Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-25 / 277. szám

1984. november 25., vasárnap

o

Cukrászdamozaik

Kép nincs. Merthogy cukrászda sincs. Van étterem, bisztró, presszó, kocsma, fal* ponálló. Cukrászsütemény akad majd mindegyikben, aztán van néhány ABC-ben is, emellett vannak fagyizók. csak épp a cukrászda hiányzik.

Mondják, ha valamit nem ismerünk, az nem is hiányozhat. S miután Csabán évtizedek óta nincs cukrászda, így igazán keveseknek hiányozhat.* Igaz, ma már az idősebbek emlékezéseire ritkán mondjuk, hogy ugyan mit nosztalgiázik, jó nekünk így, ez egy másik világ. Ma már a nosztalgia divat és életmód és státuszszimbólum. Ezért is, távol álljon főiem a nosztalgiázás, de ettől még tény, hogy hiányzik valami, amit a cukrászda képviselt.

A megyeszékhely város- központjának rendezési tervében a Tanácsköztársaság útja és a Mednyánszki utca találkozásánál egy cukrászda kapott helyet. (Azt a szerepet töltené be a városban, amit a Virág cukrászda Szegeden.) A tanács minden más kereskedelmi vállalat igényét elutasította, mert ez az utolsó hely a városközpontban, ahol (bontás nélkül) megépíthető egy ilyen exkluzív teraszos cukrászda.

— Valaha hat cukrászda volt Békéscsabán — kezdi ismerősöm. — A Lédig, az Oszadszky, a Lipták, a Virág és a Bencsik cukrászdák közül három a belvárosban, kettő viszonylag közel a belvároshoz, egy cukrászda pedig kint volt Jaminában. A süteményeket természetesen helyben készítették: krémest, orosz krémest, indiánért, képviselő- fánkot, tortákat. A fagylalt mindenütt más volt, és másfajta volt jó az egyikben és a másikban. A sütemény és a tejszín illata fogadta az embert, mikor belépett. Maguk az üzletek nem voltak különösen jómódúak, de tiszták, ápoltak. Asztalok fehér márványlappal, ' thonetszé- kek, szerény csillárok, falikarok. kevés porcelándísz. Mindegyikük megélt, pedig oda nem inni jártak az emberek. Spicces ember cukrászdában? Elképzelhetetlen! Nem az volt a törzsvendég, aki sokat költött. Mikor diák voltam, vasárnaponként egy briósra és egy pohár tejre tellett, mégis törzsvendégnek számítottam. Ez egyfajta családtagság volt; jój ismert a cukrász, és én is tudtam az ő gondjait, örömeit. Hogy a Lédig bácsi nem akar hűtőpultot venni (holott a többiek már vettek), mert ő ragaszkodik a jeges hűtőhöz és fagylaltgéphez . . .

A városi tanács először megegyezett a vendéglátó vállalattal a közös fejlesztésben. A tanácsi támogatás másfél millió forint lett volna. Ám a több mint tízmilliós beruházás költségeit a vendéglátó nem tudta vállalni. A tanács viszont csak alapellátásra adhat nagyobb támogatást. A Békéscsaba és Vidéke ÁFÉSZ-szel is hasonlóan járt a tanács, mint a vendéglátóval.

— Az uram reggel fél hétkor nyitotta ki az üzletet — emlékezik a volt cukrászfeleség. — Sokan reggeliztek nálunk, habos kávét, kakaót, s az előző este sütött brióst. Este tíz óra után zártunk, attól függően, mennyien tértek be hozzánk mozi vagy színház után. Minden süteményt magunk készítettünk, még a szörp egy részéi is mi csináltuk. Emellett lehetett inni egy kis likőrt, kis pohár bort. vermutot. Részeg ember soha, egyetlenegy sem volt nálunk. Főleg diákok jártak hozzánk. A berendezés szerény volt. mindössze hat asztal fért el. Ezek a képek, amiket itt lát a falon, ezek ott voltak a cukrászdában.

Ezután a Hungária Szállodaipari Vállalatot kereste meg a tanács. Részben ők is a pénzhiány miatt nem vállalkoztak, ám legalább eny- ■nyit nyomott a latban, hogy a Hungáriának nincs a megyében bázisa, s Szeged hálózatszervezési szempontból messze van.

Nincs kifogásom a presz- szók ellen. Bár meglehetősen arctalanok, s ezt nem kedvelem; bennük a cukrászda és a kocsma már

szétválaszthatatlanul összekeveredett. Annyiban is arcnélküliek, hogy a sütemények és fagyik, még ha frissek és kifogástalanok is, mindenütt hasonlóak, egyforma ízűek. A fő baj, hogy a presszó, rendeltetésénél fogva, nem figyelhet a betérők szándékára, s egyenlőségjelet tesz a különböző szokású emberek és ugyanazon szokású emberek különböző hangulatai között. Mert ami jó egy félhangosan konyakozó, söröző társaságnak, az nem valószínű, hogy megfelel az összebújó pároknak, vagy a gyerekekkel sütizni betérő családoknak (pedig tán a családfő maga is szívesen sörözik baráti társaságban máskor).

Ma már egyre több helyen támad fel az igény a cukrászdákra. Hogyan nézne ki egy ilyen például Békéscsabán? Puha szőnyegpadlón lépkednénk. A falat és a mennyezetet drapp-barna textília borítaná. Márványlapos asztalok, türkizkék kárpitok, thonetszékek, s a stílussal harmonizáló, részben átlátható térelválasztó elemek. Ha kell, fényár, ha kell, hangulatvilágítás. Egyedileg tervezett edénygarnitúra, üvegpoharak, étlap. Tizenhatfajta fagylaltot kínáló pult és helyben készülő sütemények minden mennyiségben. Simogatóan szólna a halk zene, tavasztól őszig színes teraszon pihenhetnénk meg.

Eddi? három és fél millió forintot költött ,a cukrászdára a városi tanács, mivei a beruházás már nem volt megállítható. A leendő cukrászda fölött a lakásokat ősszel már birtokba vették a lakók. A kivitelezés rövid idő alatt befejezhető lenne, de a tanács jelenleg egyedül nem tudja vállalni a finanszírozást. Ha a társadalmi igény megfogalmazódik a cukrászdára, s ezt a különböző bizottságok és testületek elfogadják, akkor a hetedik ötéves tervben a cukrászda tanácsi beruházásként valósulna meg.

Addig éttermek, bisztrók, presszók, kocsmák és talponállók. És feltételes mód.

Ungar Tamás

Kommunista műszakok Gyulán

Tegnap, szombaton Gyulán két üzemben is dolgoztak kommunista műszakban. A Dürer Nyomdában a dolgozók nyolcvan százaléka vett részt a szombati munkában, egy részük a Helikon Kiadó részére készítette Flavius: „Apion, avagy a zsidó nép ősi voltáról” című könyvét. Ugyancsak ekkor készült a Magyar néprajz nyomása is

A harisnyagyárban is üzemeltek a gépek. A dolgozók egy része most vett részt az idén másodszor kommunista műszakban. A munkabért ezúttal a dolgozók lakásvásárlásának és -építésének támogatására, valamint a városi gyermekintézmények segítésére fordítják

Fotó: Béla Ottó

... és tovább forog a korong

A faaekasltorongon ölt testet az agyagtömb

Jellegtelen a ház, amelyikben Szarvason él és dolgozik Domonyi Pál. A bejárat mellett kopott cégtáblát lenget az őszi szél, rajta: Domonyi Pál fazekas. Az

udvaron hatalmas agyagkupac vár átdolgozásra. Az

épület végében levő műhelyből korát meghazudtoló fürgeséggel jön elém az idős mester. A műhellyel szemben nyűtt korongozó állvány, pihen, önkéntelenül is megforgatom.

— Több, mint százévá*, az apámé volt,, ezen dolgozott, én is ezen tanultam — magyarázza.

Domonyi Pál azon kevesek egyike, aki ezt a kihalófélben levő ősi mesterséget napjainkban mesterfokon műveli. A műhelyben telepedünk le, az égetőkemencében pattog a fenyőfa, melege kellemes.

— Tudja, ebben a szakmában az a szép, amikor az ember egy ökölnyi agyagrögből a legkülönfélébb használati vagy dísztárgyat formázza. — S máris mutatja: — Ha így csinálom, korsó lesz, ha emígy, akkor váza, vagy virágcserép... — Pillanatok alatt különféle formák kelnek életre. Végül a kancsóban maga a mester is gyönyörködik.

— Hogyan adta fejét a fazekasságra?

— Hogyan? — kérdezi vissza, s néhány pillanatig „lapozgat” emlékei között. — Apám is fazekas volt, és ez részben már magyarázat is. Paraszt, az nem akartam lenni, mert a földművelő munka riasztóan nehéz. Kisgyerekként a fazekasműhelyben csetlettem-botlot- tam, szóval megszerettem. Az öt elemi után négy évig inaskodtam. 1928-ban szabadultam, majd segédként öt évig dolgoztam. Ez időszakban bejártam az országot, vállaltam munkát Ónodon. Gyöngyösön, Csákváron, Székesfehérváron és Simon- tornyán — és int: maradjak türelemmel, mutat valamit. Néhány perc múlva visszatér egy dísz gyertyatartóval, rajta a simontornyai vár.

— Csak nekem van meg ez a régi sablonom, a simontornyai város vezetői nálam rendeltek belőle — büszkélkedik, majd arról faggatom, milyen munkafogásokkal lesz feldolgozható a másnak oly értéktelen agyag.

Az agyagot a város végéből hordatja. amit azután feliszapolnak, majd átszűrnek, szikkasztják, hogy forr mázóképes legyen. Az így előkészített agyagot tömbökben a pincében tárolják, ahol akár húsz évig is eláll, ott valósággal érlelik. A formázás után a termékeket három-hét napig szárítják, majd amikor csontszáraz, fatüzelésű kemencében, 10

órán át 1000 Celsius-fok körül égetik. A mázas edényt kétszer is. Közben az egyik vázán mutatja, milyen is a jó cserépedény.

— Cseng, akár a porcelán! — s megpöcköli ujjával. Közben megtudom azt is, hqgy több mint százféle terméket készít, s ezeknek csaknem a fele zsűrizett. — Ha az ember fantáziáját elengedi, csodálatos dolgokat képes alkotni. Persze, a kereslet is közbeszól. Mostanában azt készítek, amit a piacon keres a nép — hallom, miközben keze sebesen jár.

A korongozó állványon szerszámok sorakoznak. Valamennyi egyszerű. Egy cserépedényben víz; benne a formázókések, fakések, bőrdarabkák és egy citerahúr. Hogy ez utóbbi minek?

— Erre! — mutatja. A korongra tapadt kész, de még nyers terméket azzal vágja le. Ami meglep: úgy dolgozik, hogy a keze tiszta marad, nem ragad rá az agyag.

— Nem mindegyik agyag jó. Az az ideális, amelyik zsíros, és nem homokos. No és a víz, a víz ... — s egy fazekaslegendába kezd. — A víz használatát az ördög találta ki. A koronghoz ülve sehogyan sem boldogult az agyaggal, s mérgében sírt. Könnye rácsöpögött - az agyagra, ekkor jött rá: vízzel kell csinálni — meséli, majd elnézést kér, mert magamra hagy. Elfogyott a massza, a pincéből hoz fel

újabb tömböt. Elnézem a műhelyét. A mestergerendába vert szegeken korsók, köcsögök, kancsók, a polcokon vázák, virágcserepek és apró dísztárgyak százai katonásan sorakoznak. Időközben visszaérkezik Pali bácsi, aki 76. életévét taposása. A felhozott agyagot átgyúrja, mint a pékek a beigli tésztáját.

— Az agyagnak a korong középpontjában kell szaladnia; nem remeghet az ember keze. mert ha remeg, akkor vége a szakmának. Nézze meg, az enyém nem remeg! — s előrenyújtja bütykös kezeit. Ojabb és újabb agyagtömbök kerülnek a korongra, hogy vázák, kancsók. korsók kapjanak formát az idős mester keze nyomán. Elmeséli, hgy néhány évvel ezelőtt járt Meisenben, a Manufaktúrában.

— Csodálatos dolgokat művelnek ott, gyönyörű mintákat festenek. Tanultam tőlük, igaz, tudtam én is újat mutatni nekik — magyarázza nevetve, majd eldicsekszik: tavaly megkapta az „Áranygyűrűs mester” kitüntető címet.

— Ez olyan szakma, amit nem lehet abbahagyni, legalábbis én nem tudom abbahagyni — összegzi, s tovább forog a korong, hogy az itt készült termékek majdan a szarvasi piacra kerüljenek.

Kép, szöveg- Szekeres András