Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-16 / 39. szám

1985. február 16., szombat

fl közoktatás gondjai a kutató szemével

Dr. Kozma Tamás, az Oktatáskutató Intézet oktatás- tervezési osztályának vezetője „Az oktatás és kutatás Magyarországon” címmel nemrég előadást tartott Békéscsabán, a TIT értelmiségi klubjában. Ezt a ritka alkalmat ragadtuk meg arra, hogy szót váltsunk vele néhány időszerű közoktatás- politikai kérdésről.

— A magyar közoktatás mely területén érezhetők a legnagyobb feszültségek?

— Az igazi megoldandó társadalmi probléma ma Magyarországon — s ezt körülbelül tíz-tizenöt éve lehetett látni —, a középfokú oktatásban jelentkezik. Miért probléma a középfokú oktatás? Egyszerűen azért, mert amikor fogalmazták az 1972-es oktatáspolitikai párt- határozatot, és az' illetékesek nézegették a statisztikákat, nem vették észre, hogy a középtávú előrejelzések logikai bukfencet tartalmaznak. Azt tudniillik, hogy akkoriban is arra számított mindenki, hogy az általános iskolát végzettek átlépése a középfokra valahol a 80 százalék körül meg fog állni. Most viszont olyanfajta gyorsuló növekedésnek lehettünk tanúi, amelynek eredményeképpen a ’80-as évek elejére gyakorlatilag általánossá vált a középfokba való átlépés.

E jelenség pontos mechanizmusát nem tudjuk megmagyarázni, annyit azonban világtendenciaként tapasztalhattunk, hogy ha a társadalom egy generációja elsajátította az oktatásnak bizonyos színvonalát, akkor a következő lépcsőben a saját gyerekeinek magasabb iskolázást akar biztosítani.

— Szó is volt róla, hogy közeledik az idő, amikor kőtelezővé teszik a középfokú oktatást.

— Azt már tudjuk, hogy annak idején ez fenyegetőzés volt csak. Az akkori irányítók most utólag azt mondják, hogy valójában ez volt az egy étién olyan érv, amivel igazából erőforrásokért lehetett csatázni. A dolognak egyébként az a furcsasága, hogy a tudományos kutatók ezt a folyamatot előre jelezték, de igazából mégsem számítottunk rá, nem vártuk. Csak most, a ’80-as évek derekán hittük el; amikor a hetedik ötéves terv előkészítésében szembekerültünk a problémával: hol ültessük le a középfokú oktatásban a gyerekeket.

— Mi okozza a legnagyobb gondot?

— Az első és legfontosabb probléma az, hogy olyan iskolarendszerijén vált a középfokú oktatás iránti igény általánossá, amelyiknek nincsen megfelelő hálózata a fiatalok fogadásához. Eléggé közismert, hogy a gyerekek majdnem 50 százaléka talál helyet évről évre a

szakmunkásképzésben. Nem önként talál helyet, hanem mert számára nincs másutt hely. Az is eléggé közismert, és adataink vannak rá, hogy a fiatalok jó része nem szakmai célkitűzéssel megy oda, hanem kényszerbői, jobb híján. Ez nemcsak egy csomó fölösleges költséggel jár, hanem szériában bekövetkező pályaelhagyásban jelentkezik. Érdekes .egyébként, hogy ezek a jelenségek meghökkentő pontossággal képezik le a magyar gazdasági életnek stagnáló, vagy dinamikusan növekvő területeit. A hiány- és divatszakmák változása jól mutatja azt a furcsaságot, amelyről az oktatás irányítói máig nem mernek igazán számot adni: az úgynevezett munkaerőpiac szívóhatását, amely Magyarországon is működik. De mindaddig, amíg bürokratikusán, és előre akarjuk eldönteni intézménytípusokról és képzési profilokról országosan, hogy hány embert vehetnek föl, addig a képzési piac szívóhatása sem érvényesül, illetve akkor igenis érvényesül, amikor a gyerek már kilépett az oktatásból. S ez nagyon sokba kerül.

A másik iskolatípusról, a gimnáziumról sem tudok sokkal több jót elmondani, legalábbis jelenlegi formájában nem. Arra gondolok, hogy a gimnázium, amelynek deklarált célja a felsőoktatásra való felkészítés, be nem vallott célja mégis az. hogy a női munkavállalókat valahogy előkészítse az életre. Az úgynevezett általános gimnázium, főleg vidéken, ahol közel, s távol nincs megfelelő mennyiségű munkahely és továbbképzési lehetőség, a fiatal lányok továbbképző iskolája. A gimnázium iránt egyébként hallatlan módon megnőtt az igény. Korábban az oktatás irányítóinak egyszerűen nem ment a fejébe, hogy miért akarják az emberek a gyerekeiket gimnáziumba küldeni? Pedig ezzel valószínűleg egyfajta szociális biztonságra törekszenek.

Aztán itt van a szakközépiskolák problémája, amelyekből szintén sokféle van. Vannak olyan szakközépiskolák, amelyek mindig „középiskola-gyanúsak” voltak, mint a volt felsőkereskedelmi iskolák utódai, a közgazdasági szakközépiskolák.

Ezek nem ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint az emelt szintű szakmunkás- képzéshez közelítő néhány műszaki szakközépiskola. Űjabban pedig meg fognak jelenni az úgynevezett technikumok, amelyek úgy képzelik el magukat, hogy két év után kétfelé fognak válni a fiatalok: technikusképző és szakmunkásképző ágra.

— Akkor most ide illene egy régi technikumsirató is.

— Hogyne. Tudniillik a régi technikumok nem véletlenül tudták azt, amit a

maiak már nem tudnak, hiszen szelektálva vették fel a fiatalokat, és egy olyan időszakban, amikor a központi művelődéspolitika a társadalom jelentős rétegeinek nem engedte meg, hogy gimnáziurhba menjnek. Ezek a fiatalok áramlottak be a technikumba annak idején. Azok a technikumok megvannak, csakhogy a felsőoktatás részeivé váltak. Erre az időszakra nosztalgiával gondolni lehet, de nem szabad elfelejteni, hogy abban az időben legfeljebb 16—17 százaléka ment az általános iskolát végzetteknek érettségit adó iskolatípusba.

— Milyen változtatásokat terveznek a közoktatás irányításában?

— A legfontosabb változás igazából nem is az oktatási szférában megy végbe,

Fotó: Fazekas László

amennyire én látom, hanem a társadalomirányítás általános átalakítása keretében a közigazgatás átalakításával párhuzamosan. A döntési szféra egyrészt áthelyeződött megyei, illetve városi, nagyközségi szintre, miközben a szakmai irányítás továbbra is az ágazati minisztériumban van. Ettől bizonyos ellentmondás alakult ki. Ebben a vitában úgy vélem, elsősorban a tulajdonosi jogokat kellene tisztázni. Mert ma sem tudjuk például, hogy az iskola valójában kié. Ebben a kérdésben jelentékeny lépésnek számít az, hogy a művelődési minisztérium olyanfajta irányítást próbál érvényesíteni, amely nem direkt és adminisztratív, hanem tanácsadó, segítő jellegű. A szakmai, tartalmi munkával kívánja befolyásolni az intézményt, amelynek a fenntartását a területi vagy a helyi tanács végzi. Arra is gondoltunk, hogy a megyei pedagógiai - intézeteknek egyúttal megnöveljük azt a szerepkörét, amellyel az iskolák belső tartalmi munkáját tényleges tanácsadással tudják segíteni.

— Az irányítás változtatásra kényszerült. Ezt mindenki várta, szükséges lépésnek tartotta. De beszélgetésünk során a változtatásokban elsősorban érdekelt pedagógusokról még nem szóltunk. Tény, hogy a pedagógusok már kissé kételkedve fogadják a változtatásokat, elégedetlenek a tantervekkel, a tankönyvekkel, amelyek többségét maximalistának tartják. A sokfajta feszültség miatt még mindig nem elég’ jó a pedagógusok közérzete.

— Ezzel kapcsolatban kétfajta vizsgálatról beszélhetek. Az egyik hamarosan kiadványban is megjelenik, a másikról tulajdonképpen csak nemrég kezdhettünk el beszélni. Az oktatáspolitika mindig kinyilatkoztatja, főleg, ha nincs pénze, hogy mindén a pedagóguson múlik. De nem voltunk elég őszinték, vagy nem tartottuk aktuálisnak, hogy rendszeresen megkérdezzük a pedagógusokat bizonyos változtatásokról. Mi, az oktatástervezési osztályon hozzáláttunk a pedagógusok rendszeres megkérdezéséhez. A bu- depesti pedagógusok között egy reprezentatív mintán két dolgot kérdeztünk meg a múlt tanév végén: milyenek a jövedelmi viszonyaik, és mit tudnak a közoktatás távlati fejlesztési tervéről. E vizsgálódásnak meghökkentő eredményei voltak. Az

. derült ki, hogy a megkérdezettek nagy százaléka ugyan hallott ezekről a javaslatojs- ról, de mikor rákérdeztünk, csak az eltörpülő kisebbség volt az, aki tudott is róla. Kiderült, hogy alig volt olyan, aki meg tudta volna mondani, miről is szólnak a dokumentumok. S a legfurcsább az volt a dologban, hogy a javaslatból pont azokat a kérdéseket nem ismerték, amelyek közvetlenül az élet- és munkakörülményeikre vonatkoznak. S ha feltételezzük is, hogy esetleg nem voltak elég körültekintőek a kérdéseink, kicsi volt a minta, akkor is több mint félezer pedagógussal találkoztunk, akik nem sokat, vagy semmit sem tudtak az oktatásfejlesztésről.- És ez mindenképpen elgondolkoztató. Természetesen az eredményeket szeretnénk kontrollálni, amelyhez partnereket is keresünk, mindenekelőtt a megyékben. És reménykedve várjuk, hogy ez a kép nem igaz. A vizsgálat azt mutatja, hogy a pedagógusok — mint társadalmi foglalkozási csoport, mint értelmiségi réteg —, úgy érzik, elsősorban nem az ő ügyük, amiről szó van. De a szakigazgatási apparátust is meg kell nyerni még az oktatásfejlesztés számára.

— Jónak tartja-e az új tankönyveket, tanterveket?

— Ha ilyen általános szinten maradunk, akkor azt felelem, jónak. önmagában véve ezek a tankönyvek és

tantervek sokkal korszerűbbek, mint a korábbiak. De ha azt nézem, hogy a gyerekek jobban, emberibben élnek-e az iskolában, akkor azt mondom: nem. Nem a dokumentumokat vádolnám ezért, hanem azt a helyzetet, amit a dokumentum bevezetése is kialakított. Azért a fajta túlzsúfoltságért, túlterheltségért, sokszor értelmetlen hajszoltsá- gért, ami ma az iskolákban jelen van, nem tudnám az egyik vagy a másik tényezőt egyértelműen és kizárólag felelőssé tenni, hanem a tények összjátékát, amelyet a megnövekedett színvonalú dokumentumok, egy nagy mennyiségben fiatalon, és viszonylag alacsonyabb képzettséggel beáramló pedagógusgárda, a romló intézményhálózat, a nem növekvő pénzügyi fedezetekkel együttesen idéznek elő.

— Milyen út vezet a jövőbe?

— Nagyon olcsó volna, ha

azt mondanám: ha kevesebb gyerek van az iskolában, a dolog könnyebb lesz. Bár ez is; tény. Ügy vélem, az általános iskolákban a közeljövőben kézzelfogható javulás várható, és bízok abban,

hogy a helyi erőforrások is megmozgathatok, a lakosság valós szükségleteinek megfelelően. Vagy pedig a szülőknek és a pedagógusoknak lesz elég nyomatékük és erejük, hogy szerepet játszhassanak abban: az iskola ne

legyen egyértelműén és

mindig kiszolgáltatva. Én

eredendően optimista vagyok, mert az, hogy a társadalom iskolázottabbá vált, magában hordja azt a reménységet, hogy itt valójában utóvédharc folyik, és igazából kifelé lábalunk a tudatlanságból és az iskolázatlanságból. De ez az utö- védharc nagyon keserves és kemény. Stratégiai fontosságot két tényezőnek tulajdonítanék: az intézményhálózat valamiféle egységesebbé tételének, ési a pedagógusállomány hosszú távú megjavításának. Bár ez utóbbinak a jelenlegi dokumentumokban nem látom jelét.

— Az 1983-ban megjelent „Az oktatás fejlesztése, esélyek és korlátok” című könyve után mikor találkozunk egy újabb Kozma Tamás munkával?

— Ha minden igaz, a Köz- gazdasági Kiadónál rövidesen megjelenik egy összefoglaló könyvem az iskoláról, mint társadalmi szervezetről. Abban reménykedem, hogy ez a könyv hozzá tud járulni a pedagógusképzéshez, s talán ahhoz is, hogy az iskolarendszert a maga összefüggéseiben jobban megértsük és megismerjük.

— Köszönjük a beszélgetést.

B. Sajti Emese

Bandázás

A szomszédban való időtöltésnek — ha egyáltalán előfordul még ilyesmi — szülővárosomban bandázás a neve. Régen a bandá- zók a hosszú téli esték rövidítésére, rendszeresen látogatták egymást. Ezek a kifejezetten esti ösz- szejövetelek nálunk is a szobában zajlottak le, mert a konyhában hideg volt. Csak a főzés idején tüzelt anyám.

A sokat megfordult idősebb vendégnek szokott helye volt, nem szívesen ült máshová. Aki nem fért el a kemencepadkán, az székre vagy sámlira telepedett. A kemencepadkán való üldögélésnek a bandázáson kívül is varázsa volt. Ilyen megmásíthatatlan hangulat árad felénk Bónus István egyik versének kezdő soraiból: „Régen

kemencepadkáján ülve / Mesélt sok-sok szép mesét anyám".

Mivel a mese egyben az emberiség legősibb műfaja, feltehetően korábban lett az egyszerű emberek gondűző menedéke, mint a pipa. A bundázásnak ritkán volt előre meghatározott programja. Legtöbbször beszélgettek, kártyáztak, néha kukoricát morzsol- gattak — már aki hozzáfért —, ez olyan munka volt, ami nem vonta el a figyelmet és nem kellett különösebben látni se. Kukoricát morzsolni én is szerettem, különösen akkor, ha valaki alkalmas eszközzel előre irdolta a csöveket. Arról nem is beszélve, hogy a felszaporodó csatából ingatag tornyokat lehetett építeni.

Az asztalközépen talpas petróleumlámpa égett, de asztalhoz csak akkor ültek, ha kártyáztak. A társaságban mindig akadt szóvivő, a mesélőhöz meg egy-két hátborzongató történet. Gyermekkoromban magam is a bandázók- tól hallottam a legtöbb babonás meg negyvennyolcas történetet.

A világ dolgai is sorra kerültek. Sok minden előjött ilyenkor, hogy mi volt tizennégyben, „milyen lesz a ránkgyüvő jövő"? Számomra ezek voltak a bandázás legizgalmasabb percei. Az alvás eszembe se jutott, a kemence közelében vagy az ágy szélén üldögélve tágra nyílt szemmel és füllel hallgattam az egymást követő történeteket. A beszélgetés elég gyakran vitává fajult, mert Nagyapámnak — aki szintén világlátott ember volt —, a többiekétől igen sűrűn elágazott a véleménye.

■ Ha éppen volt, a szemes főtt kukoricát bögréből kanalaztuk. Mikor pirított tökmag járta, akinek volt jslég foga hozzá, vagy értette a módját, az rágta. Nálunk bandázáskor soha nem került ital az asztalra. Enélkül is csodálatos indulattal tudtak egy-egy vitát kézlegyintéssel elintézni.

Közelgő disznótorok idején a jó ételek ízét egészen az apró részletekig felemlegették. Az ilyenfajta

dolgok dicséretében egyik szomszédunk járt legelöl. Anyám főzt- jérgl is egyszer azt mondta: „Tudom én, Juliska néném, hogy a maga főztjét nem ostyába kell bevenni”?! Míg a felnőttek nevettek, én próbáltam megfejteni a szavak értelmét.

Nagyritkán előfordult, hogy a bandázók ottfelejtették magukat. Ilyenkor Nagyanyám tréfásan megszólította a legidősebb bandá- zót: István bátyám, nem tudja véletlenül, kié az a bot a sarokban? Kié volna, válaszolt a kérdezett, hát az enyém. Mondja, nem tenné meg, hogy megsétáltatja egy kicsit? — fűzte tovább a szót Nagyanyám. A bandázók elértették a célzást, cihelődni kezdtek, és kijelentették: elteszik magukat

holnapra.

Nekünk is ezt ajánlották búcsúzás közben.

Verasztó Antal

MOZI

UFO Drizonában

Krimi, krimi, krimi... minden mennyiségben, önti a képernyő, ontja a film a hagyományos detektívsztorit, a politikai és fantasztikus krimit. Most'az utóbbira ül be a néző, de inkább politikai krimit lát James L. Conway rendezésében; a fantasztikus elem — bár végig szerepet játszik — csak ürügy a politikai gátlástalanság érzékeltetésére. Mert az az igazán fantasztikus, ami a Földön' játszódik le, hogy a földi hatalmat mindent elsöprő manipulációval biztosítsa. Ez minden mást megelőz, ezért nem drága semmi, még az emberéletek sem.

A film világszenzációt ígérő jelenetekkel kezdődik. A Föld körül keringő amerikai űrhajóról — először a világon — mesterséges holdat készülnek fellőni. Pillanatok vannak csak hátra, amikor előbb a legénység, majd a földi irányítóközpont is idegen, .világító tárgyat észlel. A kilövést már nem lehet elhalasztani, a mesterséges hold összeütközik a titokzatos testtel, felrobban, s az egyik űrhajós odavész. A másik kettőt visszarendelik a földre, de azonnal el is szigetelik őket mindenkitől.

A paranccsal egy időben odalent valóságos pániksorozat indul el a Fehér Házban, ahova a Hivatal jelenti, hogy a bajt okozó titokzatos tárgy: idegen űrhajó. Két hét múlva elnökválasztás, így a lehető legrosszabbkor érkezett. Mi lesz, ha léte és pusztítása kitudódik? Hogyan reagálnak rá a választók? A hivatalban lévő elnök eddig biztosnak látszó győzelme veszélybe kerülhet. Ez pedig nem történhet meg, vagyis semmi sem láthat napvilágot, ami az UFO-ra vonatkozik. Az viszont szükséges, hogy titkos helyen, különböző szakemberekből álló titkos csoport hozzáfogjon a földinél sokkal fejlettebb civilizáció

termékének a vizsgálatához. Csak a két hét teljen el minél hamarabb ...

A két űrhajós azonban nem hagyja „hidegre tenni” magát. Nyomozásba fognak, pusztán a becsületükért, arról ugyanis fogalmuk sincs, hogy a beindult gépezet mit tett eddig és mit akar. Naivak. Eszközeik becsületesek. A veszély viszont óriási, de ezt még nem tudják, amikor a kétes kimenetelű vállalkozáshoz fognak.

A történet végig izgalmas, annak dacára, hogy az üldözési jelenetek visszaköszönnek és a mese bonyolítása sablonos. A film hatása a politikai fondorlatok nyílt bemutatásában rejlik, s ez egyáltalán nem csekélység. A főszereplők „hozzák” a tőlük várt alakításokat. A katonák — Darren McGavin, Philip Abbott — katonásak; az elnök emberei — Robert Vaughn, Jo- sepf Campanella — gátlástalanok. A két űrhajós — Gary Collins, James Hampton — kedves és megnyerő. S a Földön sem ismernek félelmet.

Nem lehet említés nélkül hagyni a kísérő filmet, mert Kollányi Ágoston Ko- rallszigetek című alkotása igazi csemege. Egy csodás tengeri világot mutat be, tudományos magyarázattal. S így amíg elámul az ember a természet szépségén, a korallok ezernyi fajtáján, színein, keletkezésük titkaiba is beavatják.

Vass Márta