Békés Megyei Népújság, 1985. június (40. évfolyam, 127-150. szám)

1985-06-08 / 133. szám

1985. június 8.,, szombat Oz irodalmi muzeológia megyei központja lesz Építkeznek a Darvas emlékházban Orosháza, Dózsa György út 74. Darvas József irodal­mi emlékház. Nyitva kedd, szerda, szombat és vasár­nap, . 10-től 16 óráig. Úgy érzem, nemcsak em­lékház. Emlékhely. Darvas József ifjúságának megidéz­hető emlékhelye. Aki elláto­gat ide (mondják, egyre töb­ben, habár ötletszerűen, a megye iskolái például, nem sokat tudnak róla), szóval aki ellátogat ide, az íróval talál­kozhat, akit ez a város.adott a köznek, a magyar iro­dalomnak. Tolókocsiba teszi, és úgy hozza be a tornaterembe a bétegét. Kiemeli, lefekteti, s egy könnyű, finom masszázst végez. A tényleges gyógy­torna eztán jön. — Tedd föl a kezed, és add ide — szól a szép, öt­éves kislányhoz, majd ol­dalra mozgatja a kezét, egymás után mind' a kettőt. A gyerek mosolyog, szépen csinálja, tetszik neki. — Most fordulj meg .. . majd vissza. Nem megy könnyen, tü­relmesen várni kell, míg Angi végrehajtja az „utasí­tást”, és többször megismét­li. Aztán a lábtorna követ­kezik. Annak idején, a keze­lés kezdetén a kislány lá­ba teljesen merev volt. most is csak a gyógytornász haj- lítgatja, vigyázva. S hogy ez egyáltalán lehetséges: óriási eredmény. Amint Angi visszakerül a szobájába. Brigiért me­gyünk. Ez az örökké jóked­vű, mosolygós kislány az otthon óvodájában is szé­pen szerepel, s ha minden jól megy, a saját iskolájuk­ba fog járni. Ha nem is tel­jes sikerrel, de már maga húzza föl a cipőjét, mielőtt a tolókocsiba kerül, hogy ő is tornára menjen. — Amikor elkezdtem vele foglalkozni — mondja Fáry Katalin nyugalmazott test­nevelő tanár —, ő is erősen mozgáskorlátozott volt. Vi­szont értett mindent, amit mondtam neki, és nagy az akaratereje. Ez néha a he­lyes mozgás — a torna — rovására is megy, annyira leköti a figyelmét az igye­kezet. Többnyire mesével terelem el. Most éppen verselnek, együtt kezdték masszírozás közben, majd egyedül Brigi mondja az Anyám tyúkját. Ekkor már az ízületek moz­gatásánál tartanak. A vers is szépen megy, alig kell benne segíteni. Még meg is Mondják, nagy a sürgés­forgás most az emlékház ud­varán. Mesélték ismerőseim, hogy hátul, az udvarban, épületet húznak magasra, itt helyezik majd el Darvas dol­gozószobájának búforait, könyvtárát, hogy az egészen a közé legyen. Később azt is hallottam, hogy ritkásabb lett ’ a sürgés-forgás, hogy másfél, két hetekig is csak a csend honol az udvaron, munkásokat nem találni. Ügy adódott, hogy a mi­nap Orosházán járva beko­pogtunk az emlékház ajta­ismétli, büszkén és hibátla­nul. Az izomerősítő gya­korlatok alatt egy rövid kis mesét hallgat. Brigi állapota is nagyon lassan változott. Keze. lába csak lógott, de most már fel tudja tenni a kezét, és se­gítséggel felkel és lefekszik. Ebben a pillanatban meg­próbál magától felkelni. Fé­lig fenn van, a könyökével segít fordulni és kiül. Sike­rült! Aztán még ennél is több, mert elkapja az oda készített járókát, és egye­nesre felhúzza magát. Meg­fogja Kati néni nyakát, és áll! S rám pillant. lá­tom-e? Együtt örülünk mindhár­man. aztán Kati néni elkez­di a dalt. Kis kacsa fürdik, fekete tóban ... Brigi foly­tatja, s míg énekel, egy kis kapálódzással vegyesen ugyan, de áll rendületlenül. — A helyes lábtartást még nem tudja, borzasztóan ke­serves kialakítani, csak az állandó gyakorlás hozza majd meg az eredményt. Egy-egy millimétert. .. A milliméterek nehezen születnek. Nemcsak nála, a többieknél is, hiszen a me­gyei tanács békéscsabai egészségügyi gyermekottho­nának 230 ápoltja mind sú­lyos testi és szellemi fogya­tékos. — Hat éve létesült ak otthon, azóta van gyógytor- nászi állásunk — mondja dr. Ácsai Pál igazgató főor­vos —, csak éppen a betöl­tése nem sikerült, hiába hir­dettünk. Aztán — szerencsé­re — jelentkezett a tanárnő. Ök még gyógytornászi kép­zést és képesítést is kaptak a Testnevelési Főiskolán, így nem volt akadálya a mű­ködésének. ,S hogy az 1983 óta folyó munka mit je­lent, az az eredményeken látszik. Nem gyorsan, lát­ján. Nagy Gyula bácsi, az orosházi múzeum nyugdíjas igazgatója, az emlékház egyik őre és vezetője, Dar­vas tanulótársa a képzőben — már ott volt. Az udvar virágai színpompásan tündö­költek, odabent hűvös csen­dességben várták látogatói­kat a régi tárgyak, bútorok, az író pályáját felidéző em­lékkiállítás. Hátul az udvarban azon­ban csak a csend és a meny- nyezetig felhúzott épület (le­het, hogy szakszerűtlen így mondani, de hát ez a lényeg, ványosan, de mindig egy ki­csit — sokszor csak picit — többet tudnak a gyerekek. — Minden gyermekükre áll ez ? — Közel sem, bár elvileg mindnek kellene a gyógy­torna, de csak azok csinál­ják, akiknél javulás várható. S hogy így van, annak azaz oka, hogy a gondozottjaink jó része későn, végleges ál­lapotban került ide. A tor­nát pedig a lehető legha­marabb el kell kezdeni. — A torna a testi fejlődés mellett a szellemet is élén­kíti? — Hatással van rá — fe­lel a tanárnő —, elsősorban az együttműködési készsé­gükre, ami abban mutatko­zik meg, hogy mind szíve­sebben csinálják, s kezdik érteni, hogy miről van szó. Tavalyelőtt nyolc gyer­mekkel kezdték a munkát, most tizenhetet tornásztat. Kisebbek és nagyobbak van­nak köztük, s először azt kell elérni, hogy képesek le­gyenek arra, amit egy kis­baba öt-hat hónapos korá­ban magától csinál. — Angi például a fejét sem tudta tartani, most már szép hosszan képes rá. Na­gyon sok a lábprobléma .. . és sorolhatnám még, mi minden, kiáltó hiány itt, ami az egészséges gyerme­keknél természetes, senki észre sem veszi, hogy bir­tokában van. És csak nagy türelemmel — a beteg és a gyógytornász együttes akaratával — lehet az elesettségen változtani, előrelépni, igen, milliméter­ről milliméterre. Egy labdát megfogni, megtartani, itt óriási dolog. Hát még eldob­ni, micsoda haladás! Vagy a fésűt kézbe venni, s ha ügyetlenül is, de használni. A kis tornaterem olyan, mint másutt: bordásfal, bi­ez látható). A szomszédok mondják, akik szemmel kí­sérik az építkezést (!), hogy másfél hete nem voltak már kint az építők .. . Syula bá­csi reménykedik: az elgon­dolás nagyszerű. De mi is az elgondolás? Erről dr. Hévízi Sándor, az orosházi múzeum igazgatója tud a legtöbbet, övé a szó: — Kezdjük ott, hogy az építkezés tavaly májusban kezdődött. Az ipari szak­munkásképző intézet kőmű­ves tanulói csinálták az ala­pozást tanáraik irányításá­val, társadalmi munkában. Aztán ősztől a városi költ­ségvetési üzem vette át a terepet, és megígérték, hogy év végére (idén év végére!) tető alá kerül az épület. Ez­után következnek majd a belső szakipari munkák, amelyekhez ugyancsak jó lenne a társadalmi segítség, az irodalom és ügyszeretet ilyesfajta megnyilatkozása ... Még mindig nem esett azonban szó arról, hogy mi végre is építkeznek az oros­házi Darvas emlékház udva­rán? — A Darvas-könyvtár és a dolgozószoba bútorainak elhelyezésén kívül a közel 2 milliós építkezés funkciója igencsak sokrétű. Az épület lesz — a tervek szerint — a megyei irodalmi muzeológia bázishelye, központja, amely­ben egy irodalomtörténész munkatársunk és egy gyűj­teménykezelő dolgozik majd. Az új épület kutatószobája és közművelődési tanácsko­zóterme meggyőződésem, hogy nagy hiányt pótol, de azt is el tudjuk képzelni, hogy általános és középisko­lai tanulók rendhagyó iro­dalomórákon vennének részt itt. Végül megemlítem, hogy a Darvas emlékház új épü­letének majdani funkciójú-- ról, a megyei irodalmi köz­pont szerepéről megfogalma­zott elképzeléseinket a Pe­tőfi Irodalmi Múzeum veze­tői is egyetértőleg támogat­ják. Tervek, elképzelések, egyet­értés. Félig kész épület. Csend az udvaron. Másfél ciklik — kézi és lábhajtás­sal —, tornaszőnyeg, labdák, játékok. A különbséget olyasmik jelzik, mint a já­róka, vagy a mankó a fel­álláshoz és járáshoz. Meg. hogy a kis és nagy kerékpá­rok is speciálisak, cipő van például a pedálra erősítve, hogy a még nehezen enge­delmeskedő láb ne csúszhas­son le, és a hajtás is köny- nyebb legyen. S van itt kis nyújtófához hasonlatos kéz­erősítő, s hintázó-gurigázó valami.,. Minden eszköz egy célt szolgál: használatával segít olyan mozgást kialakítani, hogy a gyermek járni, enni. hete elült az építkezés zaja. Miért? Az igazgató, amikor a 2 milliót említi, azt is meg­jegyzi még, hogy „A befeje­zéshez a megyei múzeumi szervezetnek aligha lesz elég pénze. Reméljük, hogy a me­gyei tanács és az orosházi Városi Tanács...” Csiszár Lajos, az Orosházi Költségvetési Üzem osztály- vezetője mondja a telefon­ba: „Teljes befejezésről eb­ben az évben szó sem lehet, nincs elég pénz.” Nem tudom miért, a ké­szülő épület látványa, Nagy Gyula bácsi lelkesedése, a múzeumigazgató elszántsága, meg az a semmi mással be nem helyettesíthető hangu­lat ott, a Darvas emlékház­ban, a Dózsa György út 74- ben mégiscsak biztató. Hogy annyi más, fontosabb dolog van? Van.. Hogy azért egyre ritkábban hallani ehhez ha­sonló kezdeményezésről, mely süket fülekre talált volna? Ez is igaz. Emlékszem, ami-' kor fél évtizede rendbe hoz­ták azt a régi kis házat, a Dózsa György út végében, üzemek, szövetkezetek sora jött, segíteni. Jött a Vas-Mű­anyag, jöttek szocialista bri­gádok, iskolások. Egyszerű­en: segíteni, dolgozni. Most is jönnek majd, kétségtelen. És odafigyelnek erre a re­mek ötletre azok is, akik az erre vagy arra kifizethető forintokat kormányozzák. Nagy Gyula bácsi végig­járja a szobákat, megigazít egy-egy tárgyat, az emlékház várja a látogatókat. Sajnos, kevesen jönnek. Vagy tényleg kevesen tud­nak róla? Emlékszem, ami­kor a «csabai színház Dar­vas Vízkereszttől szilveszte­rig című drámájának bemu­tatójára készült, Giricz Má­tyás érdemes művész, a ren­dező elhozta Orosházára, ide, a Darvas emlékházba a szí­nészeit: ismerkedjenek az íróval, lássák, hogyan élt, hol volt fiatal? A kirándu­lást, akik a darabban ját­szottak, azóta is emlegetik. Valami új készül Oroshá­zán. Figyeljünk rá egy ki­csit. Sass Ervin öltözni maga tudjon. Szá­mukra ez kimondhatatlanul nagy dolog, mert csökkenti a másoktól való függőséget. S hogy ezt elérjék, a gyógy­tornász rengeteg segítséget kap a nővérektől, akik gya­koroltatják, felültetik, jár- káltatják a gyermekeket, és az evőeszközzel próbálkoz­nak. Most, a délután közepén, a kellemes napsütésben, kint vannak velük a parkosodó kertben. Itt is, ott is egy csapat gyermek — zömmel fekve — légfürdőzik. Nyu­galom veszi körül őket. és szeretet árad feléjük. Vass Márta MOZI Mi Mégis, kinek az élete? Hol van az a határ, amíg egy ember rendelkezhet sa­ját élete fölött? Dönthet-e valaki úgy, hogy inkább a halált választja? Békében, de nem békés körülmények között. Vagyis olyankor, ha betegség, közlekedési sze­rencsétlenség következtében olyan sérülés éri, amely a teljes életet lehetetlenné te­szi. Amikor a továbbot a ve­getálás jelenti. S a „meg­váltó halál”-hoz hozzá len het-e valakit segíteni? Gyil­kosság ez, vagy könyörüle- tesség? De a másik oldalon is: meddig gyógyíthat az or­vos, egy élő halott kínlódá­sainak fenntartása gyógyító munka-e egyáltalán? Rettenetes, fémesen csen-, gő, kegyetlen polémia ez. Akik figyelemmel kísérik az apró betűs híradásokat is, igen gyakran olvashatnak erről a témáról. Arról a té­máról, amelynek létezését tagadni nem lehet, amely nem ismer sem ideológiai, sem országhatárokat. Leg­feljebb megközelítési mód. Ahogyan- ezt Brian Clark is tette a Nagyvilág című iro­dalmi folyóiratunkban a kö­zelmúltban közölt és igen nagy visszhangot kiváltott színművében. Ebből a történetből, Még­is, kinek az életé? címmel John Badham rendezett szí­nes amerikai filmet. Ken-, neth Harrisont, a kiegyen­súlyozott életet élő, elismert bostoni futurista szobrász- művészt autóbaleset éri. Több napos harccal dr. Emerson megmenti Ken éle­tét. Vagyis nem engedi, hogy meghaljon a szobrász. Mert a test érzéketlen, béna. Csak dialízissel (veseelégtelenség vagy a vesék hiánya esetén a vérből egy készülékkel a salakanyagok mesterséges kivonása) tudják fenntarta­ni életét. Ami ebből meg­maradt ... S Ken úgy dönt, ezt a vegetálást nem foly­tatja tovább . . . Az egzisztencializmus fi-, lozófiájának terminológiáját használta az író is, a ren­dező is. Sokszor idegenül csengenek a magyar mozi- nézőnek a szavak, a mon­datok. A lényeget azért ért­jük. Amely embertelenségé­ben is emberi. És érezzük, sőt, értjük is a dráma, a tragédia mibenlétét. Hiszen ez nemcsak egy ember tra­gédiája, hanem a társadal-, máké, valamenpyiünké. Ezekből az érthető foszlá­nyokból épül fel bennünk az a váz, amely a vetítés után már-már katartikus élmény- nyé áll össze. Amit a köny- nyező szemek, a lehajtott fejek, egy-egy ostobácska vicc jelez, amikor a kijárat felé megyünk. Szépen megcsinált film. Érzelgős is egy kicsit, néha számunkra morbidan poén- kodó. De megfog, karmait belénk mereszti. Sokáig nem ereszt... Richard Dreyfuss (Ken) és John Cassavetes (dr. Emerson) kiváló alakí-| tásai, Arthur B. Rubinstein zenéje, Mario Tosi operatőr képei sokáig emlékezetesek lesznek. S ha később fel­felvillan bennünk egy-egy kép, elgondolkozunk. Szólni kell ismét a nem szinkronizált filmekről. Eb­ben a filmben a feliratozás minősége még a korábbiak­nál is silányabb. Sokszor­osak találgatni lehet, hogy az okkeres színű villódzás a vászon alján vajon mi is le­het. Illúzióromboló és bosz- szantó dolog. (nemesi) Valami új készül Orosházán... Pillanatkép az emlékház udvaráról Fotó: Gál Edit Milliméterről milliméterre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents