Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-31 / 306. szám
o 1984. december 31., hétfő NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A naiv művészet Magyarországon Egy könyvről, mely régi hiányt pótol A naiv művészet első tudományos igényű összefoglalása Bánsz!ty Pál A naiv művészet Magyarországon című könyve. A szerző Csontváry Kosztka Tivadar szavait választotta mottóul e sajátos művészi jelenséget összefoglaló kötete elé. Eszerint: „az akadémiákon túl is van valami, amihez az embernek hozzá lehet férni". Ez a valami nem kevesebb, mint az európai kontinensen kívüli világ és annak kultúrája, a természeti népek tárgyi és szakrális művészete, a primitív művészet archaikus világlátásának újdonsága. A naiv művészet szempontjából a XIX—XX. század fordulója a felfedezések korszaka. Jelentőségre tett szert mindaz, amit addig figyelemre se méltattak a szellemi életben. Bánszky Pál szavaira utalva, a naiv művészet felfedezése utazás az őskezdetekhez és a gyermekkorba: „A válsággal terhes, a korszakváltás küszöbén álló Európa legjobbjai rádöbbentek a kontinensen kívüli világ értékeire. E felismerés egyszersmind megkérdőjelezte az antik és a reneszánsz hagyománya kizárólagosságát, felvetette az akadémikus normák tartha-. tatlanságát, és a figyelmet az egyszerű, mindennapi dolgokra is ráirányította.” Amikor már azt kezdték hinni a szellem legkiválóbb- jai, hogy mindent — vagy csaknem mindent — tudnak a világról, s mind nyomasztóbban nehezedett rájuk az európai művészet kiüresedésének érzése, egyszerre csak megjelentek a világkiállításokon, például az 1889-es párizsi világkiállításon a fekete Afrika népeinek plasztikái, a busman sziklafestmények, Óceánia primitív művészete a maga teljes pompájában a húsvétszigeti bálványszobrok, vagy éppen az indiai és jávai fafaragások. Megjelentek a távoli kultúrák. megtermékenyítve az európai művészetet. Megtermékenyítve azáltal is, hogy ráirányították a figyelmet az európai ősiségre is. amelyet oly sokáig felszín alá szorított a különben ragyogó antik és reneszánsz hagyomány, s a belőle következő világlátás. A „helyi” használati és rituális tárgyak is egyszerre élettel teltek meg, s felfedezték a gyermekkor csodálatos birodalmát, a gyermeki világlátás archaikus tisztaságát és egyértelműségét, s különös módon bölcs mélységét, amit a felnőtt oly gyakran csaknem mindenestől elfelejt. Fölragyogtak a cégérek, a szemöldökfadíszek, az edények, a népies metszetek, a naiv ritmusok, a mindennapok egyéb díszletei, pontosabban a hétköznapi tárgyi és művészi világ, amely a maga természetes egyszerűségében százados, vagy éppen ezredes életformákat, világismeretet tükröz és őriz, még akkor is, ha nem nevezi művészetnek magát. Arthur Rimbaud dicséri- őket. Paul Gaugin a föld másik felére. Tahitiba megy, Paul Klee a gyermekszobában keresi az embert, az élet értelmét és így tovább. A primitív művészet és a gyermekművészet mellett a legnagyobb termékenyítő erővel a naiv művészet felfedezése bírt a modern művészetre. A naiv művészet újkori története Henri Rousseau 1886-os kiállításával kezdődik, ami természetesen nem jelenti azt, hogy korábban nem létezett maga a naiv művészet. Mégis ez a francia vámtisztviselő volt az, aki mintegy berobbant a művészeti életbe a maga egyszerűségével, és ugyanakkor szikrázóan gazdag mesevilágával. A naiv művészet varázsa szinte megbabonázta a kor legkiválóbbjait, elsősorban az avantgarde művészeit, akik a naivak lelkes támogatóivá váltak, Apollinaire. Picasso és a többiek. A naiv művészetet nemcsak Pátizs fedezte fel, szinte futótűzként végigfutott hamarosan egész Európán nyugatról keletre. Münchentől Moszkváig, ahol elsősorban a grúz Niko Pi- roszmani „hódított”, de mások is. A naiv művészetnek ez a termékeny első szakasza (amely nemcsak a naiv művészeti kiállításokat jelenti, hiszen rendszeres gyűjtés is folyt), körülbelül az 1930-as évekig tartott, amikor is a naiv művészet termékeny kapcsolata az avantgarde-dal megszűnt, elsősorban a jobboldali ideológia mind erőszakosabb, s a naivokat „kisajátítani” kívánó törekvései miatt. Az újabb naiv hullám csak az ötvenes években kezdődött, s különböző intenzitással ugyan, de napjainkig tart. Bánszky Pál szó] arról a különbségről is, ami napjainkban a nyugati országok és a kelet-európai naiv művészek munkásságában érzékelhető. Előbbiekre elsősorban a kispolgári világítás, utóbbiakra a paraszti kultúrában gyökerező szemlélet, a földközelség a jellemző. Ez ragad meg elsősorban a csehszlovák, lengyel, a román, a jugoszláv és a magyar naivok munkásságában is, a falu világa, az ünnepek és hétköznapok időnként vaskos, időnként tündéri változatossága. Ez érthető is, hiszen a naiv művészek alkotásai, valamint a népművészeti alkotások között mindenütt sok a hasonlóság, bár a kettő nem azonos egymással. S a naiv művészetben, akárcsak a népművészetben, benne rejlik a nemzetköziség is. Bánszky Pál részletesen ír tanulmányában a naiv művészet jellemzőiről, s számunkra különösen érdekes az, amit a magyarországi naiv művészet gyökereiről, fejlődéséről, buktatóiról és újabb kori fellendüléséről ír. Mint írja, nálunk körülbelül negyedszázados késéssel történt meg a naivak felfedezése. Az első ismert emlék Mokry-Mészáros Dezső naplójába beragasztott kis tusrajz, 1905-ös dátummal. Mokry-Mészáros egyébként sikereket ért el, első kiállítása Budapesten 1910-ben volt. Gulácsy Lajos festőművész ösztönzésére 1912- ben Párizsban, 1913-ban Finnországban és Űj-Zé- landon mutatkozott be. Az autodidakta festők másik sajátos alakja Benedek Péter. Később, a húszas-harmincas években az őstehetségek helyzete ellentmondásossá vált, elsősorban a haladásellenes politikai áramlatok nálunk is jelentkező „kisajátítási”, „faji”, „nemzeti” törekvései miatt. A magyar naiv művészet második hulláma a hatvanas és a hetvenes évekre tehető, amelynek egyik állomása 1967-ben a székesfehérvári visszatekintő kiállítás volt. A következő nagy fórumot, ahol az újonnan feltűnt alkotók közösen szerepeltek a régiekkel, 1972-ben rendezték meg Budapesten Magyar naiv művészet a XX. században címmel, a Magyar Nemzeti Galériában. A Népművészet Mestere kitüntetést pedig 1970-ben adományozták először, ezt először Benedek Péter és Gyovai Pál kapta meg. Az új „naiv hullám” jelentkezését mind szakmai, mind sajtókörökben erőteljes viták kísérték, mára ezek jórészt elsimultak. Bánszky Pál igényes műve azonban e szempontból is időszerű, elsősorban azzal, hogy nagy felkészültséggel, hatalmas anyag birtokában jelöli ki a helyét e művészeti ágnak a művészeti életben, a hazai művészettörténetben. Tovább növeli a könyv értékét az is, hogy e művészeti ág csaknem teljesen ismeretlen Európa számára, ellentétben például a jugoszláv naiv művészet ismertségével. Idehaza pedig ugyancsak szegényes a vele kapcsolatos publikáció. A kötet tehát több szempontból is hiányt pótol. A könyv ezen kívül 32 naiv művész életútját ismerteti. a fekete-fehér képek egész során túl 65 gyönyörű, színes nyomatot tartalmaz, így könyvészetileg is rendkívül vonzó munka. Bánszky Pál könyvét jegyzetanyag és irodalomjegyzék egészíti ki, megkönnyítve a tájékozódást e sajátos művészeti ág tanulmányozásában. (Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1984.) Tóth Elemér Váci Mihály versei: Mindenütt otthon Otthontalan csavargó vagyok én? hiszen minden vidéken otthon érzi magát szívem. Minden határ fölött a régi kék az ég, s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem szemét. örházikók előtt, akárhol is, Apám tiszteleg; s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek leszek. És minden állomáson és mindig megérkezem, szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa int nekem. A városok hatalmas hangszerek, húrjaikon botladozva emlékeim dallamait újra tudom; harangszavuk nagy pálmaága fölém hajol, s egy ismerős pad mindenütt felém int a fák alól. Én nem tudom, már sokszor félek, vétkezem: hát nincs Anyám, szerelmem és barátom énnekem? Hogy én bárkit, bárhol és bolondul szeretek, s e földön itt idegent sosem lelek. Ha rriár kezet fogott és hallgat velem, vagy elkapja az utca-mély fölött fuldokló tekintetem, már üldögélnék órákig panasza tornya alatt, amíg fölöttem szive harangütései ingának. Mint a példabeszédben Én úgy szeretnék népem mesélő emlékezetében pár szóban megmaradni, ahogy ma a beszédben példa s bölcsesség-képpen közmondást szoktak bólogatni. öreg mondja a fiatalnak, mindenki eltűnődve hallgat: — Igen! e pár szó mily igaz! — — s egy életen át megfogadja; eszébe sem jut, nem kutatja, hogy aki a tanácsot adta, hol van, már hol van! — és ki az? Kelet felől Hatvan éve született Váci Mihály December 25-én lett volna hatvanéves Váci Mihály. Már hatvanéves? Még csak hatvanéves? Látszólag egymásnak ellentmondó kérdések tolulnak fel azokban, akik már olvasóként élték végig a hatvanas éveket, s benne a költő tüneményesen gyors beérkezését, majd 1970 tavaszán tragikus hirtelenségű, korai halálát. Érett férfikorában távozott közülünk, s most már mindörökre így marad meg emlékezetünkben: tevékeny, feladatokat halmozó, a munkát, az elvégezni valót soha félre nem söprő, közéleti emberként. Szinte érezzük még, hogy köztünk van, tegnapelőtt mintha még láttuk, hallottuk volna. De érezzük, tudjuk egyre inkább azt is, hogy arra a tegnapelőttre ma már szinte történelmi távolságból tekintünk visz- szafelé: a nyolcvanas évek derekán a hatvanas évek múltunk részévé vált. De Váci nevét felidézve egy rokonszenves, elkötelezett magatartás, nemcsak a hatvanas évek légköre jut eszünkbe, hanem versek, verssorok tucatja is. Ilyenek, hogy: „Otthontalan csavargó vagyok én? / Hiszen / minden vidéken otthon érzi magát / szívem”; „Kések között halok meg én, / a műtőasztalon”; „Mondd, kedvesem, milyen a tenger?”; „Ügy éltem, mint a százhúszat verő szív”; „Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen”; „Már összeroskadsz, — végre mondd: / mit is akarsz hát, te bolond?"; „Én úgy szeretnék népem / mesélő emlékezetében / pár szóban megmaradni, ahogy ma a beszédben / példa, s bölcsességképpen / közmondást szoktak bólogatni". Ezek a versek — Váci Mihály költészetének legjobbjai: nem hullottak át az idő könyörtelenül dolgozó rostáján. Hagyományt követő és hagyományt teremtő költészet Váci Mihályé. Lírája leginkább azt az örökséget folytatta, amelynek a huszadik században Illyés Gyula a legnagyobb mestere. A származás, az élmények rokonsága is összekötötte őket, s Illyés volt az, aki a pályán elindította a nála jelentkező költőt, akit meg-megújuló tüdőbetegsége is gátolt a korai pályakezdésben (első kötete csak 1955-ben jelent meg). Váci Mihály lírája is tárgyias-leíró jellegű. Gyakori nála az epikus részletezés. Uralkodó hangneme az elé- gikus és a patetikus. Sorsa, betegsége, lelki alkata is vonzotta az elégikussághoz, a csakazértis kivívott sikerek pedig a pátoszhoz. Sorsában nemcsak önmagát, hanem osztályának egészét szemlélte. Az egész dolgozó nép felemelkedését, napfényre jutását tartotta fontosnak, s az erről szóló híradást erősítette saját példájával is. Tárgyiassága tehát egyúttal nagymértékben személyes is. Bár szemérmes költő, aki érezhetően gátakat tör át, amikor önmagáról beszél, fontosnak tartja, hogy mégis elmondjon mindent. Költészetének és emberi magatartásának is elszakíthatatlan alkotóeleme etikussága. Jóhiszeműen és gyanútlanul fog hozzá minflt'n dolgához, de csalódások nem a dolgok megoldhatatlansága miatt érik elsősorban, hanem azért, mert számtalanszor kell tapasztalni az emberi hibákat, a tendenciává növő rosszat, a túlzott és korai kompromisszumhajlamot. Váci Mihály költészetének első állandó antológiadarabja a Kelet felöl című vers (1961). Történelmi és költői ars poetica ez a mű: a magyar nép évezredes kisemmizettségének és a győztes forradalomnak a képe a népből származó költő elkötelezettségének tudatával társul. A vers pontosan kifejezi keletkezése korát is: a sok gond után konszolidálódó magyar társadalom képe a társadalmi háttér. Váci Mihály azonban mindig együtt tudott haladni a kor változásaival. A hatvanas évek végére egyértelművé vált, hogy a szocializmus építésében újabb szákasz kezdődik, másfajta gondokkal, ellentmondásokkal. Eme korváltás felismerésének reprezentatív verse a Valami nincs sehol. A korábbi vers történelemszemlélete egyívűbb: a társadalom folyamatos előrehaladását tételezi fel. A Valami nincs sehol történelemszemlélete tükrözi a társadalom változó állapotát, s már benne van az a tudás, hogy a történelem menete nem egyívű, hibákkal, zsákutcákkal terhelt. A gondolatmenet sok-sok ismétléssel nyomatékosított kulcsszavai: valami hiányzik — újra kell kezdeni mindent. A vers nem egy pillanatnyi élethelyzet, hanem egy egész élet számvetése. Az ilyenfajta summázó számvetések vagy igazolják az életet (ilyen például Benjámin László Vérző zászlók alatt című verse), vagy elutasítják, elhibázottnak tartják (mint József Attila több kései műve). Váci Mihály versében azonban nem annyira az egyéni lét, mint inkább a történelmi helyzet teszi fel kiélezetten a kérdést. Nem egyes emberek, hanem egy egész társadalom számvetéséről van szó, méghozzá egy építő társadaloméról. Az elutasítás és az elfogadás egyaránt történelmietlen volna. A korszakváltás tudatosítja egy lezáruló történelmi szakasz eredményeit, hiányosságait, valamint a kezdődő új szakasz feladatait is. A vers első fele hatalmas felsorolás: a meg nem valósult eszmény kibontása. A fordulóponton felidé- ződik a történelmi embert hajtó küldetéshit, s mellé társul az előbbi tudás: az eszmény nem valósult meg. E felismerés után többfelé lehet elindulni. Váci Mihály nem azt mondja, hogy a küldetéshit, az „ígéret” hamis, hartem hogy a van nem azonos a céllal, s ezért kellene „újra kezdeni mindent e világon”. Nem külső kivánalom ez, hanem az embert történelmi útján továbblépésre késztető belső parancs. Olyan „hitetés”, amely emberré teszi az embert. Olyan költői végrendelet, amely szépségét és igazságát minden időben megőrzi. Vasy Géza