Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
1985, március 9., szombat NÉPÚJSÁG Finnország Ünnepek és hétköznapok A művész modellje A Gellérthegyen, a felszabadulási emlékműnél álló, jobbjában zászlót tartó szovjet katona alakját a mester, Kisfaludi Strobl Zsigmond négy évtizeddel ezelőtt egy huszonöt éves szovjet katonáról mintázta meg. A katonát Vaszilij Golov- covnak hívják. A Volga partjáról ment a háborúba 1941-ben és négyévi frontszolgálat után jutott el a magyar fővárosig. Hősies helytállásáért, bátorságáért többször is kitüntették. A háború után lvanovó- ban, a híres textilipari központban telepedett le, és évtizedeken át a környékbeli pamutipari kombinátban dolgozott. A magas, ősz hajú férfi már nyugdíjas, de az üzembe ma is be-bejár, hogy körülnézzen egy kicsit és találkozzon a régi kollégákkal. .No, meg azért is, hogy ellenőrizze, rendesen dolgozik-e a fia. Valerij. akit főiskolán taníttatott. . . A felszabadulási emlékmű a Gellérthegyen Akár így mondjuk-halljuk, Finnország, akár úgy, Suomi, ujjunk már indul is a képzeletbeli térképen, s magabiztosan áll meg azon a helyen, ahol ez a távoli, észak-európai, számunkra mégis oly közeli ország fekszik. Messzi múltba gyökerező rokonságunk és mai szerteágazó, mély kapcsolataink magyarázzák ezt a magabiztosságot. Számon tartjuk egymást, sőt mi több. ragaszkodunk egymáshoz. Hogy mennyire így van ez, azt Finnországban és idehaza egyaránt tapasztalhattam magám is. Sokat gondoltunk mostanában a finnekre ■*- a Kalevala napja, a finn nemzeti eposz kiadásának 150. évfordulója számunkra is ünnep volt. Bizonyság erre az a sok rendezvény, amelyeket ebből az alkalomból hazánkban tartottak. És ahogy lenni szokott, ezek a bensőséges ünnepségek valószínűleg azok érdeklődését is felkeltették, akik eddig kevésbé figyeltek Finnországra, finn nevén: Suomira. Ugyanakkor e két név nemcsak számunkra jelent sokat. Másutt is. Fővárosának. Helsinkinek a neve jelkép lett sok európai szemében. A nemzetközi enyhülés jelképe. Idén nyáron lesz tíz esztendeje, hogy a finn fővárosban lezajlott az európai biztonsági és együttműködési konferencia, amelyen földrészünkről 33 ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada vezetői aláírásukkal szentesítették a helsinki záróokmányt. A finnek a mai fagyos nemzetközi helyzet ellenére tiszteletre méltó szorgalommal készülnek erre az évfordulóra, azt szeretnék elérni, hogy az ünnepséget minél magasabb szinten tartsák meg. Változatlanul mélyen hisznek abban, hogy a kis országok is sokat tehetnek a feszültség feloldásáért. Elszánt hívei az észak-európai atomfegyvermentes övezet megteremtésének, a fegyverkezési hajsza megállításának, a leszerelésnek, példamutató kapcsolatokat épített ki a más társadalmi berendezkedésű államokkal. Gondoljunk csak arra a viszonyra, amely a Szovjetunióhoz fűzi. Finnország és hatalmas szomszédja 1948- ban barátsági, együttműködési és kölcsönös segítség- nyújtási szerződést kötött, s ezt 1983-ban 2033-ig meghosszabbították. Jellemző viszonyukra, hogy az országot hosszú időn át vezető Urho Kekkonen elnök utódja. Mauno Koivisto 1982 januári hivatalba lépése óta hétszer látogatott el a Szovjetunióba. De más tények is igazolják e kapcsolatok mélységét. A Szovjetunió Finnország legnagyobb gazdasági partnere. A külföldön eladott finn termékek 26 százalékát vásárolja meg, s cserébe Suomi olajszükségletének 85 százalékát fedezi. Amiért ma szintén sokan tisztelik Finnországot, az éppen a gazdasági teljesítménye. A skandináv körökben egykor csak szegény rokonnak titulált államot már-már Európa Japánjaként emlegetik. Gazdasági növekedése az elmúlt években felülmúlta a nyugateurópai országokét, tavaly pedig — még Japánt is túlszárnyalva — elérte az öt százalékot. Sikerrel szálltak szembe a magas, kétszámjegyű — 1981-ben 12 százalékos — inflációval, az áremelkedés éves üteme 1984- ben már 7 százalékos volt. Sokan és sokszor feltették már a kérdést: mi a finnek sikereinek a titka? A válasz egyszerű: a következetesség, a szorgalom és a rugalmasság. Külpolitikájuk évtizedek óta változatlan. Kekkonen volt elnök még az ötvenes évek elején ezt mondta: „Amennyire meg tudjuk ítélni a háború utáni világot, alapunk van annak kijelentésére, hogy bár a finn nép elvesztette a háborút, megnyerte a békét”. E megnyert békét azóta is óvják. Mindeközben a finnek szorgalmasan munkálkodtak elmaradottságuk felszámolásán, nem ijedtek meg a nehézségektől, s ha a körülmények úgy kívánták, még a lehetetlenre is vállalkoztak. Kocsi Margit Vaszilij Golovcov a felszabadító szovjet katonát ábrázoló szobor másolatával, amit Kisfaludi Strobl Zsigmondtól kapott ajándékba (Fotók: APN — KS) Véget ért a bányászsztrájk — vagy mégsem? Dél-Wales-ben még ma is léteznek olyan bányásztelepülések, ahol a lakók egy része bélyegként hordja magán apja, vagy nagyapja bűnét. Szokás ugyanis egyeseket olyanformán megkülönböztetni másoktól, hogy mondják: „Ez annak a sztrájktörő Smith-nek az unokája .. Aki sztrájkot tört, s akit ezért „scab”-ként (egyes olvasatok szerint: söpredékként) ma is nyilvántartanak, a sztrájkolókkal szemben több mint fél évszázada. 1926-ban követte el a tettét. De a bélyeg rajta maradt, s hordozzák az utódai is. Ez a szokás most, tragikus módon, új tápot kap. Keddtől — Skócia és Kent kivételével — vi^zatérnek munkahelyeikre a sztrájkoló brit bányászok (vagy kilencven- ezren), és a legtöbb helyütt olyanok közé, akik hátat fordítottak nekik, és a munkásszolidaritásnak. Megint együtt dolgoznak és együtt élnek, de talán soha nem úgy* már, mint 1984. március 6-ig. Innen van, hogy felelős politikusok — nem feltétlenül a kormány padsoraiban — a „sebek gyógyítását” tartják legelébb valónak. Megállapodást sürgetnek a kormány és a szakszervezet között; olyan egyezséget, amely rendezné a munkahelyi viszonyokat, s az egész szénbányaipar helyzetét is. Mégpedig úgy, hogy a sztrájkolok, visszapillantva, ne tekintsék teljesen értelmetlennek áldozataikat, azt a rengeteg nélkülözést, amit magukra és családjaikra vettek. Anglia, Wales és Skócia nagyobbik fele hajlamos volna erre hangolódni, de félő, hogy a politikát — abban a formájában legalábbis, ahogyan most folytatják — nem nekik találták ki. A sztrájk lefújásának másnapján ugyanis nem a sebek begyógyítása kezdődött meg. ellenkezőleg, új kelések nyíltak ki a rendezetlen konfliktus testén. A szak- szervezet amnesztiát akar mindenkinek, akit a sztrájk idején testi erőszakért, vagy géprongálásért elítéltek és elbocsátottak. A Szénhivatal nem ad, és a kormány, meg a bíróságok esetleges felmentő ítéleteit sem tekinti irányadónak. Rendezni kellene kétéves szünet után a bérkédést, de a Szénhivatal azt mondja: előbb szűnjék meg a túlóratilalom, amit a szakszervezet a béremelési ajánlat szűkös volta miatt indított el. Arthur Scargill ellen a „dolgozó bányászok” — Margaret Thatcher szerint a konfliktus „igazi győztesei” — bírósági eljárást indítanak, a hivatalától akarják megfosztani. A bányásztársadalomnak az a fele, amely nem akarta a sztrájkot abbahagyni, helyi akciókra készül. Scargill szerint „gerillaakciók”, vadsztrájkok lesznek, az iparág vezetői kénytelenek lesznek normalizálni a termelést. Az ilyesmire akkor lehet majd igazán számítani, ha a Szénhivatal kezdi majd be- zárogatni a gazdaságtalan bányákat, amelyek a roppant olcsó angol font miatt talán már nem is gazdaságtalanok, talán a szén már olcsóbb errefelé, mint Amerikában, 'vagy a kontinensen. Több a kérdés most, mint a felelet, holott a sztrájk lefújásának elvben könnyíte- nie, nem pedig nehezítenie kellett volna a helyzeten Néhány dolog azonban bizonyos. Ha ez a sztrájk „politikai” sztrájk volt, akkor hasonló eszközökkel léptek fel ellene, és a „győzelem" is politikai, csak épp egy kicsit drága: a szakszervezet becslése szerint 6 milliárd fontot emésztett fel. (Ennek a felét még a City, a pénzvilág közgazdászai is elismerik, inkább, mint a kormány 1.5 milliárdját.) A szakszervezet tévedett, amikor az időt és a terepet a harcához megválasztotta: rosszul becsülte fel ellenfele kitartását, manipulációs készségét, felkészültségét, sokáig erős pozícióban hitte magát, holott gyenge volt, se a szén nem fogyott el, se a pénz, amit a pótlásra használt olajra költöttek. Amikor lassan eltávolodott erős követeléseitől, az ellenfél egyre kevesebb engedményt volt hajlandó tenni, a végén semmit. Hiba volt arra számítani, hogy a testvérszakszer- vezetek- általános sztrájkba lépnek. Nem léptek, akcióik szórványosak és gyengék voltak. A bányászokat csak az ipar teljes leállása segíthette volna győzelemre: ezt természetesen még a Munkáspárt is a leghatározottabban kizárta. A gazdaságosság, mint elv elleni kemény harc végül egyáltalán nem volt átütő- en népszerű, különösen egy olyan országban, amelynek — nyugati versenytársaival szemben — e téren inkább behozni, semmint leadni valója van, amint azt a hanyatlás számai is igazolják. Ami azonban a kormányt, és a nevében eljáró Szénhivatalt (is) illeti, ennek a bányaipar helyzeténél mindvégig fontosabb tét volt, hogy a szakszervezetet „megverje”. Ez az egyetlen, amit rendkívüli anyagi áldozatokkal el is ért. Természetesen előtte van, nekiszegezik a kérdést nap mint nap: mit nyert ezen az ország? És mit nyer azon. ha --a konfliktus most már sztrájk nélkül — folytatódik? Mi a haszon abból, ha a sztrájkolókat „megtanítják” arra, hogy ki diktál? A BBC-televízió gyakorlott, és éppenséggel nem esküdten kormányellenes kommentátora minderre azt találta mondani: „Mrs.. Thatchert, akinek sajátos vezetési stílusa megint egyszerre sikeresnek bizonyult, nagyon sokan fogják a saját hívei között is elmarasztalni abban, hogy nem tudott megszabadulni két legszembetűnőbb vonásától, a diadal szeretetétől és a nyakas- ságtól”. Aczél Endre Mongol gazdaság Előtérben a korszerűsítés Az erdeneti réz- és molibdéndúsító kombinát nagyságban a világon a kilencedik A mongol gazdaság hagyományos, évszázadokon keresztül változatlan formában megmaradt ágazata, a nomád állattartás szorosan összekapcsolódott az életmóddal, a a szokásokkal. A forradalom győzelme, amelynek e- redményeképpen a mongol nép a feudalizmus után — átugorva a kapitalista történelmi korszakot — a szocialista utat választotta, még ha nem is egycsapásra, de megváltoztatta az ország társadalmi, gazdasági szerkezetét. Igaz, Mongólia lakosságának szinte a fele még ma is jurtákban lakik, fő foglalkozásuk — még ha állami gazdaságok, avagy a termelőszövetkezetek keretein belül is — az állattartás; sőt élnek még napjainkban is, ha nem nagy számban, akik apáik nomád életformáját követik. Mongólia — gazdasága, társadalma — azonban határozottan új utakon jár. A 60-as évektől már agráripari államként tartották számon, s ennek jelei sok helyen felfedezhetők. Különösen látványos a nehézipar, a bányaipar és az arra épülő feldolgozó ágazatok fejlődése. Ehhez a legnagyobb segítséget a Szovjetuniótól kapta az ázsiai ország. Napjainkban már fél évszázados múltra tekint vissza a mongol-szovjet geológiai együttműködés, amely megteremtette a korszerű kutató-feltáró tevékenység alapjait, s a felfedezések nyomán elindította a páratlan értékű nyersanyag-lelőhelyek kiaknázását. Ennek a következetes munkának a legújabb és talán méreteiben a jövő szempontjából is legjelentősebb állomása a még csak tíz esztendős fennállását ünneplő erdeneti réz-és molibdéndúsító 'kombinát, amely a Sze- lenge-völgy, Mongólia ásványokban leggazdagabb térségének természeti adottságaira épül. A Szovjetunió mellett más európai szocialista országok is bekapcsolódtak a mongol ipar felfuttatásába. Csehszlovákia jelentős szerepet játszott a mintegy 25 milliós állatállomány ipari hasznosításában, főként a bőrfeldolgozásban. A magyar közreműködéssel üzembe helyezett szonginói biokombinát (tápszer- és oltóanyaggyár) az állategészségügy területén mutatott új utakat a mongol szakemberek számára. A mai Mongólia nem mentes a gondo'któl sem. Gondot jelent — s ezzel számol is a mai mongol vezetés —, hogy az igényeknek megfelelő szakmunkás és iráhyító réteget képezzenek ki. S hasonlóképpen nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a hagyományos életmódhoz szokott lakossággal elfogadtassák azokat az alapvető szabályokat, amelyeket a gyárban dolgozás, az ottani kötött munkaidő, a teljesítmény szerinti bérezés megkíván. A modern gyáriparnak, de a tervezett mezőgazdasági egységeknek is új gondokkal kell szembenézniük: a tervek megvalósításához, a termelés mennyiségi és minőségi növekedéséhez pontosabb és hatékonyabb munkavégzésre, a munkaidő intenzívebb kihasználására, nagyobb odafigyelésre és akaratra van szükség. Mongólia reális célkitűzéseket, távlati terveket állít maga elé. Az iparban mindenekelőtt az energia-termelést, a nyersanyagok kiaknázását kívánja fokozni, a könnyűipar területén az új ágazatok bevezetése mellett a már bevált feldolgozó módszereket akarja tökéletesíteni, a mezőgazdaságban pedig a meglévő állomány megőrzése mellett szándékozik fokozni a gépesítést, szervezettebbé tenni a termelés és szállítás néhol még akadozó módszereit. Elsősorban az export termékeket előállító ágazatokat (bányaipar, köny- nyűipar) helyezik előtérbe, támogatják. Mallár Éva A városi élet megkövetelte modern, sportolásra alkalmas létesítmények építését is (A szerző felvételei — KS)
