Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-21 / 222. szám
X984. szeptember 21.. péntek Békéscsaba, 1944. szeptember 21. Egy szemtanú a bombázásról 40 eve.. „A látni-vágyó napba nem tekint” Aki ezen a napon a sz5- nyegbombázást átélte, nem felejti el, amíg csak él. Negyven év távlatából is szörnyű visszagondolni arra a borzalmas, félelmetes élményre. A piacról hazajövet szőlőt csemegéztünk frissen sült lágy kenyérrel hármasban, egy rokonasszony a tanyavilágból, fivérem és én, a folyosón, illetve a teraszon. Egyszercsak nagy bőgéssel megszólaltak a szirénák. Rokonom megkérdezte: „Nem megyünk a pincébe?” „Ó, ha mi mindig a pincébe rohannánk, amikor szirénáznak, akár egész nap is ott ülhetnénk. Nem kell félni, itt nem szoktak bombázni, csak erre mennek a repülők, naponta többször is.” Fivérem valami gyanús bugást hallott, és leszaladt az udvarra. Mi csemegéztünk tovább. Ö közben azt kiáltotta: de sok repülő, gyertek, nézzétek, hogy csillognak a napfényben! Elkezdte számolni őket, de a következő pillanatban már futva kiáltotta': „Gyorsan a pincébe, bombáznak!” Alighogy leszaladtunk, már hulltak is a bombák, s a pince úgy himbálózott velünk, akár hajó a viharban. Mint egy erős földrengés olyan volt. Az volt az érzésünk, hogy menten megnyílik alattunk a föld, és. elnyel bennünket, házastól, mindenes40 éve. . . tői. Még az volt a jó, hogy alig volt időnk érzékelni a félelmet, már vége is volt, lefújták a riadót. Fivérem rögtön indult, hogy a mentésnél segítsen. Nem is kellett messze mennie, a harmadik utcában egy idős házaspárt temetett maga alá a kis ház, de sikerült élve kimenteni őket. Az állomás környékén azonban nem volt olyan egyszerű a mentés, a több emeletes szállodát telitalálat érte. Sok ember esett áldozatul a bombazápornak, amit az állomásban veszteglő német harci szállítmányoknak szántak, de sajnos csupa civilt, illetve a lakosságot érte. Barátnőm férje is ide küldte családját Jaminába a nagymamához, mivel Pestet és környékét állandóan bombázták. Itt biztonságban tudta őket, míg ő Pesten dolgozott. Egy kis földből, kóróból összetákolt bunkerban húzódtak meg a kert végében, és csodálatos módon épségben kerültek elő, míg kertvégi szomszédjuk házát telitalálat érte, s a fiatal házaspár ott lelte halálát E rövid, egy-két perces bombázás is szörnyű pusztítást vitt véghez, aki átélte, nem felejti el soha. Drienyovszki Mária nyugalmazott óvónő Mottó: „ ... Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell nem hord rózsaberkei; A látni-vágyó napba nem tekint;' Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget, Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt...” (Vörösmarty Mihály: A merengőhöz) De mi lesz a két fiúval? Teri és Sanyi, vagyis a fiatal Kovalik házaspár még ma is sokszor töpreng ezen. Bántja őket a tudat, hogy elszakadt egymástól a négy testvér, hogy intézetben él a két fiú, míg a két kislány nevelését magukra vállalták. Minden azon a nyáron kezdődött, 1980 nyarán. Azt a vakációt a fiatal Kovalik családnál, Mezőkovácsházán töltötté a négy állami gondozott gyerek. Édesanyjuk még 1978-ban,- a válás után állami gondozásba adta őket, 1980-ban pedig meghalt. Az apjuknak kisebb gondja is nagyobb, mint a gyerekei, így hát a négy kicsi háromfelé hányódott, amikor a Kovalik házaspár jelentkezett értük. így nyaralt a két fiú és a két kislány 1980ban együtt Kovácsházán, a nagybátyjuknál — a férj ugyanis édesanyjuk testvére volt. Eljött az ősz, és a két kicsi maradt, csak a fiúk mentek vissza az intézetbe. Saját kislányukkal együtt így már három gyerek szaladgált a csöpp udvaron, majd három éve megszületett a fiuk is. A nagymamával, Tériké édesanyjával együtt most tehát héttagú a család. Szívük szerint inkább 9 tagú lenne, de hát természetesen tekintettel kell lenni a nagymamára, ö pedig már a hetven felé jár, sok lenne neki a házban hat unoka. A kicsi ház persze nem csodálkozik a családon: Tériké is itt nőtt fel négy testvérével. — A férjemék meg hatan voltak gyerekek, úgyhogy nekünk ez természetes — hárítja el az elismerést Tériké a mezőkovácsházi gyermekorvosi rendelő egyik kis irodájában, ahol most éppen valami kötelező szűrővizsgálatra szóló idézőket címez meg. Tériké ugyanis védőnő. Kerékpárral, kismotorral járja a körzetét, tanácsot ad a várandós anyukáknak, Játogatja a kismamákat és a kisbabákat. Az egészségügyi szakközépiskola és a védőnőképző után most végzi a főiskolát. Az adminisztrációt nem kedveli, szívesebben van kint a körzetében, ahol pedig nem mindig könnyű megtalálni a megfelelő hangot, szót érteni az asszonyokkal. — Nagyon kevés a kismama, a körzetemben most tízen várnak babát — magyarázza —, két gyereket még csak-csak vállalnak, de többet nem. — Vajon mi ennek az oka? — Gondolom, az is, hogy kevés családban él egy fedél alatt több generáció, így hiányzik a nagymama, az anyukák pedig lelkileg is kimerülnek abban, hogy nincs kire hagyni egy percig sem a kicsit. De nem is mindenki készül fél az anyaságra. Megnyilvánul ez például abban is, hogy hiába lelköl- jük, szorgalmazzuk, egyszerűen nem szoptatnak. És ezt szerintem nem tudatlanságból, inkább kényelmi szempontok miatt teszik. Tériké, bár nem telik sok divatos holmira, külföldi utazásra, azért elégedett ember. — Mindig ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott? — faggatom, annál is inkább, mert egész beszélgetésünk alatt semmire nem panaszkodott, pedig lehet gondja épp elég. — Hogyne, problémája lehet az embernek, van is, de a napi gondokból nem szabad tragédiát csinálni. — Mégis, a négy gyerek nevelése sokféle konfliktussal járhat, különösen ilyen helyzetben. — Hogyne, a nagyobbaknál kamaszkori problémák vannak, de nekem elvem, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell a helyes irányba terelni őket. Ismerem már a természetüket, a képességüget, s a szerint terelgetem őket. Most az a nagy gondunk, mi lesz a lányokkal, ha elvégzik a 8 általánost. Mindenképpen szeretnénk szakmát adni a kezükbe. Aztán meg kicsi ez a ház, építkezni szeretnénk. Megvettük a szomszéd portát, gyűjtögetjük már az építőanyagot is, aztán apránként majdcsak elkészülünk. Nem mondom, be kell osztani a pénzt, de olyan még nem fordult elő, hogy hó végén ne tudtuk volna a villanyszámlát kifizetni. — Minek tud a legjobban örülni, s ha — akár a mesében — teljesülne három kívánsága, mit kívánna? A fiús frizurájú, meleg tekintetű fiatalasszony elkomolyodik, s már tudom, kár volt ezt kérdezni. De udvarias és válaszol: — Tudja, mindennapnak megvan a maga öröme. Mesebeli kívánságom pedig nincs, nem vágyom elérhetetlenre, és nem tervezek többet, mint amit képes vagyok elérni. Szeretném, ha sikerülne az építkezés, szeretném befejezni a főiskolát, felnevelni a gyerekeket, és szeretném, hogy édesanyám, aki most 70 éves, még sokáig legyen köztünk... T. I. Fotó: Veress Emi Kenyér és víz — a kettő együtt az életet jelenti. Természetes tehát, hogy igen érzékenyen reagál a közvélemény mindenre, ami ezekkel kapcsolatos. Maradjunk ezúttal a víznél. Egészen pon. tosan a békéscsabai közku~ tak vizénél. A közelmúltban panaszos levelet kaptunk Békéscsabáról, az Egység utca több lakójától. Többek között a következőt írták: „A közelebbi és távolabbi környék nagy örömére, ha csökkent mértékben is, de az Egység utca és Franklin utca sarkon levő, gazdátlannak ható artézi kút adta (korábban ontotta) a vizet. Egy szép napon azonban, mint aki megunta, megállt a szolgáltatásával ... Estefelé egyre többen jöttek volna vízért, s gondolkodtak az üzemzavar okán. Mivel korábban már hasonló előfordult, próbáltak segíteni a problémán ... Hogy a víz szabadon folyhasson, egy rövidebb csővel oldották meg az önkéntes társadalmi munkások a víz útját. A víz lassan folyni kezdett, még lassabban, mint korábban, de folyt... Három hét telt el azóta, mire valaki rájött, hogy az egész szabálytalan ... Megkezdődött a társadalmi munkások kálváriája, leszereltették a gumicsövet, elzáratták a kutat...” A Franklin utcából nyíló Egység utca legelején lehangoló látvány fogad. A kút- káva az oldalán fekszik, fé- lig-meddig takarva a cső körüli gödröt, mellette földkupac. Odébb a vízakna, aminek a födelét bárki könnyen felnyithatja. Átellenben a kerítésük mentén egy őszes férfi éppen a hullott szilvát szedegeti. —' Észrevettem én, mintha kicsit apadt volna mostanában, de azért folyt — egyenesedik föl Kovács Imre, amint a kútról érdeklődve közelebb lépünk. — Tudják, nagyon jó vizű kút ez, a Lencsési útról is jártak ide, meg messzebbről is kocsival! Szóval, egy pénteki napról szombatra virradóra egyből elapadt. Nekiugrottak itt az emberek csinálni, lentről, a motorházból gumicsővel sikerült is. Én nem avatkoztam bele, nem szeretem az ilyesmit, úgyhogy többet nem is tudok mondani maguknak. Kérdezzék amott az utcabelieket ! A csöngetésre idős asz- szony csoszog a kisajtóhoz, a Franklin utca 70. alatt: Gyeraj Györgyné, de ő se sokat tud, inkább csak sopánkodik a jó víz miatt, ami most, ugye, elvész. — Mi az, tán összeírás? — szól át a túloldalról a szemközti szomszédasszony, akit közelebb hoz a kíváncsiság: — Ja, a kút miatt? Mariska, a Kucseráné tudja annak a kálváriáját. Az ott ni az ő portájuk. A takaros, tiszta udvarról Kucsera Mihályné a hűvös kis előszobába invitál bennünket. — Már két hete nem folyt az a kút, amikor a szomszédok elkezdték csinálni. Kiment az én férjem is, az aknában egy gumicsövet rákötöttek a csapra, úgy folyt egy ideig. S hogy azután mi történt, azt nehéz kibogozni. A lényeg, hogy a kétségtelenül jó szándékkal, de szakszerűtlenül „fakasztott” vizet a hatóság elzáratta. — A férjem be is ment a műszaki osztályra — emeli fel a hangját Kucseráné —, és elmondta, hogy ők nem elrontották ezt a kutat, épp ellenkezőleg! Erre elismerték a tanácsnál, hogy az uramék jót akartak, de így nem felel meg a higiéniának. így aztán, amikor hazajöttek a tanácstól, a férjemék zárták el. Mielőtt bekopogtatunk az illetékesekhez, tegyünk egy kis körutat a megyeszékhelyen, lássuk, milyen állapotban vannak a közvélemény szerint oly kitűnő vizű artézi kutak. Szegfű utca—Rózsa Ferenc utca sarok. Ha nem is ontja, de elég szépen adja a vizet a rendezett környezetben álló kút. Hétköznap délelőtt van, alig járnak az utcán, de ide sűrűn érkeznek kannákkal, üvegekkel. — Amíg ez rossz volt, a Lenin Tsz-be jártam ki jó ivóvízért — húzza a szemébe a svájcisapkát egy cájg- nadrágós férfi. — Hát a kígyósi vezetékes víz az olyan volt, hogy... — bólogat egyetértőén egy vékony dongájú fürdőnadrá- gos. — De most már Medgyes- bodzás térségéből kapjuk — vetem közbe. ... a Jókai utcai... — Azt még nem tudom, bár a fiam meg a feleségem azt mondja, jobb. Orosházi út—Madách utca sarok. A szép, régi közkút falán rozsdásodó tábla szerint: „Jó ivóvíz”. Csakhogy a kifolyót egyre mélyebbre kellett helyezni, így is épp hogy csöpög. Akik ide járnak, nyilván megszokták, türelmesen várnak sorukra, csak egy fejkendős néni dohog: — Azt mondják, 120 ezer forint kéne rá, ki köll pucolni, meg új csövet tenni, mert ez lyukas. Pedig ez adja a legjobb vizet a városban. A Jókai utcán az 56. számú ház előtt, rendezett környezetben új nyomókaros kútfej működik. Itt is többen várnalT sorukra. Egy kalapos férfi Jaminából jár ide. — A jó vízért messzire elmegy az ember. Tudják, ez a legjobb Csabán. A Bánát utca 20. számú ház előtti kútnál ugyanezt bizonygatja egy férfi, aki 10 éve rendszeresen útba ejti kocsijával ezt a kvjtat. Merthogy a vezetékes víz klóros — ami tagadhatatlan. " A körúton egyébként arról is meggyőződtünk, hogy vízvezeték-hálózatból táplálkozó közkifolyó szinte minden utcasarkon működik. A városi tanács műszaki osztályán Csaba Márton osztályvezetőt mindenekelőtt az Egység utcai kútról kédez- zük. — Ez ügyben bejelentés érkezett hozzánk, amely szerint elrontották a kutat. Ennek alapján tettünk mi feljelentést a rendőrségen ismeretlen rongálok ellen. Később azután tisztázódott az ügy, kiderült, hogy nem ismeretlen rongálókról, hanem jó szándékú lakókról van szó. Kevesebb jó szándékot tanúsított az, aki rongálásról tett bejelentést, s hasonló „egyenességre” vall az a primitív névtelen levél, amit Kovács Imre udvarába dobott be valaki ottjártun- kat követően: „Békéscsaba lakósága érdekébe köszönjük hogy az Egysék utcai kutat elzárata...” Persze, elzárásról szó sincs: — Az történt — magyarázza Csaba Márton —hogy a Szegfű utcai kutat komp- resszoroztattuk, s miután ugyanabból a vízhordó rétegből táplálkozik mindkét kút, hát az Egység utcainak lecsökkent a hozama. Ezért nem ad tehát vizet a kifolyó, csak lenn, az aknában a csőcsonk. — Egyébként mindegyik kúttal gond van, ezt mi is tudjuk. De hát a közkutak üzemeltetésére évi 104 ezer forint áll rendelkezésre, ami nagyon kevés. Másrészt ezek a kutak olyan vízkészletből táplálkoznak, aminek nincs utánpótlása. — Elterjedt az a hír is, hogy ezeket a kutakat megszüntetik. Valóban ezt tervezik? — Szó sincs róla, ezekre a városnak szüksége van, még akkor is, ha a lakosság tulajdonképpen nincs rászorulva, mert közkifolyó van bőségesen. Tavaly is öt kutat újíttattunk fel a vízművállalattal, az idén ismét jó néhányat felújítanak, és most vizsgáljuk azt, hogy a nyilvántartásban szereplő többi kút közül mennyi hozható újra üzemképes állapotba. Amelyik viszont végképp felmondja a szolgálatot, arról le kell mondani. Kompresszorozni sem lehet vég nélkül, mert öregek már a szűrők, beszakadhatnak. Az osztályvezető véleményét megerősíti Kovács Gábor, a víz- és csatornaművállalat főmérnöke is: — Az a gond, hogy ezek a kutak ugyanabból a rétegből kapják a vizet. Másrészt ... cs a Bánát utcai kút Az Egység utcai... Fotó: Veress Erzsi az anyaguk elavult, így szakszerűen felújítani a mai eszközökkel már nem mindegyiket lehet. Ráadásul ennek a vízrétegnek a szintje időközben jócskán leszállt. — Ezek a kutak folyamatos fenntartási munkát igényelnek. A vállalat tudná-e ezt szerződésben vállalni? — Nekünk a műszaki osztállyal olyan egyezségünk van, hogy saját kútjaink karbantartása mellett vállaljuk a szóban forgó kutakat. Általában ez úgy jelentkezik, hogy az első félévben nemigen érünk rá, a harmadik-negyedik negyedévben inkább. A megyeszékhely lakosságának igényei tehát egybeesnek a városi tanács törekvésével: fenntartani az artézi kutakat. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy ezek az öreg kutak előbb- utóbb felmondhatják a szolgálatot, s ezt megelőzni, megakadályozni nem lehet. Nem is létkérdés ez, hiszen megfelelő a vízvezetékhálózat, sok a közkifolyó a városban. Amíg viszont e kutak vizet adnak, rendszeresebb karbantartást, a lakosságtól pedig több kíméletet érdemelnek. Tóth Ibolya
