Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
NÉPÚJSÁG Csoór István: Csont, bőr, bütyök... ♦ (Regényrészlet) az asztalnál ülő pisztolytáskás, hogy rajzoljak magamnak, ha fázok . . . Na, még ilyet 1 Szívta a fogát, köpött is. — Van cigid? — Nem dohányzom . . . — Tán nazarénus vagy...? — Nem, de eddig még nem szoktam rá . . . — Hogy hívnak? — Danka Károly . . . Hát téged ? — Haklik Ferenc szobafestő és mázoló . .. Pénzed van ? — Tíz pengőm . . . — Akkor szüret, reggel már bagózunk ... Reggel az éhség ébresztette a két fiatalt. * * * Tíz nap múlva beöltöztek. De előbb a hosszú, huzatos folyosón sorakoztak, és egymás után soroltak be a borbélyműhelybe, ahol egy katonaborbély nullás géppel learatta a hajat. Röhögték egymást, mert úgy világított a hófehér fej, mint a holdvilág. Űjból sorakozó, újból sorban állás, és egy nehéz- beszédű ember, Klobusiczky tiszthelyettes úr dobálta ki az ajtón a felszerelést. — Egy sapka, egy zubbony, egy nadrág, egy köpeny, bakancs, kapca, ing, gatya, derékszíj... mars...! Gyere másik . . .! A könyörgő szóra fügét mutatott, és olyan karlendítéssel felelt, amit nem lehetett félreérteni. — Otthon mezítláb tapostad a marháét . . . Mars ...! — De kicsi a bakancs... — Lábod beleszokik . . . Károly bakancs helyett egy hosszú szárú, román fűzős cipőt kapott. örült neki nagyon, de később kiátkozta Klobusiczkyt még a világból is. * * * Az ébresztőnél már mindenki az ágya előtt állt, de Karcsi még a fűzéssel bajlódott. még vetet len maradt az ágya, rendétien a polca és takarítatlan a körzete. A szobaparancsnok, Csontos tizedes úr egy negyedórát mindig rávert a szunyóká- lásra. Megmosdott, egy cigarettát elpöfékelt, de Karcsi « még mindig rendezkedett. Alacsony ember volt ez a Csontos tizedes. Se nem vékony, se nem vastag. Szavát is halkan, csendesen ejtette. Nem kiabált, inkább udva- riaskodott, és sokat hangoztatta a gyerekszobát. Mert neki az is volt, méghozzá pados és nem földes. Sikálták, és nem lóganéval kenték. Karcsit már a második nap reggelén elkapta a gépszíj. Csontos tizedes úr végigjárta a szobát. Megnézte a katonákat tetőtől talpig. Halkan, nagyon barátságosan szólt már a második ágynál: — Van bicskája, kistüzér? — Igenis ... — Nem otthon van . . . Itt nincs igenis, hanem alázatosan jelentem, van . . . Értjük? — Igenis . . . Azaz, alázatosan jelentem, van ... — Kérem, legyen szíves . . Kezébe adta a kinyitott bicskát Csontos tizedes úrnak, aki egy nyisszantásra lemetélte a zubbony gombját. • „ — A gomb azért van, hogy azzal gomboljunk ... öt perc múlva felvarrja, és jelentkezik nálam . . . Karcsinál másnap reggel megállt. — Van fogkeféje? Karcsi örült. Szívességet tehet a tizedes úrnak. Kölcsönadja, és ezzel már be is vágódott nála. — Alázatosan jelentem, van . ..! — Akkor legyen szíves, seperje ki vele az ágya alját .. . Nem istállóban van. műfűre . . .! Bebújt az ágy alá/ és centiről centire szépen kifogke- fézte. * * * Pár nap alatt megtudta, hogy az ezredes úr semmi, százados úr subick, a főhadnagy és a többiek nullák, de Csontos tizedes úr az atyaúristennél is hatalmasabb. Később kel, mint a tüzérek, kényelmesebben mosdik, nem siet. nem szalad. Nyújtózkodik, ásít, nadrágba bújik, csizmát húz és lépked a mosdóhoz. Nyitja az egyik csapot. nem csurog. Nyitja a másik csapot, az is kiszáradt. Megpirosodott a füle tövé, ám a hangja nyugodt, csendes maradt. — Kanállal sorakozó . . . ! Gyors kapkodás, csajkazörgés, ládaajtó-csapkodás, és a huszonhárom tüzér úgy áll az ágya végénél, mint akit a földbe vertek. Emlék egy régi kertről Hóvágó Frigyes tüzér tizedes toborzott a faluban, a kocsmában, s akinek szájtát- va hallgatta a meséjét: — Az első hat hét kicsit húzós, de utána a többi már subick ... Lézengés, délelőtt némi foglalkozás, löveggya- korlat, ez, az .,. Tizenegykor már mindenki a körletében van, és húzgálhatja a... Délben ebéd. De milyen! Mindennap hús! Ebéd után szunyókálás, majd három órakor újból kis gyakorlat, vagy elmélet.. . ötkor parancs ... Utána a város, a korzó, a teméntelen lány, szüzek, meg használtak ... A lényeg az, hogy jól ki kell fogni ... Van olyan, aki minden este libamájjal tömi « katonáját. Igaz, ennek is ára van, mert utána meg kell döngetni a kerítést. A tizenhárom pengő sem kutya ... Akad bent olyan katona, akinek már komoly házra- valója gyűlt össze .. . Hóvágó Frigyes tizedes úr jól nézett ki. Kimenő csizmában, csillogó sarkantyúval, még csillogóbb karddal, és a zubbonyán a háromleb- dás piros bojttal, a siccbojttal. Olyan cigarettát szívott, amit a falusi trafikokban nem is árultak. A pecsétgyűrűs ujját doboltatta az asztalon. Pénztárcája dugig volt papírpénzzel. Nem fukarkodott vele. Karcsinak három nagy- fröccsöt rendelt, és közben meg is itták a pertut. — Mert nagycsalád az egész hadsereg ... Nincs már olyan, ha az őrmester úr, a büdös, elkiáltja magát, már be is tojt az egész laktanya, öt is kordába szorította már a regula . . . Űri világ van már a laktanyában . . . Szavai után paradicsomi élet rajzolódott ki Karcsi előtt . . . * * * Másnap már a debreceni tüzérlaktanyában aludt. Bebújt a pokróc alá a hideg hodályban, de így is di- dergett. Fogának vacogására a közeli ágyak egyikéről szólották hozzá: — A másik ágyon még van pokróc, húzd magadra azt is . . . Leugrott, és még két pokrócot terített magára. S míg melegedett, a másikkal szót váltott: — Szintén toborzott. .? — Az . . . Pocsékolja le az Isten . . . Már második napja kukorékolok itt ebben az átkozott hidegben, egyedül — Nem nagyon tolakszanak ... — Holnapra várják a zömét . . . De . . Elhallgatott. Majd halkra fogott szóval folytatta: — Jó volna innen meglépni .. . Nagy duma és a végén még egy marék gyújtóst sem adnak . . . Azt mondta Hull a falevél. Lehet, hogy a hangulat teszi vagy az Ősz, vagy mind a kettő, de mostanában sokat gondolok egy öreg kertre. Mitől öreg egy kert — tűnődöm? Attól nem, hogy gyerekkoromban ott bontogattam a mogyoró kupacsait. Vagy mégis? Talán igen, talán nem. Néha a mogyorót rejtegető rojtos szoknyácskák alól ijedelmes gyorsasággal egy-egy fülbemászó bogár is kiszaladt a karomra. Utólag már nehéz volna megállapítani, melyikünk volt jobban megijedve. Avar lapult a talpam alá, az Idő lába nyomába léptem. Legrégebben az Idő sétált a kertben, csak én túlságosan „elfoglalt” voltam ahhoz, hogy észrevegvem. Pedig az öreg akácok mögött minden este lecsúszott a Nap valami feneketlen gödörbe. S az ellenkező oldalon. néhány csodálatos nap- fölkeltét is láttam, mikor Nagyapám fölébresztett. \ két nagy szilfa irányából lobbant a Nap „égi kanócán, mint a gyertya”. A fák törzse közül, mint valami fényes penge, úgy kúszott felém a napsugár. Ilyenkor volt igazán szép: ,,. ■ az álomtól piruló virágok ágya / az illatok hajnali vesszőfutása . . .” Késő délután, mikor még nem érkezett meg az est hűvös lehelete, az öreg fák közt gyümölcsillatban für- dött a levegő. (Violaillatú estékre is emlékszem). A léc kertkapu közelében gémes- kút álldogált. Ha sütött a nap, kerek tükörré változott a vize. Ezt onnan tudom ilyen biztosan, mert titokban sokat belenéztem. — Ez a tükör őrzi ma is gyermekarcom. A kertben munka is akadt — a jó föld hamar gazoso- dik —, hallottam emlegetni Apámtól a kézzelfogható igazságot. Ha nem kértek rá, szívesen gyomláltam. Volt külön parcellám is, ahol magam „gazdálkodtam”. Szent és sérthetetlen birtokhatáraim ismerete megkívánta, hogy már az első elemi megkezdése előtt tisztában legyek a háromszor két lépés fogalmával. A kert a természetnek az a része, melyet lélekben magunkhoz ölelhetünk. Aki gyerekkorában nem részesülhetett ebben a csodában, el sem tudja képzelni, mi minden megtörténhet egy valamirevaló kertben. így utólag belegondolva a dolgokba, az én néhány lépéshatárnyi parcellám kertünk cifra ékessége lehetett. Inkább hasonlított valami vaktában összehordott növénysereglethez, mint tisztességes veteményes ágyáshoz. Egyszer aztán el is érkeztem a gyűjtés végéhez. Egyik nyári délután történt, a kertben játszottam, mikor Nagyanyám szemlét tartott a vetemények fölött. Mivel sokat adtam a véleményére, a dicséretre való várakozástól kezdett kaparni a torkom. Az történt, amire álmomban sem gondoltam volna. Nagyanyám valami homályos okból kifolyólag — megesik az ilyesmi — engem dicsért, nem a munkámat. Ha pontosan emlékszem, azt mondta: „Ügy látom, kisfiam, te vagy kertünkben a legszebb mákvirág”!? — Ilyen az élet! Történtek más dolgok is, őszi ásás idején megsajnáltam néhány felszínre került gilisztát. Megadtam nekik, ami jár, a végtisztességet. Elhantoltam őket egy fa alá, apró dombocskát is emeltem füléjük. Csak a nyugvóhely megjelölésével voltam bajban, ugyanis nem tudtam írni. Nővérem kivételesen kihúzott a csávából. Apró lécdarabra ráírt valamit, majd nekem is felolvasta. A felirat így hangzott: „Itt nyugszik Kukac Balázs”. Mivel nagyobb bölcsesség nekem se jutott eszembe, a lécet leszúrtam a domb tövébe. Milyen a gyermeki természet? Másnapra lelki ismeretfurda- lásom támadt — és ha megfulladtak a giliszták? Nosza, — Irány a kút! Futás vízért! Reggeli nélkül sorakoztak. A foglalkozásig hordták a vizet, de a tartályba nem jutott semmi. A folyosó betonjára annál több, mert az evőkanálból az utolsó csepp is kilöttyent. .. — Disznó banda...! Ezért még délben számolunk...! * * * Este lábmosás, bakancspu- colás, gombvarrás és kilenckor takarodó. Szól a kürt. Pokróc a fejre és máris jön az álom. De jön a mese is. A tizedes úr kezdi: — Csont. . .! A következő ágyban fekvő tüzér folytatja: — Bőr . . . S rá a következő: — Bütyök . . . így megy végig a szobán, ágyról ágyra: — Csont . . . Bőr . . Bütyök . . . Ha valamelyik ágynál elakad, a tizedes úr megindul a kenyérzsákjával, amibe egy fél komiszt pakolt. Száraz a kenyér, kemény mint a szikla. Meglendíti, és olyat csap az alvó hátára, hogy az ordít kínjában: — Csont, bőr, bütyök. . ! Fent van mindenki. Meszszire ment az álom. Kucorognak az ágyban, ülnek a szalmapárnán. Azt sem érzik, hogy hideg van, hogy a nagy Kalor-kályhában még egyszer sem égett a tűz, azt sem látják, hogy az ablakokra jégvirágokat rajzolt a hideg éjszaka, csak a vezényszót hallják és a számolást: — Mese! Egy . . . Kettő . . . Három . . .! Csend. Suttogás. Én nem tudok mesét. Mondjál te. . . Kezdd már el, mondj valamit . . . Valami marhaságot . . . Mindegy, akármit, csak járjon a szád ... A tizedes úr újra elindult a kemény kenyérzsákkal, és kezdi a mesét: — Egyszer volt, hol nem volt. . . Élt a világon egy vak vadász, aki elment az erdőbe vadászni. Hallja ám. hogy mondja a fán a vak varjú : kár . . . kár . . . Azt kérdi a vak vadász: miért kár? A vak varjú csak azt mondja neki, hogy kár . . . kár . . . Erre már megmérgesedik a vadász, és dühösen kiált fel: miért kár? A varjú erre is csak azt feleli: kár . . . kár ... Na, erre azután begurult a vak vadász, kapja a puskáját, és oda- csergetett a varjúnak. Puff! Puffant a kenyérzsák a pokrócon, dübbent a hát, szinte recsegett az oldalborda. S á fogak között befelé szűrődött az átok: — Az anyja bugris istenit . ..! kiástam őket. Legnagyobb megrökönyödésemre a gödröt üresen találtam. Először természetesen Nővéremet fogtam vallatóra. Gyanúsít- gatásaimat kereken visszautasította, és a földi giliszták életmódjáról valami kiábrándító magyarázatba kezdett. Csak fél füllel figyeltem rá — ki ad hitelt egy lány szavának ?! A szó, hogy kert, talán a kerítés, bekerített rész fogalmából öröklődött ránk. Számomra ma is többet, mást jelent mindennapi jelentésénél. A gyermekkor egyik színterét, életterét, nyiladozó fantáziám tápláló talaját tisztelem benne. Az élet döntéseit el kell fogadnunk. Hétéves voltam, mikor meg kellett válnom álmaim kertjétől, de az élet nem fogalmazza át teljesen a dolgokat. Ismertem más kerteket is, igaz, minden új kert szögletébe odaképzeltem a régit. Vagy három évtized után vendégként járhattam gyerekkorom színterén. Emlékeim kikötőjének bejáratánál dróthurkon kínlódott a régi kertajtó. (A korhadó oszlop sorvadó fogként lógatta sarokvasát). őszi árnyakat szárított a szél. Régi kutam kopott tükrében elmerülni készült egy felhő. Míg a kert egyik távoli sarkában gyerekkori emlékeim dideregtek, a diók kop- panására vártam. Verasztó Antal Molnár-C. Pál: Angyali üdvözlet Tomka Mihály: Tépések Nem tudunk elbúcsúzni a halál anyaöl-melegében megöl a fájdalommentes születit * a hóesésre várok egy éjszaka lehull a fehér csönd az alvó laktanyára * Ady és Bartók arca mását kofák gyűrik a kocsmaszagban * kiadatlan szöveget írok viszi a szél mint felfalt oroszlánvadász kalapját * nincsen apám mint a gyermek elvonul a félhomályba játszani Molnár-C. Pál: Három lovas • Zsadányi Lajos versei: Torzó Borom pohárba csobban kedvem a múltba lobban bizony a gyertya lángja tűnt nyaram ifjúsága boromat földre öntöm az életet köszöntőm hogy lesz még aki kezdi ha meghalok ezernyi borom fogytán mint kedvem de éltet még szerelem enélkül minek éljek az élet csak szegényebb Borom pohárba csobban kedvem pezsdúl a borban benne az ifjúságom ha iszom is megtalálom Lassan Lassan itt az ősz. Bogár koppon árva levélre, még mozdulna szegényke, de mintha félne, hogyha a földre hull eltűnik nyomtalanul.
