Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
NÉPÚJSÁG 1984, december 24., hétfő Negyven éve eltűnt emberek Hol vagy apám, hol vagy testvérem? A család naponta leül a vacsoraasztalhoz cs érzi az összetartozás melegét, biztonságát. Sokan évek, évtizedek óta vágynak erre a meghitt együttlétre, mert elszakadtak családjuktól, rokonaiktól. A két világháború, a kivándorlás a gazdasági válság idején, családokat szórt szét — szülőt szakított el gyermekétől, testvért a testvértől. A reményt, hogy újból találkozhatnak, sokan nem adják fel. Ki levélben, ki személyesen keresi fel Budapesten az Arany János utcában a Magyar Vöröskereszt keresőszolgálatát. Sokan kérnek segítséget hozzátartozójuk felkutatásához. Az irattár zsúfolásig teli: csaknem 100 ezer nyilvántartó kartont őriznek itt, a keresettek és keresők adataival. Pedig barátok, ismerősök felkutatására nem is vállalkozik a keresőszolgálat, kizárólag az eltűnt családtagok keresését vállalja. Szinte minden ország Vöröskereszt-szervezetével állandó a kapcsolatuk, francia, orosz, angol és német levelezést folytatnak. Bodorkos Józsefné, a keresőszolgálat vezetője 30 éve dolgozik itt, munkatársa Antal Józsefné pedig 27 éve. Fáradhatatlanok, mert em- berszeretők. Köszönetét sem várva, sokszor a lehetetlent is megpróbálják . . . Már az első világháborúban — Már az első világháború alatt működött a Vörös- kereszt hadifogoly-tudósító irodája, segített kapcsolatot teremteni a sebesült, fogságba esett katonákkal — kezdi a történetet egészen az elején Bodorkos Józsefné. — Majd két évtizeden át szünetelt a szolgálat, aztán a második világháborúban ismét a Vöröskereszt vállalta a humánus feladatot: a honvédek, munkaszolgálatosok aggódó szüleinek, feleségeinek kérésére igyekezett mindent megtudni a fronton harcolók sorsáról, a nyomtalanul eltűntekről, az elesettekről. A háború után nem szűnhetett meg a keresőszolgálat, sőt, változtatta, kiterjesztette tevékenységét; foglalkozott a náci koncentrációs táborokba elhurcolt százezrek közül életben maradottak felkutatásával, s mindazok keresésével, akik a béke beköszöntése után sem tértek haza. Családegyesítés, gyermek- csoportok cseréje is a szolgálat feladatai közé tartozott. A háborúban eltűntek veszteség-nyilvántartását 1948-ban átadták a Honvédelmi Minisztérium központi levéltárának. — Negyven év múltán még ma is akad olyan jelentkező, aki a háború viharától elsodort családját, testvéreit keresi? — Igen, például egyéves keresés után most az ősszel, sikerült két testvér között létrehoznunk a kapcsolatot. Megtaláltuk az Ausztráliában élő fivért. Mindketten hatvan éven felüliek, negyven esztendő telt el az életükben anélkül, hogy tudtak volna egymásról — mondja Antal Józsefné, majd így folytatja: — sajnos egyre kevesebb ebből az időből az örömteli hírünk. Legtöbb hozzátartozó már csak az eltűnt katona halálának körülményeiről kaphat tájékoztatást. Gyakran érkezik levél Lengyelországból is, azoktól, akik a háború idején Magyarországon voltak internáló táborokban. Igazolást kérnek. valószínűleg most érték el a nyugdíjas korhatárt. És ötvenhatban? — 1956-ban legalább százezer ember hagyta el az országot, távozott Nyugatra, köztük megannyi fiatal. — Igen, abban az időben a Baross utcában volt az irodánk, hosszú sor állt a bejárat előtt — emlékezik vissza Bodorkos Józsefné. — Gyerekek, feleségek, szülők, akik kiskorú gyermekük hazahozatalát kérték, vállalva minden költséget... — Belföldi keresések? — Évente sok ezer kisgyér- mek kerül állami gondozásba. s amikor felnőnek, keresni kezdik szüleiket, testvéreiket. A leányanyák között nem egy van olyan, aki elzárkózik, megtagadja gyermekét, kérésünkre sem hajlandó kapcsolatba lépni lányával, fiával, mert időközben házasságot kötött és a férj nem tud az előző évek „botlásairól”. A testvérek egymásra találásában azonban jóval nagyobb, "sikeresebb a közvetítő szerepünk. A keresésben segítenek a tanácsok, a rendőrség, az egyházak, a vöröskeresztes szervezetek, a gyermekvédő intézetek, a Családi lapban közzétett felhívások . . . — Pontosan mekkora a forgalmuk? — Évente 4500—5000 level éi'kezik hozzánk, ennél jóval több a tőlünk kimenő levél. A levelek jó része visszatérő kérelem. Tavaly 2078 új ügyünk volt, s 386-ot tekinthetünk eredményesen lezártnak. Az idén eddig 1683 új üggyel foglalkoztunk, 412 esetben pozitív eredménnyel. Ezek között például volt olyan, amikor gyermekeit felelőtlenül elhagyó apát kerestünk. Szomorú, hogy a megtalált személyek között nem egy akad, aki nem hajlandó hozzájárulni holléte felfedéséhez. Apám és az arawa táncosnő — Az év legérdekesebb esete? — Még február elején egy fiatalasszony kérte közbenjárásunkat apja felkutatásában, akivel 1961-ben szakadt meg a család kapcsolata. A férfi 1956-ban disszidált, s Üj-Zélandban telepedett le. A lány — nyomravezető bizonyítékként — Arne Fáik Ronne dán újságíró: A déli tenger hét hulláma című, Magyarországon is megjelent riportkönyvét jelölte meg. amelyben .a szerző új-zélan- di útjáról beszámolva említést tesz egy évszázadokkal ezelőtti, ősi formáját megőrző maori faluról, ahol az idegenvezető, aki egyben az arawa törzs első táncosnője. Mrs. Rata . .. meghívta összkomfortos otthonába. Ott megismerkedett a maori nő magyar férjével, aki az ötvenes évek második felében vetődött ide a déli féltekére.. . A név, egy magánhangzó eltérésével azonos a budapesti fiatalasszony családnevével. — Február 16-án adták fel a keresőlevelet az új-zé- landi Vöröskeresztnek címezve. Április 10-én megérkezett a válasz, benne az apa üzenetével, aki valóban a szigetország nagy idegen- forgalmi területén, Rotorua maori „modellfaluban” él és szeretne találkozni a lányával. ♦ De mit mond a pesti fiatalasszony? — Nem emlékezhettem apámra, mert másfél eves voltam, amikor elment. Valójában azt tervezte, hogy együtt indulunk, de én éppen súlyosan megbetegedtem, s anyám nem kockáztatta az életemet. Szüleim megegyeztek, hogy majd apám után megyünk. így gondolták akkor... Az évek teltek, változtak a körülmények, és megkoptak az érzelmek is, hiába jöttek-men- tek — öt éven át — a levelek Üj-Zéland és Magyarország között. Édesanyám újból férjhez ment, én is felnőttem, férjhez mentem, két gyermekem van. És egyszer- csak ajándékba kapom ezt a könyvet. Képzelje el, amikor ideértem a kétszázvalahá- nyadik oldalhoz és azt olvasom, hogy „Mrs. Rata idegenvezető ... az arawa törzs lánya, meggyőződése és érzelmei szerint maori, ám férje magyar . ..”, hát alig kaptam levegőt! Álmomban sem mertem gondolni, hogy apám ott él a mennydörgő, füstölgő gejzírek földjén és felesége a maori idegenforgalmi hivatal alkalmazottja. Képzelheti, milyen izgalomban éltem, míg bebizonyosodott, hogy valóban ő az apám. A nyáron eljött hozzánk. Még most is nagyon szép ember. Erős, napbarnított. A szakmájában dolgozik, autószerelő. Rengeteget mesélt az életéről, a maorikról, akikkel az ősi fedél alatt él, de házaikban megtalálható a civilizáció minden vívmánya: a szuperképernyős tévétől a mosogatógépig. Impala kocsikon száguldoznak, de történelmük elevenen él bennük, életre kel táncaikban, dalaikban, szokásaikban, szertartásaikban. Gazdag és fantasztikus világról mesélt nekem apám. Azt mondta, hogy sehol a világon nem olyan tiszta a levegő, a víz, mint a -maorik földjén. Mégis, amikor a Velenc^i-tó partján ültünk, így sóhajtott fel: — Kislányom, nem lett volna szabad idejönnöm, nagyon nehéz lesz újból nélkületek .. . Amióta visszament, hetenként két levelet kapok tőle és karácsony este, amikor felhív majd telefonon, az ő hangja lesz a legszebb ajándékom. Köszönöm ezt mindazoknak, akik segítettek megtalálnom az édesapámat. Horváth Anita GEORG! RAJCSEV: A legszebb madárfiúka Egy időben a madarak is iskolába járatták fiókáikat, miként az emberek. Nekik is megvolt a saját iskolájuk. Ott a kis madárkák megtanultak mindent, amire csak szükségük volt az életben. A fecske és a holló egymás közelében laktak, szomszédok voltak. Látta egy alkalommal a fecske, hogy a holló készül valahová. — Hová sietsz úgy, szomszédasszony? — kérdezte tőle. — Ó, hagyd el, szomszéd- asszony! — szólt aggodalmaskodva a holló. Sietek az iskolába, hogy élelmet vigyek a hollócskámnak. — Várj egy kicsit, szomszédasszony — kérlelte a fecske —, küldök veled eledelt az én kisfecskémnek is. A holló vállalta is. Hozta a fecske az elemózsiát, odaadta neki. — Hanem mondd csak, melyik is a te gyermeked? — kérdezte a holló. — Rég nem láttam, miről ismerem majd föl? — Mit se félj — válaszolt a fecske —, könnyen megismered. Nézd meg, melyik fióka a legszebb — az az enyém. Repült a holló, eltűnt a messzeségben: megérkezett az iskolába. Telt az idő, s hipp-hopp, már vissza is tért. A fecske elébe ment, megkérdezte: — Nos, hogy s mint történt, szomszédasszony? Odaadtad-e az eledelt a fiókámnak? — Jaj, szomszédasszony, nem is tudom, mit válaszoljak — mondta gondterhelten a holló. — Hallgasd csak, hogyan is esett a dolog. Megérkezem az iskolába, megetetem a hollócskámat, s megyek keresni a te csemetédet. Te ugye azt mondtad, a legszebb fiókát keressem, és annak adjam az élelmet. Néztem én, húgom,, végignéztem minden madárfiókát, de az enyémnél szebbet nem találtam. így hát neki adtam oda azt is, amit te küldtél... Kiss Benedek fordítása Negyven éve történi fl mi fiunk, az ezred fia — Magyarország felszabadításának melyik epizódját is mondjam el? Hiszen oly sok van belőlük .. . így kezdődött a beszélgetésünk Ivan Fjodorovics Kuc nyugállományú vezérőrnagy- gyal, aki az otthonában látott vendégül bennünket. A Nagy Honvédő Háború idején hadtestparancsnok volt. Jól ismerik őt Magyarországon : Hajdúszoboszló városának tiszteletbeli polgára és még ma is a Szovjet—Magyar Baráti Társaság fáradhatatlan aktivistája. — Először 1915-ben, az első világháborúban találkoztam magyarokkal. A polgár- háború idején egy nemzetközi osztag parancsnoka voltam. s ebben az osztagban sok magyar hadifogoly is együtt harcolt velünk. Aztán az 1944—1945-ös években a felszabadító harcok során magam is eljutottam Magyarországra . .. Ivan Kuc felsóhajt, arca elszomorodik: — Mit mondjak...? Nehéz idők voltak azok. Mindenütt a pusztítás nyomai, éhsége nyomorúság. Nem ilyennek képzeltem el az országot azok alapján, amiket a polgárháború egykori magyar önkénteseitől hallottam. Valamikor 1944. október elején jutottunk Debrecen alá. A város bevételére a hadtest frontvonalat alakított ki, a törzsem székhelye pedig Hajdúszoboszlón volt. A fasiszták azt remélték, hogy itt sikerül megállítaniuk a szovjet hadsereg győzelmes előrenyomulását, és mindenre elszántak voltak. Válogatott SS-hadosztályt dobtak be ellenünk. Képzelje akkoriban híresztelték el rólam. hogy átálltam hozzájuk. Röplapokat szórtak le a térségben körülbelül ezzel a szöveggel: „A 13. gárdahadosztály kozákjai! Adjátok meg magatokat, mint ahogy ezt tette hadtestparancsnokotok. Kuc is, az egész 8. hadosztályával. Életbenmaradá- sotokat garantáljuk . ..” stb. Erre a hazugságra aztán a magunk módján válaszoltunk. Amikor a hitleristák az éjszakai órákban megindultak ellenünk, a mi 8. gárdahadosztályunk oldalba támadta őket, de úgy, hogy öt napon át nem tudtak magukhoz térni. Majd úgy ahogy, összeszedték magukat, de csak azok után. hogy erősítést kaptak Budapestről. Hadtestünk két fronton folytatott hadműveleteket — Budapest irányában és Debrecen irányában. Tizennyolc napon át. Debrecent csak október 20-ra sikerült felszabadítani. Nagyon sok német harckocsi maradt a harcok színhelyén .. . De nem is erről akartam beszélni. Inkább arról, hogy napjainkban a nyugati propaganda minden eszközzel igyekszik kisebbíteni a szovjet hadsereg felszabadító küldetésének történelmi jelentőségét. Azzal rágalmaznak bennünket, hogy a szovjet katonák és tisztek állítólag „keményen” bántak a helyi lakossággal, sanyargatták az embereket. Hogy ez mennyire nem igaz, csak egy példát említek a sok közül. Nézze csak ezt a levelet. A mi fiunktól, az „ezred fiától” jött. A feladó Szűcs Gábor. Mint már említettem, a Debrecen körül harcok idején a törzsem Hajdúszoboszlón állomásozott. Hozzánk „csapódott” egy tizenöt év körüli legényke. Gábornak hívták. Talpraesett, ügyes fiú volt, és már nagyon jól összebarátkozott az én kozákjaimmal, akik etették, gondoskodtak róla. Az „ezred fiának” tekintették, de nem engedték meg, hogy részt vegyen a harcokban. Gábor ma már túl van az ötvenen és az MSZMP városi pártbizottságának titkára Hajdúszoboszlón. Tartjuk vele a kapcsolatot, és amikor személyesen is találkozunk, nem egyszer mondja: „A kásájuknak köszönhetem, hogy élek, mert éhenhalhat- tam volna abban az időben ...” Sok hasonló esetről mesélhetnének a magyarok. A szovjet parancsnokság minden felszabadított városban igyekezett megteremteni a normális életkörülményeket. megszervezni a lakosság ellátását. Kuc vezérőrnagy a háború után többször járt Magyar- országon. Az emlékeket fotóalbum őrzi. — Tudja, amikor találkozók régi barátaimmal, az egykori internacionalistákkal vagy azokkal, akikkel a háború után kötöttem barátságot. mindig nagyon boldog vagyok. És mindig elégedetten látom, milyen szépen fejlődik az ország. Mit kívánjak magyar barátaimnak és volt harcostársaimnak? Ha az egészségem engedi, feltétlenül ellátogatok Magyarországra. a felszabadulás 40. évfordulójának ünnepségeire. Addig is kérem adja át szívélyes üdvözletemet és szívből jövő jókívánságaimat. Rudolf Kobal APN—KS Karácsonyi grafikák Kondor Lajos és Durkó Gábor rajzai
