Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
NÉPÚJSÁG 1984. november 3., szombat o Mai szlovák grafika Színházi élet Békéscsabán a felszabadulás utáni években A Magyar Nemzeti Galériában kiállítás nyílt Mai szlovák grafika címmel. A szlovák grafika, mint a képzőművészet autonóm műfaja, a század húszas éveiben született meg. Keletkezése és fejlődése összekapcsolódik a szlovák képzőművészeti kultúra megalapítóinak, Ludovit Fulla, Mikulás Galanda és Koloman Sokol nevével. A húszas években azonban nemcsak e sajátos művészeti ág született meg, hanem a tudatos osztálybeállítottságú, szociális irányzatú művészet is, és ezen belül éppen a grafika élenjáró helyet ért el. Itt lehet keresni azt a kiinduló pontot, amely az előfeltétele volt a később — egy magasabb fejlődéstörténeti fokozatban — létrejövő, sz.ocialista realista művészetnek. A- szlovákiai alkotói mozgalmakban, a háború előtti képzőművészeti erjedésben a vezető egyéniségek, a már említett Fulla, Galanda és Sokol játszottak döntő szerepet. A következő nemzedék határozott egyénisége volt Julius Szabó, akinek munkái a mostani kiállításon is láthatók. Eszmei-alkotói érdeklődésének középpontjában az ember állt, a maga munkájával és küzdelmeivel, az emberiségért és az emberi méltóságért, a békéért, a háború ellen, s általában az erőszak ellen folytatott harcával. A szlovák grafika további fejlődésére serkentőleg hatottak az ún. második világ- háborús . nemzedék tagjai is, mindenekelőtt Vincent Hloznik és Orest Dubay. A képzőművészet történetébe a háborús kataklizma zaklatott éveiben léptek be, s ez; nem csekély mértékben befolyásolta akkori és későbbi alkotásaikat is. A kedvezőtlen történelmi összefüggések legmélyebb hatását Hloznik munkásságában lehet tetten érni, főként a határozottan agresszív jellegű grafikai sorozatokban. Ezekben burkoltan jelen van a fasizmus és háború ellen vívott harc képzőművészeti tolmácsolása. Általánosságban itt fogalmazódik meg az igazságosság és a jóság konfliktusa a kegyetlenséggel és az erőszakkal szemben. A szlovák grafikusok fiatal nemzedéke az utóbbi időben jelentékenyen kitágította a fiatal művészeti ág horizontját, és viszonylag új fejlődési problémakört juttatott szóhoz. Jóllehet a jelenkori ' keresések szervesen csatlakoznak a lényegében a húszas évektől számított előző képzőművészeti fejlődéshez, azzal párhuzamosan sok újító és kísérletező kezdeményezést is hoznak. A szlovák grafikára jellemző pate- tikus kifejezésmód és a lényeges hányadot képviselő szónokias és elbeszélő jelleg átadja helyét a polgáribb felfogásmódnak. Az exprész- szivitást — jobban mint bármikor azelőtt — a líraiság és költöiesség ellensúlyozza és jobban érvényre jut a ra- cionális-konstruktív gondolkodás (Alojz KÍimo, Tamara Klimová, Tamara Kolen- ciková, Milos Urbásek és mások). A háborús események befejezése után viszonylag gyorsan rendeződött az élet Békéscsabán. A felszabadulást követő napokban kinyitottak az üzletek, megkezdődött a tanítás az iskolákban, ismét tartottak mozielőadásokat. A színházi élet folytatására ugyan még néhány hónapig várni kellett, azonban 1945. július 26-án, Beleznay Ervin társulatának bemutatkozásával erre is sor került. — Az egy hónapig tartó előadássorozatban mindössze 8 mű szerepelt, s ezek nem tükröztek különösebb műfaji vagy eszméi változást, jórészt az elmúlt években népszerű operettek és színművek kerültek színre. Mindössze egyetlen olyan esemény történt a színi évad so- • rán, amely a megváltozott társadalmi és politikai helyzethez igazodott. Az új kenyér ünnepségének szervező bizottsága közreműködésre kérte fel a társulatot. Az együttes elvállalta a szereplést és alig 24 óra alatt betanulta Darvas József: Szakadék című drámáját. A bemutató nagyszerű sikert hozott és nagyban hozzájárult az ünnepség színvonalának emeléséhez. A következő 3 szezonban (9145—1948) Radó László társulata játszott a békéscsabai színházban. Ezeknek az éveknek színészeti eseményei híven tükrözték a mindennapi élet politikai, gazdasági és ideológiai problémáit, jelenségeit. így mindjárt az elíő évad kezdetén az infláció, a gyenge látogatottság nehezítette meg a jól szervezett társulattal rendelkező, színvonalas előadásokat tartó igazgató helyzetét. A Magyar Kommunista Párt helyi vezetősége munkáselőadások szervezésével kívánt hozzájárulni az együttes megsegítéséhez. Ezekre a bemutatókra a szakszervezeteknél és a pártok irodáiban 50 százalékos kedvezménnyel vásárolhattak jegyet a tagok. Az első előadás (1945. október 2.. Bródy: A tanítónő) előtt Such János, az MKP városi titkárságának tagja — többek között — így méltatta a kezdeményezés jelentőségét: ..Ennek az előadásnak kettős jelentősége van. Az egyik: a" 'dolgozó' rétegek és a művész kapcsolatainak elmélyítése; a másik: kezdő lépést tenni a munkásság irodalmi ízlésének kifejlesztése terén.” Az akciónak — sajnos — folytatása nem volt. pedig a hosszú, több mint 8 hónapost!) évad érre még számos lehetőséget kínált. Az egyes előadásokról, a színészi alakításokról, sajnos, alig tudunk valamit, ugyanis a papírhiány miatt mindössze hetenként kétszer, akkor is 4 oldalon megjelenő békéscsabai újság jóformán csak a színházi műsort közölte. A következő évad ismét sikeres, telt házas előadásokkal indult, közrejátszott ebben az inflációt felváltó pénzügyi stabilizálódás is —, azonban néhány hét múltán már a „szokásos” részvétlenség kísérte a bemutatókat. Emellett a tartós hideg időjárás, a gyakori áramszünet is sújtotta az igazgatót, s többször maradt el előadás, mivel annyi bevétel sem volt, amennyi az ügyeletes tűzoltó és rendőr díját fedezte volna. Ekkor a városi hatóság anyagi támogatással, míg a szakszervezetek egy nagyszabású akció megszervezésével siettek Radó László támogatására. Ennek keretében Békéscsaba 16 000 szervezett munkása vállalta heti 50 fillér befizetését, s ezzel egy kulturális'színházi alap létesítését. A befizető minden alkalommal egy szelvényt kapott, s 4 szelvényt lehetett átváltani az ilyen célú előadások egyikére szóló színházjegyre. A kedvezményt a munkás hozzátartozója is igénybe vehette. A munkáselőadások műsorát a szakmaközi bizottság és a színház vezetősége közösen állapította meg. Az országban elsőként létrejött Dolgozók Színháza 1947. január 22-én tartotta megnyitó előadását. Az ünnepi esten megjelent dr. Staud. Géza. a Színészek Szakszervezetének országos főtitkára is, aki beszédében a következőket mondotta: ..Itt Békéscsabán úgy érzem, hogy a közönség és a színház egymásra talált. Békéscsaba munkássága az első az országban, amely a szakszervezeteken keresztül bekapcsolódott a színház életébe és megtalálta a módját kulturális igényeinek kielégítésére.”Így Radó igazgató anyagi helyzete egy csapásra rendeződött. s azzal is kifejezésre kívánta juttatni háláját, hogy neves művészeket szerződtetett békéscsabai fellépésre. Simor Erzsi, Bulla Elma, Tu- ray Ida, Rózsahegyi Kálmán, Neményi Lili, Latabár Kálmán vendégszereplése élményt jelentett a színházlátogatóknak, kasszasikert az igazgatónak. A következő, 1947/48-as évad viszont komoly változást, valóságos frontáttörést eredményezett. A műsorban a szokványos operettek mellett már szép számban szerepeltek klasszikus drámák is. így több alkalommal nagy közönségsikert aratott a Hamlet és Az ember tragédiája. „Telt ház előtt harmadszor került előadásra Madách halhatatlan remekműve, megcáfolva azt az állítást, hogy a tömegeket csak a könnyű fajsúlyú darabok érdeklik. A közönség legnagyobb része munkásokból került ki, akik feszült csöndben, nagy megértéssel hallgatták végig a jó előadást” — írta a Viharsarok című helyi lap tudósítója. Az érdeklődést tapasztalva az MKP békéscsabai szervezete újabb kultúrakci- ót indított, melynek keretében megállapodott a színház vezetőségével abban, hogy q dolgozók részére kedvezményes áron előadássorozatot tartanak a magyar és világ- irodalom legkiválóbb műveiből. Ennek keretében azután sor került — többek között — a Bánk bán, a Dandin György, A fösvény, a Két úr szolgája bemutatására. A felszabadulás óta eltelt időszak legeredményesebb színházi szezonja egyben Radó László társulatának búcsúzását jelentette, ugyanis 1948 júniusában nyilvánosságra hozták a Közoktatás- ügyi Minisztérium, a Színészek Szakszervezete és a Művészeti Tanács által elkészített és elfogadott új szín- igazgatói beosztást. Eszerint Békéscsaba a másodrendű színikerületek közé került és igazgatója Homokay Pál lett. Az új társulat közel 7 hónapig tartó évadja (1948 49) minden vonatkozásban előrelépést mutatott. Homokay igazgató igényességét bizonyította, hogy már mintegy fele-fele arányban szerepeltek társulata műsorában operettek, illetőleg prózai művek, köztük szép számban szovjet darabok is. — Dicséretes módon különböző akciókkal is igyekezett minél több nézőt biztosítani. — így „Színészek a dolgozókért” elnevezéssel szombat délutánonként egy-egy gyár vagy üzem dolgozói részére kedvezményes áron előadásokat tartott; megrendezte a szovjet kultúra hónapját; a gyermekek és szülők körében egyaránt nagy népszerűségnek örvendő ifjúsági és gyermekbemutatókat szervezett. Az érdeklődés, a látogatottság is kedvező volt, azonban folytatásra mégsem került sor, mivel 1949 nyarán a. színházakat is államosították, így a magántársulatok feloszlottak és a tagokat állami színházak szerződtették. Figyelemre méltó kultúrpolitikai kezdeményezése volt ezenek az éveknek az ún. Gördülő Opera. Az Állami Operaház művészeiből alakított együttes a műfaj népszerű alkotásaival járta az ország városait. Békéscsabán 1947—1949 között 7 alkalommal szerepeltek, minden esetben zsúfolt nézőtér előtt. A felszabadulás utáni fél évtized színházi eseményei többé-kevésbé megfeleltek az országos vidéki színvonalnak és a várakozásnak. A kezdeti pénzügyi problémákat viszonylag hamar sikerült kiküszöbölni, mintahogyan elég hamar kialakult a békeévekre jellemző színházi légkör is. Minden évben szerepelt színtársulat Békéscsabán, és bár a műsorpolitika csak lassú javulásról tanúskodott, az ötödik év már határozott eredményeket hozott e téren is. A megváltozott időknek megfelelően az állam is hozzájárult a nép kultúrájának emeléséhez, amikor többször is biztosította az Állami Operaház békéscsabai fellépését. Az öt év tehát szép eredményeket hozott színházi kultúránk fejlődésében és ami különösen jelentős volt, hogy a dolgozók legszélesebb rétegei is megismerhették a magyar és világirodalom legszebb drámai műveit, a dallamos bperetteket, sőt most már egyre több operát is. A megkezdett úton való továbbhaladást, mind a műsor, mind pedig a kivitelezés terén még magasabb színvonalat várhattak a békéscsabai színházlátogatók az elkövetkező szezonoktól, hiszen az állami színházak társulatai minden vonatkozásban sokkal előnyösebb helyzetbe kerültek, mint a magántársulatok voltak. Dr. Papp János Békéscsaba, Szegfű utca 21. Takaros, kertes ház Erzsébethelyen, vagyis Jami- nában. Itt él Iga István, a Békés megyei Állami Építőipari Vállalat nyugdíjas párttitkára. Az utcán a virágok frissen öntö- zöttek, mérnöki pontossággal nyírott a pázsit, szemet gyönyörködtető bő termésével a szőlőlugas. A kellemes őszi napsütésben érlelődnek a dús fürtök. — Tessék — tolja közelebb a tálcát, miközben kezét és arcát nézem. Mozdulatai kimértek, arca mélyen barázdált. — Nagyszalontán, a Tisza-birtokon születtem, apám is ott, az úgynevezett Atyási pusztán volt béres.. Szüleimnek, különösen apámnak, aki sem írni, sem olvasni nem tudott, az volt a kívánsága: két fiából különb embert neveljen, mint amilyen ő volt. Két dolgot kötött ki velünk szemben. Az egyik, hogy járjuk ki az iskolát, majd tanuljunk szakmát, legyünk iparos emberek. Kőműves szerettem volna lenni, de a mester, amikor meglátott, csak annyit mondott anyámnak: „Erzsi, a maga fia olyan vézna, hogy nem bírja a téglát, a maltert. Adja inkább szabónak vagy suszternak.” Először elszegődtem szabóinasnak. Aztán egy hét múlva „eladtak” suszterinasnak: három évre szerződtettek. Közben anyám meghalt. Ekkor a mester, aki nagyon emberséges volt, ma is sok szeretettel gondolok rá, magához vett, fiaként nevelt. Megtanított a szakmára, zsebpénzzel is ellátott, majd nála dolgoztam segédként egészen 1939-ig. Ekkor sorozásra hívtak — s mint valami regényt, meséli azt az időszakot. Karácsony és újév között egy magyar nemzetiségű barátjával,'aki a román hadsereg katonája volt, Dénesmajor- nál átszökött Magyarországra. — Kemény hideg volt, mindent vastagon borított a hó. Azokban az esztendőkben sokan jöttünk át Magyarországra, mint erdélyi menekültek. A közeli gátőrnél megmelegedtünk. ettünk, miközben vártuk a magyar határőröket. Amint megérkeztek, barátom átadta nekik a pizsamába rejtett, a katonaságtól lopott pisztolyát, majd Gyulaváriba, onnan Gyulára, ezt követően Debrecenbe kerültem. A kihallgatások sora után Losoncra, az internáló táborba vittek. A politikával nem voltam tisztában, azt viszont tudtam: van szegény és gazdag ember. — A kémény- és kazánépítő vállalatnál segédmunkásként helyezkedtem el, majd fél év múlva a Chinoinba mentem dolgozni, ami akkor hadiüzem volt. Közben kitanultam a gyógyszervegyészeti szakmát. — Elérkeztünk 1944 novemberéhez. Besorozták, majd munkaszolgálatosként, mivel nem volt magyar állampolgár, nyugatra vitték. Három hét múlva megszökött, visz- sza Rákospalotára. A fiatalokat ekkor már innen is elhurcolták, s a rokonok, ismerősök rábeszélésére a zűrzavaros helyzetben jobbnak látta visszamenni alakulatához. Röviddel ezután, pontosan 1945 január első hetében vonattal Ausztriába vitték őket. — Szerelvényünket légitámadás érte. Ekkor ismét „leléptem”. Hamarosan amerikai fogságba kerültem. 1945. szeptember 18-án a szétbombázott Rákospalotára mentem. majd továbbindultam Sarkadra, ahol rokonok éltek. „Hazatérve” a cipős szakmában helyezkedett el. Mivel jól focizott, hamar befogadták, rövid idő alatt a legnépszerűbb focisták közé tartozott. Az MSE színeiben rúgta a gólokat. Erről a korabeli sajtó is tanúskodik. Ebben az időszakban az ifjúsági mozgalmon keresztül bekapcsolódott a munkásmozgalomba. 1948-ban párttag lett, majd közben elvégezte a SZOT-isko- lát és az anyagkönyvelői tanfolyamot. Három esztendővel később az ÁÉV segédmunkásaként dolgozott tovább. Iga István életében ez az időszak újabb fejezetet nyit. Szervezett munkásként, pártmunkásként biciklivel járja a megyei építkezéseket. Agitál, érvel, lelkesít. Az ellenforradalom után az ÁÉV ideiglenes pártszervezete intéző bizottságának elnöke. — A párt létrehozása, megerősítése volt ennek az időszaknak a legfontosabb feladata. Nem volt könnyű időszak ... A tagfelvételek és a tagfelülvizsgálatok nagyon komoly munkát jelentettek. Mindezt tettem munka mellett, anyagkönyvelőként dolgoztam a vállalati pártszervezet vezetőségi tagjaként. Párt- és tömegszervezéssel foglalkoztam egészen 1966-ig, amikor is az ÁÉV pártbizottságának függetlenített titkárává választottak — s máris ennek az időszaknak első összecsapását idézi. Két nézet volt. Az egyik szerint nem kell fejleszteni, míg a másik táborba azok tartoztak — közöttük Iga István is —, akik a fejlesztés mellett törtek lándzsát. Ö ekkor így érvelt: „A megyében az építési beruházásokat csak mi végezhetjük, s ha a feladatoknak meg akarunk felelni, fejlesztenünk kell.” — Mi győztünk — jegyzi meg csendesen, majd sorolja azokat a létesítményeket, melyek az ezt követő időszak után megvalósultak. Iga István 1980. április 1-től nyugdíjas. Életének hatvannégy éve, a megpróbáltatások haját bederesítették. — Ha még egyszer szakmát kellene választani, akkor is az építőipart választanám. Ez a szakma, hivatás szerintem különb bármelyiknél: ezer év múlva is látszik az építőmunkások keze nyoma. Iga István munkásságát sok magas kitüntetéssel ismerték el, többek között kétszer vehette át a Haza Szolgálatáért, kétszer az Építőipar Kiváló Dolgozója kitüntetést, s megkapta a Munka Érdemrend ezüst, majd arany fokozata elismerést is. Szekeres András Fotó: Fazekas László Életutak Suszterinasból pártmunkás Ivan Schurmann: Csikók
