Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-26 / 277. szám

1985. november 26., kedd

Jelenet a második felvonásból: Pia (Pálfy Margit). Angelo (Barbinek Péter), Silvia (Gyu- ricza Liliann) és Agata (Czegő Teréz)

Ugo Betti-premier a klubszínházban

Bűntény a Kecskeszigeten

Dél-Olaszországban vagyunk, valamikor a marokkói háború után, sivár, kietlen tájon, mindentől távol eső kis szigeten, ahogy mondani szokás, az isten háta mögött. Ahol „ ... ha csak a nap sütne! De a levegő, a szél, az aszalja igazán az embert...” Ez a kánikula betűz ugyan a nappaliba — ami konyha és lakószoba egyben —, van itt szőttes és kecskebőr bőven, a ház mégsem lakályos, nem otthonos, hanem olyan dermesztő, nyomasztó. A három asszony háza .. . Agata (Czegő Teréz), a fogságban elhunyt tanár- negyven körüli özvegye él itt egyetemista lányával, Sil- viával (Gyuricza Liliann) és sógornőjével. Piával (Pálfy Margit). Három értelmes, fiatal nő önkéntes száműzetésben, férfiak nélkül, magányban. őrület ez itt, nem élet, a három asszony házában !

Egy napon idegen férfi (Barbinek Péter) érkezik a házhoz. Tájékozottnak, jól értesültnek mutatkozik. Mint mondja, a férj bajtársa, barátja volt, éveket töltöttek el együtt, sokat beszélgettek, mellette maradt haláláig. Hasznosnak és szellemesnek akar bizonyulni. Mindez sikerül is neki, hiszen valamennyien hasonló lapokkal, hasonló múlttal állnak most egymással szemben: asszonyok férfi nélkül, férfi asz- szony nélkül. Angelo — latinul annyit jelent, angyal. Angyal-e, megváltó-e valóban ez az idegen? Származását tekintve ciprusi lehet. Nem titkolja, hogy a szeretkezés meg a fecsegés inkább kedvére való, mint a megerőltető munka. Hamar kiderül, könnyelmű, lezser fickó, szélhámos, élősködő. És nem utolsósorban férfi — a három asszony házában. Először Agatát kapja meg, utána a sógornőt, majd a kislányt.

Igazi nyáj — mondják róluk a faluban. Angelo jól érzi magát, a mának él. A három nő elviselhetetlen sorsától menekül hozzá; egymást meggyűlölve rivalizálnak érte. Agata keserű múltjáért, boldogtalan házasságáért, csalódásaiért akar elégtételt. Pia — nyelvtanárnő volt, nagyvárosi élethez, estélyekhez, színházhoz szokott — ugyancsak feledni akar, meg sógornőjén bosszút állni. Silvia még túl fiatal, túl érzékeny. Idegi-lelki gyengélkedéseiből épp hogy lábadozik; a legtisztább, legártatlanabb valamennyiük között. Nem is bírja elviselni ezt a megalázó együttélési formát. Elsőként lázad, próbál tenni ellene: megszökni, Angelót

megölni vagy öngyilkosságot elkövetni, összeomlása látszólag megbékéléshez vezet, mintha összehozná a családot — pardon —, a nyájat.

Ám igazi megoldást nem eredményezhet. Ünnepléshez készülődnek, amikor baleset történik: a kötélhágcsó lecsúszik, Angelo lenn marad a kútban. íme, a megoldás! Nem hívták, jött. Nem követtek el semmit, így történt ... Silvia és Pia már- már megkegyelmeznének An- gelónak, nem tudják elviselni a mélyből feltörő, egyre démonibb őrjöngést. Nagyon félnek. Talán mégis sikerül felmásznia? Félnek a megtorlástól, a bosszútól, még inkább a bűntől, a megbélyegzéstől. Sajnálják a férfit, talán szeretik is. De dönteni, lépni egyedül Agatának van ereje. Elzavarja őket, és virrasztó asszony módjára őrzi a kutat. Egyedül birtokolva ezután Angelót. egyedül vállalva a bűnt, a halált.

Ugo Betti olasz drámaíró 1946-ban írta a Bűntényt, oly korban, amikor Európa épp hogy kezdett feleszmélni, talpra állni a háború borzalmaiból. Az ősbemutató 1953-ban volt Párizsban, a Théatre des Noctambules színpadán. A mű nagy sikert aratott, s csaknem egy évig játszották ugyanott. Ugo Betti művészetét hazájában csak később ismerték el, viszont hamarosan egész Európa népszerű szerzőjévé lett.

Magyarországon 1967-ben a Kossuth Klub színpadán felolvasó drámaként adták elő a bűntényt, 1980-ban mutatta be a Józsefvárosi Színház. Az ösztönök lázadásáról szóló, Sigmund Freud tanait szentesítő, az író saját jogászi és bírói tevékenységét, túlhaladott társadalmi korlátokat, mércéket megkérdőjelező dráma bemutatása még napjainkban is igen merész vállalkozás és figyelemre méltó, sikeres előadás (Rencz Antal rendezése) a Jókai Színház klubszínpadán. Minden bizonnyal az utóbbi évek kiemelkedő békéscsabai produkcióinak sorát gazdagítja, a rendező-és a színészek tehetségét, tudását dicséri.

Az előadás nagy meglepetése Gyuricza Liliann: kellemes meglepetés, élményt adó alakítás. A társulatban még viszonylag új színésznőt a Szentivánéji álom Herminájában láthatta a békéscsabai közönség. Itt nemcsak eljátszotta, hanem átélve „hozta” Silviát. A fiatal lány legbensőbb énjét, legmélyebb érzelmeit, gyötrődéseit — elveszítette apját, anyja és nagynénje ugyanazzal az idegennel szeretkezik a szeme láttára, aki őt is meggyalázza, bemocskolja — eleveníti meg ügyesen, tehetséggel. Ragaszkodó kislány és féltékeny asszony, ölni kész, ön- gyilkosságra hajlandó, csakhogy változtasson az abszurd helyzeten. A néző előtt nyílik ki és omlik össze, reménykedik és veri ki a veríték.

örökre elfojtott vagy torz formában feltörő ösztönök, vágyak, átélt borzalmak, megaláztatások, vélt boldogság, hazug szavak — beteljesülés nélküli szerelem! Ez Agata tragédiája, ahogyan

Angelo a ciprusi bor történetét meséli

Fotó: Gál Edit

Federico Garcia Lorca hőseinek, s főleg női sorsokon ábrázolt tragédiája. Czegő Teréz, amikor az első felvonás elején megjelenik a nyitott ajtóban, fönn, a lépcsőn — Pia lámpért ment, Angelo lenn a kútban —, igazi déli drámai hangulatot hoz be magával. A három asszony háza egyszerre Bernarda Alba háza lesz. S az előadás későbbi jeleneteiben is — talán a szándékoltnál kissé durvábban hat a kifejezés, de — néma megjelenése, méltóságteljes tartása, tekintélyt parancsoló tekintete sokszor hatásosabb, mint hullámzóan hihető modatai, vallomásai. Arra gondolok, hogy előadásmódja olyankor is inkább túl feszes, erőteljes és katonás, amikor mondandójához, lelki állapotához a suttogás, a szomorú hang, a töprengés jobban illene, amikor a halkabb, megtörtebb, szenvedőbb megnyilatkozás szavahihetőbb, hatásosabb lenne. Elképzelhetetlennek tartom például, hogy anya úgy viselkedjen egyetlen beteg gyermekével szemben, ahogyan a második felvonás drámai pillanataiban láttuk, mégha olyan keserű is az élete, mégha olyan szerelmes és féltékeny is! Boszorkánynak, gonosznak mutatkozik, holott valamennyiük között a legszerencsétlenebb, a legmagányosabb. „Talán jobb lehettem volna, ha valakinek szüksége lett volna rám. De

senkinek sem voltam hasznára.” — hangzik a magyarázat.

Pálfy Margit olyan Piát alakít, amilyet Ugo Betti elképzelhetett. Tanult, fiatal, szép, csinos nő, összezárva utált sógornőjével, aki zsarnokoskodik fölötte. A magány, az omladozó tanya a világ végén megőrjíti, bár látszólag beletörődött sorsába: kecskebűz, zörgő zsalugá- ter, paraszti munka, szolgaság. Persze, hogy felcsillan a szeme Angelo láttán. Érthető, hogy odavan az idegen férfi meséitől. Kissé szeleburdin, kamaszosan rajong érte. Csüng rajta minden pillantásával. Sürög-forog körülötte, önfeledten vihog minden tréfáján. Hiszen végre férfi van a láthatáron! Talán több is annál. Talán kitörési le- lehetőség ebből a fogságból, talán alkalom arra, hogy maga Pia is felemelkedhessen, önmaga lehessen. Pálfy Margit játékából jól kitűnik, mennyire gyűlöli Pia Agatát. minden szenvedésért őt teszi felelőssé, vádolja. Am Silviá- ért aggódik. a kislányhoz gyöngédebb, mint saját anyja. Lehet, hogy néha túl harsány, túl hisztérikps, de mindez illik Piához, nem idegen a körülményektől.

Angelo szerepében Barbinek Péter a tőle megszokott magas színvonalú alakítást nyújtja, könnyedséggel, fölénnyel. Ez a könnyedség, fölény néha „felülről jön”, néha lekezelő; ám Angelo jelenetébe még a lezserség, sőt a linkség is bőven belefér. Érdeme, hogy nem olyan férfi érkezik a három asz- szony házába, akinek csak teste van, noha ez igen fontos, meghatározó. Tanult fi- talember, tiszt volt, jól beszéli az idegen ország nyelvét, szabadságról, bűnről, emberségről, létről, halálról filozofál. De annyi év háború, fogság, annyi év asszony nélkül, nos, itt, a kecskeszigeti tanyán elsősorban a férfira van szükség. Barbinek Péter valamennyi szereplő közül a legtöbb szerepben villog; az alak, amit életre kelt, a legsökrétűbb. Kezdetben a világirodalomban nem egyedülálló jelenség: a férj barátja volt, és azért jött, hogy elfoglalja a halott helyét a házban. Jó barát, hódító, szerelmes, tapasztalt férfi. Remek játékos, ügyes köpönyegforgató. Őrjöngő fenevad, amikor megmenekül Silvia golyójától, és hirtelen megértő társa a lelki beteg kislánynak. Végül lenn, a kútban, a halálhoz közel mégegyszer remekül vonultat fel néhány igen különböző „alakítást”.

Freud pszichoanalízisének üdvözlése a színpadon? Meglehet, de mindenképpen művészi köntösben: modern irodalom, modern színház, hatásos játék, maradandó élmény. Bűntény vagy erotika? E kettőből keveset lát ugyan a néző, de valahol jelen van, tagadhatatlan. Mindennél fontosabb azonban az az írói és rendezői üzenet, amely a klubszínházi bemutatóvar célba ért. A három asszony háza távol a külvilágtól, a társadalomtól magányos emberek átmeneti menedéke. Beteges, embertelen állapot. Lehetetlen így élni: ezt maguk is tudják, vagy rájönnek. Szabadok akarnak lenni, hogy dönthessenek sorsuk fölött, hogy önmagukat adhassák. Természetes vágy- gyal ragaszkodnak az élethez. Emberhez méltóan akarnak élni. S ezt nem győzheti le sem elhidegülés, sem gyűlölet, sem gyalázat, sem me- kegés.

„Az ember nem kezdi újra az életét. Amikor a test egy milligrammal is súlyosabb lesz a kelleténél, elmerül: ez az én kémiám. Várom, hogy az élet elmúljék...” — vallja Agata. Saját életének újrakezdéséhez ugyan nincs ereje, de ahhoz van, hogy lányát és sógornőjét elküld- je a Kecskeszigetről, el a kúttól, a bűn közeléből, s ezzel a pusztulástól menti rrfeg — élni küldi Silviát és Piát.

Niedzielsky Katalin

KÉPERNYŐ

Majd belejössz, Pistám

Erdélyi Sándor televíziós játéka úgy indul, mint egy mai latlelet. Egy család látlelete, egy ötvenéves, örökké a mozgalomban élő férfi látlelete, aki egyszercsak magas beosztásban, igazgatói állásban találja magát. Nem időszakos, „jó szélirányok” sodorják oda, mert ahhoz, hog^ szélirányba hogyan kell helyezkedni, soha sem értett. De, hogy odakerül egy nagyüzem igazgatói székébe, megváltozik körülötte a világ. És ez a változás, ennek a változásnak sok apró kis dolga is: látlelet. A volt főnök színeváltozása, aki addig félmosolyra sem méltatta; a feleség színeváltozása, aki (kerek-perec) kijelenti, hogy a két gyerekét egyetemre akarja járatni, mert ez a legkevesebb, amit megérdem^J- nek az apjuktól, aki íme, most jutott el a kissé későn jött karrier indulóállásába.

Aztán az igazgatói posztról kiderül: nem elég, ha csak ahhoz ért a benne ülő, hogy parkosítani kell az üzem udvarát, és több hajszárító legyen a nők öltözőjében, mint 1 ettő. Meg az sem elég, ha a szakmai tudására szenvedélyesen hiú főmérnököt elcsépelt közhelyekkel próbálja csillapítani, sőt, az sem elég, ha (netán) izgága vélemények mögött valami (de ki nem mondott) „ellenséges” érzületet vél felfedezni . . .

Amikor először intik, hogy jó lenne alaposabban beleszoknia az üzem igazgatásába, és amikor már ő maga is érzi, hogy valami nincs rendjén, jóságos brátsággal biztatják fentről: „majd belejössz, Pistám!...” De ahogy telnek a hetek, a hónapok, a biztatás hangsúlyai lassan megváltoznak, s a végén már mintha kérdőjel is lenne a mondat \égén: kérdőjel és a rádöbbenés, hogy a világ egészen másféle irányban utazik, mint ahogyan azt késői karrierjét kezdő igazgatónk képzeli. A konfliktusok egyre csak sűrűsödnek, a biztatók hallgatag ellenséggé változnak és bejelenti érkezését az első infarktus. Aztán a második és a vég.

Kitűnő tévéjátékot láttunk. Erdélyi Sándor forgatókönyve, Félix László rendezése és Avar István alakítása képernyőre írt vádirat a rossz káderpolitika ellen, a mindent csak a „kipipázásig” látó koncepciói?) ellen, amikor az „áldozat”, a nem megfelelő helyre ültetett ember bukását éppen azok szemlélik a legnagyobb nyugalommal, akik a kényszerpályára vezették, édesgették, udvarolták, lökték, kényszerítették. (Lehet választani!)

Hogy a lényeg, amiért ez a játék íródott olyan keményen megfogalmazódhatott, szükség volt még néhány jó színészi alakításra is az Avar Istváné mellett, mint például Pécsi Ildikóé, Kovács Jánosé, Trokán Péteré és Szo- boszlai Sándoré. És mindezekhez Mestyán Tibor finom érzékkel komponált képeire, operatőri munkájára

Új reflektor magazin

Nem tudom, mióta új, tehát mikor kezdte sorozatát az Új reflektor magazin, azt azonban elismerem, hogy nem állt be a sorba, hogy korábbi és most is létező társmüsorai- ra hasonlítson. Meg kell azonban jegyeznem, hogy riportjait a szakszervezeti élet, munka, felelősség oldaláról exponálja, nem is rosszul. Azt is, hogy felelős szerkesztője, műsorvezetője, llkei Csaba igen közvetlen és szimpatikus egyéniség, aki képes arra, hogy a legnehezebb, legbonyolultabb téma megközelítésében is természetes maradjon, hogy soha ne tévedjen át vagy el valamiféle bürokratikus okoskodásba.

A péntek esti adás sokfelé ellátogatott, sajnos, Orosházára is, az üveggyárba, ahol a tűzvész-tragédia utóhullámai még mindig magasra csapódnak. Tudjuk, mi történt, erről nem is akarok szólni most, csupán egyetlen visszatérő szót és annak tartalmát kiemelni, ami sokszor elhangzott ebben a riportban. A felelősségről van szó, melyhez (ha nem is mondták ki) a mindenkori tettre kész figyelem is hozzátartozik. Mindenki tudja, kiderült, hogy az „önkioltó” nélküli habszivacs, mely pillanatok alatt lángtengerré változtatott egy munkatermet: olcsóbb volt, mint az egyedül

megfelelő, az „önkioltós” vagy másképp „égésgátlós” társa. Hogy egy üveggyárban amúgy is a munka természete a tűz? Hogy nemcsak a használati tárgyakra vonatkozik a légi tanulság: ami olcsóbb, az a drága? Ezekre nem volt elegendő figyelem, ezeket nem latolgatta kellő felelősség.

Akik meghaltak, vissza nem térnek már soha. De amit rettenetes példájuk tett elénk, hogy a felelősség egymásért es magunkért is, minden dolgokban talán a legfontosabb. (Mikorra felejtjük újra el?)

Az Üj reflektor magazin nem dramatizálta túl a tragédiát. Fényképeket láttunk, temetést is, árva gyerekeket. Emlékező szavakat hirtelen elmúlt emberekről és a meggondolatlanságról. Meg húsz-harminc millióról, ami a pótolhatatlan életekkel együtt odaveszett.

Mi kell még ahhoz, hogy ne csak utólag tépjük meg ruháinkat1?! Sass Ervin

Megjelent az Új Aurora ez évi 3. száma

Irodalmi és művészeti folyóiratunk 1985. évi 3. száma a napokban került az előfizetőkhöz és újságárusokhoz. A folyóirat új száma első részében Bisztray Ádám, Urr Ida, Zalán Tibor, Tomka Mihály, Ujházy László, Pardi Anna és Verasztó Antal verseit, valamint Tóth- Máthé Miklós Mitől rúgott be Csótányos? című 1 felvo- násos komédiáját közli.

A Barátaink rovat szlovák költők verseit adja közre Fodor András és Varga Imre fordításában, Filadelfi Mihály pedig Anton Hykisch novelláját fordította magyarra. Ugyancsak ebben a rovatban kapott helyet Pred- rag Stepanovic öskrimi és Vlagyimir Szolouhin Méz a kenyéren című elbeszélése.

A Művészet című rovat Schéner Mihály és Dér Endre írását hozza, az előbbi Tóth Menyhért festőművészt mutatja be, az utóbbi pedig az ötéves gyomai Honti-ga- léria eseményeit gyűjti csokorba.

Változatos és megfelelő kitekintést nyújt a Tanulmány, emlékezés, dokumentum rovat és a Tájbnk is. Kiemelkedő írás — többek között — Pomogáts Béla Irodalmunk múltja a népi irodalomszemlélet mérlegén című tanulmánya.

Az Üj Aurora e számában Tóth Menyhért festőművész és a Tótkomlóson élő Szo- kolay Sándor fafaragó alkotásaiból közöl reprodukciókat.