Békés Megyei Népújság, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-05 / 183. szám
1984. augusztus 5., vasárnap o Életmód kultúra nélkül? !\C1 flz aszály tovább tart Két hír is lábra kapott az utóbbi napokban az örménykúti Felszabadulás Tsz-szel kapcsolatban. Hogy kizárták a termesztésből a hibrid kukoricájukat, és besilózták az árukukoricát. Mindez alapos indok arra, hogy a helyszínen tájékozódjunk. * * * Komár Pál, a közös gazdaság elnöke megnyugtat. Egyelőre sem az egyik, sem a másik hír nem igaz. A hibrid miatt a tagok már megkeresték a vezetőséget, nekik elmondták, hogy az egyik szomszédos szövetkezet táblái estek ki a vetőmagtermelésből. A másik, a besilózás híre talán igazzá válik, ha az időjárás továbbra is ilyen kegyetlenül száraz marad. De kezdjük az előzményekkel! A búza a tenyészidőben — múlt év októberétől az év júniusáig — 238 milliméter csapadékot kapott. A 38 esős nap átlagában ez napi 6,2 milliméternek felel meg — nagyon csekély. Ha hozzátesszük, hogy már az előző esztendőben az egész megyét és az örménykutiakat is sújtotta az aszály, még komolyabbnak tűnik a helyzet. A Felszabadulás Tsz több mint félmilliós mérleghiánnyal és kétmilliós alaphiánnyal zárta ‘1983-at. Az igaz, hogy az idei csapadékos május a megye üzemeiben sokat segített a búzán, de a Felszabadulás Tsz- ben másként alakult a helyzet. Az utolsó hektárokat vágják, és már látni, hogy húsz százalékkal marad el a kenyérgabona a tervtől. A csapadékellátástól függően egyes helyek hozama között másfél—két tonnás különbségek vannak. Emberi hanyagság nem okozhat ekkora eltéréseket! Az elnök és Becsei József főagronómus' kérésünkre sorolja, az egyes növényeknél milyen károkat okozott az esőhiány. A szójánál az első magfogás még rendben végbement, a másodiknak most van az ideje. Ha nem esik, szójából csupán a vetőmagnak valót takaríthatják be. A kukorica helyzete nyugodtan nevezhető válságosnak. A több mint hétszáz hektárnyi vetés felét ki kell szántani, ha tovább romlik a helyzet. A napraforgótól sem várható olyan rekord, mint tavaly, a cukorrépa helyzete biztató. * * * Hogy mit lehet tenni hasonló helyzetben — töprengünk hangosan? A két szakember elsőként az öntözést említi. A fű vetőmagot hozó területét öntözték, meg is látszik az eredményen; hétszázezer forint pluszt hozott a tsz kasszájába. A cukorrépát is a mesterségesen kiadott víz élteti — már nyolcvan milliméterrel megöntözték, még egy fordulóra jut idő. Két gép a felújított ősgyepen szórja a vizet — a juhok és szarvasmarhák tömegtakarmánya biztosítottnak látszik. A szövetkezet területének egyébként tíz százaléka öntözhető. Volt már két KF— 120-as, forgókonzolos gépük, s az idén azon szerencsések közé került a tsz, akik még kaptak kettőt az azóta elkapkodott Turbomat-berendezé- sekből. Csatornájuk, gépük van, vizet térítés nélkül vehetnek ki a csatornából, mégis aggódnak. Mert a tíz százalék öntözése bizony kevés ahhoz, hogy az egész tsz sorsát jóra fordítsa. A tagság tud a helyzetről és bízik — teszi hozzá az elnök. Bíznak az emberek, mert már megszokták, hogy a mezőgazdaság gyakran szolgál meglepetésekkel. S miért ne jönne valami jó? A pártvezetőség és a szakvezetés programja ennél konkrétabb. Már összeültek, és megvitatták a teendőket. A határozat eredményeként megkeresték a Magyar Nemzeti Bank megyei igazgatóságát, és kérték helyzetük felülvizsgálatát. A földadót be tudják fizetni, még a júliusi hiteltörlesztést is, az augusztusi részlet azonban már kérdéses. Hogy milyen, immár nem mérsékelhető károk várhatók? A felhasznált, de eredményt nem hozó anyagok, az energia, az emberi munka értéke megy veszendőbe — legalábbis úgy tűnik. Lehet-e valamit megmenteni? Legfeljebb azt az összeget, amit a szárítás és betakarítás elmaradása kapcsán nem adnak ki. Ha továbbra sem esik, a múlt évinek többszöröse is lehet az alaphiány. ♦ * * Beülünk a terepjáróba, hogy közelről lássuk a szomjazó növényeket. Elsőnek egy szójatáblánál állunk meg, az elnök mutatja a nem sok termést ígérő töveket. A kukoricaföldek állapota lehangoló. A levelek furulyáznak a szomjúságtól, széleik sok helyen valósággal megper- zselődtek a naptól. Nerrt különb a szomszédos szarvasi Táncsics Tsz kukoricája sem. Egy kis jó a sok rosszban: az öntözött és most is vizet kapó gyep üde zöldje. Ez a helyzet napjainkan az örménykúti Felszabadulás Tsz-ben. * * * A cikk nyomdába adása előtt telefonon érdeklődtünk az elnöknél, aki azt válaszolta, hogy egyelőre 120 hektár kukoricát cseréltek meg. Ez azt jelenti, hogy az árutermőnek vetett növényeket holnap, hétfőn besilóz- zák, a silókukorica jelzett területén pedig reménykednek: talán betakarítható csövet terem. Ha a helyzet továbbra sem változik, azt is kivágják, besilózzák. M. Szabó Zsuzsa Az öntözött cukorrépa biztatóan fejlődik — állapítja meg az elnök és Becsei József főagronómus Fotó: Fazekas László II magyar ezüst sorsa Az alumíniumipari központi fejlesztési program legfontosabb célkitűzései teljesültek — ez volt a kulcsmondata annak a megállapításnak, amelyet még az év elején a Minisztertanács tett az ipari miniszter és a KSH elnökének közös jelentése alapján. A kulcsmondat nem szól arról, hogy az elmúlt csaknem másfél évtizedben — az alumíniumipari központi fejlesztési programot 1970-ben fogadták el — ez az iparág évente több mint kétmilliárd forintot fordított fejlesztésekre: az alapanyag- és félgyártmánytermelés korszerűsítésére több mint 23 milliárdot, a készárugyártás fejlesztésére pedig 7 milliárdot. Ezen időszakban került a világ élvonalába a magyar bauxit- és timföldtermelés, az alumínium félgyártmányok termelése pedig alaposan megközelítette a világ élvonalát. A központi fejlesztési program keretében érte el a bauxitbányászat azt, hogy a hetvenes évek egymillió tonnájáról mára termelése hárommillió tonna lett. Ezzel a teljesítménnyel az ágazatban dolgozó négy és fél ezer ember a világ tekintélyes bauxittermelő országai között — a franciák után — a második helyen áll. Mi lesz a jövőben ezzel a vöröses, agyagszerű ásványnyal? Nos, a szakemberek szerint aggodalomra nincs okunk: nálunk sem apad el hamarabb ez az ásványkincs, mint bárhol másutt a világon. Ám a szintentartáshoz is új bányák nyitására van szükség. Egy-egy bánya megnyitása pedig nem fillérekbe kerül. A mind korszerűbb technológiák meghonosításával, a termelékenység növelésével a terv az, hogy a magyar bauxitbányászok már a következő években elérjék a világ élvonalában járó francia társaikat, s a jelenlegi évi mintegy 900 tonnás teljesítményüket ezerre tornásszák fel. Míg 1970-ben ez az iparág 450 ezer tonna timföldet volt képes előállítani, 1983. végére ez a szám csaknem duplájára, 880 ezerre emelkedett. Ebben nagy szerepe volt a hatvanas évek elején megkötött, s azóta 1990-ig meghosszabbított magyar— szovjet timföld-alumínium- egyezménynek. Ennek keretében például 1970-ben még csak 120 ezer tonna timföldet exportáltunk a Szovjetunióba 60 tonna alumíniumért cserébe, napjainkban pedig már ez az egyezmény 165 ezer tonna fémet biztosít a népgazdaság számára, 330 ezer tonna timfölt ellenében. A központi fejlesztési program kiemelt feladata volt, hogy növekedjék — a valóságban megkétszereződött — hazai alumínium- félkésztermékek gyártása. Ugyanis a timföldgyártás megháromszorozza, az alumíniumgyártás pedig megtízszerezi a kitermelt bauxit értékét, s mindehhez a fél- gyártmány készítésekor további másfél-kétszeres érték- növekedés adódik. Az elmúlt másfél évtized eredményeit jelzi, hogy például az egy főre jutó alumíniumfogyasztás, amely 1970- ben még csak 10 kiló volt, napjainkra 15-re emelkedett. Ezzel a mennyiséggel elértük az iparilag fejlett nyugat-európai országok fogyasztási színvonalát. Igaz, hogy idehaza a fogyasztás szerkezete alaposan különbözik a nyugat-európaitól. Hazánkban igen nagy arányú a villamosipar alumíniumfelhasználása. Ez az iparág ugyanis az alumíniummal a tőkés importból származó rezet helyettesíti. Ugyanakkor a fejlett tőkés országokhoz képest viszonylag kevés alumíniumot használ fel gépiparunk. Nemzetközi színvonalú viszont az edény- és tömegcikkgyártás alumíni- umfelhasziiálása. Teflonozott edények, kempingfelszerelések, különböző palackok gyártása ma már minőségben is eléri a világszínvonalat. Voltaképpen mindez együtt jelenti azt, hogy az alumíniumiparban az elmúlt másfél évtizedben teljesültek a célkitűzések. Még akkor is jogos e megállapítás, ha az alumíniumpiac nem rég élte át a második világháború utáni legnagyobb válságát: az 1980-7ban még kétezer dolláros alumíniumárak 1982- ben az év közepére 880 dollárra zuhantak. Való igaz, a színesfémek, s ezen belül is az alumínium igencsak érzékeny a válságokra. Következésképpen a konjukturális fellendülés időszakában sokszorosan megnő a színesfémek iránti kereslet, ennek következtében növekszik a termelés, a a közművelődési törvényről mostanában keveset beszélünk, pedig érvényes még, egy szavát sem vonták vissza. Ennek nyilván oka van. Minden bizonnyal a legfőbb az, hogy a törvényt 1975-ben alkották, 1976-ban szentesítették, vagyis az „illúziók korszakában”, tehát már túl a nagy anyagárrobbanáson, a világgazdasági válság kezdete után, abban az időben, amikor még azt gondoltuk, hogy a külső okokat ki tudjuk védeni, megállítjuk Hegyeshalomnál. Kiderült, hogy nem, hatásukat ma is érezzük és szenvedjük. Márpedig a közművelődés törvénybe foglalása, új értelmezése nem csupán szakmai, szerkezeti konzekvenciákat vont maga után, hanem anyagiakat is. Az akkori miniszter, Pozsgay Imre expozéjában így indokolta: „A törvény- javaslat . . . nem engedi leszűkíteni a közművelődést, semmilyen tekintetben: tehát a teljes személyiség fejlesztésére vonatkoztatja, s az emberi élet egész tartamára, minden állampolgárra, az egész közösségre kiterjeszti, nem zárva ki belőle, s nem mentve fej a részvétel felelőssége alól egyetlen társadalmi réteget sem; a közművelődési tevékenység körébe vonja a társadalom minden egységét, és a társadalmi élet valameny- nyi színterét.” Ha már most a megjelölt célokat a valóság tényeivel szembesítjük, azonnal kitűnik, hogy mindjárt az első cél megvalósítása igencsak várat magára. Nevezetesen az, hogy az emberi élet egész tartamára kiterjesztjük a művelődést. A statisztikák és a népművelők ugyanis egybehangzóan azt állítják, hogy jószerint képtelenek elérni; bevonni a munkaképes korosztályokat a közművelődésbe; úgy húsz évtől hatvan éves korig a magyar állampolgárok túlnyomó többsége keveset olvas, keveset művelődik, igencsak kiiktatta életéből a kultúrát. Az a furcsa és nemkívánatos helyzet kezd kialakulni, hogy a művelődési intézményhálózat (a könyvtárak, a művelődési gyártók kapacitásbővítő beruházásokba kezdenek, az árak emelkednek, s emiatt a fogyasztók és a kereskedők nagyarányú készleteket halmoznak fel, hogy ily módon védekezzenek a növekvő árak ellen. S éppen fordított a helyzet, amikor a konjukturális kilátások romlanak; a kereslet hirtelen visszaesik, s hiába csökkentik termelőberendezéseik kihasználtságát a gyártók; a korábban felhalmozott készletek miatt az árak hirtelen zuhanni kezdenek. E ciklikus áringadozásokat, s a nyomukban támadt zűrzavart fokozza az a körülmény, hogy a színesfémek kínálatának, keresletének egyaránt kicsi az árrugalmassága. De bármekkora volt is a válság, az alumíniumipar fejlesztése gazdaságilag indokolt volt, amely nemcsak korszerű műszaki, technológiai bázist hozott létre ebben az iparágban, hanem egyszersmind olyan szerkezetet, termelési struktúrát is teremtett, amely hosszú távon képessé teszi a magyar alumíniumipart arra, hogy nemzetközi piacokon, az egyre éleződő versenyben is jelentős sikereket érjen el. Az árak ismét emelkedő tendenciát mutatnak; a két alumíniumár 1983. elejére már 1000 dollárra emelkedett, s az év végére e színesfém tonnánkénti ára már 1600 dolláron állt. Az idei prognózisok pedig további emelkedést jeleznek. Erre a konjuktúrára épít többek között a Magyar Alumíniumipari Tröszt — az egész ágazat gazdája —, amely a otthonok, a múzeumok stb.) első számú használói, látogatói a gyerekek és a fiatalok, főleg a jól szervezhető iskolások. Természetesen az nem lenne baj, hogy az iskoláskorúak odaszoknak a művelődési intézményekbe, a baj az, hogy van olyan (főleg községi) művelődési ház, ahol szinte kizárólag tizenévesek alkotják a különböző szakkörök, állandó közösségek tagságát. Legalább kialakulnak művelődési szokásaik, igényeik, és így később is részt vesznek a közösségi művelődésben — gondoljuk. Nos, ez azonban sajnos inkább elmélet, mint gyakorlat, mert a valóságban az történik, hogy amikor keresőképesek lesznek, túlnyomó többségük felhagy minden művelődéssel. Egy részük átszokik a kocsmába, másik részük pedig követi a szülők példáját, és látástól vakulásig dolgozik. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi az értékesebb réteg. De kérdés, hogy ez lehet-e követendő példa? Ügy véljük, az az életmód, amely nélkülözi a művelődést, a tartalmas társas szórakozást, tehát a személyiség teljes fejlesztését, az nem lehet értelmes, még akkor sem, ha megélője állandóan értéket állít elő. N em azok ellen emelünk kifogást, akik nem állnak be üres kézzel a sorba, hogy az államtól várjanak minden juttatást, hanem kezükbe veszik sorsuk irányítását, és segítenek magukon. Ám van egy egyre terebélyesedő réteg, amely már túl van az egzisztenciális alapozáson, házat épített, vagy lakást szerzett, élvezi a technikai civilizáció sok-sok előnyét, s rendes jövedelméből is jól megélne. De űzi-hajtja magát, újabb rendszeres megbízatásokat keres, a hirtelen jött lehetőségeket sem utasítja el, dolgozik nappal, este, vasárnap, közben egy kicsit üzletel. Szabadsága idejére munkát vállal, alig várja a háromnapos ünnepeket, május elsején például azzaj dicsekszik, hogy ő a munka ünnepét is munkával ünnepli. Az Operaházban, a tavalyi kétmilliárd forint körüli nyereségét az idén há- rommilliárdra tervezi növelni. A bevételek bővülésében persze elsősorban a exportnak van meghatározó szerepe. S e téren is figyelemre méltó az évről évre növekvő tőkés kivitel. Míg az ágazat tavaly mintegy 150 millió dollár értékű terméket adott el tőkés vásárlóknak, az idei terv már 160 millió dolláros bevétellel számol A kivitelben az idén is tovább növekszik az értékes félgyártmányok aránya. Ám ez korántsem csupán mennyiségi növekedés, hanem az iparág teljesítményének jelentős minőségi javulását mutatja. Tavaly a félgyártmányok egy- harmada került az olyan igényes, magas követelményeket támasztó piacokra, mint az Egyesült Államok, Svédország és Japán, az idén ezekbe az országokba mintegy ötven százalékkal tervezik növelni a kivitelt. Ezeket az elképzeléseket alapozza meg a hazai alumíniumkohászat terve, amely az idén a tavalyihoz hasonló mennyiségű, mintegy 75 ezer tonna fém előállításával számol. A magyar—szovjet timföld-alumínium egyezmény keretében 165 ezer tonna fémből a tavalyinál nyolcezer tonnával több, összesen mintegy 170 ezer tonna fél- gyártmány készüljön. Az alumíniumipari központi fejlesztési program eredményeképpen — s ebben a szakemberek egyetértenek — megvan a lehetőség arra, hogy a haszonélvezők sorában mind jövedelmezőbb helyet foglaljon el a hazai iparág is. K. Ny. J. Nemzeti Múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban még életében nem járt, könyvet utoljára iskolásvagy katonakorában olvasott, mert most azt mondja: nincs ideje rá. S lassacskán nem lesz ideje a családjára és energiája a főfoglalkozására sem. Bőviben van a pénznek, ő azonban kultúrára egy fillért sem költ, mert sajnálja rá. Messze vagyunk tehát attól — s ma, 1984-ben talán még távolabb, mint 1976- ban voltunk —, hogy a kultúrát az emberi élet egész tartamára, minden állampolgárra, az egész közösségre kiterjesszük. A felelősség elsősorban az egyént terheli, aki nem ismeri fel saját érdekeit, szükségleteinek bejelentésével nem járul hozzá a fejlődéséhez, nem látja be, hogy az életnek elengedhetetlen követelménye a szellem gazdagítása, a lélek pallérozása. Nem vitás, a gazdasági körülmények sem kedveznek a közművelődés fejlesztésének. A felelősség azonban nem hárítható el a közösségtől, a társadalmi egységektől, a mai gyakorlattól sem. Ma már egyértelműen kimondhatjuk, hogy a kultúrában sem elég a program, rövid és középtávú konkrét tervekre is szükség van. A kulturális irányítóknak jobban kellett volna ismerniük a valós szükségleteket, az átalakuló művelődési szokások természetét, az ország gazdasági teherbíró képességét. H allani mostanában olyan hangokat, hogy először termelni kell, majd utána lesz kultúra is, mert mostanában nem a kultúra a legfőbb napirend a társadalom tárgyalóasztalánál, jobb időkben majd visszatérünk rá. Csakhogy ez ökonomista és technokrata szemlélet, amely a kultúrát valami szükséges ballasztnak tekinti. A gyakorlatban nem lehet külön gazdaságpolitika. külön kulturális, csak egységes politika lehet, amelynek mindenkor szerves része volt és marad a kultúra is. Bakó Endre Új cserépgyártó üzem A Dél-Alföldi Tégla- és Cserépipari Vállalat Békéscsabán, a II. számú gyárban 280 millió forint költséggel új üzem létrehozását tervezi. Ebben — nyugatnémet és olasz gépekkel, berendezésekkel — évente 15 millió holland típusú színes cserepet gyártanak majd. Készítenek kiegészítő elemeket is, így szél-, antennaátvezető és gerinccserepeket. A kitűnő minőségű és igen szép cserép választékbővítésül is szolgál. Az építkezés várhatóan még az idén, a termelés pedig 1986-ban kezdődik. Szélmotorral kombinált zuhanyozószerkezetet állít elő a Gyulai Vasipari Szövetkezet. A saját fejlesztésben kialakított berendezés olyan hétvégi házakban használható, ahol még nincs villany Fotó: Béla Ottó
