Békés Megyei Népújság, 1984. október (39. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-20 / 247. szám

1984. október 20., szombat Hogyan járultunk hozzá az új demokratikus hadsereg felállításához? (n magyar újjászületés első napjai címmel meghirdetett pályázatunkra érkezett munka) IZHÜUmeJ---------------------------------------------------------------------------­ratikus Hadseregbe. A je­lentkezők nagyon JÓL TUDTAK, HOGY MIRE VÁLLALKOZNAK. hiszen ebben az időben nagy erőkkel, elkeseredetten Ma­gyarország területén védeke­zett még Hitler hadserege. Minden híreszközt felhasz­nálva hirdette a fasizmust, az új, pusztító győzelmes fegyverek rövid időn belüli megjelenését. A Nagykamarásról és a környező községekből je­lentkezőket Makóra hívták be, mivel ebben az időben még Makó volt a megyei székhely, és az Ideiglenes Kormány úgy határozott, hogy egy önkéntes férfi és egy női zászlóaljat Makón fog fölállítani. A felállítás­ba kerülő férfi zászlóalj, amely a gimnázium épületé­ben alakult, tekintettel ar­ra, hogy Makón laktanya nem volt, két területről ér­kezőkből állt. Egyrész a vá­rosokból, falvakból bevonuló önkéntesekből, másrészt a fogolytáborokból önként je­lentkezőkből. A tisztikar tel­jes egészében a fogolytábo­rokból érkezett, kivétel nél­kül tartalékos tisztek vol­tak, zömében pedagógusok. A zászlóalj parancsnoksá­gával Varga főhadnagyot bízták meg. A tisztikar min­den tagja fronttapasztala­tokkal rendelkezett. Varga főhadnagy bevonulásunk után ismertette, hogy az Ideiglenes Kormány határo­zatának értelmében rövid időn belül el kell sajátítani a fegyverek, híreszközök is­meretét és használatát. Ezenkívül saját érdekünk­ben a harci mozgásokat. Ké­ri, hogy mindenki tegyen meg mindent annak érdeké­ben, hogy a fenti feladatokat minél rövidebb idő alatt és mesterien sajátítsa el. Is­mertette Varga főhadnagy azt is, hogy a feladatok vég­rehajtását nehezíti, hogy ke­vés fegyverünk, híradóesz­közünk van, és a kiképzést a SAJÄT RUHÁZATUNKBAN hogy élelmezés tekintetében semmilyen központi ellátás­ban nem részesülünk, élel­mezésünket a környező vá­rosok, falvak lakói önkén­tes adományozás útján fogják biztosítani. A zászló­alj állománya a fentieket tudomásul vette, és minden­ki megtett mindent a nehéz­ségek ellenére, hogy a kisza­bott feladatokat minél rö- videbb idő alatt megfelelő alapossággal elsajátítsa. A női zászlóaljat szintén egy iskola épületében helyezték el. A parancsnokuk Rozsnyai Eta makói lakos lett. A fel­ügyeletet Varga főhadnagy gyakorolta. Az ő kiképzésük a híradóeszközök kezelésé­nek megismerése, és az egészségügyi feladatok elsa­játítása volt. Ellátásuk meg­egyezett a férfi zászlóaljé­val. A kiképzési idő napi 8 óra volt. Ezután pedig poli­tikai foglalkozások voltak, amit hálókörletenként tar­tottunk. 1945. április 9-én Varga főhadnagy parancsot kapott, hogy a férfi zászló­aljat készítse fel bevagoní- rozásra, és április 10-én in­duljon el vasúti szállítással Hajmáskérre. A bevagoníro- zás a makói vasútállomáson lett végrehajtva. A vasútállomáson a vago­nok előtt felsorakoztunk, bi­zony, nagyon szegényes lát­ványt volt. hiszen a katona- 1 sapkán és egy csajkán kívül semmi sem volt rajtunk ka­tonai. Az otthonról magunk­kal hozott polgári ruhánk (ami már otthon is foltos volt), a kiképzés során el­szakadozott. így nyugodtan lehetett volna bennünket rongyos hadseregnek nevez­ni. Nem sokkal volt különb a tisztjeink ruházata sem, hiszen nekik is csak az a ruhájuk volt. amiben a fo­golytáborból eljöttek. Va­gonjainkat összekapcsolták a szovjet hadsereg részére bevagonírozott anyagszál­lító vagonokkal. így indult el szerelvényünk 1945. ápri­lis 10-én az esti órákban. Szegeden át Budapest felé. Az utat Budapestig Nagykamarás községet 1944. október 6-án a hajnali órák­ban szabadí­totta fel a szo'vjet hadse­reg. A német és a magyar hadvezetésnek azon terve, hogy a romániai hegyekben felmorzsolja a második Uk­rán Hadsereg erőit, nem járt sikerrel. 1944. szeptem­ber havában a világosi he­gyekben a 2. Ukrán Hadse­reg nagyarányú támadása folytán ezen a frontszaka­szon harcoló magyar csapa­tok nagyfokú veszteséget szenvedtek, és a megmaradt erők szervezetlenül mene­kültek vissza a magyar te­rületre. és így Battonya, Dombegyház, Kevermes, Kétegyháza, Elek vonalában védelemre rendezkedtek be. A védelmi rendszer kiépí­téséhez a környező közsé­gekből a férfiakat korhatár nélkül kihajtották. A védel­mi munkák során a polgári lakosság közvetlen kapcso­latot teremtett a keleti frontot megjárt, és a háborút már nagyon megunt kato­nákkal. Ezeknek a katonák­nak elbeszéléseiből a polgári lakosság világosan látta, hogy a szovjet hadsereg tá­madása rövid 'időn belül be fog következni, és elérkezik a felszabadulás. így hát nagy lelkesedéssel készültek a környező községek lakói a szovjet hadsereg fogadására, így történt ez Nagykamará­son is. A régi párttagok Szántó András kezdemé­nyezésére egy díszkapu fel­állítását tervezték a Nagy­kamarás—Kevermest ösz^- sz.ekötő műút mentén. Ezt azonban megvalósítani nem sikerült, mivel a tábori csendőrség szigorú ellenőr­zése. és a kijárási tilalom bevezetése megakadályozta. A dolgozókban a szovjet hadsereg további győzelmé­nek reményét megerősítette a Magyar Katonai Parancs­nokságnak az az intézkedé­se. amit 1944. szeptember közepén adott ki, hogy a lakosság meneküljön el. En­nek a felhívásnak azonban csak a falvak értelmiségi ré­tege. illetve a bánkúti ura­dalom vezető gárdája tett eleget. A dolgozó nép nem ' elmenekülni akart a szov­jet hadsereg elől, hanem ép­pen ellenkezőleg, méltókép- pn készült annak fogadásá­ra, és további harcának se­gítésére. Az 1944. október 6- án felszabadult városokban és falvakban egymás után alakultak meg az MKP helyi szervezetei, de szinte velük együtt alakultak meg a kommunista ifjúság szer­vezetei is. A Debrecenben megalakult Ideiglenes Nem­zeti Kormány azon határo­zata, mely értelmében ÜJ, DEMOKRATIKUS HADSEREGET hoz létre, mely hadsereg a szovjet csapatok és szövetsé­gesei oldalán részt vesz a német fasizmus szétzúzásá­ban, időben eljutott a helyi MKP és ifjúsági szerveze­teihez. A határozat megje­lenése után az MKP azonnal hozzálátott az önkéntesek to­borzásához. A Magyar De­mokratikus Ifjúsági Szövet­ség (MADISZ) fő feladat­ként kapta a toborzásban való aktív részvételt azzal az elgondolással, hogy az ifjúsági szervezet soraiból kerülnek ki elsősorban az önkéntesek. Nagykamaráson is így történt ez, a felhívás kiadása után a helyi MA- DÍSZ vezetőségének férfi­tagjai kivétel nélkül azonnal aláírták a jelentkezési ívet. A példamutatás sikerrel járt, de a jelentkezők soraiba idősebb elvtársak is beke­rültek, például Kovács Ist­ván és társai, sőt a nők is képviseltették magukat Tóth Istvánná sz. Köböl Veronika személyében. A példamuta­tás és a nagyfokú bosszú­vágy a német fasizmussal és csatlósaival szemben nem várt eredményt hozott Nagykamarás községben. 1945. január végére 63 volt a jelentkezők létszáma. A je­lentkezők soraiban voltaK korra való tekintet nélkül a régi párttagok, akik különö­sen sokat szenvedtek a Horthy-korszak idején, és ők tudták, hogy a fasizmust csak a szovjet hadsereg ol­dalán, fegyveres harccal le­het megsemmisíteni. Az előírt orvosi vizsgálatok után 1945. március 1-én Nagykamarásról 49 férfi és nő vonult be az új, Demok­kell végrehajtani, mivel egy-egy sapkán kívül sem­mivel sem tudnak bennün­ket ellátni. Evőeszközökből egy-egy csajkát és kanalat tudtak adni. Ismertette még. ÖT NAP ÉS ÖT ÉJJEL tettük meg. Budapestre a reggel órákban érkezett meg a szerelvényünk. A hosszú és lassú utazás ellenére a zászlóalj hangulata jó volt, a vagonokban vicceket me­séltek, énekeltek. Amikor azonban meglát­tuk a lerombolt házakat, a hatalmas bombatölcséreket, és a Dunán áthaladva a fel­robbantott vasúti híd ron­csainál fönnakadt halotta­kat, szinte egycsapásra meg­szűnt a jókedv. Mindenki sajnálkozott, de egyben biza­kodott is, hogy a látottakért módunk lesz bosszút állni. Szerelvényünket a kelenföldi pályaudvarra irányították. Három nap múlva megér­keztünk Hajmáskérre. Elhe­lyezésünk a laktanya állan­dó jellegű épületeiben tör­tént. ITT MÁR EGY EZRED VOLT ALAKULÓBAN, a mi zászlóaljunkat egyben meghagyták. A laktanya ba­rakképületei drótkerítéssel körülvéve fogolytábor volt. Az itt levő magyarok lát­ták, hogy a magyar hadse­reg alakulóban van, tömege­sen jelentkeztek a fogolytá­borból. Hamarosan több ezer ember volt már az új hadse­regben. Ennivaló azonban babon kívül semmi nem volt. Megkezdődött a kiképzés és a válogatás. A volt hadifog­lyokból és a polgári életből bevonuló önkéntesek közül kiválogatták az ácsokat, asz­talosokat, vasmunkásokat, kibukosokat, árkászokat, hi­dászokat és ezekből vasút­építő századot hoztak létre. Megalakulás után azonnal útba is indították részben német területre, részben pe­dig a magyar vasutak rend- behozatalára. Zászlóaljunk folytatta a fegyveres kikép­zést és készült a frontra. A frontra történő indulásra a német kapituláció előtti na­pon kaptunk parancsot. En­nek végrehajtását azonban leállították, a már úton le­vőket visszafordították. Ez­után századokba osztottak be és közölték velünk, hogy MI LESZÜNK A MAGYAR HATÁR ŐRZŐI. Az én századomat Letenyére indították útba gyalog, ek­kor már mindannyian me­zítlábasok voltunk, mert a saját lábbelink széjjelment. másikat pedig nem kaptunk. Századunk a 10 1 határva­dász zászlóaljhoz tartozott, melynek parancsnoka Buzsá- ki százados volt, aki Nagy­kanizsán fogadott. bennün­ket, mozgósítva a polgári la­kosságot is a fogadásunkra. Mezítláb díszmenetet ver­tünk Nagykanizsa főterén. o majd pihenőt kaptunk, ez­alatt a lakosság ellátott ben­nünket kenyérrel, tejjel stb. Kétórás pihenő után tovább­indultunk Letenyére. A le- tenyei őrs 16 főből állt, eb­ből 12 nagykamarási önkén­tes volt, négy a fogolytábor­ból jelentkezett önkéntes. A felszabadulás utáni első őrs­parancsnok a letenyei átkelő- hídnál én voltam, beosztot­tam Vámos István honvéd. Ketten láttuk el a határőri és vámőri feladatokat. Élel­mezésünk és egyéb ellátá­sunk Letenyén némileg ja­vult, az elhagyott katonai felszereléseket összeszedtük, és így már mindenkinek volt bakancsa. A körzethez tarto­zó falvak lakosai pedig éle­lemmel láttak el bennünket oly formában, hogy kidobol­ták a faluban, hogy a határ­őrök részére élelmet gyűjte­nek és ki mit tud, vigye a községházához, ahonnan az­tán az őrsre szállították. Köz­ponti ellátásban nem része­sültünk, zsoldot nem kap­tunk, ennek ellenére becsü­lettel szolgáltunk. SOKAN ÉLETHIVATÁSUL VÁLASZTOTTÁK a katonai pályát, sokan a pártapparátusban, közigaz­gatásban, belügyi szervek­nél, vagy termelőszövetke­zetbe mentek dolgozni. Ki­vétel nélkül a velem együtt önként bevonulok, függetle­nül attól, hogy hol dolgoz­tak, 1956-ban is a dolgozó nép érdekeit védelmezték, újból együttműködve a segít­ségünkre siető szovjet csa­patokkal. Felvetődik a kérdés aka­ratlanul is, hogy miért vál­lalták ezt a küzdelmet, éle­tük kockáztatása árán is? Bizonyos, hogy más oka nem lehetett, minthogy gyűlölték az elnyomást, a fasizmust. Fagyverrel kívánták megvé­deni a földreformot, a de­mokráciát. Szerették volna bebizonyítani a világ előtt, hogy nem a magyar nép, ha­nem az uralkodó osztály volt a német' fasizmus hű kiszol­gálója és utolsó csatlósa. Mit vártak mindazért, amit tettek? Természetesen sem­milyen anyagi előnyöket nem, hiszen a régi pártta­gok Horthy idején sem anya­gi előnyökért tették azt, amit tettek, hanem az egész társadalom jogaiért, de talán annyit az önként jelentkezők elvárhattak volna, hogy pl. hazánk felszabadulásának negyedszázados évfordulója alkalmából egy emléklappal, netalán egy-két kitüntetés­sel vagy egypár jó szóval megemlékezzenek róluk. Virok Dezső Életutak Mértéktartása, szerénysége példa Második emeleti lakás a Béke sugár­úton. Olyan, mint a többi, két szoba, amely inkább másfélnek felel meg, mint kettő­nek, kis konyha, fürdőszoba, előszoba. A lakás, a bútorzat az első pillantásra sem­mit sem árul el az itt lakókról. Vagy talán mégis? Arany Tóth Lajos kisebb megszakítá­sokkal 1949 óta él Gyulán, öt éve nyugdí­jas, de ez nála nem jelenti a teljes visz- szavonulást, ha hívják, ha kérik, segít. Gazdag tapasztalataira, higgadt, megfon­tolt véleményére ma is igényt tartanák. Nem a hirtelen, vagdalkozó típusú embe­rek közé tartozik. Talán ennek köszönheti, hogy bátran vállalja életének legnehezebb döntéseit is.' Közvetlen munkatársai szerény ember­ként ismerik. Olyannak, aki sohasem sze­rette a jogtalan előnyöket. A mértéktar­tást a családi házból hozta magával, a fegyelmezettségre az élet tanította meg. Arany Tóth Lajos 1920-ban született Bé- késsámsonban. Apja kubikos, később 2-3 holdas'gazda. Sokáig úgy nézett ki, az if­jabb Arany Tóth számára se marad más, mint a nemzedékek óta ismétlődő körfor­gás: a libapásztorkodás, a napszámosság, a robot, az éhezés és a kiszolgáltatottság. Ám az apa elhatározta, változtat gyerme­kei sorsán. Az már nem rajta múlott, hogy a 14 éves fiatalember élete hentesinasként még a korábbinál is keservesebb lett. Kelés reggeli 4 órakor, munka este 10 óráig és verés, fenyítés mindenért, összeszorított fogakkal tűrte sorsát. Amikor egyszer-egy- szer édesapja megkérdezte, hogy megy a sorod fiam, szűkszavúan csak ennyit vála­szolt: jól. — Ha elmondom, hogy bánnak velem, nem engednek vissza és elvész a pénz, amit taníttatásomért fizettek, szertefoszlik apám vágya, hogy gyermekéből mester­ember legyen — emlékezik. — Csak ké­sőbb mondtam él az igazat. A mesterségnek sem volt azonban külö­nösebb előnye akkor, munkát csak rövi­debb időszakokra talált. 1941-től katona, 1944-ben egészségügyi szabadságát tölti, amikor úgy dönt, nem megy vissza. Ott­hon várja meg a felszabadulást, majd a Horthy-hadsereg katonaszökevénye, ön­ként jelentkezik a demokratikus hadse­regbe. Ez a lépés már több egyszerű állás- foglalásnál. A korábban szerzett keserű tapasztala­toknak és az apának, aki a felszabadulást követően a kommunista párt helyi alap­szervezetének elnöke, majd titkára, ké­sőbb a községi tanács elnöke, a megyei töi'vényhatósági bizottság tagja, fontos sze­repe volt a fiú döntéseiben. Arany Tóth Lajos 1947-ben lép be a pártba, előbb alapszervezeti vezetőségi tag, majd az orosházi járási pártbizottság munkatársa és 1950-ben, alig 30 évesen került Gyulára, ahol a járási pártbizottság titkára lesz. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy valaki alig néhány hetes politikai előkép­zettség után, kevés tapasztalat birtokában, ilyen tisztséget vállaljon. Az újonnan ki­nevezett 'titkár azonban megállta a helyét. A legnehezebb időszakokban sem alkal­mazta mechanikusan az akkor előmene­telt biztosító módszereket. — A mi tevékenységünk nem minden­ben felelt meg a követelményeknek. Az ütni és félreállítani helyett a meggyőzni, a megismerni,. a követelményekhez igazí­tani lett a jelszónk. Akkor tanultam meg, és mindenki más megtanulhatta, aki csak akarta, hogy a párt botlásai emberek botlásai, s hogy a kettő az emberek sze­mében szétválaszthatatlanul összefonódik. Persze; akkor nem egyszerű tévedésekről, hanem súlyos hibákról volt szó, de ennek ellenére se feledkezhetünk meg a vívmá­nyokról. Ma, amikor a Marxista Esti Egyetemen az osztályomban erről a kor­szakról beszélünk, nemegyszer azt ve­szem észre, hogy sokan csak a szektáns, dogmatikus politikát, a törvényességi pe­reket látják, mintha a szocializmus első évei mást se hoztak volna. Ezek a mondatok már elválaszthatatla­nok a ma is aktív propagandistától, aki a helyes történelmi szemléletet szeretné ta­nítványaiba oltani. A múlt tapasztalatai­nak felhasználása: tanulni a hibákból, egyébként is minden vezető kötelessége. Az ellenforradalmat pártfőiskolásként Budapesten érte meg, de már 1956 őszén a megyei pártbizottság munkatársa. Ebben az időszakban sem szakít igazi énjével, pedig azon az őszön többször is és szülő­falujában is „megszorongatják”. A község vezetőivel tárgyalt a kibontakozás lehető­ségéről, amikor körbevették őket az ellen­forradalmárokkal szimpatizálók. Minden bizonnyal egyszerűbb lett volna segítsé­get kérni, de a pártbizottság munkatársa a vitát, a meggyőzést választotta. Ez per­sze akkor még nem mindenütt sikerült. Egy évvel később, 1963-ig, már a megyei tanács elnöke. Ez talán a legnehezebb idő­szak, az ellenforradalmi erők visszaszorí­tása, a tsz-szervezés, a folyamatos ellátás megteremtése, sok nehézséggel jár, de a feladatokat sikeresen oldják meg. A hat­vanas évek elejétől azonban felerősödik az az elképzelés, hogy a mezőgazdasági kör­zetek, járások, megyék irányítását agrár végzettségű szakemberekre bízzák. Ezért Arany Tóth Lajos is lemond a megyei ta­nács elnökségéről, hogy azután a gyulai járási-városi pártbizottság első titkára le­gyen, egészen nyugdíjaztatásáig. Alapállása mindig változatlan maradt, nem szédítette meg a hatalom egyetlen pillanata sem. Voltak, akik a gyengeség jeleként értékelték, hogy mindenkit türel­mesen végighallgatott, hogy senkibe se fojtotta bele a szót, pedig nem erről volt szó. Kisebb beosztásában sem lett sértődött ember. Szó nélkül hagyta ott nagyobb szol­gálati lakását, nem támasztott feltételeket. Mértéktartását, szerénységét példaként állíthatjuk. Közvetlen környezete is elis­meri, hogy életvitelével egyszer sem adott okot a mutogatásra. Kényes kérdésekről is őszintén beszélhetett, nem kellett félnie a felelősségre vonástól: te beszélsz? — A párt tekintélye tagjainak tekintélye — mondja —, ezért arra kell ügyelni, hogy morális kérdésekben a párttagok, és külö­nösen a vezetők fedhetetlenek legyenek. Kepenyes János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents