Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
1984. december 8., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A sajtó és az irodalom Olaszországban jártamkor — jó itthoni beidegződés szerint — kerestem a napi- és hetilapokban az irodalmi oldalakat, ám hiába. Sőt, még az irodalmi lapok is inkább csak szakfolyóiratok, a vers, regény, novella szinte kizárólagos megjelenési formája: a könyv. Nálunk hagyományos jelenség az irodalom jelenléte nemcsak a heti-, de a napilapokban is. Gondoljunk csak arra a szoros kötődésre, amely íróinkat egy-egy napilaphoz fűzte, csak példaként a legnagyobbakat: Mikszáth (Szegedi Napló, Pesti Hírlap), Ady (Nagyváradi Napló, Budapesti Napló), Kosztolányi (Pesti Hírlap, Világ), Karinthy (Az Újság, Budapesti Napló). Ez a kapcsolat nemcsak anyagi biztonságot jelentett az íróknak, hanem egyben szorosabb viszonyt is a valósággal, a társadalmi-politikai élettel, másrészt bizonyos újságműfajok irodalmi szintű művelését eredményezte (tárca, karcolat, kroki, hu- moreszk stb.). Arra is van példa — Bálint György —, hogy valaki publicistaként, napilapkritikuskérit építsen irodalmi rangú életművet. A magyar irodalom és sajtó szoros kapcsolatának nyilvánvalóan mélyebb oka is volt, irodalmunk sajátos történelmi helyzetéből fakadt: olyan funkciókat is magára kellett vállalnia, amelyeket szerencsésebb nemzeteknél elvégzett a filozófia, a politika, a tudomány vagy a társadalmi intézményrendszer. Jó ez vagy rossz, gazdagodott vagy vesztett ezzel irodalmunk? —• most ne vitassuk. Az bizonyos, hogy irodalmunk primátusa ilyen értelemben megszűnt. Ezt lehet sajnálni vagy örülni neki, annyi előnnyel azonban Petrőczi Éva neve nem ismeretlen azok előtt, akik figyelemmel kísérik a legújabb magyar lírát, rendszeresen olvasnak verseket és mai költőkről szóló cikkeket. Petrőczi maga isi költő, és költészetről ír; verseit hozzák a különböző lapok, kritikáival gyakran lehet találkozni az Élet és Irodalom hasábjain. Nemrégen a rádió egyik irodalmi műsorában mutatkozott be. Második verseskötetének fülszövegében írja a költőnő: „1951. április 7-én születtem, Pécsett. A versek, a költészet már nagyon korán életem fontos része lett. Talán ezért is választottam a bölcsészpályát. ' Példaképeim, a reneszánsz költők szerény utódaként a poézis elméletét és gyakorlatát igyekszem összekötni munkám során. Tehát: költőként is szeretném észben tartani, amit a poétikai kézikönyvekből megtanultam, illetve kritikusként és közíróként is igyekszem költő maradni.. .” A küldetés — a reneszánsz költők, Dante, Petrarca hagyományait _ követve, lírikus, közélet író és emberként egyaránt költő maradni —, amelyet Petrőczi Éva vállal, a legnemesebbek közül való. Hiszen költőként, művészként élni, maradandót alkotni, épp a reneszánsz elődöket példának választani — a humanizmust, a szeretetet, az életigenlést, lényünk örökétségtelenül járt, hogy egyre kevésbé kényszerül természetétől elütő funkciókra, fejlődése öntörvényűbb lehet. A hagyományból viszont megmaradt az irodalom szorosabb kötődése, jelenléte a sajtóban. Ami szerintem feltétlenül hasznos. Mit nyer a sajtó (és ezáltal az olvasó), és mit nyer ebből az irodalom? A sajtó nyeresége nyilvánvaló: az irodalom segíti alapvető funkcióinak betöltésében. Először is: sokoldalú információt nyújtani a valóságról. Az irodalom sajátos megközelítési és feltárási módjával pontosítja, elmélyíti a valóságról alkotott képet. Másodszor: segíti — csúnya szóval — a propagandatevékenységet. Vagyis sajátos ábrázolási módszerével érzelmileg is hat az olvasóra, a teljes személyiségét mozgósítja, a meggyőzés tehát hitelesebb, tartósabb. Persze, ezzel vissza lehet élni, mint ahogy példa is van rá: az ötvenes években vezércikkszempontokat „verseltek meg” a költők (már aki), ám ez esetben a költészet elveszti hitelét — és hatását az olvasóra. Az irodalom nyeresége is könnyen belátható: a napi és heti sajtó olyan közvetítő csatornát jelent számára, amelyen keresztül eljuthat a nem könyvolvasó olvasórétegekhez is. Másrészt széles körű közlési lehetőség, mert sok tíz- vagy százezre,, példányban jut el egy időben az olvasókhoz. Hatékonysága tehát intenzív, bár kérészéletű, egy napra szóló — az újság természetéből következően; másnap eldobják. Az olvasó nyeresége természetes: olvasmányélménynyel gazdagodik. Olyan tükörbe nézhet, amely a telmeit zászlóra tűzni — és négy (!) gyereket szülni, nevelni éppen manapság — ebben a túlságosan gazdasági, műszaki központú, elgé- piesedett és fegyverektől annyira fenyegetett világunkban — bizony nem kis vállalkozás. Meg aztán nem is kimondottan „sikk” valamennyi kortárs — költő- és anyatárs — szemében. Hárfakalitka. A kötet címe, ez az összetett szó melenget és borzongat egyszerre. Míg a hárfa lágyan cseng, zenél, mint a hangszer maga, a kalitka a bezártságra, a fogságra utal, szorít. Míg a zene, a költészet hangja szabadon szárnyal, a kalitka lakójának oda a szabadsága. Hárfakajesség igényével képes felvillantani a hétköznapi esetlegességek összefüggéseit, s önmaga is kilép a partikularitásból, teljes énjével szembesül. Felmerül a kérdés: nem festek-e túl ideális képet? Lehetséges. Mindez jó irodalmat, jó újságot, értő olvasót feltételez. A cél mindenképpen ennek megközelítése kell hogy legyen. Persze, az irodalom és sajtó kapcsolatában — ez utóbbi jellegéből fakadóan — természetesen vannak bizonyos korlátok. Egyes műfajok eleve kiesnek. Hogyan férne bele egy napilapba például az eposz vagy a nagypróza? (Legfeljebb ami folytatásos regényként 3—4 oldalra tördelhető.) De figyelembe kell venni a napilappal szemben támasztott aktualitás-igényt is: furcsa lenne a júliusi kánikulában téli verset olvasni napilapban (már amelyiknek nemcsak motívumai, de a témája is téli). Számolni kell azzal is, hogy az olvasó más szándékká] nyúlt egy könyvért, mint ahogy az újság irodalmi oldalára lapoz; ez esetben kevésbé vonatkoztat el a valóságtól, saját mindennapi lététől. Ezért elvont irodalmi kísérleteknek nincs Helye napilapban, legfeljebb a kísérlet már beért, leszűrt eredményének. A cé] - természetesen teljes irodalmi keresztmetszet nyújtása kell hogy legyen, az irodalmi szerkesztő mégis válogatásra kényszerül — a napi sajtó jellegéből következően. Ez azonban az értékrendre nem vonatkozhat. Az értékrendben nem lehet alternatíva, a válogatás szempontjai csak a magyar irodalom egyetemes értékrendjére épülhetnek. Nincs litka. Ez a költőnőjé, amelyet versekből, mesékből, szeretettel és féltő gonddal épített fel, ez a kalitka azért mást is jelent. Védi, óvja lakóit a külvilágtól; otthont, biztonságot, szeretetet, ösz- szetartozást jelent. Benne a melegség — „kamillapára- léghajó”, „nagymama sütötte ánizscsillag-dísz”, régi karácsonyok és nagypapa történeteinek édes emléke, „fokhagy ma-daróc”, „bazsalikom-selyem”, „reszeltalma- tej-főzelék”, mind-mind — az összetartozást jelöli, a kötődést a természethez, a fákhoz, növényekhez, kötődést a családhoz, a legszorosabb köteléket, az édesanyáét négy gyermekéhez, a kapcsolatot az elhunyt nagyapához, Pécshez, a szülővároshoz, a Balatonhoz, a gyermekkor, régi nyarak emlékképeihez. Ami talán a legjellemzőbb és leginkább elismerésre külön „sajtóirodalom” és „nagyirodalom” — egyetlen magyar irodalom van. A mozgékonyabb napisajtó azonban egy területen megelőzheti az irodalmi fórumokat: a fiatal tehetségek indulásához az első lépcsőfok lehet. Különösen vonatkozik ez a megyei napilapokra; a vonzáskörükben élő ifjú alkotók természetes gesztussal fordulnak „újságjukhoz”, s a legtehetségesebbek nemegyszer ezen keresztül jutnak ei más irodalmi fórumokhoz. E szerep ellátásához megalapozott műhelymunka szükséges, a körülmények azonban nem mindenütt kedvezőek. Az irodalomnak nemcsak közvetítő csatornája a sajtó; mint minden viszonyban — visszahatással is számolhatunk. Hogyan szóljon bele a sajtó az irodalomba? Szkeptikusan válaszolva: sehogy (lásd ötvenes évek). Megfontoltan fogalmazva: létével — mint „megrendelő” — úgyis beleszól. E visszahatás lehetőségének pozitív tartalmát kellene kibontani. Az olvasói realitásigény ösztönözheti az írókat társadalmi valóságunk tényleges problémáival való szembenézésre, az élettől való elidegenedés leküzdésére. Mint „megrendelők” a napilapok ösztönözhetik — különösen a fiatalokat — az egyműfajúság elkerülésére, mert ez hosz- szabb távon az alkotó számára bezártságot jelent. A napilap olyan műfajokat kínál, amelyeknek nálunk irodalmi rangjuk van, ma mégis kevés író műveli őket rendszeresen. A magyar szellemi életben az irodalom és a sajtó „különös házassága” jó hagyomány, érdemes ápolni. Még jobban kellene kötni egyes írókat egyes lapokhoz, mint ahogy ez régebben természetes volt. Ennek külön- külön nyeresége — végül is közös hasznunkra válna. Angyal János méltó ebben a családias lírában, az éppen a költőnő kapaszkodása fába, növénybe, dalba és mindenbe, an-p erőt ad, hitet táplál, hogy erőt és hitet adhasson tovább. Petrőczi Éva vallása a család. Bizonyítja ezt a Szentkép, az Adventi utazás, a Régi húsvét, a Negyedszer, Így is, A cserépkályha, de tulajdonképpen valamennyi verse. Amikor nem gyermekeiről, anyaságáról vallanak sorai, akkor saját gyermekkorába tekint tenek vissza, a „dobostorta- órákat”, a nagymama által befont copfokat, a „farkasfogas fehér vászoningében vegyél föl toporzékoló kislányt” idézik, akárcsak a Nehéz megszokni... című, erőteljesen önéletrajzi ihletésű vers. A Hárfakalitkában az asz- szonysors, az anyaság, egy mai költő és mai anya bánatai, örömei csendülnek fel; minden pár soros, minden félbehagyott kézirat egy-egy zene, egy-egy dal a gőzölgő finom főzelék, két bevásárlási, a száradó pelenkák között. A meséből és költészetből szőtt, font, felépített kalitka vendégei között olykor megjelennek híres történelmi alakok, nagyasszonyok, a magyar, németalföldi vagy spanyol reneszánsz művészei, költők, festők is. Műveiről Petrőczi Éva Ars Poetica című versében azt mondja, hogy azok „ike- banák”. Valóban, otthonunkat, életünket, mindennapjainkat megszépítő, színesítő virágok, díszek; lírája pedig „reménykedő rakosgass”. Niedzielsky Katalin Petrőczi Éva: Magányfolklór A vonaton előnyomott rózsát, gyöngyvirágot, liliomot hímezgetnek az asszonyok. A kézimunkák anyagát egy láthatatlan minta szövi át: a kopott ujjak alól feltörő mákvirág, a titkon termelt háztáji álom. A szó, a vers erőt ad Petrőczi Éva családias költészetéről Vollmuth Frigyes: Szabó Pál íróasztala E. Kovács Kálmán: Mit mond egy teve-ügyben halálra ítélt költő az utolsó szó jogán ? Aki felett végső ítéletet hoztak, és már föl is vonult a kivégző osztag, néhány perc csupán még, s itt fekszik a hullám, hiszen a púp csak púp, a hullám meg hullám. Mért is merészeltem írni metaforát: „tevehátú folyó”? — Leshetem az órát s a vezénylő tisztet, mikor a jelt adja: „Pusztuljon a gazfii” — s emelkedik kardja. Villan a villanás, dörren a dörrenés, ami időm maradt, az túlontúl kevés, hogy felkészíthessen pap a másvilágra: netán a pokolba vagy a menyországba. Kegyelmet ígértek, hogyha megtagadom ... Csak inteni kéne, és nem lőnek agyon. De élhet-e költő egy hetet, egy napot, mikor visszavonta, amit rímbe adott? Villan a villanás, dörren a dörrenés, nyugtalan a város, mint a hullámverés. És riad a polgár: mi az ma, mi az ma? Mi zavarja álmom: tetű vagy miazma? Vagy úgy! A költővel a sortűz most végzett, makrancoskodóval így végez a végzet. Meg ne tévedj, ember! S kacagj a polgáron! Hisz a kivégzésem nem való, csak álom. És a versem végén ne bámulj oly sután: fölébredtem én a gyilkos sortűz után. Bulat Okudzsava: Asszonyom dicsérete Ki nem csavargó s nem is részeg, tengereken szerteszét Mind zengjétek, mind zengjétek asszonyom dicséretét. Ügy nézzetek a szemébe: ö hoz megváltó reményt, Partszegélyhez, partszegélyhez hasonlítsátok szemét. Földibbek mi földieknél, Minek Isten-mese itt? Csak mi szárnyainkra vennénk, amit másnak karja vitt. Hinni kell csak, hinni, vár rád Kék világítótorony, Köd feloszlik és te mindjárt, mindjárt ott állsz partodon. Erdődi Gábor fordítása
