Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-04 / 207. szám

a 1985, szeptember 4., szerda SPORT SPORT SPORT SPORT SPORT SPORT Levél Pásztor Józsefhez Én pedig most bocsánatot kérek Öntől Kezdem a végén, no, mondjuk a közepén: én tíz esztendeje egyfolytában önt tekintem az első számú magyar futballistá­nak, és az egyetlen magyar világklasszisnak, ön az a magyar futballista, aki miatt még egyáltalán járok meccsre. És ami­kor ön utoljára lép majd pályára: én utolszór voltam mécs­esén. Ezt magamnak már évekkel korábban megfogadtam, de most íme, írásba adom. ön (eltekintve egy korai korszaktól) az egymást váltó, sor­ra bukott szövetségi kapitányok egyikénél sem került még csak szóba sem a válogatásnál. Hosszú évek óta nem gon­doltak önre. Egy alakulatban, abban a bizonyos MLSZ-krea- túrában, amely — úgy kb. tíz esztendő óta — a magyar vá­logatott fedőnév alatt működik. Holott az semmi egyéb, mint többnyire másod-, harmadosztályúnak tekinthető játékosok időszaki és ötletszerű csoportosítása. Jó ideig bosszantott az ön látványos mellőzése. Később ar­ra a belátásra jutottam: talán igy a jobb. Nem odavaló. Hogy hova is való hát akkor? Megmondom. Kérem figyelmét kedves Pásztor József: Grpsits — Balogh II., Szűcs S., Biró S. — Bozsik, Pásztor, Nagymarosi — Göröcs, Szusza, Zsen- gellér, Puskás. Hát. idevaló! Az általam vélt, minden idők legjobb tizen­egy magyar futballistájának „csapatába". Most veszem észre, hogy ezzel a kis bevezetéssel lényegé­ben mindent el is mondtam. Itt talán abba is hagyhatnám. Ha okos volnék. Ámde én nem vagyok „okos". Tehát még nem hagyom abba. Pont tíz esztendeje, hogy — jobb híján — átmentem Gyu­láról Csabára meccset nézni. Mikor a csapatok kifutottak, észleltem egy ismeretlen fiatalembert, ritka hátrányos testi felépítésűt. Ahogy kocogtak a pálya közepe felé, ezt gondol­tam: „Az ég szerelmére, hát ez meg ki? De hiszen ez a gye­rek a következő lépés után össze fog rogyni". Aztán miután a bíró a sípjába fújt, kb. másfél perc múltán történt valami. A roskatag gyerek-aggastyán egy villám-sprintbe kezdett, (kilőtt a bolyból), ám a sprintet csak imitálta. Három és fél lépés után lecövekelt, jobb talpával rálépett a labdára, har­minc-negyven centinyire visszahúzta, s a Honvéd három já­tékosa egymásnak koppant, majd háromfelé hullt a földre. Hát itt és igy figyeltem fel önre. Tíz esztendővel ezelőtt. Akkor kaptam fel először a fejem ,,Pásztor Józsi-ügyben". A meccs végére már mindent tudni véltem (Ön volt a mezőny legjobbja), ám a rend kedvéért még a két következő meccsét is megnéztem. Aztán fogtam magam, felültem a vonatra, fel­utaztam Pestre, kimentem a Megyeri út 13-ba, megöleltem Bene Ferit, Dunai Antit, Nagy Lacit, Tóth Andrist, félrehív- tam Várhidi Pált, és ezt mondtam: „Talán mégiscsak van is­ten, mert megtörtént a csoda: Titinek van utóda! A Nyír­ség — Krúdy Gyula óta — talán most először adott valaki fontosat. Yencsellőröl megérkezett Csabára egy minden, csak nem futballista küllemű fiú. Háromszor láttam: extraklasz- szis. Azonnal felvenni vele a kapcsolatot: jövőre Üjpesten a helye!" Várhidi jól tudta, hogy én nem ragadtatom el ma­gam egykönnyen (azt pl. az én számból még senki sem hal­lotta, hogy Nyilasi vagy Rossi világklasszis), de láttam: most nem hisz nekem. Aztán jött az Újpest—Békéscsaba meccs, és onnét kezdve már hitt. Arra nem emlékszem, hogy már az év végén, vagy csak a következő évben kereste meg először önt az Újpest? Ex most egy kis „pletyka". Nem is egy, hanem kettő. Az el­ső: 1978 tavasza, Békéscsaba—Újpest meccs. (Az a bizonyos 4—1-es, amikor Fekete Laci három perc alatt három gólt lőtt.) Előző este együtt vacsoráztam a csapattal, másnap dél­előtt, épp a játékosértekezlet végeztével érkeztem meg a Kö­rösbe. Dunai Ede mellé ültem. A diskurzus ennyiből állt: „Pásztornak van egy újabb keletű ,rossz’ szokása. Csabai ak­ció esetén a kaputól 20—30 méter tájról azt markírozza. hogy vagy lő, vagy hosszan kiteszi valamelyik szélsőt. Egyi­ket sem teszi. Ellenben, amikor társai a leshatárhoz érnek, váratlan mozdulattal alányúl a labdának, és mintegy átha­jítja a védősor fölött. Ezzel a módszerrel egyidejűleg nem­egyszer három-néggyel több csabai kerül abszolút helyzetbe. Egyetlen ellenszer: a centerhalf ne a védőfalban helyezked­jék, ellenben — a húsz év előtti brazil centerhalf ok modorá­ban — méterekkel a védősor mögött valóban sepregessen. " Hát, igy eshetett meg, hagy azon a meccsen 8—10 ilyen — máskor életveszélyes — „áthajítását” Dunai sorra elcsípte. Tehát én vagyok a bűnös. Elnézést! Ezután — Várhidi engedélyével — rövid sétát tehettem Zámbó Sanyival, Nagij Lacival (s talán Tóth Andrissal). Odasúgtam nekik: bármi hangzott el a taktikai értekezleten fakkoriban jött divatba az az ökörség, hogy „két ék" — há­rom csatár már támadószellemnek számított), amint átlépik a felezővonalat, azonnal a klasszikus ötcsatáros alakzatot ve­gyék fel, mert az a Csaba (sokkal jobb volt a mainál) csakis így győzhető le. A meccs végén az öltözőben „szerényen” közöltem Várhidi- vel: „nyertem neked egy bajnokságot”. A másik „pletyka”: 1979. május 12-én az Újpest Gyulán szállt meg. Én a gyulai kórház egyik intenzív osztályán fe­küdtem — mint később megtudtam — közelébb a gyulai te­metőhöz, mint a csabai pályához. (Pedig mennyire készültem arra a meccsre.) Egyszercsak nyílik az ajtó, Várhidi Pali, meg Horváth Károly (az utóbbi egykori iskolai és futballis­tatársam feltételezem, hogy a mai meccsen ismét ő lesz az MLSZ-ellcnör) lépett be — nem is sejtvén, hogy mennyire vagyok beteg. Várhidi ezzel kezdte: azonnal kérj délutánra eltávozási, úgy döntöttünk, hogy te keresd fel Pásztort az Új­pest ajánlatával, stb . . . stb . . . (ön akkor szintén betegen fe­küdt a lakásán. Ott kellett volna felkeresnem — mintegy ,.kívülálló" beteglátogatóként...) Ebben a pillanatban lépett be egy orvos, meg egy ápolónő, látván cihelődésemet, rám­szólt: feküdjék nyugton. Mondom: én most elmegyek, de es­tére visszajövök, fontos dolgom van. Már kezdtem is volna leszerelni magamról a különböző szerkentyűket (az orvos kétségbeesetten topogott, látva, nincs az a hatalom, ami visz- szatarthatott volna). Ültömben már épp ki akartam húzni a karomból valami csőfélét, amikor a gyengeségtől vissza- hanyatlottam a párnára. Nem szaporítom a szót. Máig is úgy hiszem: az én Újpest- drukkeri sorsom, s az ön játékossorsa abban a pillanatban aölt el, s mindkettőnké szerencsétlen irányba. Ma is úgy hi­szem: meg tudtam volna önt győzni, hogy rentábilis, ha az Újpestet választja. Minden további már a csabai és az újpes­ti vezetőkön múlott volna. Talán meg tudtak volna álla­podni. Máig is úgy hiszem, hogy az ön közreműködésével — ha nem is a Göröcs-korszak teljes fényességében — az Újpest ma is Újpest lehetne, nem pedig az az Újpest-imitáció, nem az az Újpest-karikatúra, amivé napjainkra lett. Amivé a külső erők — akik nehezen viselték el azt a hétszeres baj­nokságot —, a szaksajtó Franzstadt-i érzetű zöm-részlege (Be­ne, Dunai II., Zámbó kiszekírozása, azon a címen, hogy öre­gek, valamint az ominózus Páncsics-ügy) s amivé saját ve­zetői (az egymást váltó vezetők sorozata hibát, hibára hal­mozva) érmén csapatát lefokozta. Úgy tetszik, kedves Pásztor József, hogy mint annyi min­denben, ebben is az ön már fentebb említett földijének. Krúdy úrnak van igaza, aki valaha (nem is gondolván per­sze futballra) leírta ezt a telitalálat-mondatot: „Képességé­re nézve a legtöbb ember ferencvárosi születésű". Ergo: az Újpest volt vezetői is. Mert a mostaniaknak szinte már té- vedhetési lehetőségük is alig maradt. (Szegény, szegény Gö­röcs Titi . .) Egyébiránt nekem ez a fent említett Krúdy-mondás felette tetszik. Csak tudnám — miért. ..? Amikor ön Csabára került, két-három éven át kifejezetten népszerű volt a publikum körében, sajtója is tűrhető volt, egyszer — papíron is (!) — az év játékosa lett (számomra ön természetesen a tíz év minden egyes évének játékosa, sőt, az év minden egyes hónapjának, minden egyes napjának játékosa). Néhányszor volt válogatott is. Ám csak úgy — hogy igy mondjam — bal kézről, szinte tévedésből. Aztán történt valami. Nagyon nehéz megmondani, hogy mi? Azt is, hogy mikor? Nem is egyik napról a másikra. Fo­lyamat volt. De úgy 5-6 év óta egyértelmű: az egykor nép­szerű „Józsiból" jobb esetben közöny, rosszabb esetben köz­utálat tárgya lett. A „miért"-re képtelen vagyok választ ad­ni. Talán „csak" ennyiről van szó: a minőség, aki több a többinél egy napon elviselhetetlenné válik a középszer szá­mára. Krúdy utolsó legnagyobb korszakában már nem ka­pott kiadót, József Attilának pedig annak a bizonyos könyv­hétnek első napján egyetlen kötete sem talált vevőre. No, de legyünk óvatosak az analógiákkal. Ám, azért én mégis megpróbálok választ találni arra a „miért’’-re. Először is az tűnt fel, hogy a sportlapban követ­kezetesen — nemegyszer látványosan és gusztustalanul — alulpontozták. Ha én 8-ast adtam, akkor ott 6-őst kapott. Ha én tízest adtam? Akkor is kapott ott egy hatost. Aztán: a közönség soraiban állván, nem lehetett nem hallanom a deg- radatív, szakszerűtlen, primitív, obszcén, fitymáló megjegy­zéseket. Előbb csupán közvetlen környezetemnek, bizalma­saimnak mondtam el fenti észleleteimet, aztán szinte levegő után kapkodva kerestem az alkalmat — utóbb már egyene­sen bárki jó volt erre a célra —, hogy egyrészt én beszéljek ön­ről, másrészt meg beszéltessem a partnert, természetesen ugyancsak önről. A reflexió rendszerint ilyesmi volt: ajk- biggyesztés — örökké sérült; vállvonás — eljárt fölötte az idő: sajnálkozó tekintet — jó futballista (volt), de ön (már­mint én) erősen túloz . . . stb., stb . . . Egy szó, mint száz: öt-hat éve az égvilágon senkitől egyet­len jó szót sem hallottam önről. Ugyanakkor az „örökké sé­rült" felhangjában nyoma sem volt ám se együttérzésnek, se részvétnek. A felhang rendszerint ezt sugallta: „Aki olyan nyavalyás, rozoga, vessen magára, ha annyiszor sérült". Kezdtem megborzongni. Közbevetőleg: én utoljára Újpest-meccset — Újpesten — 1979 tavaszán láttam. Azóta csakis Csabára járok „Pásztor­nézőbe". Van egy társaságom, akikkel kéthetenként átautó­zunk. Erről a társaságról is beszélnem kell most. Tűrhető szinten értik a futballt. Zömükben FTC-drukkerek, tehát determináltak (kérem, ismerje el, most tapintatosan fogal­maztam!). Legalább két esztendeig nem vettem észre, hogy a Pásztor-kérdésben ne lennének vélem rokon véleményen. Egy nap azonban belémnyilalt, hiszen ezek az urak állandó­an és egyfolytában hallgatnak, amikor én meccs közben vagy meccs után önről beszélek. Kezdtem odafigyelni. Nagyon is. És kezdtem tapogatózni, később provokálni. A válaszok — mindegyikőjük részéről (!) — a már ismert vállvonogatás, szájbiggyesztés, kényszeredett mosoly, stb. Egy napon aztán elfogyott a türelmem, s álvicces (én tu­dom, hogy halálkomoly) hangon mondtam: aki a jelenlé­temben egyetlen jó szót merészel szólni Pásztorról, abba be­lerúgok. Mit gondol, mi volt a válasz? Hát persze, hogy váll­vonogatás, zavartan vibráló tekintet, kelletlen mosoly és csend. Kínos csend. És sehol az a jó szó. |Ez az eset a tavaly tavaszi Honvéd és Győr elleni kupa­meccsek után történt. Futballtörténelmi rangú két játék volt az Pásztor úr! Úgy hallottam, hogy házi használatra ezt a két meccset felvették képre. Ha igaz, akkor ennyi a tenni­való: leadni a felvételt a tv-nek, sugározzák, hadd lássa az egész ország, mi is az, hogy futball!? Számomra is egysze­rűbb: nem kényszerülök reménytelen vállalkozásra, leírni azt, amit tulajdonképp látni kell. 1985. Vili. 17. Félelmetes nap. A ZTE ellen pályája egyik legnagyobb (bizonyos vonatkozásokban, pl. a teljes terület teljes 90 percen át való bejátszását illetően, egyértelműen leg­nagyobb) játékát adta. Az e vonatkozásban verhetetlennek hitt Bodolát is felülmúlva. Azon túl 20—25, azaz húsz-hu­szonöt olyan passzot adott, amihez hasonlót Piatini egyet, azaz egyet adott Bonieknek a BEK-döntőn. Itt Csabán, a né­zőtéren egyetlen tenyér se csapódott össze, egyetlenegyszer sem. Természetesen. Ellenben csapódott valami. Egy arcul ütés. Három arcon is. Az önén, az enyémen, meg a futballén. Mi is történt hát? ön — szerintem — csillagos tízest ját-. szott. Délelőtt kinyitom a szaklapot, az osztályzat: ötös .. . Ami már nem értékelés — ellenben leértékelés. Akkor döntöttem: megírom ezt a dolgozatot, amelyre tu­lajdonképp már két-három éve készültem. De talán pont ez az ötös hiányzott ennek az elégtételírásnak .megvalósulásá­hoz. Mintegy megihletett ez az ötös. Hála tehát ennek a múzsa-ötösnek .. . Ja! Még egy csekélység! Aki csak a meccstudósítást olvas­ta, annak fogalma sem lehet, mi is történt hát az első perc­ben és hogyan is történt? Hát az bizony úgy történt, hogy ön a középkezdés utáni pillanatban kilőtte Újvárit egy 40 méteres passzol, s a labda valóban elment három bekk mel­lett is, csak épp az nem fedi a tényállást, hogy Újvári ment volna el a három bekk mellett. A labda ment el a három bekk mellett. S ez különbség! Újvári csupán az ön labdája után futott. Mikor utolérte, égtelen rosszul rúgta meg, ám ennek ellenére (vagy épp ezért?) a labda becsorgott a hosz- szúsarokba. Az ön nevét — mint elhanyagolhatót — a szak­lap nem is említi az eset kapcsán. Valamint azt sem, hogy a gól utáni középkezdést követően ön azonnal ellopta a lab­dát Galántaitól, felnézett, s most Fecskut lőtte ki a bal ol­dalon, aki 100 százalékos helyzetben mellé lőtt. Harminc másodpercen belül tehát 2—0-ra vezethetett volna a Csaba, két olyan Pásztor-megoldásból, melyek egyikéről sem vesz­teget egyetlen szótagot sem a szaklap. Igen, az ön passzai! Te jó ég, ha ezeket egy Maradona kapná — gondoltam nemegyszer. És a kornerei, sőt még a taccsai is! Ha a csabai vezetők csak valamivel invenciózu- sabbak, megvehették volna Fekete Lacit, ha már az Újpest­nek annyira nem hiányzik . . . Önök ketten kornerekből és taccsokból sorozatban dönthették volna el a meccseket. Hát így állunk, kedves Pásztor József. A század harmadik harmadára már egyértelműen parali- tikus periódusban élünk, a teljes földkerekségen. Zömmel szubintelligens egyedek írnak zömében szubhumán meccs- néző-olvasó tömegeknek. S valamiképp kölcsönösen parali­zálják egymást. A szint alatti írás azzal, hogy szint alatti lé­tére felszínre merészkedik, a szint alatti meccs-nézö-olvasó azzal: hogy elhiszi. Az idén egy tavaszi estén ugyanis másfél óra leforgása alatt sok minden lelepleződött. A magyar—hollandra gondo­lok. A mérkőzés előtt ilyen hangok: akár világbajnoki esé­lyeink is vannak. A meccslefújás utáni pillanatban ugyan­ezek a hangok „feszítsd-meg"-et üvöltöttek. Jómagam a meccs utáni második percben ezt mondtam: „Nincs a földtekén még egy szakvezetés, még egy szak­sajtó, még egy rádió- és tv-kommentátorhad, még egy druk­kertábor, s még egy futballcsapat, amely ennyire és kölcsö­nösen megérdemelné egymást.” A szubfutball — ha szabad ezt a szókitalációt használnom — korszakát éljük, kedves Pásztor József. Mit tehetünk hát? Keveset. Ám azért valamit mégis. Pl. azt, hogy én most megkérem önt, hogy a mai meccs kezdete előtt fél órával kopogtasson be az Újpest öltözőjébe, üdvözölje Göröcs János urat (ha nem ismerné önt személyesen, mutatkozzék be), s amikor kezet fognak, kérem, tudjon arról, hogy a valaha volt legnagyobb magyar futballista kezét fogja. Göröcs nyil­ván kívülről tudja, hogy ő meg a rangelső, még aktív ma­gyar játékos kezét szorítja. Hát ennyit mindenképp megtehetünk. S én még ezt: hogy elmondom önnek, 1972 tavaszán egy nem is akármilyen írásban próbáltam megmenteni Göröcs Titit, akit akkor készült likvidálni az akkori futball-szubhu­mán magabiztos-hozzá mit sem-értés. Nem sikerült meg­mentenem, mert egyetlen lap sem vállalkozott írásom közlé­sére. (A közeljövőben azonban, tizenhárom éves késéssel ugyan, de mégis nyilvánosságra kerül.) Ezt tudatnom kellett még önnel, kedves Pásztor József. Ennyit tehetek, meg talán még ennyit: én pedig most bocsá­natot kérek öntől, kedves Pásztor József, minden és min­denki helyett, ami és akik megalázták és megszomorították — hogy az Írás szavaival éljek — engedelmével. S záradékul: azért a paralitikus mivoltban van valami po­zitív is. Mindjárt meg fogja érteni, mire is gondolok? Én egy álló esztendeje attól rettegtem, hogy — ha már itthon senki — de valamelyik külföldi futballügynök észreveszi és ön elszerződik. Hála az égnek, a külföld szakértői „felnőttek” a hazai szakértők színvonalához, ön az égvilágon senkinek sem kell! Szerencsémre! Mélyen kalapot emelek az egyetemes elhülyültség színe előtt! A kettőnk dolga ezek után ennyi: ön — ha nincs kifo­gása ellenem — játsszék nekem. Én pedig majd tapsolok önnek. S még valami! A minap egy illető kajánul ezt kér­dezte: no és most kinek fogok drukkolni a Békéscsaba— Újpest meccsen? Most felelek. Azért drukkolok, hogy Pász­tor, szokásához híven, legyen a mezőny legjobbja. A szak­sajtótól pedig elvárom, hogy (ha Pásztorról van szó) a me­zőny legjobbjának járó hatost vagy négyest adományozza. Ami pedig a mérkőzés eredményét illeti, azt bízzuk a sze­rencse forgandóságára. Üdvözletét küldi híve: SIMONYI IMRE BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG Az MSZMP Békés megyei Bizottsága és a Békés megyei Tanács lapja. Főszerkesztő: Arpási Zoltán. Főszerkesztő-helyet­tes: Seleszt Ferenc. Szerkesztőség: Bcs. Pf.: 111. Munkácsy u. 4. sz., 5601. Tel.: 27-844, főszerkesztő: 21-401. Kiadja a Békés megyei Lapkiadó Vállalat, Bcs. Pf.: 111. Munkácsy u. 4. sz., 5601. Telefon: 27-844. Felelős kiadó: Csata János. Tele­fon : 26-395. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a kézbesítőknél. Előfizetési díj: egy hónapra 43 Ft, egy évre 516 Ft. Kner Nyomda lapüzeme, Bcs., Szerdahelyi u. 2/A, 5600. Vezérigazgató: Háromszék! Pál. Kéziratokat, képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents