Békés Megyei Népújság, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
1984, augusztus 19., vasárnap NÉPÚJSÁG Közművelődésről — brigádszemmel A művelődés olyan, egész életen át tartó folyamat, amely a szülői házban kezdődik, az iskolában folytatódik, majd a munkahelyen és otthon teljesedik ki. A munkahelynek tehát részben mint olyan helynek, ahol élete jelentős részét tölti az ember, másrészt pedig, mint közösségteremtő és -formáló intézménynek, meghatározó szerepe van a felnőtt ember művelődésében. A legtöbb munkahelyen — tapasztalataim szerint — figyelembe veszik ezt a tényt, s igyekeznek lehetőséget biztosítani a szervezett és öntevékeny művelődésre. Békéscsaba nagyvállalatainak egyike a BÉKÖT, amely jelentős létszámú vidéki telephellyel is rendelkezik. A gyár mintegy 2500 dolgozója egy, két, illetve három műszakban dolgozik, munkaterülettől függően. A segédmunkásoktól a felsőfokon képzett szakemberekig a tanultság mindenféle skálája megtalálható itt. (Az a megjegyzés kívánkozik ide, hogy „tanuló” vállalatról van szó; különböző területeken és szinteken igen sokan képezik magukat.) Nemcsak a tanulást, a közművelődést is igen gondosan szervezték meg. Jól működő közművelődési tanács határozza meg a feladatokat, amelyeknek végrehajtásáról gondoskodik a párt, a KISZ, a szakszervezet. — Két-háromévenként igényfelmérést végzünk, ez épp az idén lesz aktuális — próbálja rendszerbe foglalni szerteágazó munkájukat Vasas Pálné, közművelődési előadó. — „Kiszúrás”-jelleg- gel minden rétegnek küldünk kérdőívet; a válaszok nagyjából képet adnak arról, mit hiányolnak, mit szeretnének az emberek. — Történt-e jelentős változás az utóbbi években az üzem közművelődésében? — Az idén már nemigen tudtunk helyi rendezvényeket szervezni, többféle, részben anyagi ok miatt. Gond van a kiscsoportjainkkal is; megszűnt például az ifjúsági klub. Pedig elsősorban helyben célszerű programokat biztosítanunk, hisz a városi rendezvényekre nehezebben mozdulnak az emberek. Igen jól sikerült viszont a legtöbb politikai fórum, s nagyon népszerűek a kirándulások. — Mennyiben számíthatnak a brigádokra? — Elsősorban rájuk támaszkodhatunk. Rendszeresen látogatói könyvtárunknak, rendezvényeinknek, s a hetven brigád több, mint fele évek óta részt vesz a megyei közművelődési mozgalomban. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt brigádfeladatként kapják; másként nem minősítjük őket. — Hogyan fogadták az „Ember és környezeté”-t? — Eleinte nem értették e^t az újfajta feladatsort. Mégis beneveztek a mozgalomba, s rájöttek, hogy csak formája változott, a tartalma nem. Leginkább az „A” fokozatot választották, amely lazább, inkább önképzés jellegű. A vállalati vetélkedőn sok brigád vett részt, s néhányan a városira is eljutottak. — Az „Ember és környezete” nagyobb választási lehetőséget biztosít — véli Uhrin Györgyné, a Március 8. brigád vezetője. — S ez a mi esetünkben különösen fontos, hisz a technológiai üzemben dolgozó 35 brigádtagunk között van fizikai dolgozó, és egyetemet végzett. Aztán inkább közösségi jellegű is — teszi hozzá. — Le lehet ülni, meg lehet vitatni a feladatokat. Két év után teljesen elmúlt kezdeti idegenkedésünk. Hasonló a véleménye Ko- ivács Jánosnénak, a November 7. gépivarróbrigád vezetőjének. A húsz, két műszakban dolgozó asszonyt számláló kis közösség nem véletlenül kapott kiváló címet. Létük negyedszázada alatt jócskán hozzájárultak a gyár eredményeihez. És a munka mellett (nem beszélve a családról, a háztartásról) még marad energiájuk a művelődésre is. — Nem könnyű a felkészülés — vallja be a brigádvezető. — Két műszak, túlóra, család .. . De azért valahogy mindig sikerül. Kiosztom a feladatokat (persze, demokratikusan!), aztán igyekszik mindenki. Ha nem is vagyunk az elsők között, azért valamilyen eredményt mindig elérünk. Ha mást nem, azt, hogy műszak után is jösszejövünk, beszélgetünk, vitatkozunk, és valamit mindig tanulunk. Legjobban a politikát szeretjük, mindegy, hogy hazai, vagy külföldi téma. Nyolc újság jár, s gyakran rendeznek nálunk fórumot. Információban tehát nincs hiány. Gondunk van viszont az irodalmi témakörrel. Ez a legnehezebb! És ami a legnagyobb baj: jó néhány könyvet nem lehet beszerezni. Valki Lászlóné receptíró a Kempelen Farkas brigád tagja is épp irodalmi témakörrel birkózik: József Atti- la-versek elemzését kapta feladatul. — A mi brigádunk jórészt műszakiakból áll; sok a fiatal. Van egy mag: 5—6 ember, aki rendszeresen jár színházba, városi rendezvényekre. Meg is beszéljük, amit láttunk. A közművelődési mozgalom feladatai közül számunkra inkább a politika okoz nehézséget. Csalódás ért a vetélkedőn, hisz felkészültünk, valahogy még- § sem ment. — Ha nincs vetélkedő, nincs brigád! — summázza véleményét Újvári János nyugdíjas, a Március 15. brigád tagja. — Olyan kollektív munka ez, amely szinte kényszerít rá: amit vállaltál, végezd is el. Senki nem akar a többiek előtt szégyent vallani! — Nemcsak a brigádtagok szorgalma fontos, hanem sokat számít az is, hogyan szervezzük meg a felkészítést — egészíti ki az elhangzottakat Vasas Pálné. — Azzal kezdjük, hogy megbeszéljük a brigádtagokkal: milyen témák szerepeljenek a vállalati vetélkedőn? Aztán a feladatok kiosztása után sem szabad őket magukra hagyni! Az a tapasztalatom: ha mi, a közművelődés szervezői komolyan vesszük a munkánkat, ugyanúgy állnak hozzá a brigádok is. „Az ember és környezete” legfőbb előnye szerintem a rugalmassága. Nem kötelező minden témát vállalni; ha valaki csak egyetlen feladatot vállal, és azt becsülettel elvégzi, már az is eredmény. Másképp néznek rá a társai, másképp tekint önmagára, s talán még a napi munkát is másképp végzi. Gubucz Katalin Torzóban is élményt nyújtó bemutató Grúz táncosok Szegeden Sci-fi — jelenünkről Cseppben a tenger. Soksok csillogó gyöngyfolyamban az óceán: parányi részét is ha figyeljük, benne rejtőzik a teljesség. Legutóbb Szegeden, a Dóm téren is felvillant a tűz, a tánc, sistergő csoda. Éppen csak megmutatta magát, és máris érezhettük, hogy ősi üzenetek, nagy titkok tudói vagyunk. A Grúz Állami Népi Együttes bemutatkozásának estjén, túl az előadás első harmadán, elmosta a zivatar a vendégjátékot. Mégis emlékezetes élmény részese volt, aki láthatta Kaukázus fiait-lányait, gyönyörködhetett a műsorukban. Amit bemutattak, művészet volt a javából, amit elrontott az „ég”, lelke rajta. Ilyen a szabadtér. Négy évtizedes fennállása óta a grúz népi együttes bejárta és meghódította a világot. Iliko Szuhisvili és Nino Ramisvili — a kiváló művész házaspár, az együttes alapítói és vezetői — 67 ország több mint hárommillió nézőjének tapsviharát hallhatta. Még a milánói Scala színpadán is felléptek — az operai „szentélyben” az eddigi egyetlen folklórbemutató az övék volt — s az igényes publikum tizenhét- szer (!) tapsolta vissza a táncosokat. Szegedre is eljöttek, táncolni és győzni, bizonyítva, hogy ez a környezet szinte számukra termett. Talán a véletlen műve is, hogy a Dóm téri élmények sokaságában külön szerelmem lett a néptánc és a balett. Legelső találkozásom — idejét se tudom már, régen volt — a Mojszejev Együttessel esett. Mintha ma is az idegeimben élnének, olyan meghatározó volt az az este. Később a Magyar Állami Népi Együttes volt a csoda: a nagyszerű Rábai Miklós, de múlhatatlanul eggyéforrt kultúránk világjáró hírvivőivel. Az elmúlt évben pedig a leningrádi Kirov Balett igézett meg légiesen finom tánckölteményeivel. Most a grúz hegyekből jött az illat, perzselő napsugár, szerelem és férfiszilajság; zenévé, tánccá testesedve, hogy hódítson, magával ragadjon, bűvkörébe vonjon. Mennyi sok formája, lehetősége van annak, hogy egy nép kifejezze lelkét, önmagát. Talán a mese, a dal és a tánc segít leginkább, hogy túl országhatárokon, legyőzve földrajzi távolságokat, elmosva történelmi időket,) üzenetet vigyen mindenkinek, aki szereti a szépet, fogékony mások szenvedéseire, örömére. A grúziai táncosok mozdulatában is népük életének elmúlt ezredévei rezegnek, megpendítve valamit bennünk is. Továbbadva az ősi hullámzást, biztatóul, hogy mégis nagyszerű ez az élet. Parca — körtánc; Korfuit — népi tánc; Horumi —harci tánc; Kazbeg tánc. Címeikben is izgalmas, feszült, pattogó világot jeleznek a számok. Kemény, de szép lehet az élet, ahol ilyen táncok teremnek. Szilaj a törvény, forró a szerelem. Igézőén tiszták, kívánatosak a lányok, élni érdemes lehet majd velük, ha asszonyok lesznek. Ragadozó mozgású- ak, mégis begyeskedők a férfiak, akik oltalmazol lesznek a családi tűznek. Tűz, tűz, lángoló parazsak! Mintha vulkán heve izzítaná az embereket, villog, hunyorogtat a színpadi sokadalom. És amíg harci táncaik idején csillagot szikráznak a felhevült hegyi lakók összecsattanó kardjai, fenn, a kéttornyú templom fölött égi villámok válaszolnak a földi istenkísértésre. Aztán megnyíltak a felhők csatornái, és esett, zuhogott bugyborékolva. Andódy Tibor Dömötör János művészettörténész, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója pénteken nyitotta meg Fiilöp Ilona Orosházán élő és alkotó grafikusművész kiállítását a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban. A kiállítás szeptember 23-ig tekinthető meg Fotó: Gál Edit Gergely Mihály: II Kozmosz 15. törvénye Nem ünneprontásnak szánom, de nem szeretem a divatos fantasztikus regényeket. Túl sok köztük a kimódolt, az áltudományos bölcselkedés, ugyanakkor alig mondanak valami újat az emberről, magáról. Olykor az az olvasó érzése, hogy a szerző csak azért helyezi a cselekményt az űrbe vagy a távoli jövőbe, mert nem tud eleget a jelenről. Érthető ez is, hisz világunk egyre áttekinthetetlenebb, nehéz erkölcsi és intellektuális fogódzkodókat találni benne. Közhelyigazság az is, hogy a „fantasztikus regény” lényegét tekintve nem is új. Az ókorban, de még a középkorban is szörnyekkel, óriásokkal, szellemekkel népesítette be az ember a még ismeretlen világot, amelyben a kiváló képességgel rendelkező hős csak a csodák segítségével tudott boldogulni. Gergely Mihály új regénye „fantasztikus” regény is, meg nem is. A legszívesebben gyönyörű mesének nevezném, hitvallásnak a béke ügye mellett. A szerzőnek ugyanis csak azért van szüksége az űrre, hogy egy nagyon is valóságos, nagyon is mai veszedelemről fejthesse ki a véleményét. Tény, hogy ismert történelmünk során húszezernél több háborút tart számon a történelemtudomány, s ezek egyre véresebbek („hála” a techniká- ' nak és a tudománynak), egyre több áldozatot követelnek. Hozzáteszik még a tudósok, hogy egyetlen háború sem oldotta meg azt a kérdést, amely miatt kirobbant. Tehát többszörösen is esztelen- ség, mert sokba kerül, mert utána mégis minden a tárgyalóasztaloknál dől el, oldódik meg valahogyan. De míg a küzdő felek a maximális haszon reményében nyúlnak a fegyverhez, a tárgyaló feleknek már a minimális hozammal kell beérniük. Mindez érvényes volt a második világháborúig, az atomig. Ez a rettenetes fegyver (s ide értendők a vegyi- és biológiai fegyverek is) új helyzetet teremtett, mivel egy esetleges atomháború után nem beszélhetünk se maximális, se minimális haszonról, hiszen maga a lét, a föld fog megsemmisülni. Megakadályozható-e ez? Szorongással tesszük fel a kérdést, s Gergely Mihály is nyitva hagyja a regénye végén. Jan Aalsten figurájában testesíti meg a bölcsességet és azt az erkölcsi bátorságot, amely szembeszáll a tébollyal. A szociológus, Nobel-díjas tudós ír egy könyvet Kormányozhatatlan Föld címmel. Ebben fejti ki, hogy amennyiben az emberiség nem lesz úrrá agresz- szív ösztönein, akkor elpusztul. Társaival megalakítja az Embervédők Szövetségét és felveszi a küzdelmet az Atomterrorista Tröszttel. A küzdelem eleve kilátástalan lenne, ha nem sietnének segítségére a távoli . bolygókról a zünők, ezek a szupercivilizációval rendelkező lények. A cselekmény krimi- izgalmú, valóban együltünk- ben kell végigolvasnunk a könyvet. A tudósok gondolata és törekvése gyönyörű: rá keli döbbenteni a népeket, hogy végveszélyben vannak, s hogy kezükbe kell venni a sorsukat, mert a politikusok, államférfiak tehetetlenek. Ám szemben találják magukat a fegyvergyárakkal, terroristákkal, a bürokratikusán gondolkodó politikusokkal. Aktivizálha- tók-e a passzív tömegek? Csak részben. Végül is a második merénylet sikerül, a főhős meghal, a jóindulatú zünők elhagyják földi barátaikat, sorsukra hagyják ezt a sokat szenvedett bolygót. A kérdés nem dőlt el... Márpedig el kell dönteni — sugallja a regény — különben a katasztrófa elkerülhetetlen. Ebben is különbözik Gergely Mihály regénye többi sci-fi mesétől. Semmi hurráoptimizmus, bárgyú lel- kendezés a technika újdonságain. A veszedelem magában az emberben van. Tehát az embert kell emberré tenni, azaz méltóvá a nevéhez, amely latinul homo sapiens, azaz „bölcs ember”. Még nem az — mondja Gergely Mihály —, de senkinek nincs joga eljátszani az esélyt egy szörnyű világégéssel, hogy idővel azzá válhasson! Horpácsi Sándor MOZI II szalamandra Franco Nero egymagában kitesz egy filmet. Mondhatnám úgy is, hogy egymagában képes sikerre vinni egy forgatókönyvet, ha abban csak a legcsekélyebb kurázsi is felfedezhető. Irodalmat nem akartam mondani, mert (ugyebár) a mozifilm és az irodalom az legtöbbször kettő; vagy legalábbis két eset határa, ahol (szerencsés csillagzat alatt) találkozhatnak. Valami hasonló forog fenn A szalamandra című olasz— angol film esetében is, a szuper-szereposztás és a Morris West nagy sikerű regényéből készült forgatókönyv (Robert Katz írta) szerencsés találkozásának lehetünk tanúi, és egy elsőfilmes rendező, Peter Zinner sokat ígérő bemutatkozásának. Miért volt fontos mégis úgy kezdeni, hogy Franco Nero „egymagában kitesz egy filmet”? Mert változatlanul az a véleményem, hogy nélküle elképzelhetetlen a siker, mely ugyan nem dübörgő, de jelentős. Pedig nem könnyű politikai krimit csinálni! Még akkor sem az, ha (esetünkben) kitűnő irodalmi anyag az alapja, és a másik: Olaszország tényleg olyan volt (?), amilyennek A szalamandra című filmből és az újságok lapjairól, a televízióból, a rádióból megismertük. Tehát a film igaz. Persze, nem szó- ról-szóra a történet, a szü- zsé szereplői, hanem általában és részleteiben: a valóság. Hiszen a regény és a belőle írt forgatókönyv szinte csak neveket változtat, helyzeteket már kevésbé, vagy alig. Ügy bizony, elszomorító és elrettentő a helyzet, a világ, ami letekint ránk, ami az idegeinket borzolja onnan, a mozivászonról. Még akkor is az, ha (íratlan szabályok szerint) akad a filmben egy kis hollywoodi „beütés”, naiv fordulat, túlságosan is kihegyezett, és nem is mindig a tartalmával ható, sokkal inkább külsődleges helyzet, pillanat, meg érzelmes szerelem, a szép, hivatásos szerető és a főhős Dante-Nero között; de hát ezek nélkül nincs film. Ez „viszi” az egészet, még akkor is látni kell ezt, ha tudjuk: nélkülük is elboldogultak volna. Lehet azonban, hogy nélkülük unalmasra, nézhetetlenre, didaktikusra váltana az egész, és (régi szabály) a‘közönség nem szeret sem unatkozni, sem türelmetlenkedni, és azt sem szereti, ha „gyereket beszélnek a hasába”. Elnézést a kissé profán összevetésért, de így igaz, és ha így igaz, nincs értelme kínosan magyarázkodni. És megmagyarázni sem, mert attól még nem lett sikeres mozifilm egy unalmas, rossz alkotásból (?) sem. Igen, hátborzongató az, amit (feltehetően) Morris West regényéből ide, A szalamandrába is átmentenek. A Moro-gyilkosság Olaszországa egyszerűen megérthetetlen. Még akkor is az, ha az ember az értelmével felfogja, hogy abban a helyzetben csak ez alakulhatott ki, hogy a terrorizmus nem a véletlen szüleménye; de hogy az ember idáig?! Idáig. És hidegvérrel. Nem kell különösebben bizonygatni, az élet szállította ehhez a filmhez az élményanyagot, és tette emlékezetessé a már annyiszor felemlített, kitűnő színész, Franco Nero alakítása ^z első filmes Peter Zinner filmjét. (s—n)
