Békés Megyei Népújság, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-18 / 194. szám
1984, augusztus 18., szombat o iznaijifiw A pozsonyi országház, amelyben 1743-tól 1848-ig tartották az országgyűléseket A budai országgyűlések színhelye (a mai Országház utca 28.) aratóünnepek Az aratóünnepnek; évszázadokra visszanyúló hagyománya van a Duna—Tisza tájon. Régen, amikor befejezték az aratók a kenyér- nekvaló kaszálását, búzakoszorút fontak és gyakran hajnalig tartó vigalmat rendeztek. — Az aratás, a termésbetakarítás nem zárja le a gazdálkodás esztendejét, hiszen hátra van még a burgonyaszedéstől a dinnyeérésig, a zöldségszedéstől a kukorica töréséig egész sor munka — mondja Földesné dr. Györgyi Erzsébet néprajzkutató, a Magyar Néprajzi Múzeum munkatársa. — Sajátos módon a parasztember mégis az aratás befejezését ünnepelte meg, azt az évről évre visz- szatérő nagy eseményt, hogy magtárba került az új búza. A kemény erőfeszítést zárta le, oldotta fel vidám mulatságával az aratóünnep. A férfiembernek nagyon sokat kellett forgatnia a kaszát a tűző napon, s a marokszedő asszonynépnek nagyon sokat kellett hajladoznia ahhoz, hogy meglegyen az a búza, amely a jövő nyárig kiadja a kenyeret. Több volt tehát az aratás, mint egy munka a többi közül. A búza kicsit az élet jelképévé is vált. Ez ma sincs másképp, még akkor sem, ha napjainkban az aratás a gépek, a technika jóvoltából valóban csak egyetlen mezőgazdasági feladat a többi között. Rajzos, írásos emlékek — Milyen aratási szokásokat tart számon a néprajz- tudomány? — Kétségtelen, hogy mindinkább az írásos és rajzos dokumentumok, s mind kevésbé az élő emlékezet alapján rekonstruáljuk ezt a nagyon szép hagyományt, amelynek a fénykora a múlt századra tehető. Éz idő tájt különösképp nagy értékké vált a magyar gabona, s az aratást az Alföldön a hegyvidékek lakóinak segítségével, idénymunkájával lehetett elvégezni. Réső fcnsel Sándor 1867-ben kiadott Magyarországi népszokások című munkájában nagyon érzékletesen írja le a „felföldi atyafiakat”, akik az Alföldet nyaranként „egy kasza s nyele kíséretében beutazzák”. S ha végeztek — ünnepeltek. Volt, ahol az utolsó aratási napon a leányok és asszonyok a gazda elé mentek és „szalmafonadékkal fölczifrázták”, másutt a hordó bort díszítették virágokkal és szalagokkal, a legerősebb legény emelte a magasba, a gazda nevében ünnepségre híva a népet. A „nép” pedig „tarkázva párosán” vonult a mezőről — ének- és néha zeneszóval — az uraság, vagy a gazdatiszt házához ... Népművészeti remekek — S ha rossz volt a termés? — Amikor jól fizetett a gabona, hajnalig is eltartott a dínom-dánom, ha nem — olvashatjuk —, akkor még koszorút sem kötöttek. Vidékenként kisebb-nagyobb eltérésekkel zajlottak le az aratóünnepek, egyvalami azonban közös volt, s ez az aratókoszorú. Hivalkodóbbat- szerényebbet, malomkerék nagyságút, fészekkicsit, valamilyent mindenütt fontak, kötöttek. Az uradalom, a gazda birtokán készült szalmafonat rendszerint nagyobb, szebb alkotás volt, igazi aratókoszorú, s egyszerűbb, kisebb volt, ki magának aratott, s magának fonta meg. Szinte mindegyikről élmondható azonban, hogy a népművészet remeke; ezek a fáradt, nehéz kezű emberek nagy-nagy türelemmel és sok finomsággal talán még az álmaikat, vágyaikat is belekötötték a csokorba. Gyakran két fonat helyezkedett el körben egymás fölött, szalmaszálak kapcsolták össze, s alul többnyire csigafonatok lógtak. Másutt csillárhoz hasonlatosat készítettek, vagy laposat, úgynevezett boronát fontak. A paraszti gondolkodást napjainkig áthatották a babonák, a hiedelmek, a tévedések, s a falusi emberek az aratókoszorúknak is kultikus erőt tulajdonítottak. A szalmafonatok a kamra falára kerültek, ha teli volt, s akkor is, ha hamar kiürült a kamra. Sokfelé még e században is élt az á hiedelem, hogy ha a szalmafonatból kimorzsolt szem belekerül a következő évi vetőmagba, gazdag lesz a termés . . . Halványuló ünnepi szokások — A század vége felé azonban elhalványult az ara- föünnepek kultusza, mint sok más régi ünnepi szokásé. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Darányi Ignác földművelési miniszter 1901- es felhívása. Kénytelen volt felszólítani a „földbirtokos társadalmat” az ősi szokás életre keltésére. Talán a földesúr és az arató idilljétől remélte az agrárszocialista mozgalmak korának minisztere, hogy enyhülnek majd az eltérő érdekekből, a súlyos gazdasági és társadalmi problémákból meglevő ellentétek? Tény: a hagyomány feléledt, sőt később némi politikai színezetet is kapott. Hadd idézzek például az egyik koszorúfeliratból, amely szerint a „Magyar Nemzeti Múzeumnak emlékül ajándékozta Gyebnár János Pest megye, Bénye, fo- gagyák hazaszeretettel át adom magyar' szívvel szebb jövővel...” — A mai fiatalok az aratóünnepek szokásait általában néprajzi tanulmányokból, az aratókoszorúkat pedig múzeumból, helyi gyűjteményekből ismerhetik. A középkorúaknak viszont bizonyos személyes emlékeik is lehetnek. Lehetnek? — Igen. Az ötvenes években újra reneszánszát élte a nagyméretű szalmafonatok készítése, s új motívumként bennük az ötágú csillag is szerepelt. Számos míves alkotást érzünk ebből az időből, amelyek nemcsak a nép művészetéről, hanem egy történelmi korról is vallanak. A Néprajzi Múzeum egyik különlegessége egy rizsből font koszorú, amelyet a Ti- szaigari Állami Gazdaság rizsbrigádjának leánytagjai fontak. — Az aratóünnepek is újjáéledtek? — Funkciójukat a szövetkezés elterjedésével mindinkább az év végi zárszámadó közgyűlések vették át, az aratókoszorúkat az idő tájt már augusztus 20-ra, az új kenyér jelképes ünnepére fonták. Deregán Gábor Régi szokásokat elevenített fel a nemrég Csorváson rendezett aratási bemutató Régi országgyűlések Magyarországon Első királyaink az ország megkérdezése nélkül kormányoztak. A királyi szerviensek (a későbbi nemesek) 1222-ben, a Fehérvárott tartott gyűlésen fejezték ki először azt az óhajukat, hogy az ország ügyeinek intézésében ők is részt kérnek. Az itt kiállított Aranybullába belevették, hogy az évenkénti fehérvári törvénykezési napokon a király köteles megjelenni, a szerviensek pedig ott akadályoztatás nélkül megjelenhessenek. Az 1267-ben, Esztergomban tartott gyűlésen a szerviensek továbbléptek; önmaguknak is kötelezővé tették a megjelenést az évenkénti Szent István-napi országos gyűlésen. Formailag az itt kiállított oklevél még a király önkéntes elhatározásából keletkezett kiváltságlevél s nem országgyűlési törvény, de tartalmában már megközelíti a törvényt, mert a szerviensek követelésére foglalták bele megjelenési kötelezettségüket. A szerviensek vezetői ráébredtek arra, hogy politikai súlyukat tömegek felvonultatásával tudják legeredményesebben növelni. A szerviensek, akiket ez időtől kezdenek nemeseknek nevezni, csak így ellensúlyozhatták eredményesen a király köré csoportuló bárók, ország- nagyok (mai értelemben a kormány) hatalmát. A nemesség ugyanis fegyveresen jelent meg a tanácskozásokon, hol személy szerint, hol vármegyénként küldtek két-három követet. Bz elsü pesti gyűlés 1298-ban III. Endre általános gyűlést hirdetett. Ezen, augusztus 5-én „... a király úrnak és az ország báróinak hozzájárulásával a pesti ferences-minorita templom mellett egybegyűlt főpapok Magyarország összes nemeseivel s a szászok és kunok mindegyikével tanácskozván ..üdvös határozatokat kívántak hozni az ország megsegítésére, mondja a törvény bevezetője. Az ekkor alkotott törvénycikkek szövegezésükben és megerősítésükben először juttatják kifejezésre az országgyűlési törvényhozás új formáját, a király, a nemesség és a papság, valamint a bárók együttes, közös tárgyalásainak, alkudozásainak gyümölcse az országos gyűlésen fogalmazott magatartási szabály, amelynek megtartását fegyverrel is ki lehet kényszeríteni. Gyakorlatilag ez úgy valósult meg, hogy a papi és nemesi rend határozatait az írástudó főpapok foglalták írásba, és a saját, valamint néhány hangadó nemes pecsétjét ráütve terjesztették a király és a bárók elé, akik azután saját pecsétjükkel megerősítették a határozatot, amely így emelkedett törvényerőre. Ezt a pesti gyűlést tekintjük az első olyan országgyűlésnek, amely joggal viselheti ezt az elnevezést. Ettől az időtől napjainkig, immáron hét évszázada tartanak' Magyarországon országgyűléseket. A folyamatot még némelyik önkényuralomra, abszolút hatalomra törő uralkodó sem tudta megszakítani. Előbb-utóbb kénytelen volt a nemzethez fordulni, mely küldöttei révén érvényesítette akaratát, részt vett a kormányzásban. Az országgyűlések színhelye általában a királyi székhely közelében volt, vagyis a Pest melletti Rákos-patakot közrefogó mezőn jött össze a nemesség. A főurak pedig a király- lyal Budán tanácskoztak s leginkább üzeneteket váltottak a köznemességgel. Ha nem Pestre szólt az országgyűlési meghívó, annak nyomós oka volt. I. Károly Róbert azért tartott 1323-ban Te- mesvárott országgyűlést, mert az Anjou-ház hívei a déli országrészben voltak túlsúlyban. 1397-ben ismét Temesvárott gyűléseztek, hogy intézkedjenek az ország fokozottabb védelméről. Az előző esztendőben mért a török súlyos csapást Zsigmond király fényes lovagseregére Nikápolynál . . . Két évszázadig Pozsonyban Köztudott, hogy Buda török kézre kerülése után (1541) több mint két évszázadon át Pozsonyban tartották az országgyűléseket. Azért itt, mert Pozsony volt az a magyar város, amely legközelebb feküdt Bécshez, a Habsburg-kirá- lyok székhelyéhez. Pozsonyban azonban már jóval a török térhódítása előtt is tartottak országgyűléseket. Az elsőt Zsigmond király ural- kadása idején, 1402-ben. A második pozsonyi országgyűlés 1404 húsvétján nyílt meg, és ezen iktatták törvénybe a magyar király főkegyúri jogait, amelynek értelmében minden egyházi javadalom betöltésének joga őt illette. Harmadszor, 1435-ben tartottak Pozsonyban országgyűlést, amelynek egyik fontos határozata a banderiális hadrendszer továbbfejlesztéséről szólt. A pozsonyi országgyűléseket a ferences templomban tartották, amelyet IV. (Kun) László építtetett 1280- ban a győztes morvamezei csata emlékére. Kormányzósága idején Hunyadi János is hívott össze országgyűlést Pozsonyba 1452. február 12-re, megyénként két követtel. Alig tanácskoztak néhány napot a ferencesek templomában, amikor megjelent az osztrák kormányzó- tanács elnöke és Bécs polgármestere, s meghívták a magyar országgyűlést Bécsbe. A magyarok átlovagoltak, és együttes ülésen tárgyaltak az osztrák rendekkel az akkor éppen magát Rómában császárrá koronáztató, a magyar koronát és V. László magyar királyt fogságban tartó Frigyesről. Közben fordultak a hatalmi viszonyok. Frigyes kiadta a koronát és V. Lászlót is, aki még ugyanebben az évben ország- gyűlést hirdetett Bécsbe. A magyar rendek 1453 januárjában újra Bécsben, az „Am Hof” téren, és az ott álló templomban tartottak országgyűlést, amelyen ünnepélyesen elismerték V. László hatalomátvételét. Fegyveresen a törökök ellen Mátyás király sem tartotta mindig a fővárosban ország- gyűléseit. 1458-ban azért hirdetett Szegedre országgyűlést, mert ott éltek anyai rokonai, hívei, akiknek támogatására uralkodásának elején égető szüksége volt. A tanácskozásokat az ottani, azóta nyomtalanul elpusztult várkastélyban és talán a Szent Demeter templomban tartották. 1463-ban Tolnán, a következő évben Fehérvárott, 1468-ban Egerben, ugyanebben az évben Pozsonyban, 1485-ben Vácott, majd egy ízben Pécsett is tartott országgyűlést. A legtöbbször azonban ő is Rákos mezejére hívta tanácskozni a rendeket, mint utódai 1526-ig. Bár II. Ulászló, majd fia, II. Lajos is tartott másutt országgyűlést, például Bács várában, amikor úgy tervezték, hogy az országgyűlésre fegyveresen gyülekező nemesség élén nyomban elindulnak a török ellen. A mohácsi csatavesztés után az országgyűlések nagy részét Pozsonyban tartották, de előfordult, hogy a meghívó máshova szólt, példám) Besztercére, Nagyszombatba, Sopronba. Időközben — 1753-ban — felépült Pozsonyban az első országház, a rendeknek nem kellett többé templomokban, kolostorokban tanácskozniuk. A török kiűzése után először 1790-ben tartottak országgyűlést Budán-Pesten, azután 1792-ben és 1807-ben, különben továbbra is Pozsony maradt az országgyűlések színhelye 1848-ig. Azóta azonban — a két debreceni országgyűlést kivéve — a honatyák Budapesten üléseznek a külön erre a célra emelt impozáns Országházban. Dr. Csonkaréti Károly
