de Balzac Betti néni című regényéből készített. A rendezőről nem tudok vala­mi sokat, de e munkája után figyelni fogom további tevé­kenységét. Mert az írót, Balzacot ismerem — amennyire Balzacot ismerni lehet —, s tudom, nem könnyű vissza­adni a jellemábrázolást szolgáló, aggályoskodón pontos leírásait, a lélek legapróbb rezdüléseit is kíméletlen pon­tossággal letérképező írói bravúrjait. Vido Hornáknak — a plasztikusan, érzékkel fényképező Marian Minárik operatőr segítségével — mégis sikerült. (S ebben része van a regényt jó érzékkel tömörítő forgató- könyvnek is.) A világ legtermékenyebb • írója, Balzac — a hat alcsoportra osztott Erkölcsi tanulmányokban — a Jele­netek a párizsi életből című alcsoport egyik részeként írta meg a Betti nénit. S ki mást választott volna e munkájá­ban is társadalombírálata tárgyául, mint az arisztokráciát, amelyet pedig magánéletében mindig is utánzott, olykor megalázón keresve kegyeit. Az álszent, hamis érzelmeken és erkölcsökön alapuló világ csak hazugságot, kegyetlensé­get teremhet, azzá aljasítva még a. legjobbakat is. Balzac nem menti fel egyetlen szereplőjét sem. S a filmben ta­lán éppen ebben az egyben, a Betti néni jellemzésében éreztem némi megbocsátó felhangot a rendező részéről. Nem tudta eléggé kegyetlennek és számítónak ábrázolni a főszereplőt, holott azzá vált környezete révén. (S ebben ludas az egyébként kitűnően játszó Magda Vasáryová is.) Mégis — ha mind a három részt összességében értékeljük — jó tévéfilmet láthattunk. Különösen az operatőri mun­ka érdemes kiemelésre, mert időnként a fullasztó, hazug álomvilág éppen a fényképezés révén vált érzékelhetővé. S ki ne felejtsük a szinkront. Ismét jobbik énjét mutatta be — Várkonyi Gyula vezetésével — a magyar szinkron­műhely. R s K Mi újság a filmtárban? A nyári kis forgalom után, már benne vagyunk a sze­zonban mondja Kis Magdol­na, a megyei művelődési köz­pont filmtárának a vezetője. — A filmkatalógust minden­hova kiküldtük és a kölcsön­zés a megszokott ütemben folyik. A mesefilm továbbra is sláger, nyáron meg szinte csak azt viszik. — Miben válogathatnak a partnerek? — Közel hatezer film áll rendelkezésre, öt-, hatper­cestől a kilencven percesek­ig. Témájuk is nagyon válto­zatos: az ipar, a mezőgazda­ság, politika, történelem, egészségügy, csillagászat, de még a lélektan is képviselve van. Sajnos a legkisebb a kereslet a balesetvédelmi fil­mek iránt, holott nagyon fon­tos lenne a megismerésük. — Az érdeklődést általában mi befolyásolja? — Leginkább az, hogy nincs vetítője sok vállalat­nak. A kölcsönzési díj nem játszhat szerepet, hiszen egy tíz-, húszperces film húsz fo­rintba kerül, a leghosszabb pedig nyolcvanba. És a ka­talógust is többször bővítet­tük. Ha az új filmek beér­keznek, megint ezt tesszük. — Az iskolák a főfogyasz­tók. Melyek leginkább? — Nagyon jó a kapcsolat a csabai 2-es, 5—6-os és 10- es iskolával, de ugyanezt mondhatom a gádorosiról, vagy a szeghalmi Vígh Ma- tild iskoláról. Sok filmet visznek még a battonyai gimnáziumba, a szarvasi fő­iskolára és az orosházi 612- es szakmunkásképzőbe. V. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents