Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-22 / 223. szám

1984. szeptember 22., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Miniatűrök kiállítása Békésen E város művészetszere- tétéről és -pártolásáról alig­ha kell beszélni az olvasók­nak. A békési Jantyik Má­tyás Múzeum és a nemrégi­ben átadott Békési Galéria, korábban á városi tanács épületének egy folyosósza­kasza — és még sorolhatnék tovább — eddig is nem egy olyan kiállításnak, bemuta­tónak adott időleges otthont, amely megyénk történetében legalábbis egyedülállónak, értékében kimagaslónak ne­vezhető. Ebbe a sorba nagy- szerűségével illeszkedik a Miniatűrök és szelencék cí­mű nemrégiben a Békési Galériában ,megnyitott kiál­lítás, amelynek anyagát az Iparművészeti Múzeum kin­cseiből rendezték a látoga­tók elé. Az elegáns vitrinek között sétálva óhatatlanul elénk ve­tül egy bizony giccsé cico- mázott filmrészlet, amely­ben a francia (porosz, oszt­rák, szász, angol, flamand, stb.) rokokó-kori hős nya­káról letépi a fedeles, ék­szerként is remekmívű me- dalliont, kinyitja és csókot lehel a benne megbúvó ké- pecskére, amely szerelmét ábrázolja. Nos, ezekben a napokban és hetekben ilyen és hasonló kis műremekek­ben gyönyörködhetünk a bé­kési művelődési központ emeleti kiállítótermében, a Galériában. A legnagyobb miniatűr egy tenyérnyi, az átlagos méret az a bizonyos nyakba lánccal akasztható. A XVIII—XIX. században élte virágkorát ez a képző- és iparművészeti műfaj, a miniatűrök készítése. Ren­deltetésük egyértelmű: a mai fényképet pótló funk­ciója volt. Uralkodóházak házasítási, az eladósorba ke­rült hercegkisasszonyok férj­hez menési hadműveleteit voltak hivatva megkönnyí­teni. A miniatűrök készítői mesterségük igazi tudósai, művészei, virtuózai voltak, hiszen sokszor néhány négy­zetcentiméteres felületen kellett vonzóvá, „eladható­vá” tenni egy arcot. Persze az uralkodók ezeket a cizel­lált és nemes anyagból ké­szült keretű miniatűröket nem egyszer becses és nagy- értékű ajándékként is sze­repeltették. A miniatűrkészí­tés tehát ott virágzott, ahol a kiépült központi udvarok is létezhettek. A tárlaton amolyan kirá­lyi arcképcsarnokot is lát­hatunk, hiszen — az ideali­zálástól nem éppen mente­sen — a német, az orosz és az osztrák mesterek megörö­kítették II. József, I. Ferenc, V. Ferdinánd osztrák csá­szárok, vagy például Ágost Vilmos porosz herceg és felesége, Nagy Frigyes po­rosz király, Mária Terézia osztrák uralkodónő, Nagy Katalin cárnő, I. Sándor cár, vagy éppen a XIX—XX. szá­zad fordulójában élt Habs­burgok közül Ferenc Károly főherceget és fiát, Ferenc Jó­zsefet. Ez utóbbi történelmi személyiségnek arcképét porcelánra festette Josef Zasche bécsi mester. A vit­rinben még három elődro­kon, Napoleon felesége és só­gornői néznek vissza eredeti sevres-i porcelánról, illetve elefántcsontlapról. A sevres-i porcelán a leghíresebb már­ka volt a XVIII—XIX. szá­zadban. A manufaktúrákból — amelyek jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az: a századok alatt mindig királyi érdekeltségű, „rész- vényű” voltak — olyan kész­letek, dísztárgyak kerültek ki, amelyek szépségükkel és minőségükkel akár a meis- senivel is vetekedhetnek; ma érthető módon a magán- és közgyűjtemények legféltet­tebb kincsei. De nemcsak uralkodók örökítették meg magukat, családtagjaikat ezeken a nyakban hordható, medalli- onként kitűzhető, úticso­magban könnyen elférhető, nem egyszer az ábrázolt sze­mély hajtincsét is rejtő mi­niatűrökön, vagy éppen ék­szert, dohányt tárolni való szelencék külső vagy belső lapjain. A XIX. században már a tehetősebb polgárok is igényelték, hogy arcmá­suk megmaradjon. így szü­letett meg — egyes szakér­tők szerint francia földön — az árnykép: a fehér alapra ragasztott fekete papírból, bőrből, más anyagból kivá­gott profilkontúr. Több ilyet is bemutat ez a pazar kiál­lítás. S ennek a fejlődésnek útja értelemszerűen a litog­ráfia, a fényképezés felfede­zéséhez vezetett. Ez is vetett véget a miniatűrök korá­nak. A kiállítás legrégibb da­rabja 1571-.ben készült, egy férfi mellképét ábrázolja. A legfiatalabb darab a már említett Ferenc Józsefről ké­szült porcelánkép aranyozott keretben. A magyar meste­rek ügyességét, tehetségük­nek világszínvonalát több darab is igazolja. A magyar történelmi, XIX. századi fes­tészet egyik legnagyobb alakja volt Barabás Miklós. Két szépmívű portréja is látható. A kiállítás egyik érdekes­sége az öltöztethető minia­tűr. Az alapképre mária- üvegből kivágott, má-más ruhát ábrázoló fedőlapot le­het tenni, miáltal az ábrá­zolt személy különböző jel­legű lett. De csodálatosan szépek a korabeli, tájképet, csendéleteket, jeleneteket áb­rázoló legyezők is, amelyek történelmi leckéket monda­nak fel az értő látogatóknak. Sz. Koroknál/ Éva művé­szettörténész rendezte a kiál­lítást. A bemutatóit mintegy másfélszáz darab szinte mindegyike most került elő­ször a nagyközönség elé. A kiállítás minden egyes részlete arról árulkodik, hogy nemcsak nagy-nagy szakér­telemmel, de szívvel és sze­retettel is rendezték. Min­den korosztály talál itt szá­mára érdekeset; szépet és iz­galmasat, tanulságosat. Akik kíváncsiak erre a mesés és nagy értékű bemutatóra, ok­tóber 28-ig nézhetik meg a Békési Galériában. A Köröstáj mai számának reprodukciói is e kiállításon bemutatott kincsekről ké­szültek. Nemesi László Ismeretlen mester: Női mellkép (XVII. sz.) Tomka Mihály: Anzix nyár derekán Kiköltözünk egy képeslapra, valószerűtlen zölddel-kékkel ragyogunk, mint erdő-arcok, visszanézünk az ég szemével. Fehér torony ka, pirossapkás, mintha kislányom napernyővel... megroppant ház, rozsszalmás hajú, mintha anyám födetlen fővel... Feledve mindent alszunk, de éjjel fölriadsz, felállsz és mennél, mint a robotos napokon, rádvirrad a feketetinta-éjfél. Elköltözünk a képeslapról, a toronyka helyén szívünk kolompol, a fáradt est valós zöld-kék — sápadt arcunkat nem látja az ég. A szorongás és feloldása Kőváry £. Péter: Nem jön többé a drótostót 37 éves. Első kötetes író, de ki mondja, hogy ismeret­len? Dél- és Kelet-Magyar- országon semmiképpen nem tekinthető annak. Peremvi­dékinek mondjuk tehát? In­kább ne, mert a hasonló ci- mű kötet előszavát Hatvani Dániel ezekkel a szavakkal kezdte: „Peremvidéken élni — ez az eredetileg tisztán földrajzi meghatározottság soha nem nélkülözött vala­miféle lekicsinylést, sőt le­fokozást, mely különös ele- gyet képzett a centrumbéliek (le) sajnálkozásával, s csak kivételes esetben a periféri­án élők önsajnálatával.” Jól­esik azt hinnünk, hogy a pe­remvidéki élet nem jelent száműzetést, de azt biztosan tudjuk, hogy Kőváry E. Pé­ter nem fanyalog önsajnál- kozóan sorsán, ö most indul a „centrum” felől, és halad a „centrum” felé. „Drótos-' tót”-ját számos publikáció előzte meg. 1962 óta jegyzik nevét. Ismert műveinek bib­liográfiai adattára súrolja a 30 tételt. Otthon van az epi­ka, a hangjáték világában, a Tiszatáj, a Forrás, a Körös­táj hasábjain. (Ez utóbbinak repertóriuma előkelő helyen mutatja be.) Foglalkoztatja a rádió is. „így írunk mi” cí­mű pályázatairól szép díja­kat hozott el. Ezúttal azonban a most megjelent regény legyen tár­gyunk, az ezt megelőző írá­sok vizsgálati szempontjául csak annyit fogadjunk el, amennyiben azok hozományt jelentettek, előjátékul szol­gáltak önéletrajzi fogantatá- sú munkájához. Első s minden művére vo­natkoztatható észrevételem az, hogy Kőváry E. Péter festői látásmóddal rendelke­zik. írásai színben, képben jelennek meg. A Tiszatáj 1969 augusztu­sában Két miniatűr címmel kis rajzokat közöl tőle. Az első: Halálos szerelem. A második: Ember tervez... Az előzőt akvarell képnek nevezném, az utóbbi: nyers grafika. Mindkettőben gyor­san vázolja az alaptémát, s drámai módon kattan a mell­bevágó befejezés. Az új könyv hideglelős szorongással borzongatja az olvasót. Ennek előzményét a két részből álló Légvonat, il­letve a Vészfék című művé­ben vélem feltalálni. Itt a témát két variációban dol­gozta ki. Az első rajzolat dür- renmatti feszültséget közve­tít felénk, a másodiknak kezdő mondatai költői vénát sejtetnek, de a végén a sza­tíra élének hegye villog. Mindkét feldolgozás a szim­bólum érvényével mutat túl a leírt történéseken. A szatíraíró Kőváry 1981- ben adta közre Idegosztály, avagy a Főorvos macskája című novelláját, melyet két év múltán a rádióban To- manek Nándor olvasott fel. Ez az írás nagyon éles. Dia­lógusokat, epikai részleteket jól váltogat. Bemutat egy Potemkin rendet produkálni képes, valójában nem létező kórházi osztályt. Gogolt Re- vizor-jának szellemúja kí­sért? — Ne mondjuk ezt, hi­szen hogy Rousseaut Demis Russossal cseréli fel a fő­professzor, az Kőváry nyel­vi telitalálata. Vonzza a kórházi környe­zet. A Halálos szerelem-ben, s a Köröstáj közölte Hatodik nap-ban lelhető fel. Ez utób­bi írása szimbolikájával az impresszionista festészet vi­lágát idézi. A zsabai Láma, avagy öt leosztás a pókerben című mű a Forrás 1981. februári számában jelent meg. Ez a cím is ígéri, hogy kemény szatíráról lesz szó. A póker vérfagyasztó játék, meg is áll a kés a levegőben. Aj­kunkra fagy a nevetés. Nem üres tarsollyal érke­zett tehát Kőváry az 1981— 84 között írt regéhyhez, melyből epizódokat a „Gili­ce” meg a „Helba” sztorit a Köröstáj-ban önállóan is kö­zölt, s melyből egy jelenet krétarajzszerű vázlatát az Üj Aurora 1978. első számá­ban olvashattunk 30 mázsa fa címmel. A Nem jön többé a dró­tostót című regény központi hőse egy gyerek, aki, mint annyi más „csabjánszki” szü­lött, kétnyelvű, azaz egy nyelven sem beszél tisztán. A maga naiv tisztaságával néz szét a világban, s a te­kintet szűk prizmájába fog­laltan láttatja az ötvenes évek magyar valóságát, sa­ját családjának korképet festő szomorú rajzolatát: Megint egy könyv erről a korszakról, s megint olyan író tollából, aki akkor rö- vidnadrágos kisfiú volt. Mi­ért ? Szükség van erre, hogy Esterházy Péter anekdota- fűzésbe foglalja az éveket, hogy Nádas Péter regény­ben szembesüljön vele, hogy Kőváry Péter is elemezze? Talán épp azért, mert ők azok, akik csak éltek, de nem értették. De ki értette igazán? Miért nem tudunk az Esterházy-anekdotákon szívből nevetni, mi, akik abban az időben éltetőleg tapsoltunk? — Mert hittünk a taps jogosságában, hisz ez az időszak emelt bennünket a fényes szelek hátára. Bű­neivel együtt adta pozitívu­mait. Persze, hogy izgatja a fiatalokat. De már megkez­dődött történelmi elemzése a Társadalmi Szemle politi­kai arcképsorozatával. Ez az új regény ikerköny­ve Vámos Miklós: Zenga zének-jének s részben ro­kon Nádas Péter: Egy csa­ládregény vége című mun­kájával. Ikerkönyv annyi­ban, hogy a gyermek hősök azonos pszichológiai problé­mákkal kerülnek szembe. Egyidősek ezek a gyerek főszereplők, azonos megha- sonlásuk a felnőttek hazug világával, legyen ez a ha­zugság olykor az ő védel­mükre épített korlát csu­pán. Azonosak erotikus él­ményeik, sikereik, megráz­kódtatásaik, valamint a Rajk-perrel, Rajk-temetés- sel, ’56 élményével bekövet- kezeít traumáik. Mégis Kő­váry Péter Vilije különbö­zik. ö más, mert csabai. Ne hozzuk kapcsolatba Sarusi Mihály hőseivel, mert ez a gyerek tót dalok helyett Jó­zsef Attila-mpttót válasz­tott magának. Nagyon talá­lót. Kell ahhoz „öntudat ko­pár öröme”, hogy valaki ilyen mélyen vállalja csa- baiságát, s nem csupán . díszletelemként vigye re­génybe a Bandikafát, Akhi- melt, a Zsilinszky-testvére- ket. így beszélnek figurái: „elvettek tőle a lovat is”, „vigyél, Rudi, ezt a lovat”, „a gyerekre vigyázzad!”, vagy éppen így: „Dobri gyen, nyanyicska”. A gyerek, Vili szemlélete­sen fejezi ki a világban való járatlanságát, de azt is, hogy figyel. Hogyne figyel­ne, hiszen már gyermekként döntött: író lesz, hogy igaz­ságot" szolgáltasson, jóvá te­gye a Nemecsek Ernőn s a nemecsekeken esett sérel­meket. Hivatása van, már a drótostót megmondta: tál­tosfiú. Egyelőre azonban csak fél füllel lesi el az alig- alig értett szavakat. Bevit­ték a lovat a csoportba, vagy mibe. Gyerekek szü­lettek a Monarkiában, vagy hol. Nem fogadják el azokat a verseket, amelyek nem elég optimisták, vagy mi­lyenek. Mi értjük ezt. S azt is, hogy a drótostót akkor is túlmu­tatna saját megjelenésének határain, ha nem hasonlíta­na Rákosi Mátyásra, ö a rettegett, a gyermekijeszt­getésre alkalmas személy, a szorongás összessége. Lélek­tanilag kiváló a szerepelte­tése, vizuálisan drámai a megjelenítése. A regény cselekményvo­nulata szigorú időrendet kö­vet, de mivei egy gyermek lelkében játszódnak az ese­mények, filmszerű, képi bevágások szakítják meg ezt a vonulatot. Egy-egy motí­vum többször is felmerül, pl. Pataki fejszámoló mű­vészre való emlékezése, nagy filmélménye, a Rákó­czi hadnagya, a Frici nevű kecskebéka lelövése. Ezek a motívumok néha kifejezik azt a fejlődést, amelyet a gyermek a két emlékezés között megélt, de természe­tesen az is, hogy előfordul a puszta ismétlődés. Ezt a megjelenítést az expresszio­nista író adja, amint a fő­szereplő betegsége alkalmá­val felmerülő lázképek le- festését a szürrealista Kővá­ry nyújtja. Mindehhez tár­sul egy olyan író is, aki csendéletet fest az étkező családról, néprajzi hiteles­séggel vetíti elénk a disznó­vágást, s még egy, aki do­kumentumokat épít mon­dandójába, valamint egy olyan is, aki megnevetteti az olvasót. Mindez elfér 257 oldalon. Vili alig 10 éves. Ugyan­ilyen idős Vámos Miklós öcsije is, ak ,56 után da- dogóssá vált, de gondolat­ban egybevontan beszél. Kérdezi: „hátfélnisetudok­már?” Vili is sokat élt, de a regény időszaka az ő gyerekkora, ez által felhőt­lenül boldog. Kőváry E. Pé­ternek van írói ereje ahhoz, hogy a szubjektív elemeken túlmutató módon tudjon rá­világítani regénye korrajzá­ra. A Rajk-perben érintett „aput” rehabilitálják. Tra­gikus, hogy az öröm élmé­nyét már nem bírja elvisel­ni, agyvérzést kap, de Vili sírásában ekkor nevezi a szép magyar szóval egyet­lenegyszer „édesapámnak” őt. Férfiként nyugtatja kis­testvérét : „Nincs drótostót." Hibátlan írást méltatok tehát? — Nem teljesen. Ezt nem csupán az egyensúly helyreállításáért, a „kideká- zás”, vagy a megszeplősítés kedvéért mondom, hanem azért, mert vannak benne nyelvi következetlenségek. Kár, mert mint hangsúlyoz­ni kívántam: a nyelvvel Kő­váry jól építkezik. Sajnos, olykor mégis kétes marad, hogy a tudatos nyelvi jel­lemzés, vagy henye fogal­mazás miatt marad érthe­tetlen a se nem magyaros, se nem tótos kifejezésmód. Emellett még némi szerke­zeti hiányokról szeretnék szólni. Azok az epizódok, amelyek önálló novellaként is megállnak a lábukon, mintegy szuverén életet él­nek. Nem ízesülnek eléggé a regény szövetébe. Vilitől mégis ismerősként és szeretettel búcsúzunk. Kővárytól pedig nem bú­csúzunk. Nem jön többé a drótostót, új Kőváry-köny- vet viszont érdeklődéssel vá­runk. (Magvető Könyvkiadó, 1984.) Szabad Olga

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents