Békés Megyei Népújság, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-30 / 255. szám
1985. október 30., szerda — Most éppen semmit, mert vasárnap délelőtt van — feleli Fábián Mihály békési vízvezeték-szerelő kisiparos —, s az ebédhez pucolom a halat. Délután kezdek bele a legújabb magyar novellás kötetbe. Szeretem a mai írásokat, különösen Karinthy Ferencét és Mol- dováét, de úgy is mondhatnám, hogy az utóbbi évtizedek irodalma vonz, bár a történelmi regények is, különösen az 1848—49-es időkről szólók. — Egy kisiparosnak, ilyen jó szakmával, van elég ideje olvasni? — Ha akar, van. Én tizenöt éve dolgozom, ebből tíz a nagy hajtásé volt, hogy meglegyen a háromszobás ház és hozzá ami kell. Öt éve csak ötnapos munkahetet tartok, a szombat-vasárnap a családé, a pihenésé és az olvasásé. Mit érne, amit megszereztünk, ha nem élveznénk? Két kisgyerekünk van — a feleségem főleg nekik olvas —, a nagyobb most első osztályos. Négyéves korától együtt járunk a futballmecs- csekre, a Népsportból tanult meg olvasni — először a neveket — és most nyelv- tagozatos iskolába jár. Imádja a meséket, most kapta meg^ az Óz, a nagy varázslót. — Visszatérve az ebédre, a hal saját szerzemény? — Baráti segítséggel, mert még csak horgászinas vagyok, de úgy érzem, leszek majd segéd is, később meg mester Meg mindig Békés. Püski László telefonszerelőnél leánya, Erika veszi föl a kagylót. Egyedül van otthon. — Épp tankönyv van a kezemben, zárthelyi dolgozatra készülök oktatástechnikából. Képesítés nélküli pedagógus vagyok az 1-es iskolában, ahol egy tündéri ének tagozatos második osztályom van a napköziben. S a debreceni tanítóképzőben tanulok munka mellett. — Föl tudnak másnapra készülni a gyerekek a napköziben? — Fel. Tanulás, pihenés, játék váltakozik, jól érzik magukat — én is —, igaz, nagyon jó képességű ez a huszonkét gyerek. Örülök, hogy velük lehetek. —: Tanítás, tanulás . . . Mit szokott még csinálni? — Tegnap kirándulni voltam az udvarlómmal és a szüleivel. Mindig szerettem a könyveket, de most inkább a hetilapokat és a folyóiratokat olvasom, szóval a rövid lélegzetű dolgokat. És a kézikönyveket forgatom, néha a lexikont is, úgy, ' mint egy regényt. Végre fölvettek, most kezdtem meg a tanulást, teljes gőzzel. Remélem végig így lesz, mert akartam ezt a pályát és szeretem a gyerekeket na.Y( •’ Aki bei mondott, mondjon tovább is bet, tehát a békéscsabai Bánfi Bélánét hívom, a Szabadság mozi nyugdíjas vezetőjét. — Most? Épp Szilvásitól a Légszomjat olvasom, a többi könyvén már túl vagyok. Valahogy rámjött ez a Szil- vási-korszak, szeretem is, mivel mindig arról ír, ami a „levegőben van” és kritikusan nézi az életet. No meg, most több az időm, mint azelőtt. Mi ugyan mindig olvasó család voltunk, a férjem és a gyerekek este, én inkább délelőtt — és főleg újságokat — mert a munGyulán a Herjeczki-lakás- ban, egyedül Ágnes, az első éves joghallgató van otthon, a többiek kirándulni mentek. Szegedről jött haza a hét végére. — Alig fél órával előbb, hogy csöngött a telefon, vettem elő a Nyugat 1911-es évfolyamát, s kezdtem az első számokat lapozgatni, hogy eldöntsem, mivel kezdjem, az olvasást. — Hogyhogy a Nyugatra esett a mai választása? — Tavaly részt vettem az országos tanulmányi versenyen, s ott az 1908-as évfolyamot kellett elemezni. S ez az egész Nyugat iránt fölkeltette az érdeklődésemet, de van egy más okom is: imádom Adyt, s neki sok verse jelent meg ebben a folyóiratban. — Akkor kedveli a költészetet . . . — Nagyon. Ady mellett Villon a mindenem. — A moderneket nem szereti? — Csak egyes modern verseket. — Ha nem is most, de az utóbbi időben milyen könyveket olvasott? — Proust-tól Az eltűnt idők nyomában első kötetét és az Üvöltő szeleket, Emily Bronte regényét. — Épp újságolvasás közben talált — felelt kérdésemre dr. Deli László belgyógyász megyei kardiológus főorvos —, s mivel nincsenek vasárnapi lapok, így a szombatiakat olvasom. Most éppen a Népszabadságot, a sok közül. — Az utóbbi hetek újságjaiban mi volt a legfigye' lemreméltóbb? — Az országgyűlési események. Nagyon tetszett minden, például amit a miniszterelnök-helyettes asz- szony mondott, s különösen az egészségügyről szóló rész, a megelőzési nagy program. Orvos vagyok, hogyne örülnék, ha a betegségek megelőzése kerül előtérbe, márpedig a nagyobb törődés az egészségesekkel, ezt jelenti. Először hallottunk kormányszinten ilyen erőteljes felhívást az egészséges életmódra és arról is, hogy a mai szűkös gazdasági helyzetben is lesz pénz a prevencióra. •— Tudom, rengeteg újsá~ got, folyóiratot járat, ezen kívül mit olvas még? — Főleg szakirodalmat, több nyelven, mert nem lehet arra várni, míg a nagyon fontos cikkek magyarul megjelennek. Aztán, mindig barátja voltam a szépirodalomnak. Ma is szakítok rá időt, azért is, mert nekem a könyvek a pihenést jelentik. — Van kedvenc írója? — Van, Mikszáth és költőm is: Radnóti. Vass Márta Fotó: Szőke Margit — Küldöm a férjem, ő a legnagyobb olvasó a családban — mondja a csabai Fellner József gépkocsivezető felesége, s jön is hamarosan a férj. — Megzavartam valami~ ben? — Már hetek óta készítem a képes levelezőlapjaim katalógusát. A mai délelőttöt is arra szántam. — Olyan sok van? — Harmincötezer körül, magyar és külföldi, régi és új, tájak és városok. Húsz év gyűjtése. Ez a hobbim, meg az olvasás. A hétvége először és mindenkor az unokáké, aztán a képeslapoké, a munkanapok meg a könyveké. — Milyen könyveket szeret? —, Mindenevő vagyok, mindazt szeretem, ami jó. A Port Arthurt, a Háború és békét, az Északnyugati átjárót és a Sellő a pecsét- gyűrűn-t, de az Elfújta a szélt is. Az Egri csillagokat különösen, ne nevessen ki, de már ötször elolvastam. kám az éjszakába is belehajtott. Most viszont este is „tobzódhatok”. — Vagyis a nyugdíjas pótolja az elmaradottat? — Én biztosan, különösen azt a tizenhárom évet, amit a moziban töltöttem, mert előtte nappal dolgoztam és este tudtam olvasni. Most már harmadik éve, hogy nyugdíjas vagyok, s havonta két-három nagy regényt elolvasok. A szomszédokét is. Nemrég a férjemmel beiratkoztunk a gyönyörű, új könyvtárba, haza is viszünk, ott is olvasunk. De magát az időt tölteni ott, újra és újra bebarangolni, az is élvezet. Szépen magyarul — szépen emberül Megszólításaink zavarai Az egyéni és a közösségi kapcsolatteremtés nyelvi formáinak megválasztásában, a köszönésekben és a megszólításokban nagy a zűrzavar. Sokan panaszkodnak is miatta. Különösen azt nehezményezik, hogy naponta letegezik őket, pedig az egyoldalú tegezést sem a személyes kapcsolat, sem a beszédhelyzet nem indokolja. Minősíthetetlen hangnemben, sokszor habzó szájjal tegezik egymást: az autósok a gyalogosokat, a gyalogosok az autóvezetőket. A modortalanság, az illetlenség számlájára Írhatjuk az egyoldalú tegezést, illetőleg a féloldalú tegező viszony kezdeményezését. Az idősebbek azt is sérelmesnek tartják, hogy szinte általánossá vált a lenénizés, a le- bácsizás, a letatázás, amihez a letegezés is kapcsolódik ilyen nyelvi formák kíséretében: — Miért nem nem igyekszel nyanya, mi is le akarunk szállni. — Jobban is vigyázhatnál, tata! A kiszolgáltatottak letege- zése egyre gyakoribb jelentkezésének sem örülhe- - tünk, különösen akkor nem, ha ebben a le- és felértékelési szándék is megnyilatkozik. Aki ilyen tegeződést kezdeményez, ne sértődjék meg, ha visszategezik. Egyre gyakrabban halljuk az egyoldalúan lekeresztnevező tegezést is, s elszaporodtak a Gézám, Pistukám, Rózsikám, megszólító formák, még közéleti megszólításainkban is. Hogy ez az egyoldalú kapcsolatteremtő forma mennyire sértő és megalázó lehet az egyik fél számára, arra Illyés Gyula Még egy ajánlat című verse is figyelmeztet bennünket: „Voltak akik le- gyuláztak, Voltak, akik legyaláztak.” Az elvtelenül simulékony és közvetlenkedő megszólításokról sem tudunk leszokni. A kedveském, az aranyoskám, a drágám megszólítási változatok mellett terjedőben van a kedves jóská- mozás, gyuluskázás stb. A modortalanság és a tiszteletlenség egyenlőségének sem lehetünk barátai és gyakorlói. A keresztbe visszatege- zésnek is vannak buktatói: a televízióbeli nem következetes általános és kölcsönös tegeződés sem szolgálhat jó példákat az ifjúságunk számára. Sajnos a magázás és a le- magázás közötti különbséget sem érzékelik egyesek: a tiszteletlenségnek példáit szolgáltatják akkor, amikor a meg nem becsülés szándékával, s a durva hangnem kíséretében lemagázzák egymást az emberek ilyen nyelvi megfogalmazásokban: — Hé, maga, magához szóltam fiatalember! .— Maga is jobban tenné, ha befogná a száját stb. Az ilyen megszólítási módok már nemcsak a rideg távolságtartásról vallanak, hanem a fölényes lekezelés és leszólítás szinte megalázó szándékáról is. Dr. Bakos József Érdemes elolvasni! Salamon király gyűrűje A régebben kiadott könyvek 50 százalékos leértékelésénél bukkantam rá Konrad Lorenz Salamon király gyűrűje című könyvére. Sokat hallottam már a világhírű, Nobel-díjas természettudósról, aki az állatok összehasonlító viselkedés-lélektanának, az etológia tudományának megalkotója. A napokban jutott rá időm, s kinyitottam a könyvet. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor egyszer csak vége volt, az utolsó lapot is behajtottam. Mindenesetre nagyon szívesen olvastam volna tovább az állatokról szóló, érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Konrad Lorenznak vidéki háza valóságos kis állatkert, ahol csókák, vadlibák, kakadu, majom és még sokfajta állat él hosszabb-rövidebb ideig együtt a tudóssal, aki érti, szereti is a házában szabadon élő állatokat, így az sem csoda, hogyha útra kel, mögötte totyogva követik sorban a vadlibák, feje felett csókacsapat, s még feljebb a kakadu köröz. Nem szándékom a könyv tartalmát ismertetni, ellenben elolvasásra ajánlom mindenkinek, gyerekeknek, felnőtteknek, állatbarátoknak és állatgyűlölőknek egyaránt: a szerző rendkívül olvasmányosan adja elő megfigyeléseit, a humoros történeteket, és sok, állatokkal kapcsolatos tévhitet is eloszlat. S ha a könyvet röviden kell jellemezni, nem lehet mást mondani: Konrad Lorenz műve — noha az állatokról szól — mélységesen humanista alkotás. „ A magyar film a nagyvilágban Mostanság, amikor az Európai Kulturális Fórum résztvevői arról tanácskoznak: hogyan sikerült Helsinki szellemét érvényesíteni a kultúra, művelődés, művészeti cserekapcsolatok területén, a legkülönfélébb számvetések készülnek. Mérlegre kerül — például — a magyar film helye, rangja a nagyvilágban. Az utóbbi negyedszázad e tekintetben úgyszólván tartósan pozitív eredményeket hozott; művészeti ágaink közül alighanem a film — s elsősorban a játékfilm — az, amely a legnagyobb ismertségre s elismertségre tett szert, egyengetve ily módon az irodalom, a színházművészet külföldi útját is. Természetesen a kép nem teljesen zavartalan. Főleg korábban, még a filmes aranykornak számító hatvanas években is, szokás volt — némi alappal — arról beszélni, hogy a külföldi fesztiválsike- / rek s az itthoni visszhangta- . lanság, részvétlenség között túlságosan nagy a szakadék, filmjeink sikere a nagyvilágban csak afféle kirakatsiker, látszateredmény. Jancsó Miklós, aki a legnagyobbak, Bergman, Antonioni, Fellini közé emelkedett szakmai tekintély vonatkozásában, kabarétréfák, gúnyrajzok gyakori tárgya volt; meztelen nőit elutasítás vagy értetlenkedés fogadta. S bár azóta a naturizmus is polgárjogot nyert Magyarországon, még most sem mondhatjuk el, hogy a Jancsót illető hazai s a külföldi visszhang azonos volna. Kétségtelen azonban, hogy az a fajta „kettős könyvelés”, amely a hatvanashetvenes évek fordulóján még eleven gyakorlat volt — tudniillik készültek „közönségfilmek” és fesztiválokra szánt „művészfilmek”, s az utóbbiakat néha később láthatta a hazai közönség, mint a külföldi publikum —, az utóbbi esztendőkben már nem tapasztalható. S az is bizonyos, hogy filmművészetünk „Szabó-korszaka”, mely a Mephisto sikerével — Os- car-dí jával — s a Redl ezredesével — Cannes-ban— folytatódott, filmjeink itthoni közönségfogadtatására is jótékonyan hatott. 1984-ben tizenöt magyar dokumentum-, animációs- és játékfilm aratott sikert külföldi fesztiválokon; közülük egy — Mészáros Márta filmje, a Napló gyermekeimnek — Cannes-ban és Chicagóban is díjat szerzett. Nos, ha a magyarországi fogadtatás csupán egyik, bár igen fontos adatát vizsgáljuk, ezek a fesztiválnyertes alkotások itthon tavaly legalábbis csak közepesnek mondható eredményt értek el. Kiugró hazai sikert e tekintetben csak a Te rongyos élet! hozott, Bacsó Péter műve az „ötvenes évek” kitelepítéseiről, ami még akkor is figyelmet és elismerést érdemel, ha megkockáztatjuk: nem kevesen főként a film sikamlós jelenetei miatt mentek el a mozikba. Az már hagyományos jelenség, hogy a fesztiválsiRedl ezredes: Klaus Maria Brandauer — Szabó István filmjében keres magyar filmeket az itthoni kritika túlnyomórészt jól fogadja, tehát nem lehet úgy magyarázni a nemzetközi sikereket, hogy sok a fesztivál, ezért akad babér számára. A szakmai megítélés dolgában tehát ma már úgyszólván teljes a harmónia itthon és külföldön. Ritkábban adódik, hogy valamelyik filmünk csupán azért nyer '< jat valahol, mert a fogadó 't'szágban nem ismerik a mi viszonyainkat, és túlértékelik a film adta információt. Legújabban egy meglehetősen bonyolult jelenség érezteti hatását filmes kölcsönkapcsolatáinkban, s ennek fölismerése jellemezte az idei játékfilmszemle szenvedélyes vitáit. .Arról van szó, hogy külföldi vendégeink — kritikusok, forgalmazók, gyártók, alkotók — fölvetették: túl sok koprodukcióval hozakodik elő mostanában a magyar filmművészet, s ez lassankint már nemzeti jellegét veszélyezteti. A baj egyelőre még nem nagy — tehetjük hozzá; nemrégiben a Franciaországban élő Szabó László francia főszereplőkkel forgatott munkája, a Sortűz egy fekete bivalyért mint magyar film szerepelt sikeresen egy fesztiválon, ám figyelmet érdemelnek a nemzetközi együttműködéssel készült filmeket illető aggódó észrevételek. Tanulságos például, hogy a magyar—amerikai koprodukciók eddig szinte mindannyiszor kudarccal jártak, sem a közönség, sem a kritika nem fogadta őket egyöntetű hozsannával. Sokkal kedvezőbbek és ígéretesebbek a nyugatnémet partnerekkel készített vállalkozások eredményei. Mintapéldának tekinthető Gyar- mathy Lívia Együttélés című dokumentum-játékfilmje, mely NSZK—magyar koprodukcióban olyan kérdést tárgyalt, amely Európa s a világ egyik legégetőbb problémája: a nemzetek, nemzetiségek békés egymás mellett élésé, a múlt sérelmeinek föloldása termékeny együttműködésben. Ilyen típusú témák közös földolgozása a jövőben is nagyon hasznos lehet, s jól szolgálja a résztvevő országok film- művészetének fejlődését kü- lön-külön, s persze a kinematográfia egyetemes előrehaladását. Nemzeti és nemzetközi így, forrhat egységbe, megőrizve közben egyedi sajátosságait. Ez a szép lehetőség visszautal a film — a némafilm — eredetére, mely nemcsak a kasszasiker egyetemességét ígérte, hanem a közös dolgaink közös, élményszerű átélések egyetemességét is. Köháti Zsolt
