Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
1985. január 5., szombat V Hevesi Ferenc: Tél A Landestheater műsorfüzetének borítólapja Ha Dessau, akkor Bauhaus. Hiszen az NDK-beli, az Elba és a Mulda összefolyásánál elterülő nagyvárosról legtöbben Walter Gropiusra, a híres német építészre és iskolájára asszociálnak. A Bauhaus mindmáig századunk meghatározó iparművészeti és építészeti irányzata. Jelentősége abban áll, hogy elvetette az öncélú díszítőelemek meghatározó szerepét, a rendeltetésszerűség, a praktikum elvét tűzte zászlajára, és — nem utolsósorban figyelembe vette az építőanyagok és; az építési technika fontosságát, valamint a belső tér későbbi ala- kíthatóságát, á lakáskultúrát is végre. Gropius iskoláját 1919-ben Weimarban alapította, onnan vitte 1925-ben Dessauba, ahol 1932-ig működött. A Bauhaus Dessaut világhírűvé. tette. Ám a huszadik század első felében még híresebbek — vagy inkább hír- hedtebbek — voltak a Jun- kers-repülőgépek, - amelyeket szintén itt állították elő. 1933-ban a város a német fasizmus fegyverkezési központjává vált. Nagyvárosi felvirágzásának az 1945. március 7-i bombatámadás vetett véget, amikor is a városközpont 95"n-ig (!) megsemmisült. A felszabadulás után Halle megye gépipari központja lett Dessau, és az NDK egyik jellegzetes, modern nagyvárosa. Talán érthetetlennek tűnik első látásra, minek is ez az „idegenvezetős”, várostörténeti bevezető egy színházi estéről szóló újságcikkben. De hát bármennyire is színházba készül az ember, nem hunyhat szemet a város látnivalói előtt, és' a történelmi tudnivalók fölött. Vagy éppen azért nem teheti, mert Max Frisch darabjáról, az Andorráról van szó. A svájci író még 1946—49-ben Naplójában papírra vetette ezt a színművét, de csak 1961-ben mutatták be először. Mondandója nagyon mai, nagyon aktuális. Dessau, Bauhaus. Illik ismerni egy kicsit a várost, az építészeti iskola jelentőségét, sí nemcsak azért, mert Max Frisch — apja hivatását követve — maga is építész volt. Köztudott róla, hogy hosszú évekig építész és író volt egyszerre, mindkét területen alkotott, egyik képHa Dessau, akkor Bauhaus? viselői sem ismerték el igazán, és sehol sem fogadták be maguk közé. Majd hamarosan építészeti és irodalmi díjakat kapott párhuzamosan, egyre többet és fontosabbat, ám a közvélemény sokáig nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki építész és író egyszerre... „Amint egyetlen darabomnak sikerül, hogy a nézők a színház után már nem tudnak tovább válasz nélkül élni — saját válaszuk nélkül, amelyet életükkel adnának meg —, amint ezt elérem, mint drámaíró betöltöttem szerepemet" -— mondotta egyszer Max Frisch, amikor arról kérdezték egy interjúban, mit is akar elérni munkásságával. Századunk nagy írójának, az emberi tartásunkért aggódó Max Frischnek tartozunk tehát annyival, hogy tudunk valamit Dessau történetéről, úgy ülünk le a Lan- destheáter színpada elé. . Regényei, a Stiller, Homofa- ber, Legyen a nevem _Gan- tenbein, darabjai — És a holtak újra énekelnek, Don Juan, Biedermann és a gyújtogatok, Andorra — nem hagyják hidegen azokat az olvasókat, nézőket, akiknek nem mindegy, mi történt, és mi történik körülöttük, akik értelmes válaszokat és logikus összefüggéseket kérésinek személyes dolgaik és a világ ügyei között. A modern világirodalom kimagasló svájci mestere műveiben az emberiség legjelentősebb kérdéseit boncolgatja; múlt és jelen, jelen és jövő, tett és lelkiismeret viszonyát, az emberi felelősség súlyát világítja meg. Frisch tollát mindig a felelősség vezette, noha a művészet, a könyv, a színház közvetlen hatásában nem hisz, a politikailag, társadalmilag elkötelezett irodalom lehetőségét elveti. Reménykedik viszont a művészetek lassú, közvetett, nehezen lemérhető, tudati, erkölcsi erejében. A hatvanas években egy interjúban a következőket nyilatkozta: „Nincs olyan könyv, nincs az a művészet, amely az atombombát nemlétezőnek nyilváníthatná. Van visizont olyan irodalom, amelyben a háború szó úgy hangzik el, hogy többé nem propaganda- és reklámszó . . .” Andorra. Évek óta játsszák a világ színpadain. Dessau- ban is igen régen megy már, mégis népes nézőközönség gyűlt össze. Andorra képzelt állam, modell: Andri, a főszereplő pedig jó alkalom az írónak arra, hogy bemutassa Andorra lakóit. Andri, az örökbe fogadott árva, zsidónak hitt fiú az andorraiaknak is jó alkalom valamire: arra, hogy kitombolhassák magukat valakin, aki más, nem olyan, mint a többiek, idegen, gyanús — zsidó. Andri panaszkodik a papnak: „Amióta az eszemet tudom, egyre csak azt hallottam, hogy más vagyok, és figyelni kezdtem, úgy van-e, ahogy mondják. És úgy van ... más vagyok. Szájamba rágták, hogy a magamfajtájúnak ilyen meg olyan a mozgása, és én jóformán minden este odaálltam a tükör elé. Igazuk van: valóban ilyen meg olyan a mozgásom. Nem tudok másként mozogni. És azt figyeltem, igaz-e, hogy mindig a pénzen jár az eszem, ha az andorraiak szemügyre vesznek, ési azt gondolják magukban, hogy most a pénzen jár az eszem; és megint csak igazuk van: folyton a pénzen jár az eszem. Így van. És kedélytelen vagyok, és hiába próbáltam kedélyes lenni, nem megy; kedély, az nincs bennem, csak szorongás. Ési azt is mondták nekem, hogy a magamfajta gyáva. És ezt is figyeltem. Mások is gyávák, de én tudom, amikor gyáva vagyok. Nem akartam tudomásul venni, amit mondtak, de úgy van. Csizmával tiportak rám, és úgy van, ahogy mondják: nem úgy érzek, ahogyan ők. És nekem nincs hazám ...” Az apa, az italhoz menekülő, meghasonlott tanító nem meri bevallani, hogy Andri régi szerelmének a fia, tehát saját gyermeke. A szép, fiatal Barblinért, vagyis féltestvéréért rajongó, asztalosnak tanuló fiú az andorraiaktól — a katonától, az orvostól, a kocsmárostól, a mestertől — csak pofonokat, gorombaságot kap, végül hitét veszti, kegyetlen lesz, hiába lép a színre édesanyja is; hiába próbál apja őszinte lenni, Andri tragédiája elkerülhetetlen. Andorra olyan állam, ahol az embereket előítéletek vezérlik. Modell, amelyen egy befelé fordult, korlátolt közösséget, idejétmúlt felfogásokat, veszélyes nézeteket leplez le a szerző. A zsidónak vélt, és ezért kitaszított fiú sorsával mindenféle diszkriminációt, fajgyűlöletet elítél Frisch. Nyilvánvalóan az európaiak és a tengerentúliak" szemében egyaránt bálványozott Svájcról is lerántja a leplet: a híres svájci szabadságot, függetlenséget megkérdőjelezi ezzel a színdarabbal. Érthető, hogy a svájci nemzeti büszkeséget, öntudatot mélyen érintő mű nem váltott ki nagy lelkesedést hazájában, hiszen amit *— Stiller mond Svájcról, az itt u i/»i • li * . is helyénvaló: „Lehetetlen “eress Kalman: Nagyapóm unokája szabadságról beszélni ezekkel a svájciakkal, egyszerűen azért, mert nem. tudják elviselni, ha valaki kétségbe vonja ezt a szabadságot, s nem svájci monopóliumnak, hanem problémának tartja. Egyáltalán: minden őszinte kérdéstől félnek; gondolkodásuk csak odáig terjed, hogy a válasz máris a zsebükben legyen, gyakorlati válasz, számukra hasznos válasz. Ha tehát ezt nézzük: nem is gondolkodnak, csak igazolnak mindent. Semmi esetre sem mernek kételkedni önmagukban. S nem ez-e éppen a szellemi szolgaság jele?’’ „Aki andorrai, annak semmi félnivalója nincs”, aki viszont — az andorraiak szerint -— nem az, annak nincs köztük maradása. A mai dráma, a mai színház igen színes! palettájára Max Frisch — akárcsak Friedrich Dürrenmatt — érdekes színt hozott Svájcból, és érdekes színt ezzel a darabbal Svájcról. Kellenek ezek az erkölcsöt, tartást hirdető előadások — hiszen annyi még közöttünk az andorrai ... És Frisch szavai mindig mellbevágtak, most Dessauban is, és mellbevágják az olvasót, a nézőt a jövőben is, bárhol, bármely színházban, bármilyen felfogásban is találkozik velük. Niedzielsky Katalin Jánosy Tibor: Fohász Hegyipatak vad elszántsága lüktet ereimben. Medrem még nincs, de az irányt tudom, Uram segíts! — sok a kő és homok Uram segíts! — kerülni nem tudok Testem beissza a föld, mielőtt célhoz érnék, kincsét viszek uram, elszóródik az érték, visszafordulni már úgysem lehet, mocsár leszek ha itt megrekedek. Malmot hajtok, ha kell, megígérem világít, öntöz, életet ad vérem habot vetek olykor, de táplál a forrás partok nyissatok medret, utat kíván a sodrás. Kiss Ottó: Csak a tükröt nem a szerelmek előtti csendet nem az égszínkéknek tűnő rejtelmeket nein az öröm helyét arcomról csak a tükröt azt az életszínű gyöngyháztükröt kérem vissza Kántor Zsolt: Már csak a fénnyel Nincs indulat, csak lézengő igék, habzó poharak. Arc, önfeledt metaforák, búgó neonok alatt. Bepárásodik a szívembe zárt szemüveg, gyámolíts, vezess, nincs senkim kívüled. Egyre vékonyabb lapokra írok, már csak a fénnyel, minden érintés hártya és nyirok, áttűnés, vízjel. KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Színházi esték az NDK-ban
