Békés Megyei Népújság, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
NAGYVILÁG 1984, augusztus 25., szombat Zimbabwe Bátor elhatározások Nehéz időszakban tartotta kongresszusát a Zimbabwe Afrikai Nemzeti Unió (ZA- NU—HF), amely Afrika legfiatalabb államát kormányozza. Az országot megannyi társadalmi és gazdasági gond gyötri. Augusztus elején hatezer küldött ült össze a fővárosban, hogy ebből a nehéz helyzetből kiutat találjon. A KÉRDÉS UGYANAZ Zimbabwe négy esztendeje az ígéret földje volt a kontinensen. Afrika lakóinak többsége, a haladó erők világszerte örömmel fogadták a ZANU—HF választási győzelmét, az utolsó előtti fehér végvár, a rhodesiai fajüldöző rezsim összeomlását. Természetesen, ünnepelték a nagy pillanatot a délkelet-afrikai ország felszabadult polgárai, akik kilenc évtizeden át szenvedtek a fehér uralomtól. S hol tart ma Zimbabwe? Sokan, sokféleképpen teszik fel a kérdést. Kárörvendően, csalódottan, vagy éppen aggódva. Ugyanaz a kérdés, de vajon ugyanazt a Zimbabwét látják-e a kérdezők? Bizonyosan nem. Másként vélekednek, akik — a britek, a fehértelepesek — valóságos paradicsomot veszítettek el megszületésével, s megint másként, akik felszabadultak: a 7,6 millió zimbabwei, akik alig várták, hogy élvezhessék szülőföldjük gyümölcseit. A britek, az elköltözött fehér telepesek a mostani helyzet láttán bizonyára a kárörvendők közé tartoznak. Robert Mugabe, a ZANU—HF vezetője, Zimbabwe miniszterelnöke mindig is szálka volt a szemükben; legnagyobb megdöbbenésükre s minden manőverezésük ellenére mégis pártja nyerte meg a választásokat 1980 februárjában. VÄRATLAN CSAPÁSOK A zimbabweiek zöme a maga vezetőjének a ZANU— HF-ot, s személy szerint Mugabét választotta. Tette ezt azért, mert sokan benne bíztak leginkább. Az első két esztendő igazolta is várakozásaikat: az ország gazdasági- növekedése 1980-ban és 1981-ben együttesen meghaladta a 25 százalékot. Amivel nem számoltak, s valószínűleg — másokhoz hasonlóan — kevéssé számoltak az ország vezetői is: a tőkés világgazdasági válság hatása elérte hazájukat, a fejlődésben visszaesés következett be. Ma itt is sokan hiába várnak munkára, 26 százalékos az infláció, a megélhetés költségei egyre magasabbak. Ráadásul Zimbabwe mezőgazdaságában hatalmas károkat okozott a pusztító szárazság — az egykori élelmiszerexportőr alapvető cikkekből behozatalra szorul. S még kevésbé számolhattak a zimbabweiek azzal, hogy a nehezen kivívott függetlenség testvérviszályt szül. A több mint másfél évtizeden át együtt küzdő ZANU— HF, és a Joshua Nkomo vezette ZAPU—HF, a Zimbabwe Afrikai Népi Unió egymás ellen fordult. Mugabe pártja választási győzelme után, már miniszterelnökként, nemzeti megbékélést, békét és nyugalmat akart teremteni az építőmunkához. Hogy ezt nem sikerült megvalósítania, az nem elsősorban rajta múlott. Most a kongresszuson is hangsúlyozta: „ . .. számunkra a közösség érdeke előbbre való a magánérdeknél... a szabadság és az egyenlőség mindenkire vonatkozik, bőrének színére, tisztségére, vallására való tekintet nélkül”. Együttműködést ajánlott fel mindenkinek, aki kész elfogadni a ZANU—HF vezető szerepét. A VÁLASZTOTT ÜT A ZANU—HF az ország szocialista irányú fejlesztését tűzte ki célul. A párt új szervezeti szabályzata az egyik fő napirendi ponttal, az egy- pártrendszer létrehozásával kapcsolatban kimondja, hogy „ ... azt megfelelő idő alatt, az alkotmánnyal és a törvényekkel összhangban kell megvalósítani”. Tíz határozat született a gazdasági bajok orvoslására. Ezek a termelő- eszközök társadalmi tulajdonba vételét, állami vállalatok létrehozását, a bankok és a biztosító társaságok állami ellenőrzését, földreform Robert Mugabe beszél a tanácskozáson bevezetését irányozzák elő. Zimbabwe a világ minden országával kész fejleszteni kapcsolatait, ha azok nem keresztezik törekvéseit és el nem kötelezett külpolitikáját. A ZANU—HF támogatásáról biztosította a szabadságukért küzdő erőket, így a namíbiai és a dél-afrikai hazafiakat. Már-már azt mondhatnánk, túl szép ez a program, helyénvalóbb azonban bátor elhatározásokról beszélni. A realitásoknál maradva: az ország alkotmánya és a délafrikai fajüldöző rezsim fojtogató szomszédsága igencsak megköti Mugabe és hívei kezét. Az alaptörvényt az anyaország, Nagy-Britannia bábáskodása mellett, még 1979- ben, azokon a londoni tárgyalásokon dolgozták ki, amelyeken hosszas huzavona után megállapodás született a függetlenség megadásáról. Ez 1990-ig érvényes, előtte csak a százfős parlament egyöntetű hozzájárulásával módosítható. A törvényhozásban az 1980-as választások eredményeként 57 hely van a ZANÜ—HF birtokában, 20 a ZAPU—HF-é, 20 a fehéreké, 3 a fajüldöző kormányzat idején komprommit- tálódott Muzorewa püspök csoportjáé. Nem véletlen tehát, hogy az alkotmány módosítása volt a másik központi téma a hararei kongresszuson. A párt radikális szárnya az alaptörvény egyoldalú megváltoztatását szerette volna elérni. A mérsékeltek azzal érveltek, hogy jövő év elején úgyis választások lesznek, s ezek tükrözni fogják a párt hatalmi monopóliumát. A ZANU—HN tehát mérleget készített, és erőt gyűjtött ezen a kongresszuson, ország-világ előtt ismertette, egyértelművé tette szándékait. Azt, hogy bármilyen nehéz is, továbbra sem riad Vissza a küzdelemtől, a 7,6 millió zimbabwei szebb jövőjéért. Kocsi Margit A kongresszus résztvevőinek egy csoportja (Fotó: adn/zb — mti —ks) Az aranygyapjú hajósai Az „Argó”, ez az egyetlen vitorlával ellátott, díszes evezős görög gálya 33 évszázad után idén júliusban érkezett meg másodszor a mitológiából jól ismert Kolkhisz partjaihoz: ezúttal Tim Severin, az ismert angol utazó keresett választ arra, vajon valóban eljuthatott-e Iaszón Mükénéből hajóján Kolkhiszba, azaz a mai Grúziába? A görög mitológia úgy tartja, hogy Iaszón Argó nevű hajóján — az argonauták élén — az aranygyapjúért ment Kolkhiszba. Ott azonban egyúttal beleszeretett a király Médeia nevű, varázserővel és gyógyító hatalommal megáldott lányába — akinek nevéből a medicina szó származik —, s feleségül is vette a királylányt. Később Mükénébe visszatérve Iaszón a legenda szerint más asszonyt választott magának, s Médeia ezért megölte előbb vetélytársát, majd saját, Iaszóntól született gyermekeit. A szomorú történetet Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész és Seneca is megörökítette. Sok vita folyik arról, lehet-e mindennek valóság- magva, mivel a régészeti kutatások eddig csak az i. e. VIII. évszázadig visszamenőleg találtak olyan tárgyi bizonyítékokat, amelyek igazolják Mükéné és Kolkhisz kapcsolatait, jóllehet Iaszón utazását a mitológia kutatói az időszámításunk előtti XIII. századra teszik. Tim Severin újabb utazása most azt bizonyította, hogy a hellén hajósok számára az i. e. XIII. században, legalábbis technikailag már lehetséges volt ez az út. Severin neve a régmúlt történelmet kutató utazásai révén vált ismertté: Brendan, a viking nyomában egy korabeli hajó másán eljutott Amerika partjaiig, s megismételte a tengereket járó Szindbád utazásait is. Végül megvalósította azt az elképzelését is, hogy megépíti az Argó mását, s útra kél a mai Görögországból, Volosz városából — Iaszón hazájából — a letűnt Kolkhisz, azaz a mai Grúziában levő Szvanetia felé. Az Argó legénységének 14 állandó tagját Severin önként jelentkezőkből válogatta össze, s volt közöttük orvos, fényképész, filmoperatőr, navigációs szakember, s természetesen szakács is. Ezenkívül az expedícióban részt vett a három érintett ország — Görögország, Törökország és a Szovjetunió — tíz-tíz evezőse is, akik saját hazájuk felségvizein segítették az argonautákat. így a mindösz- sze 16,4 méter hosszú és 3 méter széles hajón egyszerre általában mintegy 30 fő tartózkodott. A legdrágább felszerelési tárgyakat — a mentőcsónakot, mentőmellényeket — Severin bérbe kapta, a többit mindenki hozta magával. Az út megerőltető volt, s ugyanolyan kényelmetlen és veszélyes, mint lehetett annak idején Iaszón és társai számára. Vihar idején a hullámok sokszor átcsaptak a kis hajón, amelyet egy- szer-másszor csupán a belé- került víz gyors kilapátolásával sikerült megmenteni az elsüllyedéstől. Sőt: az út legvégén, amely immár a Rioni folyón vezetett, az újkori argonauták először kénytelenek voltak kötélen vontatni hajójukat, de azután az Argó végérvényesen megfeneklett a gyors sodrású folyóban, s a hajósok Ikarus buszon érkeztek a szva- netiai vidék Vani városába. Innen még tovább vezetett útjuk, de a hátralevő részt az eredeti tervek szerint is buszon szándékoztak megtenni: a több száz méterrel a tengerszint felett levő Mesz- tiába mentek, az aranygyapjú tulajdonképpeni hazájába. Magának az aranygyapjúnak a mibenlétéről eltér a tudósok véleménye, annyi azonban bizonyos: Szvanetia gyors sodrású folyóiban még századunk harmincas éveiben is mostak aranyat deszkákra erősített, sóval tartósított báránybőrök segítségével. Az aranyforrások azóta gyakorlatilag kimerültek. Egy másik feltételezés szerint — ez egy antik görög szerző írásában maradt fenn — az aranygyapjú tulajdonképpen nem más, mint kikészített báránybőrökre írt könyv arról, hogyan lehet vegyi úton „aranyat csinálni”. Grúziában már a múlt század közepe óta folynak ásatások. A letűnt Kolkhisz helye 1947-ben került sorra. Ma már annyit tudnak, hogy ezt a rendkívül fejlett kultúrájú várost az időszámításunk előtti első századig legalább kétszer elfoglalták és földig rombolták. Az Argó hazafelé vezető útja egy részét különleges kiképzésű vagonon tette meg, majd — bizonyságot szerezni a visszaútra is — Szuhu- miban ismét vízre szálltak az evezősök, akiket természetesen ünnepélyesen búcsúztattak. Vaniban pedig mostantól fogva kőobeliszk- ra vésett felirat emlékeztet rá: ez a hely volt a leg- újabbkori argonauták útjának végpontja. Horváth Júlia Francia iskola: Kevesebb „ösvény”, de sok gond A francia iskolákról idén a „Savary-törvény” miatt vitatkoztak a legtöbbet. A javarészt egyházi jellegű magániskolák új rendjét előíró — és Savary oktatási miniszter nevéhez kapcsolt — szocialista javaslat ellen olyan nagyszabású mozgósítást szervezett a jobboldal, hogy végül is Mitterrand elnök visszavonta a javaslatot, a miniszter pedig távozott bársonyszékéből. Ez elsősorban politikai csata volt. Amikor azonban gyermekeik tanulmányait gondolják át a szülők, gyakrabban emlegetik egy másik oktatási miniszter nevét — René Haby volt az, aki 1975- ben kidolgozott (és ugyancsak Vitatott) reformjával kialakította a francia iskola mai arculatát. (A magániskolákba, amelyekről legutóbb annyi vita folyt, csak a diákok egyhatoda jár, és bizonyos mértékben, az állam által nyújtott pénzügyi támogatás feltételeként, ezek is alkalmazkodnak a nyilvános állami iskolák programjához.) A Haby-reformot kidolgozása óta sokszor felülvizsgálták, módosították, de alapvető elgondolásai mégis érvényesülnek és bizonyos mértékig leegyszerűsítik a korábban szinte áttekinthetetlenül bonyolult iskolarendszert. A reform előtt a számítások szerint csaknem hatszáz féle „ösvényen” haladhatott előre a diák: ezek közül egyesek már a hatodik osztályban véget értek, mások még két-három esztendős tanulás után biztosítottak valamiféle elemi szakképzettséget, ismét mások a a gimnáziumok alsó, majd az igen sokféle érettségi felé vezető felső tagozatai felé kanyarogtak. A szülőnek már valamikor a hatodik osztályban “fel kellett mérnie az egész bonyolult rendszert, mert ha itt tévedett, esetleg végérvényesen zsákutcába juttatta gyermekét. A Haby-reform óta kilenc osztályon keresztül minden diák tananyagának nagy részét egy „közös törzs” alkotja, ettől fogva ágaznak szét a reál és humán jellegű, illetve azon belül a különböző egyetemekre, főiskolákra felvételi lehetőséget nyújtó érettségik felé vezető „ösvények” a középiskolákban. Érdekessége a reformnak, hogy több osztályban (az elsőben, az ötödikben) megszünteti a bukást, illetve csak a szülő kérésére kerülhet sor ezekben osztályismétlésre. Ugyanakkor a tanítóknak, tanároknak többlet- órákat biztosít a gyengébb tanulókkal való korrepetálás céljára — erre az időre a jobb diákok külön házi feladatot kapnak tudásuk elmélyítésére. Erre mindenképpen nagy szükségük van, hiszen az érettségi, a baccalaureat latinos komolyságú hivatalos elnevezésből származó kedveskedő népszerű rövidítése — „bac” — ellenére félelmetes erőpróba: a feléje vezető úton is sokan már a középiskolában elbuknak és nem kerülhetnek az utolsó, úgynevezett „terminale” osztályba. Azok közül, akik a T- osztályt elvégzik, minden három diákból csak kettő jut túl az érettségin, ami viszont elvileg már az egyetemre is belépő. A felső szintű oktatási intézmények többségére ugyanis nincs felvételi vizsga, hanem a létszám betel- téig veszik fel a jelentkezőket — aztán az első év rendkívül szigorú vizsgáin „selejtezik” őket. A tanulmányokkal járó költségek évről évre jelentősek és egyre növekednek. A magániskolák rendszerint jelentős tandíjat követelnek, s ezzel kirekesztik a franciául amúgy is kevésbé tudó, a tanulmányokban rendszerint elmaradó vendégmunkás-gyerekeket, az algériaiakat, portugálokat, spanyolokat, észak-afrikaiakat — simább és zavartalanabb haladást biztosítanak viszont „fizetőképes” hallgatóiknak. Többek között - ezért sürgette a baloldal az iskola- rendszer egységesítését — ezen az őszön azonban, a Savary-törvény visszavonása nyomán, mindén változatlan marad. Baracs Dénes Házasság vagy együttélés? Jobb házasságkötés nélkül együtt élni — egyre többen vélekednek így Franciaországban. A statisztikai hivatal adatai szerint meredeken növekszik — tíz év alatt csaknem megduplázódott — az együttélések száma, mégpedig a házasságok rovására. A házasságkötések száma az 1972. évi 416 ezerről 1983-ra 300 ezerre csökkent. Ma jóval kevesebb a házas francia, mint eddig bármikor. Nem meglepő, hogy az együttélést elsősorban a fiatalabbak, másrészt az elváltak részesítik előnyben. A felmérés például megállapította, hogy négy „próbaházasságban” élő férfi közül három 25 év alatti és csak százból négy a 40 feletti. Az anyakönyvi okirat nélkül élő nyolcszázezer pár, pontosabban az 1,6 millió szabadházasságban élő közül 280 ezer az elvált — legalábbis a most publikált felmérés évében, 1982-ben az volt. Igaz az is, hogy a válások száma is megkétszereződött két évtized alatt. A házasság elutasításának egyik statisztikailag kimutatható következménye, hogy növekszik az agglegények serege: 1975-ben 4,3 millióra, 1982-ben már 5,3 millióra becsülték számukat. Az elfordulás a házasságtól főként a városokban terjedő divat. Párizsi lakos például az egyedül élők 30 százaléka. Vidéken, ahol az ország lakosságának több mint kétharmada él, csupán hét és fél százalékuk lakik. Következésképp — állapítja meg a statisztikai hivatal — a mezőgazdasági lakosság körében ez az életforma nem túl népszerű. Egyébként a változásnak van egy olyan magyarázata is, amely nem annyira az erkölcsökkel és a divattal, mint inkább a pénzügyekkel függ össze — különösen elvált emberek esetében. A francia adóhivatal ugyanis természetesen kedvezményt nyújt azoknak a magányos férfiaknak és nőknek, akik egyedül nevelik gyermekeiket. Előfordul, hogy ezt az előnyt akkor is meg akarják tartani, amikor az életben már ismét párra találtak. Persze olyanok is jócskán akadnak, akik eleve azért kerülik el az anyakönyvvezetőt, mert „házasságon kívül” született gyermekeik révén próbálják megszerezni az adókedvezményt, noha tartósan közös háztartásban élnek gyermekeik anyjával. Végül is: válságban van-e a házasság a franciák földjén? A válasz nem egyértelmű. Az országban együtt élő 13 millió 232 ezer pár csaknem 94 százaléka még mindig házasnak mondhatja magát ...
