Békés Megyei Népújság, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-05 / 234. szám
1985. október 5., szombat •KNilWraci Ne adjuk fel! Hozzászólás Petőfi „utóéletének” kutatásához Az utóbbi napokban egyre nagyobb hullámokat vet hazánkban nagy költőnk: Petőfi Sándor 1849 utáni sorsáról, (esetleges) szibériai hadifogságáról (ismételten) szárnyra kapott hír. Magam is nagy érdeklődéssel olvastam Mikes Mártának a Békés Megyei Népújság f. évi szeptember 7-ei számában megjelent írást. Nem először hallottam ezt a meglepő hírt. Az újabb és összehangzó adatok, részletek szerény véleményem szerint indokolt hipotézis alapjai. Elöljáróban kijelentem, hogy én komoly kutatási alapnak tekintem a Petőfi- Petrovics Bajkálon túli orosz hadifogsága mellett felsorakoztatott érveket. Remélem, lesznek irodalomtörténészek, akik előítéletek nélkül, bátran hozzálátnak (már így is megkésve, de még mindig lehetséges) tudományos igényű kutatáshoz — és annak eredményeként mondják majd ki a nemet vagy az igent. Mert őszintén szólva az a nyilatkozatáradat, amit eddig olvastam vagy hallottam (pl. szept. 14-én a rádióban), minden igyekezete ellenére sem győzött meg arról, hogy Petőfi „utóéletének” kutatásával egyáltalán nem érdemes foglalkozni. Miért nem? Az 1849-es halála és nyughelye felől sem tudunk bizonyosabbat, mint a szibériai (valószínűleg politikai hátterű) lehetőségekről. Vagy például Szendrey Júlia leleplező nyilatkozata a „kényszerű halottá nyilvánításról”. Ezek — a Népújság jelzett cikkében is vázolt adalékok és még több is — tudományos és hazafias kötelességünkké teszik a szovjet tudósokkal karöltve folytatandó legújabb kutatásokban való részvételt. Ünnepélyesnek tűnő „nemleges” nyilatkozatokkal nem lehet elodázni a konkrét tények alapos feltárásának és értékelésének felelős munkáját. Számomra érthetetlen az idézett rádiónyilatkozatban elhangzott kijelentés, amely eleve lemond a kutatás lehetséges eredményességéről és az abban való részvételt csak „udvariassági gesztusnak" degradálja. Ritkán hall az ember ilyen meghökkentően közömbös (tudományos?) kijelentést. A riporter „engem már meggyőzött” felkiáltása sem volt egészen etikus. Kár volt elsietni mindkét kijelentést. Lesz-e erkölcsi erő, ha majd a kutatás „az udvariassági gesztuson” túl esetleg mégis bizonyító erejű tényeket is feltár — önmagunkat korrigálni ? Ismétlem, a feltáró jellegű írásokban én több olyan részletet találok, ami legalábbis megalapozza a hipotézist, vagyis hogy érdemes és szükséges kutatni ezt a kérdést. Mivel magam is ku- tatgató-írogató ember vagyok (nem irodalomtörténeti téren), az analógia okán vagyok bátor ilyen határozottan és egyértelmű állásfoglalásra. Egy példát is említhetek. Tessedik Sámuel életművének feldolgozásával foglalkozom régóta. Minden kutató tudományos és erkölcsi kötelessége: az újra, a többre, a jobbra, a viszonylagos teljességre törekedni. Tessedik- kutatásaim során fennakadtam egy problémán, ö 1803- ban (felkérésre) Szentpétervárra küldte „Pályázati Értekezését”, egy ottani gazdasági iskola (Pavlovszk) létesítésére, és ezzel összefüggésben az orosz nép céltudatos, hasznos munkára nevelése tárgyában. önéletírásában (1819) Tessedik így sóvárog: hogy megérkezett-e, felhasználták-e, bárhogyan igyekeztem, nem tudtam meg. A legilletékesebb eme pesszimizmusa minden eddigi kutatót „megnyugtatott”. Teljesen reménytelennek találták ennek a (németül, kézzel írott) anyagnak a felkutatását. Nem is keresték tehát. Az ügyet lezártnak tekintették. Én nem értem be elődeim negligációjával. Hipotézisem alapja csak ennyi volt: Tessedik megírta az elaborátu- mot, azt elküldte, tehát valahol a Szovjetunióban nyomára lehetne bukkanni. Tudom, meglehetősen merész (a Petőfinél jóval kisebb valószínűségi fokú) feltevés. De addig erről a fontos és művelődéstörténeti értékű dokumentumról azt állítani, hogy nincs meg, amíg „nem létét” csaknem teljes valószínűséggel be nem bizonyítottuk, tudománytalan és felelőtlen álláspont lett volna. Száz szónak is egy a vége, a több mint 170 éve elkallódott terjedelmes anyagot — kb. négyévi fáradozás után — sikerült Leningrádban megtalálni, lefordítani (gépelve 64 oldal) és (jegyzetekkel, magyarázatokkal) publikálni (1983). Ennek az eddig ismeretlen Tessedik-írásnak gazdag tartalma miatt (nem cenzúrázták) a szakirodalom tudományos nóvumnak minősítette ezt a — Tessedik egész társadalmi, gazdasági, közoktatási szemléletét eredeti és őszinte módon tükröző — anyagot. És számtalan ehhez hasonló eset fordul elő. Szent-Györgyi Albert mondja, hogy egy eredmény elérése a továbblépés kiindulópontja (nem öncél). Ezek után talán érthetőbb az a jó szándékú türelmetlenség, ami írásomban megnyilvánul. Ismétlem, nem annyira Petőfi szibériai éveinek (ha bebizonyosodik soksok meglepetést is tartalmazó) lehetősége, ezt a szovjet tudósok szerencsére úgyis felderítik —, hanem a magyar irodalomtörténészek inger- szegény reagálása döbbentett meg. Nincs jogunk — sem tudományos, sem hivatali minőségben — a további kutatásoktól elzárkózni, sem annak (pozitív vagy negatív) eredményeitől a hazai Pető- fi-szakirodalmat és 'a várakozó közvéleményt megfosztani. A tudománytörténet tanúsítja, néha a nem bizonyítására több argumentum szükséges, mint az igen állítására. Váltig remélem, hogy a magyar irodalomtörténet és a Petőfi-kutatás kiemelkedik ebből a kényelmes várakozó (elzárkózó) pozícióból, és — ha már késve is —, de meggyőződésből és ügyszeretetből csatlakozik a szovjet tudósok Petőfi-Petrovics (1849 —1856) kutató-bizonyító munkájához. Lehet, hogy évek, évtizedek elmélyült munkája szükséges a probléma tisztázódásához, de még mindig szerencsésebb így, mintha nélkülünk történik egy esetleges szenzációs felfedezés, amelyről a kezdeti stádiumban — struccpolitikaszerű magatartással — nem akarunk tudomást venni. A tudományos kutatómunkában ugyanis nincs lehetetlenség, nincs eleve elrendelt- ség, nincs egyszer s mindenkorra lezárt eredmény. Ezért nélkülözhetetlen Petőfi „utóéletének” további, felelősségteljes kutatása is. Ezért ne adjuk fel! Dr. Tóth Lajos kandidátus, tanszékvezető főiskolai tanár Szendrey Júlia kolozsvári naplójának 1849. november 10-i sorai. „El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam.” Petőfi 102 napja halott?... Mérce a hazához tartozásban és a világra tekintésben Petőfi üzent! Üzenetére — lapunk szeptember 7-i számában is közzétett szovjet kutatási eredményekre — szinte egyként szisszent fel közvéleményünk. A találgatások és a költő halálával, esetleges Segesvár utáni életével foglalkozó állásfoglalások megszaporodtak. Beavatottak és kevésbé beavatottak mondtak higgadt és érzelmektől sem mentes véleményt. Jöttek a levelek szerkesztőségünkbe is, közülük többet közre is adtunk. A könyvtárnyi Petőfi-iro- dalom, az Erdélyben tucatszám található „Petőfi-sír" ismeretében nem tartjuk magunkat az ügyben szakértőnek. Természetesen a szovjet kutatási eredmények olvastán nekünk is van személyes véleményünk. Ám ezúttal sem a valóságos helyzetet — legen- da-e a közreadott történet vagy sem — tartjuk fontosé nak, hanem mindazt, ami a hír mögött és annak fogadtatása körül meghúzódik. Rendkívül tanulságos az a kutatási magatartás, amely más lapokban és a rádióban szót kapott és amelynek példaszerű kritikáját adja mai számunkban Tóth Lajos szarvasi Tessedik-kutató. Elképedve olvastam, hallottam az irodalomtörténész színeváltozását. A kutató felelőssége eddig abban állt. hogy tények, s ne feltevések alapján ítéljen, s ha egy hipotézis bizonyítására vagy cáfolatára egy, mindössze egyet- let százaléknyi esélye van, akkor azt is használja ki. Visszatekintve a háborúra és a két világháború közötti időre, csúnyán megfizettünk azért, mert az 1—90 százaléknyi esélyeket a teljes igazság kiderítésére nem használtuk ki. Viseltük évtizedeken keresztül a földrajzi kategóriának számító utolsó csatlós, bwftös nép megbélyegzéseket, az önleköpést és sok minden mást, ami a reális történelmi valóságot eltakarta. Azt, hogy — bár rossz oldalon álltunk, és egy szűk uralkodó osztály érdekeiért vezényelve mentek magyar bakák a frontra, sokan a biztos pusztulásba — veszteségeink. vesztesként is a legnagyobbak közé tartoztak, és azt, hogy legjobbjaink itthon és szerte Európában ott voltak az ellenállási mozgalom soraiban. A leckét a múltért keményen megfizettük. Míg élünk, ennek tanulságaival kell közlekednünk. És közben előre tekintenünk — erre az itt épülő hazára nézve — jogos büszkeséggel. Mert enél- kiül becsülni sem lehet haladó hagyományainkat és jelenbeli sikereinket, amelyek pedig egy új társadalom realitását jelzik. . Petőfi sírjának keresésétől messze vezet az út, de nem homályosíthatja el a kutató felelősségét! Vajon mitől fél az irodalomtörténész, a kutató? Talán attól, hogy ez az egész história csak legenda? És ha tényleg az, akkor mi változik? Vagy attól, hogy mégsem az, és akkor Petőfiről valami kis romantikus máz lehámlik? Netán kiderül róla, hogy feltételezett utóéletében a realitáshoz alkalmazkodva a legtermészetesebb emberi módon — s nem romantikus hősként — cselekedett? Másfelől boldogabbak lennénk-e, ha egyszer kiderülne, hogy Petőfi nem Segesvár alatt esett el és nem egy jeltelen tömegsírban nyugszik? Aligha! Ha boldogok vagyunk vagy lehetünk valamiért, hát azért, hogy volt egy Petőfink. Ez a segesvári eset, egy szép, romantikus, a Petőfi-képbe pontosan illeszkedő történet. Nem szeretjük mi túlságosan a romantikát? Nem félünk túlságosan attól, hogy Petőfi haláláról vagy más ügyről bennünk kiépített romantikát a valóság ízzé-porrá törheti? Azt a Petőfit ébresztgetem most, aki úgy volt nemzeti, hogy nemzetközi is tudott lenni. S nem azt a mézes-má- zos, néha már nemzetiszínű szalagba csavart Petőfit, akit ilyen-olyan politikai megfontolásból elközhelyesítettek. Akinek nevét az elmúlt közel másfélszáz évben mindig a pillanatnyi széljárás szerint használták fel. Nacionalista, soviniszta, meg az isten tudja még miféle erők tűzték zászlajukra, hogy aztán tisztességes emberek tisztességes időben is csak kényelmes óvatossággal merjenek közelíteni hozzá, mondván: abból nem lehet baj, ha halkabban beszélünk róla. Csakhát Petőfi mindig is divatellenes volt. Minden kisajátítási kísérlet ellenére is hovatovább egyetlen, széles e történelmünkban vagy irodalomtörténetünkben, akit nem lehetett trónfosztani. Itt kikezdték már Kossuthot, agyonhallgatták Széchenyit, kikiáltották ennek-annak Adyt, József Attilát és másokat. Petőfi túlélt mindent. Életműve egyszeri és megismételhetetlen ! Maradt nemzeti és nemzetközi! Nekem a mércét jelenti hazához tartozásban és világra tekintésben. A mércét, ahonnan el lehet indulni és vissza lehet térni. Ezért hát azt a Petőfit ébresztgetem, aki a magyar irodalomban plőször írta le a szót: világszabadság. Pontosan egy évvel azelőtt, hogy Marx és Engels papírra vetette ama híres sort: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Petőfi (és a nyomaték kedvéért hadd tegyem hozzá eredeti nevét is), Petőfi-Petrovics sorsa több mint magyar sors. Egy tipikusan közép-európai, legyünk pontosabbak, egy drámaian Duna- völgyi sors. Fél Európának illenék — valós történelmi okokból vagy az analógiák miatt — elzarándokolnia a Kerepesi temetőben levő sírhoz, ahol Petőfi-Petrovics családja nyugszik. A legmélyebben a szláv származású apa, Petrovics István, és a szlovák anya, Hruz Mária. A Duna-völgyi nemzetek és nemzetiségek közötti megbékélés van ott eltemetve! Különös a mi felelősségünk — akik ezt a Petőfi-Petrovicsot magunkénak valljuk * — a nemzetek- közötti megbékélésben. Egy olyan nép felelőssége a miénk, amelynek egyharmada — nemzetiségként vagy szórványmagyarként — határainkon kívül él, és amely történelme során sokszor és kegyetlenül megfizetett a népek közötti ellenségeskedésekért, és amelynek — emberöltőnyi időt visszatekintve — ez ügyben már nincs szégyenkeznivalója. Petőfi sírjának keresése, már maga a puszta feltevés is, hogy valahol fellelhető, érzelmeket kavar. Fájdalmasan ragaszkodunk ahhoz, ami nincs. De szeretjük-e, óvjuk, féltjük-e eléggé azt, ami ránk bízatott? Azokat, akikhez el lehet zarándokolni, akiknek nemcsak . jelképes sírjához, mint a fehéregyházi csatamezőn az Ispán-kúthoz, jelképes virágokat lehet vinni. Kis és nagy történelmünk nagyjainak fele nyugszik pusztulásra ítélt temetők pusztulástól fenyegetett sírjaiban. A halottak, a sírok iránti tiszteletet még ma is idejétmúltnak, avíttnak bélyegzett misztikum lengi körül. Olyan ez valahogy, mint a színek fakulása március közepén. Szól a zene, hallik Petőfi verse a szobor mellől, s közben a tömeg a viselkedésével lefokozza az ünnepet, kifakítja a zászlókat. A hátsó sorokban napraforgó- magot eszegetnek, és virágokat lóbálnak, amelyek szégyenükben lekonyúlnak. Eleinézegetem márciusban a Petőfi hódolatára érkezett ifjúságot. Aztán minden évben fájdalmasabb szívvel térek haza. Egyre kevesebbet tudnak, egyre kevesebbet értenek és éreznek — tegyem hozzá — nem az ő hibájukból. Pedig a vegytiszta — nem magyarkodó és nem pántlikás — múlt- és hazaszeretetre soha nem volt akkora szükség, mint napjainkban. Nézem ezt az édes, szép hazát, ezt a „tenyerünkre emelt országot”, amely népek kohójából lett magyar s nemzetközi. Most újra — különösen a választások előtti jelölőgyűlések jóvoltából — kezd divattá válni Vörösmarty gyönyörű szép verse a Szózat. Augusztus 20-án a felavatott tisztek is ezt énekelték. Jó „instrumentoruk” volt. Maga a honvédelmi miniszter hívta fel a figyelmüket arra, úgy hallgassák, úgy énekeljék, hogy kétszer játsszák el nekik ezt igazán. Először akkor, a tisztté avatásukkor, másodszor pedig akkor, amikor már nem hallhatják, a sír szélén. S ami közte történik, amit közte tesznek, az minden elemében feleljen meg a vörösmarthyi szavaknak: „Hazádnak rendületlenül”. A Szózat sorsa, mostani diadalmas útja — minden magyarkodás és álmagyarkodás nélkül mondva — tanulságos. Helyén kell értelmeznünk a dolgokat. Mindenből azt kihallani, amit mond, ami a szavak konkrét jelentése, s nem fél szemmel arra lesni, hogy mire mi ragadt rá e széles, néha csak jelekből, üzenetekből kihámozható, zaklatott elmúlt évszázadnyi történelmünkben. Ezzel a Petőfi-legendával is így vagyunk. Egy közel másfél évszázaddal ezelőtti történelmi tényt vagy feltevést igazolni vagy cáfolni a történészek dolga. Ezért a szakmai tisztesség azt kívánja, hogy kivonuljunk a terepről és a legenda további sorsának megvitatását bízzuk a szakfolyóiratokra. Nekünk pedig marad a Petőfitől érkezett üzenet. És feladatnak ez sem kevés! Árpási Zoltán MOZI Egy kicsit én... egy kicsit te... Házassági történetről lévén szó, a cím, úgy tetszik, a türelem közös teherviselésére utal. Az is lenne a helyes, sőt folytathatnánk a ragozást végig. Az volna az eszményi helyzet, ha mindenki legalább egy kicsit engedne olykor-olykor a másiknak, mert akkor jóval kevesebb baj lenne körülöttünk, s elviselhetőbb az élet és a házasság. Ezt is ki lehet következtetni Gyarmathy Lívia legújabb filmjéből, hozzátéve, hogy ő az a magyar rendező, aki mindig mai problémákat keres és a mába helyezi szereplőit. Most is úgy néz ki. De ez csak látszat. Még akkor is, ha minden kellék napjainkat idézi, a körülmények, a helyszínek, az öltözékek stb. A dilemma azonban réges-régi, s így szól: csak ez a-lány, tisztességben lány maradjon, és menjen jól férjhez. De, hogy ez ne tűnjön fel túlságosan, többszörös nemzedéki ellentétbe van csomagolva. Egy pesti — nem is olyan kicsi — lakásban egy háromgenerációs család él együtt. A még iskolás nagylány, a tanár apa, az előkelő szállodai éttermet vezető anya és az ő szülei. Az orvosi értelemben is elhülyült nagypapa és a ma már egyre ritkább példány, a kőkemény nagymama, akinek minden igyekezete, sőt, cselszövése az unokája erényféltésében merül ki. Pedig a lány, csöndes, jófajta. Az öregasszony viszont akkor is rémeket lát, ha nem kéne, s a lányát is erre befolyásolja. Nem csoda, ha naponta vannak jelenetek, amelyek főleg a szülők — Éva és Feri — életét teszik tönkre. Válság válságot ér, óriási veszekedések közepette. Pillanatnyi kiutat mindkettő másnál talál, aztán csak marad a házasság. És feltehetőleg a zűrös élet tovább. A röviden ismertetett történet a filmen nem ilyen egyszerű. Böszörményi Géza és Kardos Csaba forgató- könyvé nem egymásból folyó jelenetekre épít, hanem mozaikszerű életképekre, amelyek ugyan egy irányba hatnak, de mégis különállónak tűnnek. Ebből adódik a stíluskeveredés is. Meg, hogy a rendező jól ismert humora csak fel-felcsillan. A téma egyébként szatírát kíván, már csak azért is, mert túl sok az ellenszenves szereplő. Mindjárt Juli szerelme, a gőzös fejű fiatalember, s Feri nagybátyja — öze Lajos játssza szenzációsan ezt az egyik utolsó szerepét —, a botrányt botrányra halmozó, abnormálisán agresszív nyomorék ember, aztán a nagymama, és így tovább. Éva is olykor. Öt Esztergályos Cecília jeleníti meg, jól visszaadva a figura többszí- nűségét: az erélyes és sikeres üzletasszonyt, a boldogságra, békére váró-vágyó feleséget és a lánya jövőjéért még keríteni is képes anyát. Feri szerepében Lukáts Andor a csupa jóindulatból álló értelmiségit formálja meg: engedékeny, megértő, s csak ha már nem bírja, akkor tör ki. Nemcsak szerepük, de játékuk szerint is ők ketten a főszereplők. A filmet Pap Ferenc fényképezte, munkája kitűnő. A zeneszerző, Selmeczi György, minden szituációhoz megtalálta a megfelelő dallamokat. A hangulatot. Vass Márta
