Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
1984. november 3., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Berlini beszélgetés Volker Braunnal Az irodalom szerepéről és felelősségéről mai világunkban , Ha a Német Demokratikus Köztársaság legjelentősebb, világirodalmi rangra is érdemes irodalmát három költővel. íróval kell jellemezni, akkor ez a három név mindenképp a következő: Franz Fühman, Stephan Hermlin és Volker Braun. Fühmann júliusi halála óta túlzás nélkül állítható: Volker Braun a második legnagyobb költő ma az NDK-ban; műveit a többi német nyelvű irodalmak is a kiemelkedők között tartják számon. Braun 1939-ben született Drezdában. ahol a második világháború az egyik leggyalázatosabb pusztítást vitte végbe, melynek nyomaiból a mai város is őriz — elrettentésnek. Az NDK-val, a szocialista német állammal együtt nőtt fel az a költőgeneráció, amelyhez Braun is tartozik, ennek a társadalomnak kiemelkedő lírikus szószólója, indulásától kezdve. De több társadalom- kritikai darabot is írt, számottevőek esszéi, amelyekben az irodalom lényegét, a költő, író korunkban, társadalmunkban ' betölthető helyét, szerepét, felelősségét tárgyalja költői-tárgyilagos szinten. Magyarul eddig a Hans Kast kötetlen élete című elbeszélésgyűjteménye az egyetlen önálló kötete, 1978- ban jelent meg az Európa Kiadónál. Versei megtalálhatók Az ünnep eszményképei, Mai NDK-költők című. 1975-ben szintén az Európa gondozásában megjelent, illetve a Mai német líra (Európa, 1966.). és az Auróra. Nemzetközi Lírai Antológiában (Magvető, 1967.). Ám ezek a kötetek elég régi verseket tartalmaznak; az induló, lázadozó, gyakran túl harsány költőt mutatják be. Szerencse, hogy a Nagyvilág és az Utunk folyóirat, ha nem is túl gyakran, de 1970—81 között hoz frissebb költeményeket is, így közelebb segíti az érdeklődőket a mai Braunhoz. Szerepel négy verse Hajnal Gábor Oj kalandozások című fordításkötetében is (1980). Lírai műve azonban már megérett volna egy önálló magyar válogatásra. Külön veszteség még a magyar olvasónak. hogy a Brecht-szellem- ben íródott, sajátosan német, filozofikus, morális, de a mai kor kérdéseit feszegető, így nemcsak hazájában érdekes darabjai (Die Kipper, Hinze und Kunze, Tinka és a jelenleg több NDK-beli színpadon is játszott Nagy béke), valamint az átfogó brauni esszéirodalom teljesen ismeretlen marad a németül nem tudók számára, A híres, nagy emberek általában elérhetetlenek. És ez érthető. Annál nagyobb volt az öröm, hogy Volker Braun egyből szívesen beleegyezett a beszélgetésbe, rögtön sikerült az időpontban is megállapodni. A tenger. Rostock felől érkezve az autópályán Pankow az első városrész jobbra. amit Berlinből érintünk. Egy-két kereszteződés, máris megvan az utca. majd a házszám is. Feltűnően szép, a századfordulóra tehető saroképület. Igazi magas emeletek, végre a névtábla. Volker Braun ajtót nyit, s már nyoma sincs se izgalomnak, se a lépcsőmászás okozta fáradtságnak. Kellemes, halk szava, a képekről jól ismert szemüveges arca megnyugtató. Hatalmas szobák, két- szárnyas sötétbarna ajtók, díszes mennyezet. A magas ablakok előtt nem lógnak függönyök, a parkettán nincsenek szőnyegek; a szoba, ahol beszélgetünk, mégis meleg, otthonos. A kilátás, a fény, a rend, az egyszerű, fehér vászon ülőgarnitúra, a lemezek, a grafikák. a könyvek teszik azzá. — Braun úr, ön, mint lírikus, dráma- és esszéíró egyaránt kimagaslót alkotott. S minden művét elsősorban az erőteljes szociális kötődés, a politikus elkötelezettség jellemzi. Többször írt és nyilatkozott az aktív, a társadalmi változásokat nemcsak leíró, hanem azokat együtt formáló irodalomról, a politiká partnereként fellépő művészetről. Miben látja az irodalom szerepét itt az NDK-ban, és egyáltalán ma, ebben a túlságosan műszaki-gazdasági központú és fegyverektől fenyegetett világban? — Ügy érzem, két nagyon fontos feladata van az irodalomnak. Miután az újságok többnyire csak a szépről tudósítanak, ezek alapján úgy tűnik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a társadalmi viszonyok körül, mintha mindenki mindennel tisztában lenne. Ezért az igazi művészetnek, ahogyan Brechtnél is látható, a legalapvetőbb társadalmi körülményeket kell reálisan elemeznie. A hivatalos közvélemény gyakran tele van még hamis elképzelésekkel. Itt van óriási szükség az irodalomra, ez az egyik nagy küldetése, hogy formálja, alakítsa, helyes irányba segítse a meggyőződést, a tudatot. A másik pedig: ebből a jelenlegi. így még nem elfogadható, teljes elégedettségre semmi okot nem adó életünk tapasztalatából merítve az irodalomnak kell a reményt táplálni, hogy társadalmi körülményeink még tovább változtathatók és változtatandók, jobbítandók. Ez ma az irodalom dolga, nem pedig az, amit oly gyakran hangoztatnak, hogy a művészet a szépet, az örömöt, az elégedettséget sugallja. De hát csak derűből nem állhat a művészet! Az élet sem csak ábból áll. — Fontos önnek művei fogadtatása? Figyelemmel kíséri-e, hogyan hatnak könyvei a közönségre, illetve hogyan értékeli munkáit az irodalomtudomány és a kritika? — Tudom, hogy kell az irodalom. Az emberek keresik a könyveket; alig jelenik meg valami új a könyvesboltokban, máris elkapkodják. Nyugodtan mondhatom, nagyobb érdeklődés kíséri a mai irodalmat nálunk, mint az NSZK-ban. Éppen azért keresik az irodalmat — ahogy beszélgetésünk elején is mondtam —, mert a jó irodalom éppen arról ír. amiről egyébként semmi más nem ír. így aztán az a tudat, hogy szükség van a munkámra, végig kíséri az egész írás folyamatát. És ez nagyon jó dolog! Ugyanakkor persze nem minden kerül egyből nyilvánosság elé... Vannak témák, amelyek megbeszélése csak későbbi időkre tehető. Mindezt egybevetve, bizony, az alkotással sokszor együtt jár az idegeskedés, a lehan- goltság is. Ami az irodalomtudományt és a kritikát illeti, nekem nagyon fontos az együttműködés. A tudománynak óriási előnye, hogy — míg tárgya, maga az irodalom csupán felvillantja az élet mozzanatait, ellentmondásait. hogy íme, ez van —. addig a tudománynak magával a valósággal is szembe kell néznie; nem térhet ki előle, hogy a valóságot megismerje. Az írás maga ' nekem mindig a műfajokkal való elméleti foglalkozást is jelenti. Szóval a közönséggel, az irodalomtudománynyal és a kritikával való együttműködés számomra nyilvánvaló, magától értetődő. Meg aztán ma egészen másképp kell már írni. S mindkét félnek alapvető feltétel, kiindulási pont az elméleti, filozófiai tudás, a politikai tájékozottság, a tapasztalat. És az ilyen közös munkából mindkét fél profitál. (Persze, mindig vannak szerzők is, tudósok is. akik csak kételkednek, kívülről szemlélődnek, félnek nyilatkozni, állást foglalni, akiknek semmi sem jó. Az 5 bajuk . ..) — 1981 telén a nemzeti díjas Stephan Hermlin kezdeményezésére mindkét német államból, az egész világból a legjelentősebb német írók, költők, tudósok gyűltek össze Berlinben, hogy felemeljék szavukat a leszerelésért, a békéért. 1983 augusztusában a német írók közös békefelhívást adtak ki, amelyben figyelmeztettek a növekvő nukleáris veszélyre, sürgették a mielőbbi teljes leszerelést. A berlini találkozó a béke előmozdítására nagy visszhangra talált Európán kívül is. Ezekről az eseményekről tudósított a Magyar Televízió, a magyar sajtó is. Berlinben ön is megdöbbentő előadást tartott az emberiség legfontosabb kérdéséről, a békéről. Többek közt hangsúlyozta: ,,A béke, amelyet most meg kell őriznünk, tulajdonképpen félelmetes dolog, mert fegyverekkel van körülvéve. Ez a tény bennünket szakadatlan erőfeszítésekre kényszerít, hogy minden oldalról páncélokkal védelmezzük. Olyan erőfeszítésekre is, amelyeknél esetleg éppen a szocializmus legnemesebb céljai merülhetnek feledésbe. A béke, ez a monstrum, valamennyi erőnket felemészti. Minden érdeket és szempontot alá kell rendelni az egyetlen célnak, hogy megtartsuk ezt a békét’’. Hogyan látja ma, Braun úr, a világbéke ügyét? Hogyan beszélne ma erről a témáról? — Én ma is — úgy hiszem —, pontosan ugyanúgy beszélnék, ahogy akkor tettem. Itt éldegélünk a magunk kis békéjében, ahol nem lőnek ugyan, de fegyverkeznek! A szó, „béke”, nagyon összetett fogalom; ha úgy tetszik, akár korlátozott értékű, mindaddig, amíg nincs teljes leszerelés. És ez a helyzet éppen az igazi szocializmust késlelteti. Ez a fajta béke csak a két világrendszer közötti konfrontációt szilárdítja. A mai világhelyzet — a Rea- gan-adminisztráció, és még sorolhatnám a példákat — élesebb, mint a két-három évvel ezelőtti volt. Ma szinte hajlik az ember a megállapításra: ha úgy fegyverkeznek és úgy érvelnek (hiszen Reagan programja egyértelmű antikommunizmus), akkor itt nálunk is érthető, elfogadható, hogy nekünk is fegyverkeznünk kell. Egyszerűen lehetetlen, hogy mi Simái Mihály: Veronika kendőjére a lét lebegtetése egyébként egyszerű hiszen mi ketten együtt voltunk s vagyunk a Mű mint két szélét a sebnek mely sisteregve nő egymásig összehegeszt / s szétroncsol az idő úszó lebegő tárgyak mintha egy űrhajón örülsz a súlytalanságnak táncolsz az ujjamon sorsolhat újra sorsot mind kinek sorsa van — micsoda kaland — mondod s fölszállsz velünk lecsonkolt deres sámsonhajam ne lépjünk a fegyverkezés terén, hogy kihúzzuk magunkat a versenyből. Örült távlatok . . . Ugyanúgy beszélnék most is, igen. De ma valamivel tanácstalanabb vagyok .. . — Mint újdonságról hallottam a Der Frieden (A béke) című verséről. Vagy inkább szöveg? Ahogyan a legfiatalabb lírikusok gyakran elhatárolják magukat a hagyományos lírától, ami legtöbbször valami emelkedett, patetikus dolog a szemükben, hangsúlyozni kívánják ezzel is hétköznapiságukat, aktualitásukat. . . — Vers, vers, mindenképp versnek nevezném. Más szerkezet, újszerű, ellentmondásosabb. még szabadabb, nyitottabb. Lehet, hogy mégis nehezebb. Bár író-olvasó találkozókon azt tapasztalom, hogy az ilyen versek inkább célhoz érnek, inkább eljuthat a hallgatóhoz, az olvasóhoz. Az ember mindig másképp ír. Az utóbbi időben például szeretek szatírákat írni. Egy kötetem készen is áll a kiadónál . . . Egyébként vers, vagy nem vers, az szerintem csak később válik el . . — A magyar irodalomban a líra mindig is meghatározó műfaj volt. A legnagyobb költők munkássága összeforrt a társadalmi haladásért vívott harccal, lírájuk igazán maradandó lett. Ma viszont gyakran hallani a panaszt, hogy kevés igazán jelentős lírai alkotás születik, és kisebb a költészet iránti érdeklődés, igény, önnek mi erről a véleménye? Nem félti a mai német lírát? — A legtöbben inkább prózát, drámát olvasnak, nem verseket. Ez igaz. De ami a kiadásokat illeti, nálunk is, az NSZK-ban is, egyből elfogynak a verseskötetek a boltokból. Tehát mégiscsak olvassák a verseket. Azt hiszem, a líra körül nálunk nincs baj. A költészetnek óriásiak a lehetőségei : tömörítés, képszerűség, burkolt kifejezés; és a német nyelv minderre nagyon alkalmas. Meg aztán a líra szinte kínálkozik a mai világhelyzet okozta feszültségek, a személyiség szétszórtságának tükrözésére. Mindezt képekben transzformálni, az ellentmondásokat ösz- szecsápatni, ehhez a dialektika nélkülözhetetlen. A magam nevében beszélek, de biztosan tudom, így vélekedne több költő. Kari Mickel és Peter Grosse is. A lényég: ma a líra nálunk semmiképp sem veszített állásaiból, jelentőségéből. S még nem is beszéltünk a költők kísérletező kedvéről... A nagy líra — szerintem legalábbis — két dologból tevődhet össze: a magas érzelmi. művészi színvonalból, és az elkötelezett tartalomból— ahogyan ezt a legnagyobb magyar költők is tanúsítják. — A hetvenes évek NDK irodalmának kiemelkedő fejezete az esszéirodalom, amelyben a legjelentősebb költők és írók elméleti cikkekben, tanulmányokban fejtik ki, mit jelent számukra az írás, hogyan látják az író helyét, szerepét és jelentőségét a mai társadalomban. Fühmann, Hermlin, Christa Wolf és sok más kortársával együtt önnek is megjelent egy esszékötete Es genügt nicht die einfache Wahrheit (Nem elég az egyszerű igazság) címmel. Braun úr, önnek mit jelent az esszé? — Keményebben írok. mint korábban. Elméleti dolgokat szatirikus formában. írtam például egy szatírát arról, hogy miért szükséges a fegyverkezés. Büch- ner-esszémet az NSZK-ban kiadott Büchner-évkönyv tartalmazza, jövő év elején a Sinn und Form folyóiratunk hoz egy Rimbaud-tanulmá- nyomat. Az 1975-ben megjelent esszékötetem óta elég sok hasonló írásom van. folyóiratoknak, előadásokra készítettem ezeket. Az olvasók igénylik. az irodalomtudomány és a kritika is támogatja az elméleti munkáimat. Az esszé azért áll különösen közel hozzám, mert — mint világos. tárgyilagos okfejtés — a magyarázat, a vita legélesebb formája, s így nagyszerűen kínálkozik a szatirikus-filozofikus írásmódra. A Dí- derot-féle esszére gondolok elsősorban. Ehhez különösen vonzódom. Az esszé, mint műfaj nagyon érdekel. Elméleti értekezést tesz lehetővé szatirikus formában. És a mai olvasók sokkal okosabbak; átlátnak a dolgokon. Nem tanítani, nem kioktatni kell őket, hanem bevonni a közös gondolkodásba. Egyszóval a megfelelő, az illetékes partnert, társat kell látni az olvasóban, és az őt megillető közeledéssel fogadni. — Elhatároztam, nem élek vissza a szívességével, rövid lesz a beszélgetés, de ilyen érdekes témáknál észrevétlenül rohan az idő. Utolsó kérdésem: min dolgozik jelenleg? — Anekdotákat írok. És a Nibelung-monda anyagából dolgozom egy darabon, amit a Berliner Ensemble tavasszal készül bemutatni. Niedzielsky Katalin Minya Mária: Diszkót a Skálában