Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-03 / 259. szám

1984. november 3., szombat o Sarusi Mihály: Lipták a Szajnáról Sass Ervin: Karnyújtásnyi végtelen bolond, fiadnak Diadalosz apám vég­zete immár az ég a napnak aranyar­ca a karnyújtásnyi végtelen a tíz szárnycsapás a felhők fölé az utak nélküli óriás ország kétségvárosai- val és örömfolyóival hozsannák csá­bító hangjaival és a zuhanással a zöld tenger mélységeibe miközben Daidalosz apám bolond fiadnak ösz- szezárt szemében a napisten arany­arca zúgó fülében a hozsanna kiál­tása szétomló testében a szárnya­kat megtalált fájdalom Barcs János: Táncos és dudás Ha egyszer kitárhatnám úgy a szárnyam, hogy rám ismerhetnétek minden madárban — s együtt szállhatnánk a tisztító szelekbe, fekete árnyakból fényeket teremtve: — akkor kezdődhetne az igazi föltámadás ha együtt szállhatna a táncos és dudás. Egy életsors tanulságai Lipták Matyi mee Bótyik Erka jól összeszűrte a levet. Akkora szerelem, hogy ilyet a világ még nem látott. Per­sze az is igaz, régebben több volt az ilyen ásó-kapa meg a nagyharang. Aranylako­dalmukra készülnek, s még mindig szerelmesek. Ki lá­tott ilyet? Mondom, rég in­kább megesett. Lipták Macó* is. Minden reggel fölpattant a kerék­párjára, irány a téglagyár, Suchékhoz járt. Közelebb lett volna, a többiek így csinálták, ha Jaminában la­kik, de hát csóró ember nemcsak a gödrökön túl la­kott. Szerte a városban, fő­ként pedig a városszéli so­rokon. Minél kijjebb men­tél, annál több volt, a nád­tetős és podsztyenás tornác, s annáj kevesebb ez a ki- vagyi gazdaház. Aki tehette, hamar kivetkőzött a csabai tót házból, az úri népnek ez már nem kellett, de hát a munkásembernek megtet­te a régi is. Muskátlis, ró­zsás kis kerttel, meg hátul a veteménnyel. Lipták is efféle házba szü­letett, tán még felvidéki ősei építették. Jó volt ez neki. Bár mindig arról álmodott, hogy ha felnő, családja lesz, kiköltözik Jaminába, ott építkezik, vagy benősül prisztavoknak ' valamelyik ottani házba, de hát nem szövőlány lett a szerelme! S nem Jaminából, hanem a Kanális-szőlőkből járt ide dolgozni, a Szajnára, a pa­mutszövőbe. Egy ilyen útke- resztben akadtak össze, hogy annyiszor találkoztak, odáig fajult a dolog, hogy Macó köszöngetni kezdett: Dobró ránó, galambom, és a végén Erka sem ellenkezett. Nem lett abból sehová se költözés, ott maradtak az apjánál. Volt hátul egy fé­szer, jói átalakították, s nem beköltöztek! Házra ház. csa­ládra család, kicsi csomó na­gyot kíván, ök örültek, hogy összekerültek, valahogy majd csak boldogulnak. S akkor már itt volt a demok­rácia. Lipták ma is a téglagyár­ban dolgozik. Lipták néni meg a Pamutban, olyan szép házat építették! Cseréptető- set. Nem nagy, de nekik elég, a gyerekek már eme­letes házba mehetnek, men­nek is, ki erre, ki arra. az egyik bányász lett, a másik kohász, a lányok itthon ma­radtak, mind a ketten. Meg­maradtak a szakmában, az egyik a Kötöttben, a másik meg Pamutéknál dolgozik. Milyen jó volt látni őket egymás ellen játszani a ké­zilabdameccsen! Az volt a szép idő. Liptákék magukra marad­tak. Már a Villanytelep se a régi, hol van már az az idő, amikor idejárt a fél vá­ros! Itt pancsolt a környék népe, folyt a Körösbe a me­leg víz, a gyerekek már márciusban belemásztak, s októberig ki se lehetett őket szedni. Az egyik majdnem belefulladt, lebukott, s úgy beszorult a fűzfák gyökerei közé, hogy a vizet alig _ le­hetett kirázni belőle. Szóval óvatosnak kellett lenni. Az első kirándulásuk is ide vezetett. Végre nem kell dolgozni, istentisztelet után kisiethetnek a Villanytelep­re, be a vízbe, kifeküdni a partra, az a rengeteg ember! Kész Balaton, a mai fiatalok inkább oda járnak. Persze, mert nem olyan már a Kö­rös vize se. Csak ők, csak ők nem vál­toztak? A csuda tudja, hogy van ez. Minél jobban tel­tek az évek, annál jobban szerették egymást. A tég­lagyár meg a pamutszövő nem afféle szépségcsináló hely, meg a gyerekek, meg a házi munka, szóval a Szaj­nán, meg a többi hasonló helyen hamar ráncos lesz az ember. Ráncos? Nem is ez a pontos kifejezés. Inkább egyszerűen megszakadnak a melótól, így hatvan körül fonnyadt vénasszony, meg hajlott kis öreg az ember. Persze, ha nem dolgoznak ennyit, másképp alakul, meg ha van idejük fodrász­hoz járni, kozmetikushoz, vagy ha sűrűbben mennek templomba, biztos másképp néznek ki. Meg ha az asz- szony, Erka, nem szül hatot, kettőt mindjárt a temetőnek, s ha Macó belesüpped abba a sártengerbe, amely ma is kísért, ha az ember nem akar nagyon talpra állni. Hogy szeretheti egymást két ilyen fáradt ember? Nem fáradtak ők, csak úgy néz­nek ki. Matyi egyszer majd­nem úgy maradt, a dereka derékban lehajlott, mint a félig nyitott bicska, s az or­vosok kínlódhattak, míg va­lamennyire kiegyenesedett. Bírja még a munkát, hogy­ne bírná, bírnia kell. Nem hagyja ő magát lerokkanta- ni! Nem olyan ember ő, nem ezt tanulta. Ezek a gyere­kek biztos leszázalékoltat- nák magukat, ha így járnak, de hát Liptákot nem olyan fából faragták. Nem lopja ő az állam pénzét, azt a hátra­levő egy-két évet még vé­gigdolgozza. Hogy keveseb­bet keres? Hát istenem, a fő, hogy szeressük egymást. Nevetséges. Mit lehet sze­retni egy ilyen aszott, vén banyán? Nem banya az, druszám, alig múlt ötvenöt. Tudod, milyen tüzes lány volt ez? A platánokat kér­dezd, ha szépen kéred, el­mondják. Erka még az MNDSZ-ben is dolgozott, de azt azért nem lehet mondani, hogy nagy MNDSZ-asszony lett volna. Csak éppen járt néha oda is, mert öntudatos mun­kásasszony volt. Egyszer majdnem párttag lett. Hogy én? Hát én nem értem rá gyűlésre járni. Persze, az asszony se, azért nem lett igazi MNDSZ-asszony. Na, csak te ne pofázz, az oroszoknak köszönhetjük. Ha azok nem jönnek, megnéz­hetnénk most magunkat. Nézd, nálunk is micsoda gépek dolgoznak, szinte em­ber se kell hozzá, nem kell annyit cipekedni. Hogy ez a cserép a fenének se kell? Majd úgy fordítják, hogy kapós legyen, majd kijavít­ják a mérnökök. A világ előrehalad, látod, én se rok­kantam volna bele. Lipták sose cirógatta a Bótyik lányt, inkább kiabált vele. Már megint nincs pén­zed, hogy az anyád! Hát neked semmi se elég? A doszt is kevés? Estére azért mindig elcsöndesedett, s ha végre nyugovóra tértek, a gyerekek alig tudtak aludni. Amíg aprók voltak, nem volt semmi baj, de ahogy kinyílt a csipájuk, már vi­gyázni kellett. Egy szobában hatan! Jó szoba volt az. Mi épí­tettük, itt neveltünk föl benneteket, s már innen tesszük le a csontot. Ha el­adjátok, kocsit vehettek. Lám csak, mire nem jó az öreg. Ezeknek már semmi se jó. A kis Erkának is mi nem jutott eszébe. Válik. Gyereke sincs, de már válik. Még szerencse, hogy van már hat unokám, azt az isten se ve­szi el tőlünk. Bújj ide, kicsikém, bújj a takaróm alá. ölelj meg, me­legítsd föl a csontjaimat, olyan jó veled. Csak az a takonypóc rendesebb urat választott volna. Kicsikém, azt mondja, hogy kicsikém, hát nem kü­lönös? Ki érti ezeket az öre­geket? Azt hiszik, hogy ők örökre szeretnek. Nem hi­szik, hogy másképp is lehet. Tán ezért olyanok a gye­rekeik is. Mind annyira sze­releméhes, imádják a gye­rekeket, az a kis taknyos is újra férjhez akar menni, mert neki egész focicsapat kéne. Látod, valamit azért örököltek tőlünk. Te tudod a legjobban, hogy a másik­kal nem lehet játszani. Em­lékszel, mi hogy játszot­tunk? Szívből,' mindörökre, kincsem. Nem mondja, ta­lán gondolja. Esetleg, ha tó­tul mondhatná. Lipták szépen tud beszél­ni, sose káromkodik. A Bó­tyik lány ezt kedvelte ben­ne, hogy nem olyan csúnya a szája. Mondja, de nem olyan vastagon. Sokra ugyan nem vitte, se brigádvezető, se villa a Szajna-parton, de hát épp ezt szerette benne, hogy nem tolakszik. Törek­szik, szépen akar élni, de vele, értük. Teremtő atyám, hogy ez mennyit dolgozott! Csak a fiúk ne mentek vol­na olyan messzire. Nem akartak a téglagyárba men­ni. Hát jó, ne menjetek oda, mehettek volna máshová is! De nekik áz ipar kellett, pénz, rengeteg pénz! Bá­nya, vasgyár! Háj az aztán Csabán nem volt, Rákosi jól megcsinálta. Kicsikém, mit lehet itt tenni, erről Rákosi nem te­het. Hogy épített, volna Csa­bára vasgyárat, ha egyszer itt kenderföldek meg agyag­bányák voltak. Ha most lennénk fiatalok, a gyereke­ink itthon maradnának, lá­tod, hogy fejlődik a város. Azt mondják, lassan nyolc­vanezer. Ne simogass. Mert újab­ban Lipták az utcán is hoz­zábújik a Bótyik lányhoz. Már nem restelli, mint fér­fikorában. Legényként is csak sötétben mert hozzá­bújni, nehogy kibeszéljék az ő kicsikéjét. Most bolondult meg, hatvanévesen, vagyis hogy nemsokára hatvan, s mehet nyugdíjba. Vénem­ber, s most kezdi az utcán is. Ne bomolj, szokta mon­dogatni az ő Erkájának. A Szajna, a Szajna. . . Nézd, a körgáton túl már ott a konzervgyár, kész ipar­telep, azt mondják, össze­épül Békéssel, a zsilip hogy eltörpül, pedig régen hogy kiemelkedett, szinte ez volt a környék legmagasabb he­lye, most meg lassan eltű­nik, észrevétlenné válik, már itt se nagyon fürödnek, in­nen is bejárnak az Árpád fürdőbe, meleg víz már csak ott van, hát... Lassan a Szajna is elköltözik, be a városba, ki a lakótelepre, néhányan a Szajna-partra, a Deák utcai villanegyedbe, ez már az új csabai Szajna. Ha egyikük hamarabb hal meg, a másik mindjárt utá­namegy. Hogyha szomszédok azt mondhassák, nem úgy van az, te ökör, el ne hidd, nem szerelem az oka: ha­lálra rémült, amikor meg­látta maga mellett a halott urát. Hajnalban, mikor már ébredni kell. Bótyik mama is így járt. Vajon az a kis taknyos? . . . Hatvanhárom vers, három ciklusban. Egy emberi élet foglalata ez a kötet, ajándék a munkástól, a költőtől. „Sugaramból ingyen adok néked kis puha boglyát, csak hidd el szavamat s életemnek küszöbét Te át­lépheted”. Én hitelt adok Barcs János szavainak. Köl­tői világának küszöbét át­lépve azt is elhiszem, hogy a versteremtés pillanataiban próbatétel elé állítja önma­gát. A Somogyból jött Barcs János mint kőműves és mint költő is, egyaránt meg­bízható anyagból építkezik. Cselekvő ember, aki élet­erejét, szívósságát az elindí­tó közösségnek köszönheti. Tízgyermekes Somogy me­gyei család elsőszülött gyer­meke. Barcson ismerkedik meg a más tarlójából élő emberek sorsával, s jut el vakolókanállal a kézben az ország nagy építkezéseire, hogy az állványok magasá­ból is megpillanthassa a földre hajló eget. Valóságba ágyazott ver­seiben így válhatott hiteles­sé az irodalom és a munka összefonódása. „Állványok oltárán hallok egy lágy hangot. Koponyám csönd­jében ' zenélő harangot”. Érdemes odafigyelni Barcs János verseire — szorongá­saira —, mellyel ugyan megmarad megszokott köl­tői koordinátái között, de ezen belül tud lángolni, vi­askodni a szavakkal, a ha­lállal, a holddal, a csillagok­kal. Mozgalmas életében szün­telenül tenni akar valamit az emberi túlélés lehetőségé­ért, mert — mint vallja —: ,,Hallgatni nagy bűn". A helytállás, a szülőföld iránt érzett szeretet, az emberi ér­tékek tisztelete erősíti, ne­mesíti költői hangját. Barcs János költészete, valóságirodalom. „Járókelők megcsodálják kőműves ke­zem munkáját: s igaz­gyönggyel homlokomon mindig más házát fala­zom”. Verseit akkor is a munka, a környezetábrázo­lás hitelessége fémjelzi, mi­kor költői teljesítménye nem tud egészen kiteljesedni. Né­hány — a kötetben találha­tó — rövidebb verse, mint például: Hiány, Háború, Fa­gyöngyök, a tömörség és lí­rai képek szép találkozása Ebben a második köteté­ben, a „Földre hajló égben" már az összegzésre való tö­rekvés jelei is megmutatkoz­nak. „Szeretnék hű maradni magamhoz, azt se bánom már ' ha kénkövet szülnek a gyökerek". Barcs János költészetében hitet és bizo­nyosságot talált önmaga szá­mára, melyet most, mint életsorsának tanulságait nyújtja át az olvasó kezébe. A kötetet Meiszter Kál­mán grafikái gazdagítják. Verasztó Antal Arcok közelről Minya Mária — Az első önálló kiállítá­som Békésen volt, és most ismét szülővárosomban állít­hattam ki. Kicsit jelképes is számomra ez a hazatérés — mondja Minya Mária kera­mikusművész. Egy kis fővárosi cukrász­dában beszélgetünk. Talán jobb lett volna megszokott környezetében, a műtermé­ben találkozni, de éppen köl­tözés után van, Kovács Mar­git hajdani műhelyéhez sike­rült hozzájutnia. így csak fényképek, kiállítási kataló­gusok és művészeti folyóira­tok méltató cikkei idézik az alkotásokat. És természetesen a művész emlékezése. — Egy kitűnő pedagógus­nak, Szentesi Emíliának kö­szönhetem, hogy feltárultak előttem a formák és színek szépségei. Békésen, az általá­nos iskola felső tagozatán volt a tanárom, s ő irányí­tott művészeti középiskolá­ba. Szegeden még grafikus­ként indultam, de hamar be- leszerelmesedtem az agyag­ba, és átkértem magam a keramikusokhoz. Hódmező­vásárhelyen a majolika gyár­ban töltött nyári gyakorlato­kon ízleltem meg a tervek megvalósulásának örömét, s kötődöm azóta is a gépek, az üzemi fegyelem realista vi­lágához. 1970-ben végeztem az Iparművészeti Főiskolán, s attól az időtől dolgozom je­lenlegi munkahelyemen, a Gránit Csiszolószerszám- és Kőedénygyárban. — E hosszú nevű vállalat­nál milyen feladatai, lehető­ségei vannak az alkotómű­vésznek? — Sose voltam ábrándokat kergető, élettől elrugaszkodó ember. És mert a munkahe­lyemen is hűséges típus va­gyok, az eltelt évek során sikerült jól megismernünk egymást a műszaki kollégák­kal. Meggyőződésem, hogy a mindennapi élet kontrollja nélkül a legszebbnek tűnő művészi terv is habos álmo­dozás marad. Alkalmazkod­ni kell a valósághoz, a soros feladatokhoz, és máris mér­hető a munka eredménye. — Mire legbüszkébb az elmúlt másfél évtized ter­méséből? — Nem tudnék kiemelni egy-egy alkotást, inkább an­nak örülök, hogy mindig tudtam dolgozni. Amikor Gyulán, a Várfürdő előcsar­nokának díszítésére kaptam megbízást, a hely hangula­tához illő kompozíciót ter­veztem. Más dolog óvodát, más kórházat díszíteni. Sze­retnék összhangot teremteni a tárgyak hasznossága és esztétikai értéke között, méghozzá úgy, hogy gazda­ságosan lehessen gyártani őket. — Gyakran jár haza Bé­késbe? — Személyes kötődésem is legtöbbször valamilyen fel­adathoz kapcsolódik. Most például Mezőberényben ké­szítek egy OTP-házhoz bur­kolatot. Legutóbb az Oros­házi Baromfifeldolgozó Vál­lalat által hirdetett pályáza­ton nyertem első díjat, s így a jövőben a különleges mi­nőségű libamájak kerámia­tégelyekben kerülnek piacra. Jó dolog tudni, hogy mun­kám is része a gyár ered­ményeinek. Ezek a legszebb kötődések, általuk tudok leg­jobban kapcsolódni az útba indító szülőföldhöz. Andódy Tibor Minya Mária: Gyulai Várfürdő, falburkolat Barcs János: Földre hajló ég

Next

/
Thumbnails
Contents