Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-08 / 211. szám

1984, szeptember 8., szombat w Vörös szegfűből kötött csokrot helyezünk el az „eg­ri remete”, Gárdonyi Géza várbeli sírján. „Csak a tes­te” — olvassák hangosan a gyerekek. Az apróbbjának magyarázatot adnak a na­gyobbak. „Múzeumi hétfő” van: nem láthatjuk házát, a vár kiállításait sem. No meg aztán, sietünk: vár az ebéd. menni kell Szilvásváradra. w Harmincnégy csillogó gyer­mekszempár. Általános isko­lások. Közülük nem kevesen most látják először a Szol­nok megye, majd a Heves megye határát jelző zöld táb­lát. A békéscsabai Városi Tanács piros-fehér Ikarusza falja a kilométereket. Utunk első állomása Eger, az 1552- es év magyar történelmének hős városa. A Békés megyei Tanács cigányügyi koordinációs bi­zottsága a Magyar Úttörők Szövetsége Békés megyei El­nökségének támogatásával szervezte meg ezt a három­napos kirándulást, jutalom­képpen azoknak a kisdobo­soknak és úttörőknek, akik az idei nyári geszti, mezőko­vácsházi, mezőberényi, gyo- párosi és békéscsabai tábo­rokban kimagasló közösségi, mozgalmi munkát teljesítet­tek. • w Még Karcag határában, az első pihenőben alakultak meg az őrsök. Az öt kísérő pedagógus — Békési István­ná, Gerlai Katalin, Szabó Éva, Szabó Jolán és Zele- nyánszki Mátyás — öt-nyolc­tagú kis csapata az egri el­ső végállomásig már közös­séggé vált. Hevesi József­nek, a kirándulás vezetőjé­nek, a szervező koordinációs bizottság titkárának nyomá­ban kéz a kézben indultunk az első látnivaló, a megyei tanács épülete felé. Itt ta­lálható Fazola Henrik ko­vácsoltvas kapuja. Nem gon­doltam volna, hogy az ipar- művészeti emlék a 8—13 évesekre ilyen hatással le­het. A vas alakítottságának szépsége csendet parancsolt. A bazilika, a főtér és a vár megtekintése után az Uni- kornis Hotelban elköltött ebéd után oldódott csak fel. w A Vár. Az „egri remete” számtalanszor kiadott köny­vét azok is ismerik, akiknek majd csak egy-két év múlva lesz kötelező olvasmány. Az ősi falak között megelevene­dik Dobó, Sárközi, Cecei Éva, Bornemissza Gergely. Nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy a srácok sok évszázaddal ezelőtti pompá­jában lássák a székesegyház romjait... Egy barna sze­mű fiú Römer Flóris nevét említi. A magyar régészet megalapítója ugyan nem Egerben dolgozott, de mun­kássága nélkül aligha láthat­nánk ilyen épen ezt a törté- s nelmi emlékhelyet. Gyö­nyörködünk a panorámában. „Mi az a szivarforma to­rony?” — mutat a távolba Hevesi József. Kórusban szájl a felelet: minaret. Töb­ben mondják történetét, ren­deltetését. Valami megfogal- mazhatatlan melegség ejt ra­bul bennünket, felnőtteket... rabbi, csabai tapasztalatai­val. Nehéz ilyenkor a peda­gógus dolga... w Kisvas úttal megyünk fel a Szeleta-barlang bejáratá­hoz. Már az ideút során Ma­tyi bácsi amolyan ismeret- terjesztő geológiai órát tar­tott a buszban. Szó volt az istállóskőj barlang ősember- lakhelyéről is. Vajon, milyen lehet? — árulkodnak a sze­mek. Meredek a hegyoldal, a gyerekek az Alföldön szület­tek. A hegymászás külön él­mény. Ahogy a völgy patak­jának forrása is az volt. A gyermeki rácsodálkozás még talán a keményebb szívű fel­nőttek szemének sarkába is cseppet csal... Attila lihegve kapaszko­dik egy kiálló gyökérbe. Hangja sírós, tagadva, hogy ősztől felsőtagozatos lesz. „Nem bírok tovább menni!” — közli „elhatározását”. Ilyenkor csak a példamuta­tás segít... Attilát késő es­te úgy kell ágyba parancsol­ni. <5 volt a kirándulás egyetlen „balesetének” is áldozata: Egerbe érkezésünk pillanatában csípte meg egy darázs. Az ősember bar­langjában tartott őrsi csata- kiáltás-próbán már a csípés nyomát sem lehetett látni.. . w A kazincbarcikai 105. szá­mú Ipari Szakmunkásképző Intézet néhány éves, minden kényelmi berendezéssel fel­szerelt, Kaffka Margitról el­nevezett kollégiumában szálltunk meg. Az első nap fáradalmait mindenki kipi­hente a másnap hajnali fél ötös kelésig. Sokukat talán az izgalom ébresztett fel... A csoportból mindössze há­rom olyan gyerek van, aki már járt külföldön. Főkép­pen a kisebbje, útlevelével aludt... Csodálkozással teli pilla­natok hajnalban, a kihalt aggteleki határállomáson. A szolgálatos határőr megtor­pan a busz lépcsőjén, amikor felharsan a Jó reggelt! kö­szöntés 34 gyerektorokból. Néhány perc alatt beütik mindenki útlevelébe a ma­gyar és a csehszlovák pecsé­tet. Lehelik a srácok a fes­téket, nézik az órát: ebben a pillanatban a busz orra, most a ml üléssorunk, most meg már az egész busz szlo­vák földön jár. Integetünk a mosolygó határőr bácsiknak. Soha ilyen csendet, mint ezekben az órákban. A Szlo­vák Érchegység szerpentin­jein viszi az Ikaruszt Pet- rovszki Mátyás — Macó bá­csi —, a busz vezetője. Vál­„Hát itt volt a világbaj­nokság!” — csodálkozik rá már a buszparkolóból szinte minden gyerek a tévéből lá­tott pályára, az impozáns lo­vardára. S jön máris a kö­vetkező vélemény: „Mennyi­re tiszta itt minden!” Pedig tegnap, az alkotmány ünne­pén, késő délután zárult a fogathajtó világverseny. Né­hány békéscsabai fiú önkén­telenül is összehasonlítja ezt a rendet és tisztaságot a ko­Csoportkép Kraszn&horka vára előtt „Ezt közelebbről meg kell nézni!" A várvédők emlékműve Eger főterén w Nehéz, talán lehetetlen is szavakba foglalni ennek a három napnak azt az élmé­nyét is, amelyet a harminc­négy lány és fiú jelentett e naplószerű sorok írójának. Kedvesek és bájosak, meg­hatóan okosak és néha tán csintalanok voltak; értőek és elnézőek, vágyakozóak és kíváncsiak, hálásak is és szeretetre méltóak. Gyere­kek. Akik a megannyi nyári táborozás és kirándulás egyikének lehettek részesei. Egy olyan kirándulásnak, amely sokkalta több és bizo­nyára szebb volt a többinél. Mert a miénk, az övéké volt. Amiről most, az iskola- kezdéskor a társaknak, ba­rátoknak mesélni lehet. Van miről!... Nemesi László lalta a diszkós szerepét is; a kazettás magnón a legfris­sebb slágerek. Most ez sem kell, de Szabó Éva néni amúgy mindig kért énekta­nítása sem. Körben a „cso­da”: még soha nem látott fenyvesbércek, ezer méteres­nél is magasabb csúcsok, pa­takok, alagútak ... Nemhiá­ba vált el tőlünk úgy Gyu­ri bácsi, a szlovákiai magyar szövetség járási SZISZ-szer- vezetének (a magyar KISZ- rtek megfelelő ifjúsági szö­vétség) titkára Rozsnyó fő­terén: érezzétek jól magato­kat, ebédnél még találko­zunk! w Hatalmas parkoló a he­gyek ölén. Balra az ösvény utunk újabb állomására, a híres-neves dobsinai jégbar­langba vezet. Itt lesz a reg­geli. A negyedkilósnál is több, még Egerben összeál­lított csabai kolbászos cso­mag tartalma pillanatok alatt elfogy egy csodás kis parkban. Senkit nem kell arra figyelmeztetni, hogy a szemetet a tárolóba dobja ... w „Mindenki vegye fel a pulóverét, indulunk!” —ad­ják tovább az őrsvezető pe­dagógusok a kérést. Amint kinyílik a barlangbejáratot lezáró faajtó, megcsap ben­nünket a kinti hőmérséklet­nél vagy húsz fokkal ala­csonyabb hideg. Bent a fél­kilométeres úton áradnak a kérdések. Egyre többen ve­szik a bátorságot, hogy meg- simogassák az évezredes jégfalat. Szájtátva nézik a jégalakzatokat, a lecsepegő víz erózióját, oszlopépítését, a természetnek e csodáit. Még fázni is elfelejtünk. A gyerekek megilletődve lép­delnek a fenyődeszkából ki­alakított, csöpögő víztől ned­ves utakon. A föld gyomrá­ban ... Ebéd egy kellemes motel­ban, Krasznahorka várának szomszédságában. Az ebéd pazar, a hegymászós bar- langút után minden elfogy. Kell az erő, irány a Rákó- cziak és az Andrássyak vá­ra. Rozsnyó, a bájos felvidéki városka főtere. Három órát állunk, hogy a gyerekeknek legyen idejük ismerkedni a város hétköznapi életével. S el is kell költeni azt a kis zsebpénzt... Őrsönként in­dulunk a hatalmas, négy­szögletű, az Alföldön isme­retlen alakzatú főtéren, kör­ben az üzletsoron. Ajándék- vásárlás az otthoniaknak. Közben megered a hegyi eső. Apró és sűrű cseppekben. A hangulat mégsem lankad. A szatyrokba apró, de szívvel vett ajándékok kerülnek. Anyunak, apunak, testvér­nek, nagyszülőnek, barátnak. Az eddig megírt üdvözlőla­pokat is postaládába dobjuk. Lassan alkonyodik. Irány Magyarországra. w Az utolsó nap ezen a re­mekül szervezett kirándulá­son. Ma „későn” kelünk, fél 7-kor. A diósgyőri Lenin Ko­hászati Művek a mai prog­ram első állomása. Az iro­daépület portáján nem sok idő jut a kötelező védősisak próbálgatására, máris indu­lunk a kohóba. Hatvan ton­na tejfölsűrűségű acélt tar­talmaz ez a fura szerkezet. Szikraesőt lövell, körötte reng az a vastraverz, amely­ről —• illő messziségből — figyelhetjük az ötvözőanya­gok betöltését. A zaj ne­künk elviselhetetlen. A többszörös labdarúgópálya alapterületű, sok emelet ma­gas csarnokban autógyorsa­sággal száguldozik fel, s alá a daru, amelynek terhe egy- egy öntőforma, benne a sok­sok mázsás vörös fényű acél, vajkeménységben. „Ilyen le­het a pokol!” — mondja megilletődve az egyik kis­lány. Innen a durvahengerdébe visz az utunk, ahol szá­munkra logikátlanul, mégis rendben száguldoznak a gör­gős alapzaton a sok mázsás, vörösen izzó vasrudak. Per­cekig némán és szájtátva bámulnak be a védőkorlát mögül a srácok ebbe a gyönyörűen félelmetes csar­nokba. „Ki jön el kohász­nak?” — kérdezi egy csen­desebb üzemrészben idősebb kísérőnk. A kérdésre most nem lehet választ várni... Lillafüred, István-cseppkó- barlang. Több mint százun­kat enged be a bőbeszédű hölgy, aki ezen a fél kilo­méteres úton a vezetőnk. NDK-beli csoporttal va­gyunk együtt, no meg né­hány felnőtt hazaival. A Koncertterem elnevezésű sziklacsarnokban a vezető­nő megkéri a látogatókat, énekeljenek valamit, hogy érzékeljük a páratlan akusz­tikát. Szabó Éva néni inté­sére rögtönzött népdalcsokor csendül fel, ami akaratla­nul is vastapsot terem. Ez a siker gemcsak elvitathatat­lan, de megérdemelt is. w Stúdióvá alakul a busz, útban hazafelé. Lassan el­hagyjuk a Zempléni-hegység lankáit, a busz orra Debre­cen, Békés megye felé néz. Kinek mi volt a legnagyobb élménye? — szól a kérdés. A bátrabbja kezébe veszi a mikrofont és úgy válaszol. Akik bátortalanabbak, ők némi unszolásra nekem azért -elmondják. Rácz Jenő a legbátrabb. Logikus fogalmazással mint­egy összefoglalja e három nap nagyszerű eseményeit. Aztán a szeghalmi Kovács Zsolt a csehszlovákiai élmé­nyekről beszél. Az elválaszt­hatatlan három jó barát, Laurencsik János, Rostás János és Lakatos Károly a busz végében magukban tag­lalják az élményeket. Aho­gyan a két békési nagylány, Rácz Ida és Kovács Ilona is. Farkas Kriszti bájos mosoly- lyal az arcán birkózik a tö­méntelen benyomással, ke­zében egy szép, ajándéknak vett függő-filigránnal. Az orosházi Tóth testvérek — Ferenc, Attila és Anita — tekintete a tájon: minél töb­bet inni belőle, most és még. flnzix egy kirándulásról MOZI Daliás idők Hát ez a Toldi nem Toldi. Még csak nem is Miklós, mert a két név együtt azon­nal megidézi a nézőben-ol- vasóban Arany Jánost. Arany pedig jobb, ha nem idéződik meg ezúttal, és bé­kén hagyja örök álmait az utód-művészek csetlése-bot- lása, ezzel az igazán sehová seni (vagy mégis?) tehető Toldi-filmmel. Az egészben az a legfájdalmasabb, hogy aki írta, tervezte és rendez­te: Gémes József biztos jót akart. Meg nagyot. Toldihoz méltót. (Arany Jánost már nem is említem.) Aztán mi lett a vége? Kemény una­lom másfél órán át, amiből csak a túl sok fortisszimó- val dolgozó, eléggé agresszív zene (Decsényi János) éb­reszti fel a vetítőterembe té­vedt mozinézőt. Szóval az író, tervező és rendező jót akart: mondom fentebb. Megtanultuk vi­szont (a legközelebbi példák még itt vannak időben-kar- nyújtásnyira), hogy a szán­dék még nem minden, és a jó szándék sem, ha nem éri el célját, ha éppen az ellenkezőjére fordít mindent. Mint ez a Daliás idők, ez a Toldi-film, ami hályogko­vács módjára arra vállalko­zott, hogy animációt csinál belőle, mégpedig új módon: festményfilmként. Mondják, hogy ezt, hogy „festmény­film” az író, tervező és ren­dező találta ki. Valóban: re­mek kitaláció! Csak mint majdnem mindennek, ennek is vannak hátulütői. Ezúttal, ami legkínosabb: nem tudni, hányán csinálták (festették), de stílus dolgában nem ju­tottak közös nevezőre. Talán még pontosabb, ha azt mon­dom, a team tagjainak szín­világa, kompozíciós elképze­lése láthatóan (és zavaró módon) darabokra szabdalja az egész filmet. Kiféjezetten érezhető, hogy nem arról van szó, mintha egy-egy új jelenetsorban más-más szín lenne a domináns (színdra­maturgia!), hanem sokkal inkább a különböző festők egységesre nem hangolt lá­tásmódja jelentkezik hol erőteljesebben, hol gyengéb­ben. Persze, új kísérlet. Üj kitaláció. Ez a magyarázat azonban szegényes. Pedig milyen kitűnő csatajelenete­ket produkálnak! Az ember akaratlanul Gárdonyi Géza Láthatatlan emberére gon­dol, ott az író (a maga sa­játos eszközeivel), itt Gé­mes teamja nyújt hátborzon­gató, magávalragadó él­ményt, csataatmoszférát. Hogy utána állóképekkel operáljon és hosszú vágáso­kon át csak annyi a „műél­vezet”, hogy egy „szép fest­ményt” pásztáz a kamera, miközben Szabó Gyula iga­zán rusztikusán fénylő-bo- rongó hangján szövegben is értesüljünk arról, amit lá­tunk. A szöveg, az külön kér­dés. Nem derül ki, ki írta (egyes sokat tudók szerint Nepp József, aki nem író, hanem rajzfilmes), és bi­zony ezzel a szöveggel nem alkotott valami nagyot. Nem az ő műfaja, mondhatnánk, de akkor miért vállalta? Egyáltalán: nincsenek írók Magyarországon, akik (mes­terségbeli tudásukból és te­hetségükből eredően) sokkal inkább alkalmasak lettek volna a narrátorszöveg megírására? Rejtély, és okát ne is keressük. Minek ... És annak sem tovább: miért lett rossz film a Da­liás idők? És miért a legna­gyobb bűne az unalom? Sass Ervin Egy csokor szegfű az Egri csillagok írójának

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents