Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-21 / 222. szám

1985, szeptember 21.. szombat

o

Pósfai János:

Hajnalban síkosak az utak

Fá/.ós éjszaka után lehe- lett, mert a nyirkos levegő élesen arcába csípett. Két- három szippantás után' a torkában is érezte a hideget. A kiszűrendő gépzene egészen az utcáig kísérte. Kinyitotta a kocsit, tűnődött egy keveset, levegye-e a bundát, de aztán azzal együtt szállt be. Magára csapta az ajtót és hátradőlt az ülésen. Ki sem kísérték, pillantott vissza a tavaszra váró kertbe, amelyben csak a rózsafákra húzott papírzsákok himbálóztak, bár az is lehet, hogy mozdulatlanok voltak a fölöltöztetetl rózsafák. Először azt hitték, csak komédiázik, csak viccnek szánta az egészet, csak azt akarta, hogy tiszteljék a merészségéért. Lehúzták róla a bundát, eldugták a táskáját a slusszkulccsal, ker- getőztek a szobákban, hogy visszatartsák.

— Mentem én már részegebben is — adta tudtukra, s megparancsolta, hogy adják vissza a táskáját. Indul, igenis indul. Bolláé|< maradjanak, ha akarnak.

Bolláék tényleg maradtak. Bár eredetileg úgy tervezték. hogy együtt mennek haza. Együtt is jöttek, úgy illik, hogy együtt is távozzanak.

Bedugta a slusszkulcsot, aztán eszébe jutott, hogy íelkattintja a tompított reflektort. Világos van ugyan már. de inkább égjen az a reflektor. Az övét Is becsatolta, ilyenkor semmit nem szabad kihagyni. Ha jön a zsaru, mindjárt azt nézi. van-e szabálytalanság. Egyik ismerőse is így fizetett rá. Behajtott a tilosba, a rendőr megállította, s figyelmeztette, hogy szabálytalanságot jkövetett el. Ö meg ahelyett, hogy csöndben meghúzta volna magát, hangoskodott a rendőrrel. Hogy így, meg úgy, az a tábla két nappal ezelőtt még nem volt ott, ő erre jár minden nap. Ugyan, mi baj lehet abból,* ha át- Iúszik a százméternyi szakaszon, láthatja, egyetlen jármű sincs a közelben, meg I gyalogos sincs. Addig vitatkoztak, míg a rendőrnek feltűnt az alkohol jellegzetes bűze. Kiszállította a kocsiból, bevitte vérvételre, s a vizsgálat olyan ezreléket mutatott ki, hogy hatezer forintjába került. S egy évig a jogsit is bevonták.

Azt mondta az ismerősének : te voltál a hülye. Én nem vitatkozom. Nálam mindig ott van néhány piros a kocsimban a jogsi mellett. Inkább a helyszínbírság, mint a felesleges tortúra. Ha nem tudnád, világosította fel, a legtöbb ittas vezető úgy bukik le. hogy valami stikket csinál. A zsaru nem tudja, hogy ivott, honnan is tudná. De.

ha valaki akkora marha, hogy ilyenkor nekiáll vitatkozni, az megérdemli a sorsát.

Járatta egy kicsit a motort, ránézett újra a házra, hátha valaki mégis kinéz, de aztán anélkül volt kénytelen elindulni, hogy valakinek is inthetett volna.

Szerette Gerhardékat, de most egy cseppet haragudott rájuk. De miért? Tulajdonképpen nem bántották. Ellenkezőleg. nagyon is kedvesek voltak hozzá, ha nem így lenne, nem marasztalták volna ennyit. Féltették, azért nem akarták, hogy útnak induljon.

Tulajdonképpen régen készült hozzájuk. Gerhard feleségével, Nusival együtt dolgozik, ő mesélte, milyen jól szilvesztereztek, hogy azt a bulit okvetlenül meg kell ismételni, de úgy. hogy ő is ott lesz náluk. Azelőtt gyakori vendégük volt. Sandri jó barátja Gerhard Tibornak, s ez a barátság máig tart. Függetlenül attól, hogy ő és Sandri . . .

— Majd elhívjuk őt is — mondta Nusi,' amikor erről a pótszil veszterről beszélgettek.

— Én nem igénylem — tiltakozott, s bevallotta, hogy semmi, de semmi nem köti már volt férjéhez. Egy idő múltával minden szál elszakad, amely hosszabban, vagy rövidebben egybeköti az embereket.

— Mióta nem szereted? — kérdezte szemtelenül Nusi, s akkor ő bevallotta, hogy tulajdonképpen már sokkal korábban megcsalta Sandrit annál, minthogy tudomást szerzett róla.

— Tudod, ez úgy van drágám, hogy a félrelépés csak akkor számít bűnnek, ha kiderül. Az ártatlanság köde belengi az embert, s gyengédséget élvez, meg szeretetet, ha ügyesen csinálja. De én nem tudtam alakoskodni. Legalábbis egy idő után.

— Sandrit sokáig emésztette a dolog.

— Tudom. Azzal dicsekedett íűnek-fának, hogy meg- hasonlott, hogy nőgyűlölővé vált. Valakitől kibérelt egy padlást, s most madarakat tenyészt. Csak a madarai közt érzi jól magát.

— Egyszer itt járt nálunk — mesélte Nusi —, de nem akart beszélni rólad. Azt mondta, ő általában egy alternatívát tud elképzelni mindenben. Tudja, hogy ez a veszte, de most már nem akar változtatni a felfogásán.

Megfogta Nusi vállát, s ezt mondta neki:

— Elmegyek hozzátok, és biztos, hogy jól érzem magamat köztetek. Csak egyet kérek, ezekről a dolgokról ne essen szó.

— Erről kezeskedem — mondta Nusi.

Bolláék meghívása másnap derült ki. Nusi kérdezte, mi lenne a véleménye, ha őket is meghívná.

— Felőlem — nyújtotta a szót: — Én még azt is vállalom, hogy kiviszem őket. Van hely a kocsiban, legalább nem megyek egyedül,

Gerhardék a körzeti do- kiékat is meghívták, s vacsora közben váratlanul betoppant egy másik házaspár is. tgy jött össze a népes társaság. Magnóra táncoltak, akik eddig nem ismerték egymást pertut ittak, énekeltek, lármáztak, igen jól érezték magukat. Bolláék kedves emberek, őket régről ismerte. A körzeti dokiéknál az asszonyt eleinte nehezebb volt elviselni, mert úgy tűnt, hogy megjátssza magát. Utóbb azonban vele is összemelegedtek. A később érkezett házaspár a faluban lakik, de mindkettőjük bejár a1 közeli kisvárosba. Az asszonyka patikus, a férj valamilyen számítógépet kezel.

— Te mióta vezetsz? — kérdezte tőle Elza, a doktor felesége.

— Két éve, vagy három ?

— Én már azelőtt is kocsival jártam, mielőtt Őszit megismertem. Imádok vezetni !

— Én szeretek. S nem tudnék meglenni anélkül.

— Férj nélkül inkább megvan az ember — kacagta Elza. de aztán gyorsan elhallgatott, mert meglátta Nusi kezét, amint szájához emelte. Veszélyes vizekre eveztek, erről a témáról nem volt szabad beszélni. Ö azonban észre sem vette, sem a megjegyzést, sem az intelmet. A konyak elzson- gította, úgy érezte magát.

mint régen, kislány korában, amikor rendszeresen kijárt az uszodába, hanyatt feküdt a tükörsima vizen, lábával elrúgta magát a betontól, s percekig lebegett súlytalanul és gondolatok nélkül.

Oktalan volt hirtelen távozása. Megnézte az óráját, pár perccel elmúlt négy, s akkor elhatározta, hogy elindul.

— Ne menj így el — kérte Nusi. amikor látta, hogy barátnője nem tréfál. Amazok is kérlelték, a tréfa jelmezében kergetőztek a szobákban. Lecibálták a bundáját, eldugták a táskáját, benne a slusszkulcsot.

— Ittál — figyelmeztette Gerhard.

— Ittam én máskor is — felelte durcásan, majd nevetve hozzátette: — Aki tud vezetni, az az ilyesmiből nem csinál problémát.

A társaság tehetetlenül állta körül.

— Ti nem jöttök? — nézett Bolláékra. — Ügy volt. hogy együtt megyünk.

— Igen, de később. Várjunk legalább reggelig. Pihenj egy keveset.

— Csak nem féltek? — nézett rájuk némi megvetéssel.

— Nem félünk, inkább téged féltünk, drágám.

— Engem ne féltsetek.

Nusi keményen rászólt.

vegye le a bundát és maradjon, megágyaz neki a kisszobában.

— Ne gátoljatok a szabadságomban — mondta flegmán és búcsúzkodás nélkül kilépett az előszobába.

Senki sem ment utána . . .

Már elhagyta a legközelebbi falut. Erdősáv szaladt le az útig, majd meg újabb búzaföldek váltogatták egymást. A motor egyenletesen húzott, a sebeségmérő mutatója a százat verte. Akkor is, amikor elérkezett a következő falut jelző táblához. Arra még emlékezett, hogy •rápillantott a sebességmérőre, s a homályban felderengett: lassítania kell, mert ha a rendőr megállítja a gyorshajtás miatt, akkor . . .

Két-három perc múlva körbe fogták az ébredő falusiak a roncsot. Megdöbbentő látvány volt. A kocsi jobb eleje a villanyoszlop vasbeton aljazatának ütközött. A nagy sebességtől át- vágódott az út bal oldalára, majd néhány bukfenc után vissza a jobb oldali árokba. Élettelenül. összeroncsolva bukott a műszerfalra.

Nem sok idő múlva megérkeztek a mentők, a rendőrök. A körülállók lélegzetvisszafojtva figyeltek. Hallották, amikor a mentőorvos ezt mondta:

— Nagyon súlyos, de még él . . .

Weintrager Adolf: Pásztor

Kiss Ottó versei:

Hit

az egész akkor kezdődött amikor kijelentetted rólam nem eshetek el soha mert mindig az álmaim körül lebegek később úgy mellékesen keresztbe tetted a lábad én gondolkodtam néhány napig aztán felálltam és hittem neked

Ajtó

három éve

amikor összecsomagoltál és elmentél elfelejtetted becsukni az ajtót magad után az az ajtó még ma is nyitva van

Kép

arra a képre

emlékszem legszívesebben amikor a szerelemről beszéltünk dadogtam valamit a világ végéről meg a fájdalomról te pedig mosolyogtál és fekvő nyolcasokat rajzoltál ujjaddal a porba

Weintrager Adolf: Szüret előtt

In memóriám Ervin

A tragikus véletlen, a sors kegyetlensége ismét elragadott egy alkotóerejének teljében levő nagy magyar művészt: Pátkai Ervin baleset következtében elhunyt. Életműve, alkotásai már hosszú évekkel korábban méltóvá tették arra, hogy neve bekerüljön a legnagyobbak közé, így a Franciaországban kiadott művészeti lexikonba is.

Békéscsaba szülötte volt, 47 évet élt. A csabai gimnázium után a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg tanulmányait, 1956 után került külföldre, Párizsba. Az École Nationale Supérieure des Beaux-Arts-on tanult, tehetsége hamar megmutatkozott. A főiskolán szerzett ismeretekkel gazdagodva indult el a maga útján, s müvei hamar elismerésre találtak. 1961-ben megkapta a párizsi Biennale nagydíját, majd ugyancsak elnyerte a modern szobrászat nagydíját 1966-,ban. Hét évvel később általános képzőművészeti munkásságáért a Francia Lovagrenddel tüntették ki. 1978—76 között a párizsi Sorbonne Egyetemen szobrászatot tanított. Nevével összefügg a madridi operaház, a párizsi Beanborg-központ, s Párizs egyik elővárosát, Marne la Vallée-t lakói csak így nevezik: Pátkai-város. Francia művészeti folyóiratban „korunk Michelangelójának” nevezték.

Mi jellemzi alkotásait? Az új, a modern, a szokatlan kifejezésforma meghonosítása, elfogadtatása. Mint egy korábbi nyilatkozatából is kitűnik, a különböző művészeteket egyesítette az urbanizációban. Nemcsak kigondolta terveit, de meg is valósította, csapatmunkában megosztva a várostervezés művészeti feladatát más művészekkel.

Monumentális szobrai először Franciaországban tűntek fel, majd másutt Európában. Szokatlan, újszerű alkotások, amit el kellett fogadtatni a lakossággal. Vitában, a polgármester segítségével győzte meg a lakókat elképzelése helyességéről ott, ahol sem folyó, sem hegy nem volt, így a művészeti alkotásoknak kellett adni azt a szerepet, amit másutt a természet töltött volna be. Nem építész, hanem úgynevezett konceptőr volt. Művészként elképzelte a város karakterét, rendjét, s az elképzeléseihez alkalmazkodó művészekkel, építészekkel, technikusokkal valósította meg.

Az utóbbi években többször járt hazájában, amit sohasem tagadott meg. Békéscsabát is felkereste, s szerető kutatással kereste mindazt, amik és akik az itt töltött éveire emlékeztették. Művei itthon még nem kerültek bemutatásra, leendő kiállítását Budapesten, halála előtt készítette elő.

Remélhetőleg, szülővárosa is méltó módon állít emléket neves fiának.

Dr. Budur Lajos