Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
NÉPÚJSÁG 1985. február 9., szombat Jalta, 1945. február • A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Bri- tannia 1945. február 4. és 11-e közötti krími konferenciájának határozatai fontos szerepet játszottak a hitleri Németország és a militarista Japán szétzúzásában, a háború utáni demokratikus rendezésben. Együttműködésük bizonyította,. hogy egy olyan tragikus pillanatban, Tévhitek és tények Egyesek Nyugaton hajlamosak a krími konferencia döntéseit úgy tekinteni, mint a Roosevelt elnök vezette amerikai politika gyengeségét, túlzott engedményeit, és támadják azt a felelősség- teljes és reális megközelítési módot, amelyet a háborúnak ebben a szakaszában az Egyesült Államok és Anglia államférfiai tanúsítottak. Sőt, az amerikai kormány egyes hivatalos képviselői is azt hangoztatják, hogy Jalta szülte „Európa szétszakadását’’, és a jelenlegi európai politikai éR területi realitások elutasítására szólítanak fel. 1983 decemberében az USA kongresszusában olyan határozattervezetet terjesztettek elő, amely , követeli, hogy a kormány utasítsa el a krími konferencia döntéseit. A kérdést a NATO Tanács 1984. májusi washingtoni ülésén is felvetették. Akik figyelmen kívül akarják hagyni a történelem leckéjét, be akarják feketíteni a krími konferencia döntéseit, nem árt, ha felidézik Anthony Eden angol külügyminiszter 1945 februárjában mondott szavait: „Kételkedhet-e valaki jelenleg abban, hogy amennyiben az Oroszország, Britannia és az Egyesült Államok közötti Jaltában megalapozott egység 1939-ben meglett volna, e háború soha nem tört volna ki.” A jaltai egységhez vezető út azonban hosszú és nehéz volt. Az 1945 elejére kialakult katonai és politikai helyzet egy újabb, az 1943- as teheránihoz hasonló legamikor az egész emberiséget a fasiszta rabság fenyegette, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia számos nehézség és véleménykülönbség ellenére egyesíteni tudta erőfeszítéseit a Hitler-ellenes koalíció keretein belül, és szoros, évről évre erősödő katonapolitikai és diplomáciai együttműködésre képes. felsőbb szintű találkozó mielőbbi összehívását követelte. Mindenekelőtt ki kellett dolgozni a hitleri Németország elleni végső katonai akciók terveit. Egyeztetni kellett a legyőzött Németországgal szembeni bánásmód alapvető elveit, annak feltétel nélküli kapitulációja után. Az Egyesült Államok és Anglia számára nagy jelentőségű volt a Szovjetunió együttműködése a Japán elleni háborúban. Végezetül döntéseket kellett hozni a háború utáni békés berendezkedés és a nemzetközi biztonság szavatolásának kérdéseiben, a felszabadított Európa politikai kérdéseiben. „Németország szétzúzásához szükség van a Szovjetunió támogatására. Rendkívüli mértékben rászorulunk a Szovjetunióra, az európai háború befejezése után a Japánnal folytatott háborúban” — mondja az az „emlékeztető”, amelyet az amerikai kormányszervek készítettek az elnök számára 1945 januárjában, a krími konferencia előtt. S valóban, a háborúban már addig is a Szovjetunió viselte a döntő terheket. A fasiszta német hadsereg személyi állományának 73 százaléka, harci technikájának háromnegyede a szovjet—német arcvonalon pusztult el. Az Egyesült Államok és Anglia vezető köreinek figyelembe kellett venniük a közvélemény széles köreinek háborúellenes és szovjetbarát hangulatát, mely követelte a közös ellenség elleni egyeztetett tevékenységet. Egy fedőnév rejtett értelme Az új találkozó politikai és szervezeti előkészítése 1944 júliusában kezdődött. A Szovjetunió javaslatára a konferencia helyéül a Krímet választották. Winston Churchill angol miniszterelnök azt javasolta, hogy a „Három Nagy” találkozójának fedőnevéül az „Argonautákat” válasszák. Roosevelt megértette a fedőnév rejtett értelmét. Mint a régi görög hősök, akik a legenda szerint Argó nevű hajójukon jutottak el Kolkhisz- ba, az aranygyapjúért, úgy „közvetlen utódaik” (Roosevelt szavai), vagyis az Egyesült Államok és Anglia vezetői azért mentek a Fekete-tenger partjára, mert abban bíztak, hogy a Szovjetuniótól katonai segítséget kapnak a németek Arden- nekben indított támadása miatt szorongatott helyzetbe került csapataiknak, valamint végleges beleegyezést reméltek a szovjet kormány részéről a Japán elleni háborúba való belépésre. Egyúttal azonban a győztes koalíció nyugati nagyhatalmainak a háború befejezése és az azt követő békés berendezkedés számos kérdésében is meg kellett egyezniük a Szovjetunióval. 1945. január 12-én a kitűzött határidő előtt a Baltitengertől a Kárpátokig húzódó széles arcvonalon támadásba lendültek a szovjet csapatok. Berlin irányában 500 kilométert nyomultak előre, február 1-én Küstrin térségében elérték az Oderát. A hitleri birodalom fővárosa mindössze 60 kilométerre volt. Később a konferencia során Churchill „mély háláját és elragadtatását fejezte ki amiatt a segítség miatt, amelyet a Vörös Hadsereg tanúsított támadásával”. Sztálin ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az említett támadás „a baráti kötelesség teljesítése volt”, bár a szovjet kormány a Teheránban meghozott döntések értelmében nem volt köteles téli támadást indítani. A krími konferencia megnyitásáig néhány nap maradt hátra. Roosevelt útban Jaltába, Málta szigetén .találkozott Churchillel. Véleményt cseréltek a küszöbön álló konferencián követendő közös irányvonalról. Február 3-ra virradó éjjel az Egyesült Államok és Anglia vezetői számos politikai és katonai személyiség kíséretében tanácsadókkal és tolmácsokkal repülőgépen a Krímbe indultak. Február 4-én megérkezett Jaltába Sztálinnal az élen a szovjet tárgyaló küldöttség is. He zavarja a világ békéiét 1945. február 4-e, 17 óra. A Livádiai-palota. A kormányfők értekezletét az elnöklő Roosevelt nyitotta meg: „A három nagyhatalom vezetői jól megértik egymást, s a kölcsönös megértés csak fokozódik. Valamennyien a háború mielőbbi befejezésére és tartós békére vágynak.” E szavak jól tükrözik a Jaltában uralkodó légkört: a konferencia volt a három nagyhatalom együttműködésének csúcsa. A konferencia katonai tárgyalásokkal kezdődött. Megállapították a teljes egyetértést a közös katonai hadműveleteket illetően a náci Németország elleni háború befejező szakaszában. A fő kérdés azonban már az volt, hogy mi legyen Németországgal annak teljes veresége után, és hogyan rendezzék be a háború utáni világot. A résztvevők megállapodtak az általános politikában, Németország feltétel nélküli kapitulációja ügyében, a megszállási zónákban, Nagy-Berlin irányításában, és a németországi szövetséges ellenőrző mechanizmus kérdéseiben. Az egyeztetett politikai és gazdasági elvek, amelyeket a Németországhoz való viszony megalapozására lefektettek, előirányozták az ország demilitarizálását, demokratizálását és nácitlaní- tását. „Megmásíthatatlan célunk — jelentették ki a három szövetségest nagyhatalom legfelső vezetői — a német militarizmus és nácizmus megsemmisítése, és olyan hogy Németország soha többé ne zavarhassa meg a világ békéjét.” E célból konkrét intézkedéseket dolgoztak ki, „amelyek szükségesnek mutatkoztak a jövő békéjének és a világ biztonságának érdekében”. Ezzel egy időben kijelentették: „Nem célunk a német nép megsemmisítése”. A konferencia figyelmet fordított a Németország megosztására tett angol— amerikai javaslatokra. Anglia és az Egyesült Államok ekkor még Németország maximális meggyengítésére törekedett, bár egyesek már akkor azt tervezték, hogy Németország katonai és gazdasági potenciálját meg kell őrizni. E szempontból figyelmet érdemel a brit fegyveres erők vezérkari bizottsága elnökének feljegyzése, amelyet a háború utáni európai politikával foglalkozó megbeszélésen, 1944. július 27-én készített. „Szét kell-e tagolni Németországot, vagy fokozatosan szövetségessé kell tenni, hogy felfogja az orosz fenyegetést 20 év múlva?” Á feljegyzés szerzője amellett állt ki, hogy „ösztönözni kell Németországot, fokozatosan erősíteni kell, és a nyugat-európai föderáció tagjává kell tenni”. A Szovjetunió sohasem azonosította Hitler klikkjét a német néppel. A Szovjetunió álláspontjának köszönhetően a krími konferenciát követően Németország szét- tagolásának kérdését levették a napirendről. 1945. május 9-én Sztálin győzelmi felhívásában kijelentette: „A Szovjetunió diadalt ül, ám nem akarja Németországot sem széttagolni, sem megsemmisíteni”. A szovjet küldöttség javaslatára megvitatták a német jóvátétel kérdését, mely különösen fontos volt a Szovjetunió számára, hiszen hatalmas ember- és anyagi veszteségeket szenvedett. Emellett aláírtak egy különleges jegyzőkönyvet, amelyben kifejtették a jóvátétel elveit, és a jóvátétel egyeztetett szovjet—amerikai formuláját. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének megteremtéséről folyó vita eredményeképpen a nemzetközi biztonságnak a háború utáni szavatolására megállapodás született a Biztonsági Tanács állandó tagjai egyetértési elvéről (másképpen a vétójogról), ami feltételezte a nagyhatalmak együttműködését, és elutasította a diktátumot a nemzetközi viták megoldásában. Elhatározták, hogy az ENSZ alapító konferenciája 1945. április 25-én San Franciscóban nyílik. Az Egyesült Államok és Anglia támogatta a szovjet kormány javaslatát Ukrajna és Beloruszia ENSZ- felvételéről. Vita a lengyel kérdésről Éles vitát váltott ki a lengyel probléma, amellyel a nyolc plenáris ülés közül haton foglalkoztak, és amely a külügyminiszterek csaknem minden tanácskozásán előkerült. A probléma két aspektusa volt: Lengyelország határai és a lengyel kormány. A Szovjetunió következetesen síkraszállt azért, hogy Lengyelország független demokratikus államként, igazságos határok között szülessen újjá. 1945. január 4- én közölte, hogy elismeri az ideiglenes lengyel kormányt, és felvette vele a diplomáciai kapcsolatokat. Ez a fontos döntés történelmi fordulópont volt a két ország közötti kapcsolatokban, megfelelt mindkét fél alapvető érdekeinek. A kormányfők helyenként éles hangú véleménycseréjének eredményeképpen megerősítették, hogy közös kívánságuk egy erős, szabad, független és demokratikus Lengyelország, és megállapodtak a nemzeti egység ideiglenes lengyel kormányának megalakulási feltételeiben. A konferencia résztvevői a Szovjetunió javaslatára kifejezték azt a közös véleményüket, hogy Lengyelország nyugati határának az úgynevezett Cur- zon-vonal mentén kell húzódnia. (E vonalat 1919. december 9-én a győztes antant Lengyelország keleti határaként ajánlotta, abból kiindulva, hogy az - ország területéhez csupán lengyel lakosságú részek tartozzanak.) Az államfők elismerték, hogy északon és nyugaton jelentős mértékben növelni kell Lengyelország területét. Ez teljes mértékben megfelelt a lengyel nép, a béke és az európai biztonság érdekeinek. A konferencia résztvevői megállapodtak a távol-keleti kérdésekben. Megvizsgálták a Szovjetunió Japán elleni hadbalépésének politikai és területi feltételeit. A konferencián megvizsgálták annak kérdését is, hogy Franciaországot egyenlő jogok alapján a szövetséges nagyhatalmak közé sorolják, amit ezt megelőzően az Egyesült Államok ellenzett. Megvizsgálták Jugoszlávia kérdését, és néhány mási problémát is. A kormányfők jóváhagyták a felszabadított Európáról szóló nyilatkozatot, amely előirányozta politikájuk egyeztetését, közös erőfeszítéseiket a felszabadított Európa politikai és gazdasági problémája megoldására, a demokratikus elveknek megfelelően. Figyelemre méltó az a megállapodás is, hogy meg kell teremteni a három nagyhatalom külügyminiszterei közötti rendszeres konzultáció állandó kereteit. Az elért döntések és megállapodások a felek érdekeinek figyelembevételén és egyensúlyán alapultak, kompromisszumos, és kölcsönösen elfogadható jellegűek voltak. A szovjet küldöttség az agresszorok mielőbbi szétzúzásának érdekeitől, és a világbéke megszilárdításától vezettetve a partnerek számos kívánságának elé ment. Ilyen szellemben igyekeztek tevékenykedni a nyugati küldöttségek is. A krími konferencia mintegy továbbadta a politikai realizmusi és a konstruktív együttműködés stafétabotját az őt követő sokoldalú diplomáciai fórumnak, az Egyesült Nemzetek Szervezetének. A konferencia határozataitól egyenes út vezetett a potsdami megállapodáshoz, a Szovjetuniónak, Lengyel- országnak. az NDK-nak és Csehszlovákiának az NSZK- val kötött szerződéseihez, és végül az európai biztonsági és együttműködési tanácskozás záróokmányához. „Csak a rövidlátó emberek támadhatják azt, amin immáron 40 éve nyugszik az európai és a világbéke, csak ők kísérelhetik meg kétségbe vonni a történelmi jaltai ési potsdami egyezményt — mondotta Gromiko, a Nagy Októberi Forradalom 67. évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepi ülésen. — E határozatok megkötik a revansis- ták kezét. Elsősorban ebben rejlik rendeltetésük.” Andrej Sztyepan*>v, a történelemtudományok doktora 40 éve történt Tisztelgés a budai önkéntes ezred emléke előtt |vente legalább egyszer bajtársi találkozót szervez a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége azoknak a magyar katonáknak a részére, akik 1945-ben a budai harcok során átálltak a Vörös Hadsereg oldalára. Négy évtized múltán bizony ritkulnak soraik. De akik életben vannak, soha nem felejthetik azokat a véres csatákat, amikor a szovjet katonákkal együtt a gellérthegyi fasiszta állásokat rohamozták, ostromolták a budai várat, és a Déli-pályaudvart. Valamikor 1948-ban törtért! az akkori idők katonai díszruhájában felsorakozott néljányuk az egyik laktanyában. Kürtszó jelezte, megérkeztek a magyar hadsereg akkori vezetői, s a szovjet hadsereg képviselői, hogy ünnepélyesen átadják a volt budai önkénteseknek a kiérdemelt, a Szovjetunió kormánya által nekik adományozott kitüntetéseket, mint a vérrel pecsételt barátság szimbólumát. ■Sajnos, a Horthy-rezsim bűnös, népellenes politikája, szovjetellenessége és tehetetlensége, meg az ezt betetéző nyilas puccs miatt a magyar katonai ellenállás nem lehetett olyan méretű, mint az a környező országokban volt. Mégis, kik voltak és menynyien azok a magyar katonák, akik e tragikus napokban szakítottak a német fasisztákkal és magyar zsoldosaikkal. Létszámukat Stye- menkó hadseregtábornok mintegy 2534 emberre becsüli. Eleinte az átálltakból egykét század alakult. Ezeket a magasabb szovjet egységek kötelékébe osztották be. Gyorsan szaporodott a számuk, február közepére már mintegy harminc magyar század tevékenykedett Buda több részén a felszabadítók oldalán. Köztudott, hogy a szovjet hadsereg meg akarta kímélni Budapestet a harcoktól. Moszkvában 1970-ben lehetőségem volt beszélgetni Afo- nyin altábornaggyal, aki a Budapestért harcoló csapatok egvik vezérlő tábornoka volt. Elmondta: a szovjet főparancsnokság ésszerű javaslatot tett a németeknek a megadásra, parlamenterek útján. De azoknak semmit sem jelentett Budapest pusztulása. A főváros tönkretétele, az esztelen német és nyilas rombolás száz és száz magyar honvédet döbbentett rá arra, hogy szembe kell fordulniuk az igazi ellenséggel, a német és a Szálasi-féle csapatokkal. Magyar katonák a röplapok és hangszórón közvetített felhívások útján értesültek arról, hogy Debrecenben új, demokratikus kormány alakult, amely hadat üzent Németországnak. Volt már törvényes alap, hogy a szövetségessel szembeforduljanak. Sokat szenvedett, rossz ügyért vérzett katonáinkra hatottak az ilyen szózatok: „Magyar katonák és tisztek! Adjátok meg magatokat! Kerüljük a felesleges vérontást. Fordítsátok fegyvereiteket a német fasiszták és nyilas bérenceik ellen, rövidítsétek meg a lakosság szenvedéseit.” Az elsők között álltak át a Vörös Hadsereghez az I. hadtest két százada, a 10. és 12. hadosztály századai, őket a Tárogató úton,, a budakeszi tüdőszanatóriumban, a kelen- völgyi iskolában, a Budafoki Pincegazdaság területén és más, különböző helyeken gyűjtötték össze. Napok alatt tíz, tizenkét harcra kész század alakult. A szovjet parancsnokok elrendelték, hogy vegyék őket állományba, és mint egyenlőeket kezeljék a magyarokat, adjanak számukra fegyvert, lőszert. Teljes bizalommal voltak az önkéntesek iránt. Komoly harci feladatokat kaptak; támadtak, rohamoztak és csapásokat mértek az ellenfélre. A magyaroknak február 13-ig, Budapest teljes felszabadításáig, mintegy 600 halottjuk lett. Ezek a honvédek vérükkel akarták lemosni a gyalázatot, melyet nemzetáruló uraik bűnös politikája hozott hazánkra. Deisecskei Sándor szakaszvezető bajtársaival küzdött a Déli-pályaudvarért, s itt hősi halált halt. Sok megsárgult szovjet harci parancs tanúskodik a magyar önkéntesek bátorságáról. Különösen öldöklő harc folyt a Várhegyért. De itt is helytálltak a honvédek. Egyikük, Pagony Iván, volt százados, 1947-ben egy magyar katonai lapban így emlékezett: Németh Dezső vezérkari alezredes alárendeltjeivel átállt az oroszok oldalára — én is ott voltam közöttük, lőszereket, fegyvereket vittünk át. Budafokon rendeztük sorainkat. Szmir- nov ezredes volt itt a magasabb parancsnok. Ö barátságos, szinte szívélyes volt velünk. Azelőtt nem tudtam volna elképzelni, hogy a tegnapi „ellenség” ilyen nagylelkű barát tud lenni. A Pagony-féle század több csatában, kemény tűzharcban vett részt. 1945. február 12. napját a harcolók sohasem feledhetik. E napon golyótűzben törtek felfelé a vörös katonák mellett a Tabánon a vár lejtőire, onnan fel a gerincre. Szmirnov ezredes mondogatta nekik: én akarok először feljutni Horthy „kvártélyába”. Ök jutottak fel valóban. De mellettük ott voltak a mi önkénteseink is. Van egy régi bajtársam, Bogya Lajos — akkoriban főtörzsőrmester volt. Ha néhanap összetalálkozunk, felidézi a budai harcokat. Az ő szakasza veszélyes tisztogató harcok során mintegy 600—800 foglyot ejtett. Ott volt ő is 1948-ban azon az emlékezetes kitüntetésosztáson. Novák Ernő százados és katonái szintén példát adtak bátorságból és harci becsületből. Több német fasisztát pusztítottak el, sok foglyot ejtettek, de századuk tizennyolc katonája is hősi halált halt. Ezért írta így egyik cikkében Afonyin altábornagy: mindent elkövettünk, hogy vérrel pecsételt barátságunk tovább erősödjön. A harcok végén, amikor kipiszkálták odújából a Budapest pusztulásáért felelős Pfeffer Wildenbruch tábornokot, és elfogták Hindy nyilas vezérezredest, elpusztították vagy fogságba ejtették a fasiszták sok tízezer katonáját: akkor összevonták a magyar önkénteseket, és a belőlük alakult magasabb egység felvette a Budai önkéntes Ezred nevet. A parancsnokuk Variházy Oszkár alezredes lett. Hamarosan az egész ezredet Jászberénybe szállították, ahol a szerveződő 1. hadosztály magvát alkották. Áprilisban — a 6. hadosztály után — az 1. hadosztállyal elvonultak Ausztriába, hadműveleti területre. A III. Ukrán Front alárendeltségében teljesítették az új haza parancsát. O inden év február 13- án, Budapest felszabadulásának ünnepén, a még élő öreg harcosok ott vannak a Vérmezőn és a mai ifjúsággal együtt koszorút, virágokat helyeznek az emlékműre, tisztelegnek, és emlékeznek elesett bajtársaik hőstetteire; s a hajdani harcokra, amelyekben ők is részt vettek. Szebelkó Imre
