Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-15 / 217. szám

1984. szeptember 15. szombat

.....hogy ne keseredjenek el..

L

assan a közhely szótárba kerül az a megállapítás, hogy egy fejlett és az idő szavára azonnal választ adni tudó társadalom hatékony és megbecsült közművelődési rendszer nélkül elképzelhetetlen. Pedig ennek a megállapításnak — amelyet akár törvényként is el lehet fogadni — az igazságát valamennyien nap mint nap tapasztalhatjuk. Természetesen ehhez feltételezni kell azt is, hogy az adott kategóriák alatt ugyanazt értelmezi például a minisztérium, a megyei és a községi tanács, egy vállalat, intézmény vagy szövetkezet vezetője — mi mind, valamennyien. Vagyis, hogy kultúra alatt nem(csak) Vi- rfaldi-koncertet, hanem az igényeknek megfelelő iskolai tantermet és üzemcsarnokot, megfelelő kereskedelmi ellátást és az emberi kapcsolatok kulturáltságát is értjük. Mára már a kultúra szétválasztása enyhén szólva botor és a fejlődéssel ellentétes dolog. Akkor is, ha a hétköznapi gyakorlat még nem mindenben és nem teljes felületén fedi a réges-régen kidolgozott és bizonyítottan jó elméletet.

E hosszú bevezetőért elnézést az olvasótól. Indoklásként csak annyit, hogy az utolsó nyári hónap utolsó és az első őszi hónap első napján Pécsett megrendezett tanácskozás résztvevőinek számottevő része sem volt tisztában ezekkel a dolgokkal. Ezen a két napon a Magyar Népművelők Egyesületének csaknem négyszáz tagja gyűlt össze, hogy közös dolgaikat — amely értelemszerűen a hazai nép- és köz- művelődés ügye és tükre is!

— megvitassák, és valamilyen állásfoglalást dolgozzanak ki az októberben Budapesten sorra kerülő országos közművelődési tanácskozásra. A pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központban megrendezett IV. vándor- gyűlés — amelynek szervezése meglehetősen felületes volt — plenáris ülései és az öt kijelölt szekció megállapításai szerint mégis mérhető és észrevehető előrehaladás tapasztalható a közművelődésben.

A záró és értékelő plenáris ülésen — amelyen részt vett Köpeczi Béla akadémikus, művelődési miniszter is

— a szekciók vezetői valamiféle összegzést próbáltak adni a következő évek munkájának megalapozásához. A művelődési intézmények tárA segélyezettek névsora csak a legszükségesebb adatokat tartalmazza. Név, cím, családi állapot, gyermekek száma és jövedelem. A két nevet találomra választom ki. Mindkét család a maximum 1400 forintot kapta a MEDOSZ központi elnökségének a gyerekek beiskolázására szánt segélyéből.

* * *

A fekete loncsos kutya már messziről jelzett, s amennyire a dróton csúszó, hosszú lánc engedte, a kapuig szaladt. A sokféle jószág miatt részekre osztott kopár udvaron szétrebbennek a szárnyasok. Korán őszült, magas asszony jön elő, nyomában két 10—12 éves srác, rövidnadrágban, mezítláb. Bemutatkozunk egymásnak.

— Hogy mire volt elég az 1400 forint? Jól jött —kezdi az asszony. — Ilyenkor egy-egy gyerekre elmegy ezer forint. Én 2800-at keresek a csillárüzemben, a férjem 1900-at kap, mert ő rokkantnyugdíjas. Közúti balesete volt. ö gyalog ment, aki meg vezette az autőt, az elaludt a kormánynál. A lábán a seb azóta is folyik.

Nyílik a hátsó kapu, megjött a férj. Egy kézikocsin füvet tol be, s már villázza is az állatoknak. Piros arcú, mosolygós szemű férfi. A lábát állandóan kötözni kell, de az itthoni munkának ez nem lehet akadálya.

— Két anyakoca van és két hízó — avat be a háztájiba. — Évente ügy 40 malac, s ebből hármat vagy négyet hagyok meg. Aztán van még 40 lúd, 105 csirke, 20 tyúk.

— Vannak kacsák is — mondja az egyik srác, s már hozza is. — Nem tetszik megsimogatni?

— S hogy megy az iskola?

sadalmi kapcsolatai elnevezésű csoport megállapításai között szerepelt például az is, hogy az állami közművelődési intézményrendszer jövőbeni fenntartásához elengedhetetlen a társadalom kisebb egységeinek, közösségeinek hathatós segítsége, az intézmények — ezen belül is az amatőr és hivatásos művészeti alkotóközösségek, -csoportok — belső demokratizmusának nemcsak formai és külsőségekben megnyilvánuló, hanem tényleges fejlesztése. Mára tarthatatlanná vált az ifjúsági klubok szakmai-módszertani felügyeletét és támogatását segítő klubtanácsok jelenlegi szervezete is; átszervezésük nélkül a mozgalom végleg elsorvad. Meg kell jegyezni, hogy Békésben ezen a területen az országoshoz hasonló a helyzet! De hazánkban a művelődési intézmények társadalmi vezetősége sem tudja betölteni hivatását. E területen megyénk — az előzővel ellentétben — jó példákkal jár elöl. A szekció tagjai azt is leszögezték, hogy a kapcsolattartásban a személyes szimpátia is meghatározó, amely nélkül tehetetlenségre ítéltetne ez a rendszer!

A közművelődés tudományos megalapozottságával, a

— Háát...

— Neki kicsit nehezebben, a kisebbik az jobb tanuló — segíti ki az anya.

— Mert mindent elles tőlem.

Nevetnek. A gyerekek mindannyian szépek, egészségesek, de a legkisebbik valósággal kicsattan az erőtől, ám ő még csak nagycsoportos ovis, vagy ahogy ő mondja, a hányadikos kérdésre, „sehányadikos”. Van még egy iskolás, de az már tanárképzős. A többiek elkerültek.

— Nekem hat gyerekem van, a férjemnek három. A legidősebb fiú 20 éves korában halt meg. Vízbe fulladt. Több mint egy évig nyomoztak, járt itt a Kék fény is. Akivel együtt fürdőit, annak a hozzátartozói megfenyegettek bennünket, ha a fiuknak egy haja szála is meggörbül... Végű; én könyörögtem, hogy hagyják abba a nyomozást, azon már nem segíthetnek, hisz szegény meghalt, nekem azok a fontosak, akik még élnek.

Később jövök rá, beszédünkben soha semmi sem utal arra, melyik gyerek melyiküké. Egyszerű szóval, szépen válaszolnak. Hiába próbálom provokálni őket, hogy mennyire nehéz kijönni a kevés pénzből. Rábólintanak, de nem panaszkodnak, az asszony még annyit hozzátesz, hogy „az emberem tíz éve nem volt kocsmában”. Csak a környezettel van baj.

— Hogyan parancsoljak én a gyerekeknek — mondja az asszony —, mikor azok azt látják, hogy a szomszédot a fia részegen kapával kergeti ki a házból. Aztán az a beszéd ... Engem egyszer meg is szúrtak, pedig csak maguk közt verekedtek.

A házba nem hívnak be, az udvaron beszélgetünk. A két szoba konyhás csöppnyi

képzéssel és a továbbképzéssel foglalkozó szekció ösz- szegzése volt talán az egyedüli, amely jelentősebb eredményekről számolhatott be. A közművelődés dolgozóinak élet- és munkakörülményeivel foglalkozó alkalmi közösség vezetőjének mindössze egy mondatát kell idézni ahhoz, hogy értékes és részletekre kiterjedő ösz- szegzésének lényegét tükrözzük: a jelenlegi helyzet a népművelőket már a hivatásuk gyakorlásában akadályozza, amelynek társadalmi kihatásai egyelőre belátha- tatlanok.

A tömegkommunikáció és a videózás, és természetesen ezeknek a közművelődésben betöltött szerepét vizsgáló szekció érezhette leginkább otthon magát ebben a szép és dinamikusan fejlődő városban. Köztudott, hogy Pécsett már 14 ezer lakásba jut el minden hétfőn este a kábeltévé városi adása, amely a lakosság közéletisé- gének eleddig mással aligha helyettesíthető fóruma. A szekció megállapításaiból álljon itt néhány. A köztudatban szereplőnél jóval gazdagabbak vagyunk intézményi videoberendezésben, amelyek zöme — s ebben van a fura ellentmondás! — néhány „kiválasztott szeépület cserepezése újnak tűnik.

— Oj az egész ház — hallom a meglepő kijelentést a férjtől. — Tízéves, 13 800 forintot kellett fizetni, mikor beköltöztünk.

Később tudom meg, hogy ezek a komfort nélküli lakások — melyekhez hasonlóak még ma is épülnek a kisvárosban a legkevésbé tehetősek lakásgondjainak megoldására — a „putrifelszámolások'' során épültek.

Mikor elindulok, a gyerekek még sokáig integetnek. A szomszéd porta előtt érezhetően az én látogatásom a találgatások tárgya. Miért jöttem, mit kérdeztem, miket írtam. Furcsa, de akár nyugtalanító, akár megnyugtató választ vártam tőlük, mindig az ellenkezőjét kaptam. Legfeljebb, hogy a gyerekek még sehol sem voltak a városon kívül, no és a környezetről mondottak nyugtalanítóan egyértelműek.

Nem könnyű nekik. Micsoda frázis! Ezt eddig is tudta mindenki.

* * * *

A MEDOSZ Békés megyei bizottsága felhívta a szakszervezeti alapszervezetek figyelmét, hogy a beiskolázás időszakában fokozott figyelmet fordítsanak a nagycsaládok és a gyerekeket egyedül nevelő szülők segélyezésére — kezdi Túri Ferenc politikai munkatárs. Az állami gazdaságok és a téeszek erejüknek megfelelően igyekeznek is megfelelni ennek. Vannak azonban gyengébb anyagi körülmények között levő alapszervezetek. Főleg ezekre gondolt a MEDOSZ központi elnöksége, amikor 18 ezer 600 forintot küldött a megyei bizottságnak az említett családok további segélyezésére.

— 18 ezer 600 forint szinte megemlíthetetlenül kevés összeg — vetem közbe.

mély drága játéka csupán”. Gond az is, hogy a kis települések még nem engedhetik meg maguknak azt, hogy ilyen készülékeket, rendszereket vásároljanak. Gátol a tipizálás, a szervizellátás, a szakirodalom, a szakirányú képzés és továbbképzés mondhatni reménytelenül aggasztó hiánya.

A legnagyobb várakozással az ötödik, a hétköznapok kultúrájával foglalkozó szekció beszámolóját várták a résztvevők. Megállapították, hogy ez mára egyenlő lett az életmódkultúrával. Ez pedig köztudottan elégtelen, rossz és fejlesztése is már- már elháríthatatlan akadályokba ütközik. A legsúlyosabb probléma talán az, hogy a társadalmi munka- megosztásban ennek fejlesztését a közművelődésre hárítják, noha ez köz- s talán létérdek is. Gazdasági fellendülésünk és talpon maradásunk függ attól, hogy milyenek kapcsolataink akár a személyes, akár a közéletben, hogyan szervezzük magán- és közéletünket, s lehetne fokozni, folytatni a sort. E téma bonyolultságára mutat rá, hogy eleddig államilag is csak az úgynevezett magasabb művészet és közművelődés részesült támogatásban, elismerésben. A közművelődésnek tehát az a mai legfontosabb feladata — s ez a tanácskozás egyik állásfoglalása lehet --, hogy pontosan és naprakészen illeszkedjék az össztársadalmi és a csoportigényekhez, nem hanyagolva el a személyes kívánalmak kielégítését sem. S mindezt egyeztesse össze tevékenységi formáinak minél hatékonyabb kihasználásával is.

A miniszteri elemzés nemcsak választ adott a szekciók által említett kérdésekre, hanem a következő évek programját is megvilágította. Köpeczi Béla akadémikus többek között elemezte

— Ez igaz. Viszont, mikor a MEDOSZ megyei bizottsága megkereste az alapszervezeteket, s javaslatot kért tőlük a segélyre jogosultak személyéről, az alapszervezetek titkárai, a felmérések nyomán az eddigieknél még tisztább képet kaptak e családok szociális gondjairól.

— Van-e mód a segély felhasználásának ellenőrzésére?

— A bizalmi felelőssége itt nagy, hogy méltó kézbe kerüljön a pénz. Ezt a 18 ezer 600 forintot a megyei bizottság munkatársai személyesen vitték a lakáscímekre, ahol meggyőződhettek a segély jogosultságáról. Magam úgy érzem a látottak alapján, hogy a felmérés általában igazságos volt, ám a jövőben lehet az elbírálás még differenciáltabb.

* * *

A nagyközség egyik leg- kiesőbb utcáját nehezen találom meg. Aztán házszámok híján a házat se könnyen. Elvénült kulipintyók között emelkednek a garázsos kétszintesek.

A háromgyermekes elvált asszony nincs otthon. Most ment el szülői értekezletre. Ezt a lakótól tudom meg, aki az udvaron dolgozik. Akárcsak a negyedikes fiú, ő egy fát fűrészel, vakítóan fehér atlétatrikóban, s talán napokkal előbb még új rövidnadrágban. A két kisebb — közülük az egyik még óvodás — nincs itthon; egy közeli rokonnál vannak.

Legalább egy órát kellene várnom az asszonyra. Ügy döntök, inkább a lakót kérdezem.

— Ne haragudjon — szólítom meg —, ha akar, nem válaszol, ön együtt él az asszonnyal, vagy valóban csak lakó?

— Nem élünk együtt. Háromszáz forintot fizetek havonta és dolgozok neki; így állapodtunk meg — válaszolja.

Az asszony alig több mint két és fél ezret keres. A volt férjnek másutt is van

az októberi országos tanácskozásra váró munka részleteit is. Ez a tanácskozás elsősorban azt a feladatot vállalja fel, hogy az 1974-es párthatározat, s majd az ezt követő állami rendelkezések és irányelvek szellemében, azok végrehajtását segítő akcióprogramokat dolgozzon ki. Ne áltassuk magunkat: az említett határozatok megvalósításának lassúsága még a pesszimistákat is megdöbbentette. Ezért ígérte meg azt a művelődési miniszter, hogy a tárca a következő években a kultúra (s persze: a kulturáltság!) kiterjesztése és befogadásának elősegítése felé fordul. A műveltség megszerzésének egy emberi életen át tartó útját és folyamatát végre teljessé és szakadásmentessé kell tenni. Ehhez elengedhetetlen, hogy ne csak a közművelődésben dolgozók előtt, hanem a gazdaság és a termelés területén munkálkodó felelős vezetőkben is tiszta legyen — a bevezetőben már említett — elv. A népművelőknek ebben az lesz — s az is! — a feladata, hogy a kultúra igazán és kiteljesedetten váljon valamennyiünk tulajdonává. Ebben koordináljanak, ezt szervezzék, ehhez tegyék hozzá tehetségüket!

Az elmondottak talán túlságosan is sötét képet festenek a közművelődés valóságáról. Lehet az is, hogy „feketébb az ördög” a valóságosnál. A hibák és hiányosságok őszinte feltárása nélkül azonban aligha képzelhető el az előbbre lépés lehetősége sem.

Hadd idézzük — minden kommentár nélkül — Köpeczi Béla akadémikus sokat sejtető zárómondatát: „Az a legfontosabb, hogy ne keseredjenek el! A Művelődési Minisztérium ígéri, hogy minden ellenszert megkeres arra, hogy az elkeseredés ne terjedjen el."

Nemesi László

családja, így fizetésének 30 százalékát küldi csak ide.

— Nagyon kevésnek tűnik ez a pénz. Nincs itt ennél jobban fizető munkahely?

— Ápolónő. Viszont a községben ápolónőre nincs szükség. Csabára nem tud bejárni a három gyerek miatt. Nincs kire hagyja őket, mert az anyja is beteg — foglalja össze a férfi az asszony szűkös elhelyezkedési lehetőségeit.

— Viszonylag kevés a jószág, így több a füves, kertes rész az udvaron. Kis elkerített sarokban 20—30 tyúk kapirgál. Az ólban két anyakoca. Az egyik mellett néhány malac szaladgál.

— A másikat le kell adni, mert nem búgott be — mondja a férfi.

Bemegyünk a házba. Két szoba, konyhás ez is. A legminimálisabb bútor. A három gyerek szobája nagy, de a két kisebbnek még mindig rácsos ágya van; szőnyeg nincs. Az ivóvizet az utcáról kell hozni, mosáshoz van az udvarban egy ásott kút.

Három gyereket egyedül felnevelni művészet — teszi hozzá a látottakhoz a lakó. — Tisztán, szépen járatja a gyerekeket. Szabad ideje semmi sincs. Reggel öttől este 11-ig dolgozik.

A szőke, kék szemű, tiszta arcú fiú még mindig fűrészel. A játék már összekeveredik a munkával. Kicsi szeleteket vág le a tus- kóból, s fürkészi, a bogarak hogyan járták át a fát.

Ahogy távolodok, a kocsi mögött felverődő por áthatolhatatlan függönyként takarja el a házat. Kétoldalt kétszintes, garázsos épületek között a kicsi rokkant házat. Kinek ez, kinek az jut.

A szegénység és a bő gyermekáldás mindig is édestestvérek voltak. Belenyugodni ebbe túl egyszerű. Segíteni viszont nehéz. De erőnk szerint kötelező. Ahogyan azt a MEDOSZ tette.

Ungár Tamás

MNiWkfAci

MOZI

1 Jedi visszatér

Hej, szupermenek, repüljetek csuda-fura járműcsodáitokon, lőjetek, mintha igazságot osztó fegyveragyrémeitek csövéből maga a végítélet tüzelne, s ha kitalálóitok nosztalgiát éreznének egy lovagiasabb kard-ki-kard kor után, ám vívjatok lézerrel, a lényeg csak annyi: ha harc, hát legyen harc!

A recept egyszerű. Legyen sok milliód (lehetőleg dollárban). Ha megvan, végy egy westernt, s cseréld ki az avult díszleteket, jelmezeket, kellékeket! Legyen egymasz- szív gonosz, s vele szemben egy masszív jó, aki lehetőleg magányos hősként keresse az igazságot, s annyi esélye se legyen nyerni, mint egy kéthetes gyereknek Stevenson ellen. Persze legyen azért tábora e magányos igazságbajnoknak, mert a bajoknak csak úgy érdemes nekivágni. Viszont ez a tábor küzdjön kövekkel, farönkökkel, nyilakkal, ősi cselekkel, mert ez a jelképe az ember termé- szetbeliségének, s a technikailag felszerelt okosok legyenek olyan felfúvalkodot- tan, csapdákba sétálóan ostobák, mint az a nagykönyvben meg van írva.

Aztán lehetőleg ne igen értsem, mi a háború célja. Viszont kell valami zavaros misztika (Például az Erőről), ami összeragasztja a máshonnan levetett, leértékeléskor kiárusított, összelopkodott, másutt tán még értékes történéseket, jellemeket, igazságokat, vicceket. Hogy itt elcsépeltté válnak ezek az elemek? Aki itt hallja először, annak itt szólal meg először a Biblia. S ha any- nyira nem értem e fantasztikus történeteket, még megmagyarázhatja e felfújt zagyvaságot egy 10—12 éves, csak sikerüljön a tudatom leépítése a megfelelően.

Hogy nekik, a gyerekeknek készült? Rendben van, nem teszem lábam többé a csillagháborúk mezejére, de búcsúzkodásom cseppet sem könnyes pillanatában hadd emlékeztessek mindenkit Hófehérkére, s az ő gonosz mostohájára. Ott tudtam, miért utálja az utóbbi az előbbit. Merthogy az százszor szebb őnála. Számomra pedig ez az alap.

Ósdi vagyok, maradi vagyok, értetlen vagyok? Lehet. Ám ha nem tudom, hogy a technikai fejlődés e filmben ábrázolt, valószerűtlenül magas fokán mi az a megszerezhető akármi, ami miatt még érdemes harcolni, akkor alig tudok örülni a jók sikerén. S ezen nem változtat az sem, hogy olyan mindenféle édi-bédi szörnyimörnyik, szőrös cuncimókusok küzdenek egységfrontban, vállt, vállnak vetve a demokráciáért, emberségért, szabadságért, mit-tudom-én-miért.

Hogy mégis lehet izgulni? Miért, akkor tán nem izgulok, mikor a videó-játékkal „inváziót” játszom? Miközben megsemmisítgetem a betolakodókat, ujjam alatt izzad a billentyű, pedig csak reflexteszt az egész. Ne legyen ez se több! Mert jaj nekünk, ha ez a küzdelem elkezdődik. Az lesz a mi végünk. Nem mászik abból ki se csoport, se magányos hős, se magányos gyáva. Tekintsük hát annak ezt a filmet, ami: tartalmatlan játéknak.

Olyannak, amit ha felállunk, már el is felejtünk. Reflex- szerűen.

—út—

Segíteni: erőnk szerint