Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
1985. február 23., szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Az utókor számadása Kohán György édesanyjával nemzeti galériabeli kiállításán Sokszor rejtély a művészpályák alakulása. Kit érdemesít még életében elismerésre Fortuna, s miért éppen mások azok, akiket csak haláluk után? Courbet, Manet, Cézanne történeti példájára elég hivatkozni. Az életükben sorozatos meg nem értést, gúnyt és botrányokat szellemi kortünetként vizsgálja az utókor. Művészetük, hitük, új valóságlátásuk pedig az újkori művészettörténet pilléreivé váltak. Cézanne Kohánnak is egyik kedvelt mestere volt. S talán nemcsak formakérdésekben, hanem eltökélt magatartásában, és megszállottságában is példát adott számára. Hajlíthatatlanságuk megtartásának feltételei azonban jócskán különböztek egymástól. Cézanne-nak egész életében biztos megélhetést nyújtott apja vagyona, míg Kohán sokszor és sok éven át filléres gondokkal küszködött. „Baráti kezek részletfizetéses képvásárlásai, ebéd- és vacsora- meghívásai mégis hozzájuttatták a mindennapi kenyérhez. A mindennapi kenyeret itt nem szimbolikusan, hanem a maga szó szerinti rideg valóságában kell érteni” — írta Dömötör János visszaemlékezésében. Életrajzi adataiból úgy tűnik, hogy a pályakezdő ’30- as évtized volt életének szerencsésebb, sikert ígérő szakasza. Négy budapesti kiállítás, 14 hónapos párizsi tartózkodás, itáliai utazás, Hódmezővásárhelyre való költözése, itt a Tornyai Társaság megalapítása és tevékenysége jelzik a 10 év művészi, szellemi útjait. 1935-ben megnősül, felesége Balló Margit iparművész. E házasság révén Orosházán is él. A negyvenes évek első felét a több ízben való katonáskodás nehezítette. Két figyelemre méltó tárlata volt Budapesten — különösen az 1948-as freskóterv-kiállítás keltett feltűnést —, ezenkívül Gyulán és Vásárhelyen. 1947-ben felbontja házasságát, s két év múlva, 1949- ben Nagy Matildot veszi feleségül Budapesten. Nem ismerjük a házasság létrejöttének körülményeit, de az biztos, hogy barátai, még a legközelebbiek sem tudtak róla. Csak pesti tartózkodása idején tarthatta vele a személyes kapcsolatot, mert gyulai és vásárhelyi élete ugyanúgy folyt, mint addig. Az ötvenes évek neki sem kedveztek. Ma már talány mellőzésének miértje: ugyan mivel szolgáltathatott okot a kovácsmester fia, a volt kovácsinas a félreállításra? Ezek legsötétebb esztendői. Nyolcévi távolmaradás a kiállítótermektől a legnagyobb büntetés festő számára. Talán ekkor írhatta egyik grafikája hátoldalára: „Tisztelettel ajánlom a következőt: törvényt hozni arra, hogy a művészeket szülővárosuk fogadja örökbe — fix fizetéssel — amennyiből tisztességesen meg tud élni, és dolgozni tud ...” Az 1959-es esztendő eseményei azonban — s a későbbiek, haláláig —, ha nem is kárpótolták az évtizedekig tartó kellő oda nem figyelésért, végre sikert hoztak számára. Vásárhelyen a Tornyai-plakett neki ítélésével ismerték el hivatalosan is művészetét, Budapesten pedig a Műcsarnokban nyílt kiállítása. Ettől kezdve szinte egymást érték kitüntetései, de ez már neki nem ígérte a sikerrel övezett pályavég , és anyagiakban megkönnyebbült élet lehetőségét, mert beteg volt. 1965- ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítása óriási elismerést aratott. Halála évében, 1966-ban megkapta a Kossuth-díjat. Ez év nyarán tulajdonában levő műveit szülővárosára ha- gyatékozta. Halála megrendítette barátait, és számvetésre kötelezte a többieket. Elkezdődött az a küzdelem, amelyet hivatalosan a városi tanács, és mellette néhány elszánt, művészetében hivő jóbarát a hagyaték méltó kezeléséért, és a múzeum létrejöttéért folytatott. Emlékkiállítások sorozata nyílt nemcsak Gyulán, de szerte az országban. 15 év elteltével, 1979 nyarán megnyílt a róla elnevezett múzeum, amely azóta a város egyik leglátogatottabb nevezetessége. Kohán születésének 75. évfordulójára megjelent a múzeum kiállításvezetője. Emlékezünk és ünnepelünk. De ezekben a pillanatokban sem tudom elfelejteni Németh László Kohán cikkének mondatát: „Akkor már azt is tudtuk, hogy a siker hangjait ez alkalommal a halál biztos közele teszi fenntartás nélkülivé.” A hasonló sorsú művészek évfordulóit az utókor tisztázó rálátása és jóvátéte- li kísérletei szokták meghatározni. Többet mi már nem is tehetünk. Megbecsüljük értékeinket és próbáljuk megőrizni az utánunk jövők számára. Utólag már nem kérhetjük számon egy korszak mulasztásait. Ibos Éva Erdei Ferenc: Találkozás és búcsú A szerelemben van olyan, hogy „meglátni és megszeretni pillanat műve”. A barátságban is, a férfibarátság sajátságos elemekből szőtt, mély emberi kapcsolatában is van ilyen, s így voltam én Kohán Györggyel. De hogyan találkoztam vele? Képeiből már régóta ismertem jó néhányat a többi vásárhelyié között, de e képek látása még az érdeklődésemet sem lobbantotta fel, emberi kapcsolatot még kevésbé válthatott ki. (Egy kép azonban már szikrázni kezdett: az a vakmerőén mélykék és fehér-fekete színekkel festett vásárhelyi házvég, amit a szegedi kiállításon láttam 1963-ban, s amit meg is vásárolt Szeged városa.) Az igazi találkozást Pogány ö. Gábornak és Supka Mannának köszönhetem, ök vették a fejükbe, hogy 1965-ben a Nemzeti Galériában kiállítást rendeznek Kohánnak, s ajánlották, hogy azt én nyissam meg. Eleinte haboztam, mert még nem volt elég közöm hozzá. Megnéztük hát a képeket, amelyek már ott voltak százával összegyűjtve a Galériában. Ott ért az a pillanat, amikor megláttam és megszerettem őt. Hogy melyik kép műve volt az, nem is tudom: a szikrázó házvég, a bivalyok a holddal, a parasztmadonnák, a hóra hulló varjak, a koporsóra esett ember vagy a monumentalitás,ami annyi képén sugárzott a falról? Mindegy, attól kezdve megismertem a nagy művészt és megszerettem a hazám- beli, s hozzám közel álló embert. Ezektől indíttatva mondtam el mindazt a megnyitón, amit elmondtam. És ezután volt néhány olyan baráti együttlétünk Vásárhelyen is, Gyulán is, ami soha nem halványult el, s ami az élet ritka ajándékai közé tartozik. Már beteg volt, s már nem alkotott, hanem harcolt az élettel és az életért. Mint a sebesült katonát nem sebesült társa, úgy igyekeztem megtámasztani. Amit ő hol elfogadott, hol halálra szánt gőggel taszított el. A búcsú zűrzavaros és fájdalmas volt. Utoljára a nyáron voltunk együtt Gyulán, s egy viaskodó együtt- lét után úgy váltunk el a varázslatos nyári éjszakában, hogy ő nem akar elválni: nem. tőlem, hanem attól a világtól, amelyet már-már birtokába vett. Csak bölcs és mindent tudó édesanyja enyhítette ennek az elválásnak a feszültségét. És a vaksors úgy intézte, hogy temetésén nem tudtam ott lenni, mert későn talált meg az értesítés. De ugyanazon ég alatt voltam azon a téli napon, nem is oly messze Gyulától, bár csak később tudtam meg, hogy ő akkor vált meg ez élettől. A „Bivalyok a holddal” ott van a munkahelyemen, és egy parasztmadonnája már családtag lett a házunkban. Így él nekem ő külön, bár a búcsúzás megtörtént köztünk olyan keservesen, ahogy tulajdonképpen egész pályája haladt. Amikor megértve és elismerve az alkotás minden titkainak a birtokában volt, akkor szegte alkotóélete végét a kór. De művei így maradandóak: korunk, életünk részei, s őt is, korunkat is messze túlélik. Az örökségét azonban még nem is ismerjük igazán. Nagyon sok képét eltitkolta, senkinek sem mutatta meg, csak most kerülnek elő halála után. Így került elő csodálatos olajképsorozata. Egy átnézés révületében nekem úgy tűnik, hogy ezek a leginkább Kohán-képek. Mindegyikük a szűkebb hazáját és a hozzá legközelebb eső emberi életeket jelenítik meg. Csak néhány cím ezek közül: „Bivalyos szekér napkoronggal”, „Napkorong kazallal”, „Szivárvány” újra és újra, „Marokszedő”, „Korsóvivő”, „Rekviem”, „Éjszaka” és még megannyi. Ez utóbbiak közül dermesztő magasságokba emelkedik — vagy szédítő mélységekbe ereszkedik — az a két nagy képe, ami egyszerűen a halál minden érzékkel megragadott ábrázolása. Iszonyatos és feloldó, ilyet csak az festhetett, aki az élet minden titkát ismeri és a halállal is szembesült. Még sok idő kell hozzá, hogy minden művét feldolgozzák, s műértő alázatossággal összerakják belőle a nagy életművet. Addig részletekre és szubjektív közelítésekre vagyunk utalva. Én is megformáltam róla a magam képét. Az én legszűkebb és legszigorúbban vett hazámnak a festője ő. Annak a világnak, amelynek Hódmezővásárhely, Szentes, Gyula és Makó a földrajzi meghatározói, de amely a földrajz és a történelem kiterjedésében éppoly végtelen, mint maga a föld és az emberi élet. Olyan, de mégsem csak az, mint az általános; éppen ebben a formában csak itt van, és sehol másutt éppen így nincsen. Nem ismerek alkotó géniuszt e tájról, aki ezt teljesebben, konkrétabban és absztraktabban meg tudta volna mutatni. Hogy más földek emberei számára vagy a nagy emberi óceán egyetemességében hol a helye ennek a mesternek, azt az idő és a hozzáértők szorgos magyarázó munkája dönti el. Nekem már most is az, ami később még mindenkinek lehet. Kohón György: Fényben Kohán a negyvenes években Simonyi Imre versei: Köhán György Riadót füvünk dudába, misét írunk tamburára, jó magyarok bánatára, jómagunk mulatságára. Én csak írom pennaheggyel, te meg pingálod ecsettel, kedvvel is, meg keseredten, egyfajtájú szerelemmel. Így élünk hát szegényesen, mégis, mégis legényesen, nyeregbe hágunk kényesen, gyepre terülünk véresen. Néhanapján az a dolgunk, asszonynépekkel viduljunk, ha sorja van — komoruljunk, ha sorja — labancra rontsunk. Nem magunkért, nem is másért, nem haszonért, nem is kárért, csak mint aki éppen ráér, elhullni egy szép csudáért. Csudára vagy bolondságra; korán jutunk árvaságra, de ha kár — a magunk kára, ha nem bánjuk — más ne bánja. Négysoros nem is voltál szegényebb mint illő egy szegénynek csak valahogy vesztesebb mint a többi vesztesek Holdvilágnál S a gyulai éjszakában megállván — balról Kohán György, balrább Porzsolt Kálmán — a Nagytemplom alatt a holdvilágnál megegyeztünk: éjszaka nincs szivárvány...
