Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-20 / 221. szám

1985. szeptember 20., péntek

Anno:1985

Tiizelöelégtelenség

Az öregember ott ül a békési vasútállomáson. Maga alá húzza a kissámlit, komótosan szívja a cigarettáját és vár. Több mint egy hónapja mindennap figyeli a vagonokat, mert neki nem jó akármilyen

szén, ragaszkodik ahhoz, amit évekkel ezelőtt megszokott. A sikertelenség nem töri le, makacsul hisz abban, hogy egyszer szerencséje lesz.

— Meglepően nyugodtunk látszik — lépek hozzá —, otthon bizonyára teli a kamra.

— Csak papoljon, magát azért fizetik — áll fel mérgesen, húz egyet az esőköpeny övén. — Tavaly az összes fám elfogyott, nincs egy szál tüzelőm a portán, de akkor sem vagyok hajlandó mindenféle vacak szénnel bíbelődni.

Csodabogár, könyvelem el magamban. A jelenség azonban aligha egyedi. A nyugtalanító viszont az, hogy a sorbanállások már a júliusi, augusztusi kánikula idején megkezdődtek. Nyilatkozatokban nem volt hiány. Ilyen címeket olvashattunk a lapokban: „Biztonságos tüzelőellátást ígér a belkereskedelem.” „Lesz mivel fűte- nünk a télen” és így tovább. Ballagok a Tüzép-telepre, miközben eszembe jut a tájékoztatások tartalma. íme: „ ... a tervezettnél lényegesen, csaknem egymillió tonnával több jó minőségű szenet és brikettet vásárolunk külföldről. Ennek jelentős hányada már az országban van, a teljes mennyiség is megérkezik a fűtési időszak előtt." Nincs jogom kételkedni az államtitkár szavaiban, azt szeretném, ha ezeket a törekvéseket a gyakorlat igazolná. Mondom is a telep vezetőjének, Gellén Gergelynek:

— Ügy hallottam, rengeteg tüzelőjük van . . .

Rám néz, s nem tudja eldönteni, hogy viccelek-e vagy komolyan beszélek. Nehéz szóra bírni. Hosszas unszolásra mégis megered a nyelve:

— A^, idén valóban több tüzelőt kaptunk, mint tavaly. Nézzük a számokat. Az első félévben szénből több mint 2 ezer, brikettből 3 ezer tonnával adtunk el többet, tűzifa viszont kevés van.

— Ne haragudjon, de szep- .embert írunk — vetem közbe.

— Igen. Most már reggelente ötvenen-hatvanan állnak a kapu előtt. Egyelőre nem porciózunk. Jelenleg fel- sőgallai rostált dara, iszap, berentei dió van a telepen, a jugoszláv szén elfogyott. Egy hete a lengyel és az NSZK-szenet hazaival keverjük.

Igen ám, de legtöbbször nincs hazai tüzelő. A bányászat az erőfeszítések ellenére képtelen a tervet teljesíteni. Különösen Borsodban és a Tiszántúlon van fennakadás. Krész József, a gyulai telep vezetője áll a .lépcsőn, a fuvarosokat nyugtatja; nem nagy meggyőződéssel. Ott téblábolnak munka nélkül, utalvánnyal a zsebükben.

— Nálam tíz nyugdíjasutalvány van — szólal meg a svájcisapkás. — Berentei darabost akarnak, amelyből négy hónapja nincs. Hiába magyarázom, hogy a jugoszláv szén príma, nagyobb a kalóriája, kevesebb kell belőle. Inkább várnak és reménykednek, közben nyakukon a tél.

— Az import szenek viszont jóval drágábbak — replikázok.

A fuvaros legyint, zsebre teszi a kezét és mosolyog.

— A berenteiért külön- pénzeket is felajánlanak. Honnan szerezzek uram, honnan?

Juhász Mihálynak egy éve van széntüzeléses kazánja. Lengyel borsó vagy haldex után kutat. Két 1200 forintos utalványt szorongat a markában.

— Nincs tartalékom, tavaly minden tüzelőm elfogyott — áll egyik lábáról a

másikra és várja a telepvezető válaszát. Krész József már az ígéretekből is kifogyott, fáradtan huppan le a székbe.

— Várjon. Jugoszláv vagy NSZK-beli szén talán lesz. Egyszer.

— Szóval, hajlandó nyilatkozni? — fordulok a telepvezetőhöz.

— Miért ne? Elmúltam 60 éves, 37 éve dolgozom a szakmában, mitől féljek? Az elmúlt esztendő volt a nagy megnróbáltatás. Képzelje, 70 vagon berentei szenet küldtünk vissza az erőműnek, amely első osztályúnak felelt meg. Miért? Mert nem vették meg. Ha ez a telepen lenne, a fejem se fájna.

— De fáj.

— Nézze, április végéig nem volt semmi baj, jött a tüzelő szépen. Július 31-ig szénből 15, brikettből 60, kokszból 90, tűzifából 60 vagonnal érkezett több, mint 1984 hasonló időszakában. A kedvezményes akció napjaiban 14 ezer mázsa brikettet értékesítettünk, összességében a kép csalóka, hiszen az utóbbi hónapokban fokozatosan csökkentek a szállítások. Ma reggel például ötvenen álltak sorba. Kaptunk egy vagon lignitet és egy vagon import szenet. Ezt fele-fele arányban adjuk el, de legtöbbször nincs hazai keverőszén. Ilyenkor megáll a tudomány.

— Azt beszélik, hogy a javát elviszik a fóliások.

— Igaz. Jönnek hozzánk Méhkerékről, Gyulaváriból. A bizonylatra ráírjuk a vevő nevét, lakcímét, de nincs jogunk megtagadni a vidékiek kiszolgálását. Tavasszal nagy szükség van a primőr zöldségre is. Különben nem olcsó mulatság a szénszállítás. Méhkerékre például 1500 forint a fuvar.

— Mi van a tűzifával, tavaly rengeteg volt, most meg semmi?

— Erről lehetne beszélni napestig. Ami tény: két hónapja nem kaptunk tűzifát, pedig sok ilyen utalvány van a nyugdíjasoknál, öt erdő- gazdaság diszpozíciója van a kezünkben, de csak a negyedik negyedévben hajlandók szállítani. Könyörgöm, ekkor be sem tudnak menni az erdőbe.

Az ember megy, hallgat, csodálkozik. A nagy állami Tüzép-telepek vezetői panaszkodnak. Mit szóljanak akkor a kicsik, a szövetkezeti üzletek? Itt van mindjárt egy segélykérő levél Sarkad- keresztúrról, pontosabban Kisnyékről. Ungor Benedek- né nyugdíjas írta. Még május elején leadták az utalványt az okányi telepre, hogy hozzanak brikettet. Azóta ígéret van, tüzelő nincs. Eddig vártak türelmesen, de most már nyugtalanok, mert esős időben a hatkilométeres földúton lehetetlen a házat megközelíteni. Mi lesz velük, ha megjön a tél?

A Mészöv jelentésében olvasom: „Ez év elején a szállítások elmaradása miatt a községek, falvak tüzelőellátása kritikussá vált... Januárban, februárban előfordult, hogy egyetlen vagon tüzelő sem érkezett egy-egy településre.” Némileg enyhítette a gondokat, hogy az áfészek 2 ezer tonna lignitet és 750 tonna komlói iszapot vettek át terven felül. Ennek ellenére az év első felében a tavalyi mennyiségnek csak 50—70 százalékát értékesítették az Áfész-telepek. Különösen Sarkad, Tótkomlós, Vésztő térségében akadozik a kínálat. Tűzifát e három szövetkezeten kívül Mező- kovácsháza, Gyomaendrőd körzetében sem lehet kapni,

hiszen hat hónap alatt a tavalyinak még a felét sem szállították le.

A méhkeréki telepen szinte eláll a lélegzetem. Mihucz László szerződéses üzletvezető mérlegel, bizonylatot ír, pénzt számol. Az udvaron szénnel, fával megrakott kocsik, utánfutók.

— Jókor érkeztek — mondja az alacsony, barna ember. — Szabadságon voltam, összegyűlt az áru, most kapkodhatom a fejem. Dehogy tudom ellátni a községet tüzelővel. Persze, elmennek Békéscsabára, Kecskemétre is. Legalább 150 vagon koksz kellene, szerződésem van 150 tonna haldexre. 100 tonna lengyel szénre. Két éve vettem ki a boltot, ha ez így megy tovább, beadom a kulcsot.

— Nem túlzottak ezek az igények?

— Túlzott? Nézze a megrendeléseket. Van, aki 100 mázsa szenet íratott. Itt vannak a fóliások, de a lakások 40 százaléka központi fűtéssel van ellátva. Az előjegyzést is abbahagytam. 10 mázsánként osztom a tüzelőt. Ha teljesítenék az óhajomat, akkor is csak részben tudnám kielégíteni az igényeket.

Gerlán Lavrinyecz István szerződéses üzletvezető szintén a szerződés felbontását latolgatja.

— Hol vannak már azok a szép idők, amikor 6—7 fajta hazai szenet kínáltam?! A megrendelés 50—60 százalékát ha teljesítik. Lignittel, poros oroszlányi darával kell beérnem, tűzifát tavasz- szal láttam utoljára. Itt új házak épülnek, kazánokkal. Tudomásul kell venni, hogy legalább 60 mázsa szénre van szükség egy-egy háztartásban.

Az erőfeszítések azért eredménnyel jártak. Legalábbis, ami a ..szénkereteket” illeti. t Bagi Sándor, a Mészöv elnökhelyettese számokkal bizonyít:

— A megállapodások alapján 5 ezer tonna szénnel és brikettel kell többet kapniuk a szövetkezeteknek, mint tavaly, amely 14,2 százalékos növekedésnek felel meg. Meg kell mondani azonban, hogy az import szenek nagyon lassan jutnak el a telepekre. Azt is* felmértük, hogy az év első hét hónapjában mennyi volt a szállítási lemaradás. Nos, a két úgynevezett veztő szénből: a brikettből 8.5 ezer tonna, a pécsi iszapból 7,8 ezer tonna nem érkezett meg. A napokban újból leültünk az Alföldi Tüzép Vállalat vezetőivel. Ezek szerint a negyedik negyedévben a csaknem 25 ezer tonna hazai szenet megtoldják 15 ezer tonnával, és a lemaradás pótlására 15 ezer tonna import szenet, valamint 60 ezer tonna brikettet kap a szövetkezeti kereskedelem. Ezenkívül 3 ezer tonna tűzifát szerez be a Békésszövker Közös Vállalat.

Hűvös a hétfői hajnal. A békéscsabai Tüzép-telep előtt emberek ácsorognak, toporognak. Néhányan lán- gost majszolnak, a szerencsésebbek a gépkocsikban szunyókálnak. A kapuban pokrócba csavart nénike didereg, mögötte lila sapkás férfi ül a széken. A többiek a Kötelek közé préselődve várnak. Straszinszki Andrásé az 1-es sorszám, vasárnap délután fél 3-kor érkezett. Álmosan, fáradtan kászálódik ki a kocsiból.

— Miben reménykedik? — nyújtom a kezem barátságosan. •

— Abban, hogy végre kapok 25—30 mázsa szenet. Három hete próbálkozom, sikertelenül. Ma egy hete húszán kaptak szenet, én voltam a 25. — húzza el a száját keserűen.

Pillanatok alatt körülvesznek az emberek. Néhányan a sorból kiabálnak, fenyegetőznek, káromkodnak.

— Nincs itt senki, aki felvilágosítást adna, hogy ne várjunk hiába?

— Miért nem osztják tízmázsánként a szenet? Ott van a fa a vagonban, szombat óta nem rakták ki. Micsoda disznóság!

— Nézze rfteg a 80 éves nagynénémet, cukorbeteg, és itt kuksol egész éjszaka. Miért nem lehet ezeket előnyben részesíteni? — zengi a sötétkék dzsekis.

Hogyan lehet itt rendet tartani, villan át az agyamon. A sorszámokat is egymás között osztják, a felének van, a másik részének nincs. Sokan letörve elindulnak hazafelé.

— Terhes vagyok, ezt már nem bírom tovább — sóhajtja mellettem Tóthné Bencsik Mária. — Kiálltam a sorból, féltem, hogy agyonnyomnak.

A rekedtes hang ismét felerősödik :

— Tudjuk, hogy néhány fuvarosnak mindent lehet. Vagonszámra hordták a szenet Méhkerékre, Tótkomlósra, a többi becsületes fuvarost be sem engedik a telepre.

— A fuvarosok is visszaadják az utalványt — áll elém a 81 éves Kovács János bácsi. — Tíz mázsa tüzelő kellene — tördeli a kezét tanácstalanul.

Hét óra. A telepvezető-helyettes kiáll az emberek elé. Egy vagon koksz és 2 vagon lengyel szén érkezett. A többi állami tartalék, ahhoz nem szabad hozzányúlni. Jöhetnek még ínségesebb idők is. Ezen aztán néhányan jót nevetnek. Keverőszén viszont nincs. A megoldás kulcsa: a nem létező lignitet leszámlázzák. a vevő kifizeti, és megkapja a lengyel szenet. Ez az utasítás.

Nem hállgatom tovább a civakodást. Megkeresem

Gyeraj Mihályt, a telep vezetőjét, mondjon már valami biztatót.

— Sajnos, nem tudok. Egy hétig az állami tartalékon kívül nem jött tüzelő. Most már kénytelenek vagyunk korlátozni a kiadható meny- nyiséget. Harminc mázsa import szén és 30 mázsa magyar szén az arány.

— Hogyan számlázhatnak le nem létező lignitet?

— Nincs más érvem: ez a vállalati utasítás. Egyébként, ha beérkezik a lignit, a vevő azonnal megkapja.

— Azt is mondják, hogy van néhány kivételezett fuvaros, akik nagy tételben vidékre szállítanak szenet, míg a nyugdíjasok például hiába várnak.

— Hét fuvarossal kötöttünk szerződést, ezek a betonárut, sódert, a szenet kirakják a vagonból. Ha késnek, fizetik a kocsiálláspénzt. Olcsóbban dolgoznak a Volánnál. Mennek vidékre is, hiszen a közületeket ők szolgálják ki. A lakosságnak sem vittek ki több szenet, mint a többi fuvaros. Ilyen ínséges időben hamar elszabadulnak az indulatok.

— De mi lesz a beteg, öreg emberekkel?

— A főnökeim úgy határoztak, hogy orvosi igazolás ellenében a megbízott fuvaros házhoz szállítja a nyugdíjasok tüzelőjét.

Már csak szén kellene, morfondírozok, és benyitok a megyei tanács kereskedelmi osztályára, ahol Krizsán Miklós osztályvezető tájékoztat.

— Szeptember 12-én tartotta ülését a tüzelőellátással foglalkozó operatív bizottság. Az elhangzottak lényege: Békés megye keretszámát 40 ezer tonna importszénnel megemelték. Most már a bányákon, a külföldi partnereken a sor.

Sétálok az őszi napsütésben, mégis fázom. Megértem, az embereket, hogy nem szívesen állnak sort éjszakánként, elgondolkoztató, hogy rengeteg munkaóra megy így veszendőbe, tudom, hogy vannak hibák, felületességek, jó szándékú tévedések. De az istenért, legyünk egymáshoz türelmesebbek, tolerán- sabbak. Ne akarjunk mindenáron bűnbakot keresni. Mert egy szép napon hiába lesz tüzelő, építőanyag a telepeken, a kiszolgálás munkaerő hiánya miatt szünetel.

Seres Sándor

Fotó: Fazekas László

Képeink Gyulán cs Méhkeréken készültek, és azokat a Jellemző pillanatokat örökítették meg, amikor beérkezett, illetve elszállítják a boldog tulajdonosoknak a télire való tüzelőt