Békés Megyei Népújság, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
NÉPÚJSÁG 1985. május 4., szombat — Filliri’ke hori Zsofka, fillérek égnek, hallod? — szólt rá Uhrinyi Syuró a feleségére, amikor az kijött a szobából a konyhába. — Csak tudnám, honnan veszi észre, hogy úgy hagytam a villanyt, mikor vak! — morogta maga elé az asz- szony miközben visszafordult, hogy eloltsa a szobai lámpát. Ahogy a kapcsolóhoz nyúlt, hatalmas dörrenés rázta meg a házat. Ijedten kapta el a kezét, de a robbanások sűrű egymásutánban ismétlődtek. A tetőn, nagy dübörgéssel, téglaözön zúdult lefelé, a falon himbálózott a bekeretezett esküvői kép, vele szemben a másik kettő is: az egyik Uhrinyi ©yurót ábrázolta szanitéc tizedes korából, a másik meg egy festmény volt. Zsofka gerendási öccsének fia, Bata Jani örökítette meg olajban lányukat, Marcsit. Nagyon szép színes képnek sikeredett. A szomszéd cipész szerint különösen az égszínkék szemeket kapta jól el a fiú. Zsofka visított, Syuró a konyhában kiterjesztette maga előtt két kezét. — Marcsi! Marcsi! Mi volt ez? Cső to jel bolo? Syeszi? Merre vagy? — Ledőlt a kémény — jaj- veszékelt Zsofka asszony a lánya után futva, de Marcsi már az utcán rohant, a távoli morajlás irányába. A főtéren tolongtak az em-' berek. Fekete füstoszlop emelkedett a magasba az Élővíz-csatorna partján álló Rosenthal malom felől. A másik hatalmas felhő valahol ott sűrűsödött, ahol a Kötszövőgyárat lehetett sejteni. Legtömörebben viszont a vasútállomás magasságában terjeszkedett a sötétség a város felett. Marcsi fölkapaszkodott a főúton végigcsattogó kisvasúira. A motorvonat még jóval a végállomás előtt megállt, az utasok leugráltak, futottak a pályaudvar felé. Az állomás épülete félig leomolva, vörös—fekete lángokban állt. Felbúgtak a visszatérő repülőgépek. — Ezek amerikaiak — visított valaki. — Angolok! Angolok! — jajveszékeltek innen is, onnan is. Futott ki merre látott. Egy óra múlva Marcsi így számolt be az apjának: — Angolok is voltak, meg amerikaiak is. A Kakas szállónak vége, de az állomásépület egyik fele is leomlott. Amikor ott voltam, éppen két fiatalembert húztak 'ki a romok alól. Az egyik valami Institorisz nevezetű irodalomtanár, a másik meg képzelje el a Gyur- kovits Gyúró innen a szomszédból, a Bogár utcából. A Tunner doktor vitte el őket saját autójával a kórházba. Szörnyen néztek ki, csupa vér volt mind a kettő. Nem is voltak maguknál. Szegény Gyurkovits Gyúró állítólag éppen a szülei elé ment ki az állomásra, azok ott is maradtak a romok alatt. A Kötszövő hét találatot kapott. Uhrinyiék azon az éjszaka nem mertek lefeküdni. Napokig nem jött még azután sem rendes álom a szemükre. Akkor nyugodtak csak meg valamelyest, amikor orosz katonák kíséretében egy major szállásolt be hozzájuk. Másnap betoppant Juli is Pestről. A tiszta szobát engedték át a tiszteknek, maguk meg a konyhába húzódtak össze. A tiszt oroszul meg németül, az öreg Uhrinyi szlovákul és németül magyarázott. Éjfélekig vitatkoztak azokban a napokban. Uhrinyi arról a román századosról beszélt a majornak, akivel még az első világháborúban hozta ösz- sze a sors. — Nem azt bizonyította itt nekem, hogy a Tiszánál kellene a határt megvonni, mert, hogy körülbelül addig tart a Balkán?! Mit mondasz erre te továris major? A major megveregette az öreg vállát. — Te egy nagy professzor vagy, bátyuska. Uhrinyi tiltakozott. — Én csak egy vak öregember vagyok. A major nevetett. — Professzor vagy! Többet látsz a világból, mint akinek jó szeme van, te tudod Rousseaut is, és szép lányaid is vannak neked. A front nemsokára tovább vonult. Búcsúzkodáskor az őrnagy egy szarvasagancsos sétapálcát tett az asztalra. — Ezt itt hagyom, de a lányod elviszem felcsernek. Sok sebesült van. A végén majd visszajön. Juli pirulva állt a tiszt mellett, akinek a válláig is alig ért. Magukra maradtak megint. Zsofka szipogva hordta vissza az ágyneműt a tiszta szobába, akkor vették észre, hogy a major otthagyta a műkorcsolyát is. Arra számított, hogy hosszabb ideig maradnak, s kipróbálhatja majd szerzeményét az Uhri- nyiékkal szemközti tavon, a Cserkész-tó jegén. Zsofka asszony még mindig szipogva forgatta a korcsolyákat, azután a férjét kezdte szidni: — Bezzeg a Mrázik Anci- nak megtalálták az Orsós Ferit, aki a Dodinkat elütötte. Még az ágyába is bedugták, nehogy a katonák magukkal vigyék, te bezzeg elengedted a lányodat! Lehet, hogy soha többé nem látjuk! — Ne kárálj! — förmedt rá az öregember. — Ha menni akart, hát elment, úgyse tudnád mivel férjhez adni! Na, én átmegyek a Pánmajszterhez! Zsofka még utána akart szólni, de nyílt az ajtó újból, magas, vállas fiatalember bújt át a szemöldökfa alatt. Az asszonynak fölakadt a Jélegzete, a párnákat a földre engedte kezéből. — Macó! A fiatalember fölkapta az összecsukló asszonyt. — Én vagyok, édesanyám! Marcsi is a nyakába ugrott, két oldalról arcon cup- pantotta. — Hogy megerősödtél! A férfi hatalmas izmait mutatta. — Lánctépő voltam a cirkuszban, Az öreg meg hova serbeit? Anyja' felelt a kérdésre: — Átment a Pánmajszterhez. Ott politizálnak mostanában. — Kommunista? — Egy fenét, cipész. Megint nyílt az ajtó. Idősebb, kopaszodó férfi lépett be, bizonytalanul állt a lábán. — Szabadság! Alig találtam meg, Verebes elvtárs. Együtt volnánk. Macó megölelte az édesanyját, aztán kinyitotta az ajtót a társa előtt. — Menjünk, Bartyik tata! Marcsi kikísérte őket, Macó gyengéden megveregette az arcát. — Gyere el holnap a Kossuth téri népgyűlésre, én is felszólalok. Marcsi megrázta a fejét. — Én nem értek a politikához. Bartyik tata súgott valamit Verebes Macó fülébe, az bólintott. — Holnap délután gyere be a városházára hozzám! Amikor újból találkoztak, Verebes szobájában nagyon sokan voltak, a férfi elébe sietett. — Itt a mellettem levő helyiségben kellene rendet tenni. Egy piros arcú lányt intett oda. — Ez itt a Sipiczki elvtársnő, Gerendásról. Ö ismer téged. — Én is, mostanában gyakran láttuk Felegyiéknél. — Na, majd ő segít neked, egyelőre te leszel a Magyarországról Deportáltak Antifasiszta Mozgalmának városi szervezetében a titkárnő. A lányok egy nap alatt kitakarítottak, berendezkedtek. Marcsi nagyon hamar belejött a munkába, az ügyintézésbe, s nem is esett kétségbe, amikor Sipiczki Bös- ke más megbízatást kapott. Már az első nap, amint egyedül maradt, annyira belemerült a teendőibe, hogy meg se hallotta a kopogtatást, csak a nyíló ajtóra kapta föl a fejét. Termetes asszonyság lépett be. — Uhrinyi Máriát keresem. — Én vagyok. Kezet ráztak. — Bartyikné — mondta az asszony, és nem engedte el a lány kezét. — Sok munkájuk van? Marcsi kiszabadította végre ujjait a szorításból. — Öten-hatan jönnek egy nap igazolványért. — Utána mi lesz velük? — Legtöbben kivándorolnak. Bartyikné az írógép fölé hajolt. — Látja, ez az! Nem jól van ez így. Nem szabadna szélnek ereszteni őket. Itt, itthon van rájuk szükség. Meg kell nekik magyarázni... — Tessék! — kiáltott Marcsi az újabb kopogtatásra, azután mindkettőjük szája tátva maradt. Bartyikné tért hamarabb magához. — Jenőke! Üristen, hogy néz ki! Viaszfehér, rezzenéstelen arccal lépett be az életben maradott. Zavartan jártak a tekintetek körbe-körbe. Marcsi erőt vett magán. — Igazolványért jött? Jenő bólintott, igyekezett kerülni a búzavirágkék szemek csapdáját. Bartyikné a férfihez lépett. — Azért még megölelhet, Jenőke! Jenő csak tűrte, de nem viszonozta az ölelést. Bartyikné nem hagyta magát. — És mihez kezd most, Jenőke? Sóvágó arca elsötétedett. — Ezt éppen maga kérdi, Bartyik mama! Akinek ilyen lánya ... Gyorsan elharapta a szót, de az asszony már megsértődött. — Én figyelmeztettelek, hogy ez nem lesz jó házasság. Nem tudott megvárni, nem hitte, hogy hazakerülsz élve, ezért költözött a Ba- ráth doktor úrhoz. Jenő fortyogott. — Maga mihez kezdene ezek után?! Mi tartson itthon?! A szétdúlt családom?! Apámék feltört, kifosztott lakása, ahol csak ez a zsebóra maradt, azt is a szemétre dobott, széttört váza fenekén találtam! öreg, láncon függő órával hadonászott a két nő előtt. Marcsi csitítani próbálta. — Az a világ elmúlt, Sóvágó úr! Most mindent újra lehet kezdeni. Jenő a lányra támadt. — Nem akarok semmit újra kezdeni! Érti? Semmit! Ha én nem kellettem ennek az országnak, ennek a városnak, akkor nekem sem kell egyik se! Akkor én kimegyek Ausztráliába, ahol nem ismer senki, és a két kezem után holtomig jól élek! Az én ükapám udvari, királyi borszállító volt, a dédapám generális, a nagyapám révkapitány, az apám is arra adta az életét, hogy legyen valami, hát lett is, hagyták elpusztulni, mint valami kutyát! Hát ezek után én semmi nem akarok lenni! Semmi! Csak egy nyugodt ember, akinek van mit enni, van mit inni, van hol aludnia! Jenő kifulladva fújtatott, Marcsi egész idő alatt az iratokban lapozgatott, nem emelte föl fejét akkor sem, amikor a fiatalember kitörését követő csendben Bartyik mama megszólalt. — Nézd Jenő, én csak annyit tudok, hogy ha ebből az országból mindenki Ausztráliába menne, akit megpróbáltak elgázolni, hát alig maradnának itthon né- hányan. És nem is akartunk mi neked semmi rosszat. Én is csak annyit akartam mondani, ha esetleg nem lett volna még elképzelésed, hogy itt járt Csabán a volt segédetek, a Göncz. Ő most Pesten szervezi az új hadsereget, meg a honvédelmi minisztériumot. És csak úgy többek között beszéltünk arról is, milyen jó lenne, ha neked sikerülne túlélned, mert hogy te tiszt voltál és a Göncz nagy hasznodat venné a.. . A fiatalember megint kirobbant. — Ö csak ne vegye sehol hasznomat, és sehol senki ne vegye az én hasznomat többé. Maguk könnyen beszélnek mind a ketten, mert maguk... maguk semmit' nem tudnak . . . semmit a szenvedésről! Erre már Marcsi is fölkapta a fejét. — Hát én csak azt mondhatom erre magának, Sóvágó úr, hogy az én apám húszévesen Texasba készült kivándorolni, de itthon maradt mégis a családja mellett. Akikkel jót tett, azok semmizték ki, a szegénységbe, a kínlódásba belevakult, belerokkant, de nekünk otthont teremtett, otthont adott, és hányán meg hányán túrták még ezt a szikes földet vele együtt vaku- Iásig, csak hogy itt élet legyen. Maga elmehet a világ másik végibe is, ezt elfelejteni akkor sem tudja, ennek a földnek a hívó hangjától sosem szabadulhat, mert az ember, Sóvágó úr, az ember nem gondolhat csak magára, mert akkor minek él?! Sóvágó kikapta az elkészült igazolványt a lány kezéből. — Nem fog meghatni, kisasszony! Hiába igyekszik! Ahonnan én jöttem, ott megtanították az embert, hogy csak egyetlen hangra figyeljen. Arra, ami itt belül zakatolja, hogy életben maradni! Életben maradni! Mellét döngetve hajolt az asztal fölött a lányhoz. — Egyébként nagyon köszönöm a kioktatást! — sziszegte a kék szemek közé, aztán hirtelen kiegyenesedett, sarkonfordult, biccentett a termetes asszonyságnak, kiviharzott, és bevágta maga mögött az ajtót. — Szegény fiú! Belezavarodott a sok csapásba — sóhajtott búcsúzóul Bartyik mama, akit majdnem feldöntött a szobába visszarohanó fiatalember. —• A békavartyogás az ennek a földnek a hangja, kisasszony. El tudok képzelni ennél szebbet is! Mit gondol, miért nevezték ezt a várost az itteni tótok Zsabának?! A lány szelíden szólt: — Én is tót vagyok. Jenő nagyot nyelt, köszönés nélkül ment el, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Marcsi azon az éjjelen nem sokat aludt. Hajnalig forgolódott a párnáján. Nem lelte nyugtát napközben sem, nem tudta, mit keres, amikor esténként kutatva járta be a város utcáit. Hosszú hetek teltek el, szokatlan meleggel köszöntött be a tavasz. Az Uhrinyi család az udvari barackfa nyíló virágai alatt üldögélt épp egy vasárnapi ebéd után: Gyúró fonott karosszékében hanyatt dőlve élettelen szemgolyóját dörzsöl - gette, Zsofka asszony egy hokedlin ülve horgolgatott, Marcsi meg a gyomokat húzkodta ki a kerítés melletti virágágyásból. Sővágó lépett be a kapun, tiszti egyenruhában. Kezén fehér kesztyű villogott... Arcok közelről r Kőváry £. Péter Kőváry E. Péter — író, újságíró — 1947,-ben született Budapesten. Kisgyermek korában Békéscsabára került, itt -él és dolgozik ma is. Itt járt iskolába, innen ingázott a közgazdasági egyetemre. Csabai a felesége, két fiuk van. 1968-ban jelent meg első írása a Kozmosz Könyvek ifjúsági antológiájában, A hatodik nap című novella. 1969-ben két egypercesét közölte a Tiszatáj. Utána egy évtized szünet következett. Miért? _ — A serdülő csupa szépet ír, világmegváltónak véli magát; azt hiszi, mindenkinél okosabb. Aztán rájön, milyen keveset tud. Megijed a szavak súlyától, a kinyilatkoztatás felelősségétől. Íróvá válni komoly dolog. Erre fel kell készülni. Jönnek a kételyek, elég tehetséges vagyok-e? Az egyetemi évek alatt is írtam, küldözgettem a műveimet ide-oda. Legjobb esetben visszaküldték... A megyében többen jártunk hasonló cipőben. Ezért a KISZ-szel közösen teremtettünk magunknak fórumot: ez a Válogatás Békés Megyei fiatalok írásaiból (1978). — A kritika és az olvasók egyaránt elismeréssel fogadták tavaly első regényedet, a Nem jön többé a drótostót címűt, amelyben hű metszetet adsz a Sóvágó család történetével egy utcáról, egy városról, egy igen bonyolult korról. Min dolgozol jelenleg? — A Kossuth Kiadónál van kilenc, egy kötetre való novellám. A Magvetőnél az újabb regény, A szik virága, tulajdonképpen a drótos előszava. — A Nem jön többé a drótostót mottója: „Tudod-e, / milyen öntudatkopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide?” Mit jelent neked Békéscsaba? — Sokat. Azt a fix pontot. Olyan típus vagyok, akinek nagy szüksége van a biztos alapra, aki erőt merít abból a környezetből, amely felnövesztette. Ha elsodorna is a sors, számomra ez az élmény marad a meghatározó. — Üjságírás-szépirodalom. Két világ. Hogyan fér meg együtt? — összefér. Az újságírás szakmai dolog, kényszerfegyelem. Azt kell leírnom, ami történt. Mint szépírónak legalább ugyanekkora fegyelemre van szükségem, de azt írhatom, amit akarok. Leírhatom, mi történhetett volna. Újságíróként járva a megyét, emberekkel beszélgetve ösz- szegyűlnek élmények az írónak is. Amiből nem születhet cikk, riport, lehet irodalom. És amióta komolyan veszem, hogy jó író szeretnék lenni, azóta igényesebb vagyok a napilappal szemben^ is. — Légvonat, A főorvos macskája, A pünkösdi köztársaság, Nem jön többé a drótostót. Ahány mű — tartalmát, műfaját tekintve — annyiféle, a groteszktől a családregényig. — Minden írást új feladatként fogok föl. Ugyanazt a csínytevést nem akarom mégegyszer elkövetni. Szeretem magam mindig másban kipróbálni. Niedzielsky Katalin Tóth Ernő: Séta Kőváry E. Péter: Aki életben maradt Részlet: „A szik virága” című regényből
