Békés Megyei Népújság, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
o 1985. augusztus 31., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A békési alkotótábor jubileumi kiállítása „Néhány gyermekkori kép még ma is tisztán él bennem. A kora tavaszi vete- ményezések, a föld színe és tapintása, a kis rögök... A Körös tavaszi áradásai ... A kakukk hangja... A nyári, nagy, kiszáradt legelőkön távolba vezető gyalogút. A falu alakjainak jellegzetes beszéde, mozgása... A látszólag nyugodt táj mégis tele van kis tragédiákkal — magában hordozva az emberiség nagy botlásait is. Ma is ilyen környezetben vagyok igazán otthon, mintha ez a táj valamilyen védettséget biztosítana számomra.” Lóránt Jánostól idéztem, néhány évvel ezelőtti kiállítása elé írta a fenti mondatokat. Gaburek Károly is hasonló melegséggel beszélt a békési tájról a legutóbbi, vele készült interjúban. Valahol itt, a táj felfedezésében és szeretetében van az egyik oka Békés vonzásának. A másik az emberek karakterében, a város és a művelődési központ vezetőinek tenni akaró művészet- szeretetében. Tíz évvel ezelőtt határozta el néhány festő — akik addig is gyakran jöttek festeni Békésre —, hogy alkotótábort szerveznek. A helyiek szívesen adták anyagi és szervezői hozzájárulásukat az ügyhöz, s a tábor azóta működik. Az alapító tagok között volt Párzsa János, Gaburek Károly, Bartóki József, Petrovszky Pál, Várko- nyi János és az orosházi festők: Feldmann Tibor, Horváth János, Fekete János — talán nem is teljes a felsorolás. Ma már sok fiatal festő törzstagja az alkotótábornak, a művészeti vezető a békésszentandrási születésű Lóránt János festőművész. A tizedik év ünnepélyes kiállításmegnyitással kezdődött augusztus 3-án, a Békési Galériában. Harminc- nyolc alkotó 38 képe alkotta a tárlat anyagát, mindenki képviselte magát az alapítóktól a legfiatalabbakig. Mint minden jubileumi tárlat, ez is reprezentatív, mégis más, mint általában a presztízskiállítások, azért, mert a részvétel nemcsak eszmei, hanem erős érzelmi azonosságból fakad. A képek együttese ily módon arra ad alkalmat, hogy az évtizedes munka szellemi célkitűzései és stiláris tendenciái megmutatkozzanak. Több mű kötődik tematikailag a helyhez. Főleg azoktól az alkotóktól, akik másmás módon ugyan, de a hagyományos alföldi festészethez kötődnek. Így Petrovszki Pál „A tavasz”, Horváth Lajos „Békési táj”, Hégely László „Tarlón”, Bartóki József „Berényi tanya” című olajfestménye. Ide tartozik Bellus Ferencné „Nádas” című képe is, bár ő elevenebb szín- és formaadással él. A táj-olajfestmények között Gaburek Károly „Hajnal Békésben” című képe. a kiállításnak egyik legszebb műve. Koloritgazdag, mégis nagyon atmoszférikus, frissen és könnyedén festett. Lóránt Jánosnak is van egy akvarellje a kiállításon, mintegy jelezve, hogy a korrektúrák mellett a békési két hét az ő számára is inspiráló. Csuta György „Kis vizek” című képe munkásságán belül is az egyik legjobb műve. Kb. 1 éve változott a festészete, színesebb lett, a felületeket lazúrosabban kezeli, ezáltal kompozíciói gazdagodtak. A kiállításrendezés is követ egy bizonyos tendenciák szerinti tagolást, s egymáshoz közel helyezte el az úgynevezett Lóránt- körhöz tartozó műveket is — pl. Oskóné Bódi Klára: „Eső után”. Csuta is Lóránt-ta- nítvány, de már saját képi világ megteremtéséhez jutott el. Az akvarellisták közül Nikula Györgyné tájképe és Lóránt Lujza tehetséget mutató képe érdemel még említést. Másféle festői problémák izgatják a Vágréti János, Várkonyi János, Baji Miklós munkásságával jelölhető csoportot, őket nem a natúra, hanem az álmok érdeklik. Az előbbi két festő tevékenysége már elismert, Baji Miklós munkáját érdeklődéssel figyeljük. Hangulatilag ide sorolható Diószegi Eszter finom pasztellje, s megszorításokkal Penyaska László képe is. Görgényi Tamás és Horváth János a magyar avant- garde hagyományait követik, Horváth János „Kilátás a műteremből” című olaj- festménye a tárlat élményei közé tartozik. A grafikusok közül Hetin László (Rajz N° 7) és VOllmuth Frigyes (Szemétdomb) igényes rajzai figyelemreméltók. Lehetetlen igazságosnak lenni e kiállításról írva, mert például lgnácz Mihály, F. Varga Mária és Szeverényi Mihály egy-egy képe sem maradhat említetlenül, s még így sem teljes a kiállítók sora. De most talán nem is az egyéni teljesítmény, hanem a közös munka és az együvétartozás az igazán fontos. S erről nemcsak a békésiek győződhetnek meg, mert a kiállítás augusztus második felében Gyulán, a SZOT-üdülőben, utána a megye más városaiban is megtekinthető lesz. Ibos Éva Bartóki József: Berényi tanya Tomka Mihály: kacag az ezüst levegőbe; s a vékony úton elszalad. Tücsökhalmi elégia Ketten maradunk egy percig, s tűnődve kérdezed: „vajon mit válaszolna a Halomban nyugvó lelet, ösgyep, halmok, falvak, sírok, targonca-vájta régi út, a Tücsökhalmon kisfiam őszi pillangó után fut. ha kiásnánk az ősi földből a koponyákat, gyöngyöket, a szalmaszál-csontvázakat kiásnám veled?!” Kislányom piros ruhában (el nem hervadó pipacs) Akkorra esteledne, porló őszi lepke ájulna tenyeredre ... Kántor Zsolt: Moszkva 1985 Széles utak a szívben. Jó vérkeringés. Eső. Aztán a szétkergetett felhők, dünnyögés. Keresetlen szavak. Gigantikus álmok, fény. Egy folyóparti hajó-bár, nyugodt séták a Kirov utcán. A kirakatok. A metróvonalak. A székesegyházak. A buszok. Az orosz nők. A boltok. A szállodák. A koncertek. Mind álomba vonva, éterien. Ahogy a bűvöletek közé zárt sóhaj elszökik, medúzák koraitok képében él tovább, a mély igéiben, csöndesen. Es hullámzik a Város. Taxik, trafikok forgatagából kiszippantva a titkot, csontokba költözik a szél. Bizsergeti a tavaszt, zafír rügyekből hasad az éj, fésülködő zászlóit fényképezi a táj. Virágok hullnak tenyeredbe, lángoló rózsák, narancs dáliák. Kettéhasad a Hold, ahogy végiggurul a villámok klaviatúráján. Fehér hab ömlik az égre: vágyaink. Együtt Csepeli Olvasó Munkás KI Együtt: ez a szó önmagában véve elkötelezettséget jelent. Ez a szép, ez az igazán emberi benne. Magában hordozza a velem, veled, velünk együtt küszködés lehetőségét. Azért ami szép, ami nem könnyű, mert: „munka után próbálkozni az írás nehéz mesterségével szinte ember- fölötti küzdelem”, olvashatjuk a kötet bevezetőjében. Való igaz. Mégis együvé kívánkozó írásokat vehetünk kézbe. Olyan írásokat, melyeket az „anyag gyermekei”, munkások és kétkezi munkásokból lett szellemi foglalkozásúak vetettek papírra. A kötetben található írások műfajilag és színvonalban elkülönülnek ugyan egymástól, mégis összetartoznak, mert együtt hordozzák életközeiben maradó igazságainkat. Az antológiában versek és novellák váltogatják egymást. A harmincnégy szerző többsége a Csepel Művek Munkásottho’na által kiadott szép számú Műhely-füzetek sorozatában is helyet kapott. Szám szerint ez az ötödik gyűjteményes kötet, melyben nyitott szemmel és nyitott lélekkel — a jó történelmi időérzéket sem nélkülözve —, ki-ki a maga hángján szól a munkássors megkerülhetetlen kérdéseiről, önmagukért beszélnek a sorok: „a gyárak kripta csenddel hallgatóznak a póklábú idő terelt egy nyájba minket" (Csillag Tibor: Emlékezés fiúknak 1945-ről.) „Zsúfolt villamoson járok a gyárba és haza valaki mindig hiányzik a sorból, hiányjelekkel utazom tovább naponta (Bodor Miklós: Naponta) „Jöjj és sikolts, sirály, üvölts sziréna! Létünk ráfeszül a beton-ru- dakra! (Adorján Gyula: Ráfeszül) De idézhetnénk bárkit a kötet szerzői közül az együvé tartozás bizonyításaként. Együtt vannak. Immár huszonöt éve. Régiek és újak. fiatalok és idősebbek, költők és pályakezdők, az olvasó munkások közül. Felmerülhet a kérdés, egyáltalán szükséges-e boncolgatnunk, hogy az antológia szerzői közül ki mióta ír verseket, novellákat? Ügy tűnik ezúttal az eredmény a fontosabb. Az, ami megvalósult, amit hiányaikkal és eredményeikkel láttatni tudtak, amitől Együtt többé válhattak' korábbi önmaguknál. Tetten érhetjük a befelé tekintés pillanatait is: „Átforgolódom az éjszakát. / antológiája EGYÜTT Hajnalfelé elnyom az álom, pejszínű lovakkal szántok otthon, derektől csillámló határon. (Szentpéteri Zsigmond: Augusztus végén) De ugyanígy szó eshetne Barcs János: (Fekete barázdák), Schuck János: (Árvák), Kiss István: (A kis Slezák) novelláiról, vagy Jécsai Andor, Madár János lírába hajló részletekben is gazdag verseiről, melyekben a szerzőknek sikerült mondanivalójuk erővonalait felszínre hozni. Ebben az antológiában nem csak önmagukat kellett vállalniuk a szerzőknek, de a nehezebb utat is. Az élet nehéz terepén haladók hátrányát, az írásközeiben maradók önkiszolgáltatottságát éppúgy, mint az önerőre támaszkodó bizonyítási kényszer buktatóit. Mindazt, ami jelét adja egy másfajta létezésnek. Ha akadnak is a kötetben írások, melyek kevésbé képesek megvalósítani az önmagát kereső ember szándékait, ,,Van-e szó ütem, dallam, van-e mozdulat céltalan? A lábam vezet, hogy bizonyítsa a járká- lásnak is célja van”. Adja meg a választ a tragikus sorsú Fodré Sándor egyik versének időtálló soraival, összegzésül megállapíthatjuk: a szerkesztők által kitűzött cél — mind ugyanarról a világról adni jeleket —, megvalósult. Amennyiben ezt a tényt mégis kétségbe vonná valaki, enyhítő körülményként azonnal felhozhatjuk: ez a kötet is az olvasó kezében válik igazán használható értékké. Minden egyes kézbevételkor a . megtalálás örömét kapjuk ajándékba. (Csepeli Munkásotthon kiadása, 1985.) Verasztó Antal