Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
k 1984. Julius 21., szombat unnvtfii ■ n ¥ NAGYVILÁG Jackson-jelenség A három demokrata elnökjelölt egy tv-vita után (balról jobb. ra): Jesse Jackson, Gary Hart és Walter Mondale (Telefotó: AP — MTI — KS) Stauffenberg — ahogy ma látják Berlinben Néhány napja összeült San Francisco városában az Amerikai Demokrata Párt elnökjelölő gyűlése. Az amerikai „professzionista jósok” szerint gyakorlatilag biztosra vehető, hogy Carter volt alelnöke, a demokrata pártapparátus és a szakszervezetek által támogatott Mondale szerzi meg a jelöltséget. Ugyanezek a professzionisták azonban nem túl sok esélyt adnak Mondale-nak Reagan elnökkel szemben. Így alighanem egy 41 esztendős fiatal fekete bőrű baptista prédikátor és politikus, Jesse Jackson lesz az, akinek szereplése történelmi mércével a legkomolyabb hatást gyakorolhatja az Egyesült Államok politikai életére. A „Jackson-jelenség” — amint ezt ma már széles körben nevezik — elsősorban azt jelenti, hogy az Egyesült Államok történetében fekete bőrű politikusnak először sikerült befolyásos, elsővonalbeli személyiséggé válnia a két hagyományos vezető párt egyikében. Ez gyökeres változást jelent a hatvanas esztendők néger polgárjogi mozgalmához és annak programjához képest. Azt- a mozgalmat a Nobel-békedíjas Martin Luther King neve fémjelezte, akinek életét orvgyilkos golyó oltotta ki. Jackson King közvetlen környezetéhez tartozott —, de az új helyzetben már gyökeresen eltérő politikai programot dolgozott ki. Az új helyzetet az hozta létre, hogy az akkori, egyenjogúságért folytatott harc — noha távolról sem ért véget — komoly sikereket aratott. Jackson azt ismerte fel, hogy a gazdasági és kulturális téren még meglevő szakadékot immár nem lehet a régi polgárjogi módszerekkel áthidalni. Az elmúlt 20 év fejlődése során jött létre egy igen erős fekete középosztály, amely integrálódott az amerikai szisztémában, s amelynek vezető alakjai a nagy amerikai városok — Cleveland, Detroit, Los Angeles, Atlanta, Chicago és Philadelphia — fekete bőrű polgármesterei. Jackson harci módszerének fő iránya tehát az á törekvés volt, hogy mozgósítsa az Egyesült Államok lakosságának tizenkét százalékát kitevő fekete kisebbség szavazatait. A? amerikai politikai statisztikák messzemenően igazolták Jackson elgondolását. Egyáltalán nem bizonyos például, hogy Reagan 1980-ban elnök lehetett volna, ha már akkor megvalósul a fekete választók „felébresztése”, akik akkor tömegesen maradtak távol az urnáktól. Azt már ma pieg lehet állapítani: Jackson elérte alapvető célját — tekintet nélkül arra, hogy ki lesz a demokraták elnökjelöltje. A kampány során Jackson az összes leadott szavazatok körülbelül 20 százalékát szerezte meg. Ez eleve azt jelenti, hogy ő az amerikai történelem mindeddig legbefolyásosabb fekete bőrű politikusa. A Jackson-jelenség képéhez hozzátartoznak az új elnökjelölt ellentmondásai is. Az első és alapvető kérdés, hogy Jackson vonzásköre kifejezetten a fekete bőrű lakosságra korlátozódik; annak is leginkább jogfosztott, a legreménytelenebb helyzetben levő részére — a rendszerben integrálódott és pozíciókkal rendelkező néger középosztályban lényegesen gyengébb a befolyása. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Jackson meglehetősen radikális szociális programkövetelései zavarják a valószínű elnökjelölt Mondale köreit és azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy olyan fehér szavazórétegeket löknek át Reagan táborába, akik egyébként a demokratákra szavaztak volna. Hasonló lehet a hatása azoknak a demagógoknak, akik Jacksonhoz csapódtak, s akiktől csak nagyon nehezen lehetett szabadulni. Ilyen például az úgynevezett „fekete muzlimok” egyik vezetője, a hírhedtté vált Far- rakhan, akinek anarchista és antiszemita hangvételű demagóg nyilatkozatai igen sokat ártottak Jacksonnak, sőt — hozzátehetjük — magának a demokrata pártnak is. Jackson külpolitikai állás- foglalásainak jó részét elvben helyeselni lehet. Így például a fekete politikus az egyetlen olyan demokrata párti jelölt, aki tényleges csökkentést javasolt az amerikai hadiköltségvetésben, Washington közép-amerikai agresszív politikájának radikális felülvizsgálását, követelte és fordulatot igényelt az arab világ és a palesztin ügy javára a közel-keleti politikában. Az utóbbi hetekben azonban ehhez olyan látványos módszereket választott (például közép-amerikai körútja, valamint a Nicaraguában és Kubában tett látogatás), amelyek az amerikai közvélemény jelenlegi állapotában — sajnos — inkább szűkítik, mint növelik befolyása körét. Végső soron Jesse Jackson megjelenése kétséget kizáróan új szakaszt jelent az amerikai fekete lakosság és ezzel az egész ország politikai történelmében. Rövid lejáratra, a novemberi elnök- választások szempontjából azonban sokkal inkább a demokrata pártnak, mint Reagan elnöknek okoz problémákat. —i. —e. Egyszemélyes nyelv A Törökországban élő, nyolcvankét éves Tevfik Esenc nagy becsben ál] a nyelvészek körében: ő az utolsó, aki ismeri a valamikor tízezrek által beszélt ubik nyelvet. Ha ő is eltávozik az élők sorából, vele együtt eltűnik a világnak ez a „legritkább” élő nyelve. A kaukázusi nyelvek csoportjába tartozó ubik becslések szerint másfél évszázaddal ezelőtt még körülbelül 50 000 ember anyanyelve volt a Kaukázus lejtőin, a Feketetengertől keletre. A krími háború után, az 1860-as években azonban a mohamedán vallást kfivető ubik törzs elvándorolt a cári Oroszországból, és tagjai szétszóródtak a török birodalomban. Az asszimiláció következtében lassan valamennyien törökül beszéltek és az ubik n-yelv fokról fokra feledésbe merült. Ma már a legöregebbek is csupán néhány mondatot tudnak ősi nyelvükön, Tevfik Esenc kivételével. Az ubik nyelv érdekességét ritkasága mellett hangtana adja: nem kevesebb, mint nyolcvanöt fonémát tartalmaz. Ebből 82 a mássalhangzó és csupán három a magánhangzó, (összehasonlításul: az angol nyelv alig több, mint 30 fonémát ismer.) A hangvariációk példája, hogy az „s” hangnak négy különböző ejtésmódja van. A kutatók latin és a görög betűket, valamint saját alkotású írásjeleket egyaránt kénytelenek voltak használni ennyi hangzó jelölésére. Világhírű nyelvészek szálltak harcba a nyelv megmentéséért, köztük mindenekelőtt Georges Dumézil, a francia akadémia tagja. Dumézil csaknem húsz évet töltött az ubik nyelv feltárásával. Kezdeményezésére Tevfik Esenc, kisázsiai kunyhójából, Párizsba és Oslóba utazott repülőgéppel, ahol minden szavát buzgó nyelvészek lesték, sőt, magnetofonra vették elmélkedéseit. Dumézil szerint az öregember megértette, hogy a nyelvtörténet szempontjából milyen fontos küldetést teljesít. A professzornak már több ezer ubik szó szerepel céduláin, amelyekből hamarosan összeáll a francia—ubik szótár. Tevfik Esenc-nek nincs már más vágya, mint hogy Haci Osmanban, szülőfalujában temessék el, és sírjára véssék fehér márványba: „Itt nyugszik Tevfik Esenc, aki utolsóként beszélte az ubik nyelvet.” A feliratot ő < fogalmazta meg — természetesen ubik nyelven. 1944. július 20-án, a déli órákban tartott haditanács alatt időzített pokolgép robbant Hitler főhadiszállásán, Rastenburg közelében, a „Farkasodúban”. Több magas rangú tiszt meghalt, mások megsebesültek — de Hitler, a tulajdonképpeni célpont, csak könnyebben. Gróf Claus Schenk von Stauffenberg ezredesnek, aki a tartalék hadsereg parancsnokának vezérkari főnökeként részt vett a megbeszélésen, és aki az aktatáskájában elhelyezett robbanó szerkezet gyújtóberendezését működésbe hozta, már nem állt módjában meggyőződnie arról, hogy megölte-e Hitlert a robbanás. Közvetlenül a detonáció után sikerült elhagynia a „Farkasodút”, s visszarepült Berlinbe. Ami ezután következett, az jój ismert. Stauffenberg — elsősorban a katonai engedelmességre, valamint Hitler (később tévesnek bizonyult) halálhírére alapozva sürgős parancsokat továbbított katonai irányító pontokhoz. Elrendelte az összes németországi körzetben, továbbá a megszállt és bekebelezett országok területén a náci és SS-vezetők letartóztatását, s azt, hogy a hadsereg vegye át a hatalmat. Párizsban és Bécsben mesz- szemenően végrehajtották ezeket az utasításokat. Berlinben rövid időre megszállták a rádió épületeit és más létesítményeket. Itt azonban, csakúgy, mint más városokban, még azok a tisztek is, akik többé-kevésbé tudtak a készülő akcióról, egy puszta távirat hatására haboztak szakítani a Hitler-rendszer- rel. Hitler és köre így hamar úrrá lett a helyzeten. Még 20-án, a délutáni órákban ellenparancsokat adtak ki a főhadiszállásról. A rádió jelentette, hogy Hitler túlélte a merényletet. Stauffenber- get és bajtársait letartóztatták; őt magát, Werner von Haeften főhadnagyot, Lovag Albrecht Mertz von Quirnheim ezredest és Friedrich Olbricht tábornokot a „rögtönítélő bíráskodás” nyomán még akkor éjjel agyonlőtték. Hogyan értékelik a negyven évvel ezelőtt történteket ma az NDK-ban? Ezzel foglalkozik az Einheitnek, a Német Szocialista Egységpárt elméleti folyóiratának egyik cikke, amely a lap júliusi számában jelent meg. Az írást a Német Szocialista Egységpárt központi napilapja, a Neues Deutschland is átvette. Stauffenberg és társai akcióját természetesen az ellenállási harc konkrét, a német nép létérdekei által meghatározott követelményeihez kell mérni, erre a feladatra vállalkozott dr. Olaf Groehler és dr. Klaus Drobisch írása. Rámutat: az összeesküvés szervezői a háború befejezése érdekében határoztak Hitlerék megdöntése mellett, ám a kommunistaellenes érzelmek, az osztályelőítéletek és a szovjetellenes hagyományok sokakat képtelenné tettek arra, hogy gondolataikkal és tetteikkel — túllépjenek saját korlátaikon. Dr. Groehler és dr. Drobisch ugyanakkor rávilágít a tragikusan elvetélt kísérlet kudarcának fő okára: „A történészek utalnak néhány, Stauffenberg környezetében levő tiszt bizonytalankodására és taktikázására, akik csak Hitler halálának bejelentésére voltak hajlandók cselekedni. Ez bizonyára igaz. A legmélyebb ok, július 20-a férfiainak tragikuma azonban abban áll, hogy nem voltak képesek teljességgel megszabadulni azoktól a korlátoktól és gondolkodásmódtól, amely megakadályozta őket abban, hogy szövetségre lépjenek a néppel a hitleri zsarnokság megdöntésére, a háború befejezésére. Ez azonban semmit sem von le abból, hogy nagyra értékeljük bátor tettüket.” A polgári történészek és politikusok csaknem negyven éve próbálják 1944. július 20-ra redukálni a német antifasiszta ellenállást. Ezzel tudatosan elhallgatják a kommunisták példamutató hősiességét a fasiszta terroruralom elleni harcban, s egyben eltorzítják Stauffenberg és társai örökségét is — mutatnak rá az NDK történészei. „Megkísérlik kitörölni az emlékezetből azokat a célokat, amelyeket 1944. július 20-ának cselekvő főszereplői maguk elé tűztek. Hiszen az ő örökségük, mint az egész antifasiszta ellenállás öröksége, korunkban csak egyféleképpen fogalmazható meg: minden, a békét őszintén kívánó ember és társadalmi erő — tekintet nélkül a politikai, társadalmi és világnézeti különbségekre — idejekorán nyújtsa kezét az értelem koalíciójához, s határozottan működjön együtt korunk alapkérdésében, a békéért folytatott harcban.” Kárpáti János Fölöslegessé válnak Sztrájkháttér az NSZK-ban A napokban magyar újságíró-küldöttség tért haza az NSZK-bóI, ahol a minisztériumokon kivül az ipar, s a bankok fellegváraiban, tudományos intézetekben és szerkesztőségekben sikerült sokféle választ kapni számos kérdésre. Közülük az egyik legfontosabb a sztrájkokkal függött ösz- sze. Erről, ai erre kapott válaszokról az alábbiakban számol be a küldöttség tagja a Központi Sajtószolgálatnak. Gyárak álltak le, hiányoznak a megszokott újságok. A bejárati kapukat szervezett üzemi őrségek vigyázzák. Az utcákon aláírásokat gyűjtenek. A tulajdonosok pedig egyfajta válaszként azokat a dolgozókat küldték el, akik bár nem akarnak sztrájkolni, de az üzem szervezetében fölöslegessé váltak: nem kapnak alapanyagot, vagy nincs, aki utánuk következne a termelési futószalgon. A négyszázezer ember szervezett, két hete tartó megmozdulása kompromisz- szumos megegyezéshez vezetett. A szaikszervezet képviselői és a munkáltatók megbízottjai megállapodtak egymással: 38,5 órára csökkentik jövő áprilistól a jelenlegi 40 órás munkaidőt. Hozzátartozik a képhez, hogy a negyvenórás hivatalos munkaidő többek szerint gyakorlatilag inkább 41, s eredetileg 35 óráért szálltak síkra a dolgozók. összességében igen ellentmondásos helyzet állt elő. Kétségtelenül bebizonyosodott a szakszervezetek ereje. S miután a dolgozói érdekek védelmére szélsőséges eszközökhöz, a sztrájkhoz kellett folyamodniuk, tetemes veszteségek is érték a társadalmat. Münchenben a világhírű IFO gazdaságkutató intézetnek már most újra értékelnie kell idei előrejelzéseit. Tavasszal 3 százaléKlaus Schäfer: „elvesztették állásukat __” k os gazdasági növekedést jósoltak az NSZK-ban. A módosítások fél százalékkal csökkentik az arányszámot, s még nincsenek adataik a kisebb üzemekből, illetve a nyomdákból. Sok helyen a kiesett munka nagyságánál is jelentősebb a termelésnek az a lassulása, ami ilyenkor szükségszerűen bekövetkezik. A sztrájkhelyzettel felszínre törő problémák súlyosabbak annál, hogysem ezeket egyik napról a másikra meg lehessen oldani. Az eredők igen mélyre nyúlnak: a tudományos-technikai forradalmat szenvedi meg egy tőkés társadalom napról napra az élet különböző pontjain. Az automatikák, robotok robbanásszerűen szorítják ki munkahelyéről az embert. Ennek az árát talán a legközvetlenebbül 2,3 millió munkanélküli fizeti. — Sőt, többen vannak — egészíti ki a hivatalos helyzetképet Klaus Schäfer, a Szakszervezeti Szövetség Gazdasági és Társadalomtudományi Intézetének munkatársa. — Azokat is ide kell sorolni, akik elvesztették állásukat, s még nem jelentkeztek a munkaügyi hivataloknál. A munkanélküliek és a hozzátartozóik nagy része igen érzékeny anyagi veszteséget szenvedtek. A sztrájkok egyik célja éppen az, hogy a munkaidő csökkentésével a vállalkozók rákényszerüljenek a foglalkoztatottak számának növelésére. De a végbemenő technikai fejlődés és racionalizálás következtében ez sem hozhat teljes megbékélést. Az intézetben dolgozó 32 szakszervezeti kutató egyike az úgynevezett holland modellt tartja elfogadhatónak a jelenlegi helyzetben, ami átlagosan 38—38,5 órás munkahetet jelent egész évre vetítve. A vállalatok termelési feladataitól függően ez lehet kevesebb, de akár 44 óra is időszakaszonként. A munkanélküliség gondjainak enyhítése csak az egyik teendő. A fölmérések szerint túl intenzíven dolgoznak az NSZK-ban: a foglalkoztatottak felének nyugdíjkorhatár előtt egészség- ügyi panaszok miatt ki kell lépnie munkahelyéről, s csak ötven százalékuk éri meg a nyugdíj folyósítását. Helyi munkaalkalom hiányában négy-ötmilliónyian ingáznak, s a hosszú oda- visszautazások miatt szinte ki vannak zárva a közösségi életből. A szakszervezeti kutatóintézetben ezeket is az orvoslásra váró gondok-bajok közt vizsgálják. Halász Ferenc Filléres adományokat gyűjt Frankfurt bevásárlóközpontjában egy munkanélküli (a szerző felvételei — KS)
