Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
1984. november 3., szombat o Sarusi Mihály: Lipták a Szajnáról Sass Ervin: Karnyújtásnyi végtelen bolond, fiadnak Diadalosz apám végzete immár az ég a napnak aranyarca a karnyújtásnyi végtelen a tíz szárnycsapás a felhők fölé az utak nélküli óriás ország kétségvárosai- val és örömfolyóival hozsannák csábító hangjaival és a zuhanással a zöld tenger mélységeibe miközben Daidalosz apám bolond fiadnak ösz- szezárt szemében a napisten aranyarca zúgó fülében a hozsanna kiáltása szétomló testében a szárnyakat megtalált fájdalom Barcs János: Táncos és dudás Ha egyszer kitárhatnám úgy a szárnyam, hogy rám ismerhetnétek minden madárban — s együtt szállhatnánk a tisztító szelekbe, fekete árnyakból fényeket teremtve: — akkor kezdődhetne az igazi föltámadás ha együtt szállhatna a táncos és dudás. Egy életsors tanulságai Lipták Matyi mee Bótyik Erka jól összeszűrte a levet. Akkora szerelem, hogy ilyet a világ még nem látott. Persze az is igaz, régebben több volt az ilyen ásó-kapa meg a nagyharang. Aranylakodalmukra készülnek, s még mindig szerelmesek. Ki látott ilyet? Mondom, rég inkább megesett. Lipták Macó* is. Minden reggel fölpattant a kerékpárjára, irány a téglagyár, Suchékhoz járt. Közelebb lett volna, a többiek így csinálták, ha Jaminában lakik, de hát csóró ember nemcsak a gödrökön túl lakott. Szerte a városban, főként pedig a városszéli sorokon. Minél kijjebb mentél, annál több volt, a nádtetős és podsztyenás tornác, s annáj kevesebb ez a ki- vagyi gazdaház. Aki tehette, hamar kivetkőzött a csabai tót házból, az úri népnek ez már nem kellett, de hát a munkásembernek megtette a régi is. Muskátlis, rózsás kis kerttel, meg hátul a veteménnyel. Lipták is efféle házba született, tán még felvidéki ősei építették. Jó volt ez neki. Bár mindig arról álmodott, hogy ha felnő, családja lesz, kiköltözik Jaminába, ott építkezik, vagy benősül prisztavoknak ' valamelyik ottani házba, de hát nem szövőlány lett a szerelme! S nem Jaminából, hanem a Kanális-szőlőkből járt ide dolgozni, a Szajnára, a pamutszövőbe. Egy ilyen útke- resztben akadtak össze, hogy annyiszor találkoztak, odáig fajult a dolog, hogy Macó köszöngetni kezdett: Dobró ránó, galambom, és a végén Erka sem ellenkezett. Nem lett abból sehová se költözés, ott maradtak az apjánál. Volt hátul egy fészer, jói átalakították, s nem beköltöztek! Házra ház. családra család, kicsi csomó nagyot kíván, ök örültek, hogy összekerültek, valahogy majd csak boldogulnak. S akkor már itt volt a demokrácia. Lipták ma is a téglagyárban dolgozik. Lipták néni meg a Pamutban, olyan szép házat építették! Cseréptető- set. Nem nagy, de nekik elég, a gyerekek már emeletes házba mehetnek, mennek is, ki erre, ki arra. az egyik bányász lett, a másik kohász, a lányok itthon maradtak, mind a ketten. Megmaradtak a szakmában, az egyik a Kötöttben, a másik meg Pamutéknál dolgozik. Milyen jó volt látni őket egymás ellen játszani a kézilabdameccsen! Az volt a szép idő. Liptákék magukra maradtak. Már a Villanytelep se a régi, hol van már az az idő, amikor idejárt a fél város! Itt pancsolt a környék népe, folyt a Körösbe a meleg víz, a gyerekek már márciusban belemásztak, s októberig ki se lehetett őket szedni. Az egyik majdnem belefulladt, lebukott, s úgy beszorult a fűzfák gyökerei közé, hogy a vizet alig _ lehetett kirázni belőle. Szóval óvatosnak kellett lenni. Az első kirándulásuk is ide vezetett. Végre nem kell dolgozni, istentisztelet után kisiethetnek a Villanytelepre, be a vízbe, kifeküdni a partra, az a rengeteg ember! Kész Balaton, a mai fiatalok inkább oda járnak. Persze, mert nem olyan már a Körös vize se. Csak ők, csak ők nem változtak? A csuda tudja, hogy van ez. Minél jobban teltek az évek, annál jobban szerették egymást. A téglagyár meg a pamutszövő nem afféle szépségcsináló hely, meg a gyerekek, meg a házi munka, szóval a Szajnán, meg a többi hasonló helyen hamar ráncos lesz az ember. Ráncos? Nem is ez a pontos kifejezés. Inkább egyszerűen megszakadnak a melótól, így hatvan körül fonnyadt vénasszony, meg hajlott kis öreg az ember. Persze, ha nem dolgoznak ennyit, másképp alakul, meg ha van idejük fodrászhoz járni, kozmetikushoz, vagy ha sűrűbben mennek templomba, biztos másképp néznek ki. Meg ha az asz- szony, Erka, nem szül hatot, kettőt mindjárt a temetőnek, s ha Macó belesüpped abba a sártengerbe, amely ma is kísért, ha az ember nem akar nagyon talpra állni. Hogy szeretheti egymást két ilyen fáradt ember? Nem fáradtak ők, csak úgy néznek ki. Matyi egyszer majdnem úgy maradt, a dereka derékban lehajlott, mint a félig nyitott bicska, s az orvosok kínlódhattak, míg valamennyire kiegyenesedett. Bírja még a munkát, hogyne bírná, bírnia kell. Nem hagyja ő magát lerokkanta- ni! Nem olyan ember ő, nem ezt tanulta. Ezek a gyerekek biztos leszázalékoltat- nák magukat, ha így járnak, de hát Liptákot nem olyan fából faragták. Nem lopja ő az állam pénzét, azt a hátralevő egy-két évet még végigdolgozza. Hogy kevesebbet keres? Hát istenem, a fő, hogy szeressük egymást. Nevetséges. Mit lehet szeretni egy ilyen aszott, vén banyán? Nem banya az, druszám, alig múlt ötvenöt. Tudod, milyen tüzes lány volt ez? A platánokat kérdezd, ha szépen kéred, elmondják. Erka még az MNDSZ-ben is dolgozott, de azt azért nem lehet mondani, hogy nagy MNDSZ-asszony lett volna. Csak éppen járt néha oda is, mert öntudatos munkásasszony volt. Egyszer majdnem párttag lett. Hogy én? Hát én nem értem rá gyűlésre járni. Persze, az asszony se, azért nem lett igazi MNDSZ-asszony. Na, csak te ne pofázz, az oroszoknak köszönhetjük. Ha azok nem jönnek, megnézhetnénk most magunkat. Nézd, nálunk is micsoda gépek dolgoznak, szinte ember se kell hozzá, nem kell annyit cipekedni. Hogy ez a cserép a fenének se kell? Majd úgy fordítják, hogy kapós legyen, majd kijavítják a mérnökök. A világ előrehalad, látod, én se rokkantam volna bele. Lipták sose cirógatta a Bótyik lányt, inkább kiabált vele. Már megint nincs pénzed, hogy az anyád! Hát neked semmi se elég? A doszt is kevés? Estére azért mindig elcsöndesedett, s ha végre nyugovóra tértek, a gyerekek alig tudtak aludni. Amíg aprók voltak, nem volt semmi baj, de ahogy kinyílt a csipájuk, már vigyázni kellett. Egy szobában hatan! Jó szoba volt az. Mi építettük, itt neveltünk föl benneteket, s már innen tesszük le a csontot. Ha eladjátok, kocsit vehettek. Lám csak, mire nem jó az öreg. Ezeknek már semmi se jó. A kis Erkának is mi nem jutott eszébe. Válik. Gyereke sincs, de már válik. Még szerencse, hogy van már hat unokám, azt az isten se veszi el tőlünk. Bújj ide, kicsikém, bújj a takaróm alá. ölelj meg, melegítsd föl a csontjaimat, olyan jó veled. Csak az a takonypóc rendesebb urat választott volna. Kicsikém, azt mondja, hogy kicsikém, hát nem különös? Ki érti ezeket az öregeket? Azt hiszik, hogy ők örökre szeretnek. Nem hiszik, hogy másképp is lehet. Tán ezért olyanok a gyerekeik is. Mind annyira szereleméhes, imádják a gyerekeket, az a kis taknyos is újra férjhez akar menni, mert neki egész focicsapat kéne. Látod, valamit azért örököltek tőlünk. Te tudod a legjobban, hogy a másikkal nem lehet játszani. Emlékszel, mi hogy játszottunk? Szívből,' mindörökre, kincsem. Nem mondja, talán gondolja. Esetleg, ha tótul mondhatná. Lipták szépen tud beszélni, sose káromkodik. A Bótyik lány ezt kedvelte benne, hogy nem olyan csúnya a szája. Mondja, de nem olyan vastagon. Sokra ugyan nem vitte, se brigádvezető, se villa a Szajna-parton, de hát épp ezt szerette benne, hogy nem tolakszik. Törekszik, szépen akar élni, de vele, értük. Teremtő atyám, hogy ez mennyit dolgozott! Csak a fiúk ne mentek volna olyan messzire. Nem akartak a téglagyárba menni. Hát jó, ne menjetek oda, mehettek volna máshová is! De nekik áz ipar kellett, pénz, rengeteg pénz! Bánya, vasgyár! Háj az aztán Csabán nem volt, Rákosi jól megcsinálta. Kicsikém, mit lehet itt tenni, erről Rákosi nem tehet. Hogy épített, volna Csabára vasgyárat, ha egyszer itt kenderföldek meg agyagbányák voltak. Ha most lennénk fiatalok, a gyerekeink itthon maradnának, látod, hogy fejlődik a város. Azt mondják, lassan nyolcvanezer. Ne simogass. Mert újabban Lipták az utcán is hozzábújik a Bótyik lányhoz. Már nem restelli, mint férfikorában. Legényként is csak sötétben mert hozzábújni, nehogy kibeszéljék az ő kicsikéjét. Most bolondult meg, hatvanévesen, vagyis hogy nemsokára hatvan, s mehet nyugdíjba. Vénember, s most kezdi az utcán is. Ne bomolj, szokta mondogatni az ő Erkájának. A Szajna, a Szajna. . . Nézd, a körgáton túl már ott a konzervgyár, kész ipartelep, azt mondják, összeépül Békéssel, a zsilip hogy eltörpül, pedig régen hogy kiemelkedett, szinte ez volt a környék legmagasabb helye, most meg lassan eltűnik, észrevétlenné válik, már itt se nagyon fürödnek, innen is bejárnak az Árpád fürdőbe, meleg víz már csak ott van, hát... Lassan a Szajna is elköltözik, be a városba, ki a lakótelepre, néhányan a Szajna-partra, a Deák utcai villanegyedbe, ez már az új csabai Szajna. Ha egyikük hamarabb hal meg, a másik mindjárt utánamegy. Hogyha szomszédok azt mondhassák, nem úgy van az, te ökör, el ne hidd, nem szerelem az oka: halálra rémült, amikor meglátta maga mellett a halott urát. Hajnalban, mikor már ébredni kell. Bótyik mama is így járt. Vajon az a kis taknyos? . . . Hatvanhárom vers, három ciklusban. Egy emberi élet foglalata ez a kötet, ajándék a munkástól, a költőtől. „Sugaramból ingyen adok néked kis puha boglyát, csak hidd el szavamat s életemnek küszöbét Te átlépheted”. Én hitelt adok Barcs János szavainak. Költői világának küszöbét átlépve azt is elhiszem, hogy a versteremtés pillanataiban próbatétel elé állítja önmagát. A Somogyból jött Barcs János mint kőműves és mint költő is, egyaránt megbízható anyagból építkezik. Cselekvő ember, aki életerejét, szívósságát az elindító közösségnek köszönheti. Tízgyermekes Somogy megyei család elsőszülött gyermeke. Barcson ismerkedik meg a más tarlójából élő emberek sorsával, s jut el vakolókanállal a kézben az ország nagy építkezéseire, hogy az állványok magasából is megpillanthassa a földre hajló eget. Valóságba ágyazott verseiben így válhatott hitelessé az irodalom és a munka összefonódása. „Állványok oltárán hallok egy lágy hangot. Koponyám csöndjében ' zenélő harangot”. Érdemes odafigyelni Barcs János verseire — szorongásaira —, mellyel ugyan megmarad megszokott költői koordinátái között, de ezen belül tud lángolni, viaskodni a szavakkal, a halállal, a holddal, a csillagokkal. Mozgalmas életében szüntelenül tenni akar valamit az emberi túlélés lehetőségéért, mert — mint vallja —: ,,Hallgatni nagy bűn". A helytállás, a szülőföld iránt érzett szeretet, az emberi értékek tisztelete erősíti, nemesíti költői hangját. Barcs János költészete, valóságirodalom. „Járókelők megcsodálják kőműves kezem munkáját: s igazgyönggyel homlokomon mindig más házát falazom”. Verseit akkor is a munka, a környezetábrázolás hitelessége fémjelzi, mikor költői teljesítménye nem tud egészen kiteljesedni. Néhány — a kötetben található — rövidebb verse, mint például: Hiány, Háború, Fagyöngyök, a tömörség és lírai képek szép találkozása Ebben a második kötetében, a „Földre hajló égben" már az összegzésre való törekvés jelei is megmutatkoznak. „Szeretnék hű maradni magamhoz, azt se bánom már ' ha kénkövet szülnek a gyökerek". Barcs János költészetében hitet és bizonyosságot talált önmaga számára, melyet most, mint életsorsának tanulságait nyújtja át az olvasó kezébe. A kötetet Meiszter Kálmán grafikái gazdagítják. Verasztó Antal Arcok közelről Minya Mária — Az első önálló kiállításom Békésen volt, és most ismét szülővárosomban állíthattam ki. Kicsit jelképes is számomra ez a hazatérés — mondja Minya Mária keramikusművész. Egy kis fővárosi cukrászdában beszélgetünk. Talán jobb lett volna megszokott környezetében, a műtermében találkozni, de éppen költözés után van, Kovács Margit hajdani műhelyéhez sikerült hozzájutnia. így csak fényképek, kiállítási katalógusok és művészeti folyóiratok méltató cikkei idézik az alkotásokat. És természetesen a művész emlékezése. — Egy kitűnő pedagógusnak, Szentesi Emíliának köszönhetem, hogy feltárultak előttem a formák és színek szépségei. Békésen, az általános iskola felső tagozatán volt a tanárom, s ő irányított művészeti középiskolába. Szegeden még grafikusként indultam, de hamar be- leszerelmesedtem az agyagba, és átkértem magam a keramikusokhoz. Hódmezővásárhelyen a majolika gyárban töltött nyári gyakorlatokon ízleltem meg a tervek megvalósulásának örömét, s kötődöm azóta is a gépek, az üzemi fegyelem realista világához. 1970-ben végeztem az Iparművészeti Főiskolán, s attól az időtől dolgozom jelenlegi munkahelyemen, a Gránit Csiszolószerszám- és Kőedénygyárban. — E hosszú nevű vállalatnál milyen feladatai, lehetőségei vannak az alkotóművésznek? — Sose voltam ábrándokat kergető, élettől elrugaszkodó ember. És mert a munkahelyemen is hűséges típus vagyok, az eltelt évek során sikerült jól megismernünk egymást a műszaki kollégákkal. Meggyőződésem, hogy a mindennapi élet kontrollja nélkül a legszebbnek tűnő művészi terv is habos álmodozás marad. Alkalmazkodni kell a valósághoz, a soros feladatokhoz, és máris mérhető a munka eredménye. — Mire legbüszkébb az elmúlt másfél évtized terméséből? — Nem tudnék kiemelni egy-egy alkotást, inkább annak örülök, hogy mindig tudtam dolgozni. Amikor Gyulán, a Várfürdő előcsarnokának díszítésére kaptam megbízást, a hely hangulatához illő kompozíciót terveztem. Más dolog óvodát, más kórházat díszíteni. Szeretnék összhangot teremteni a tárgyak hasznossága és esztétikai értéke között, méghozzá úgy, hogy gazdaságosan lehessen gyártani őket. — Gyakran jár haza Békésbe? — Személyes kötődésem is legtöbbször valamilyen feladathoz kapcsolódik. Most például Mezőberényben készítek egy OTP-házhoz burkolatot. Legutóbb az Orosházi Baromfifeldolgozó Vállalat által hirdetett pályázaton nyertem első díjat, s így a jövőben a különleges minőségű libamájak kerámiatégelyekben kerülnek piacra. Jó dolog tudni, hogy munkám is része a gyár eredményeinek. Ezek a legszebb kötődések, általuk tudok legjobban kapcsolódni az útba indító szülőföldhöz. Andódy Tibor Minya Mária: Gyulai Várfürdő, falburkolat Barcs János: Földre hajló ég