Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
1984. június 2., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A madárcsőrű ember A hajdani Sárrét nádasainak íratlan törvényei A sárréti ember több érdekes történetét, esemény- sorozatot őrzött meg a lápi világ zivataros múltjából. Ezek a történetek a szájhagyomány útján terjedve formálódtak, megváltoztak, mondákká, legendákká alakultak, és a mai ember hajlamos őket egyszerűen kitalált históriáknak, meséknek vélni. Mikor először hallottam a madárcsőrű ember szép történetét, magam is a kitalált mesék közé soroltam azt. Am évek múltán újból hallottam más környezetben a lápi vagy madárcsőrű embert emlegetni. Ez esetben ugyan összefüggéstelen morzsák kerültek csupán elő, de a korábban hallottakkal együtt most már kialakult egy egységes kép előttem. Bizonyossá vált, hogy a mesealaknak vélt madárcsőrű ember tulajdonképpen az irdatlan nádat járó pákászok, halászok íratlan törvényeinek az őre, s az ellene vétkezőknek kíméletlen, kegyetlen büntetője. Hogy mennyire kitalált vagy valós a madárcsőrű ember személye, ma ezt konkrétan eldönteni a száj- hagyományok alapján nem lehet. Egy azonban biztos Az ember törvények nélkül semmilyen közösségben nem élhet. Ezek lehetnek írottak, ám ha ilyenek nincsenek, érvényesülnek az íratlan törvények (hagyomány, megszokás). Tehát az embernek, aki a Sárrét mocsárvilágában meg akart élni, ismernie kellett a Sárrétre vonatkozó, a természet diktálta íratlan törvényeket. Miután felismerte, és társai számára is érthetővé tette, igyekezett is azokat betartani, betartatni évezredeken keresztül. Tulajdonképpen e - törvények már akkor az itt élő emberek környezetének ösztönös védelmét szolgálták. A mocsár, a lápvidék mostoha körülményei közötti nehéz megélhetés kényszerítette az embert az íratlan törvények betartására, hisz e törvények megszegése a Sárrét kisebb-nagyobb részének pusztulását vonhatta maga után. Ez valószínűleg az évezredek során többször is bekövetkezett. De nem nehéz elképzelni a Sárrét teljes leégését sem a természeti .körülmények összejátszása, vagy az itt élő és ide érkező népek viszálykodása idején történt gyújtogatások következtében. A nád igen köny- nyen gyulladó anyag. Egy- egy ilyen tűzvész-katasztrófa után az emberi élet feltételei is megszűntek. A mágori ásatások során megállapítható volt, hogy az itt levő települést több ízben pusztította el tűzvész. Több tűzvészt követően a mágori domb hosz- szú időkre elnéptelenedett. Ez azt is bizonyítja, hogy a tűzvész nem korlátozódott kimondottan a dombon álló településre. El kellett pusztulnia a környéknek is, de valószínűleg az itt élőknek is, hiszen a tűztengerből nem volt kivezető út. Igen hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a leégett Sárréten újból megtelepedjen és szaporodjon a víziszárnyas-vi- lág, és benépesítse az ember. Ezek az ismétlődő tragikus események kényszerítették az embert arra, hogy ha itt élni akar, védje is meg a környezetét a maga alkotta íratlan törvényekkel. Az ember fejlődése folyamán isteneket alkotott magának. Egyrészt, hogy a számára ismeretlen természeti jelenségek valamiféle magyarázatot kapjanak. Másrészt, hogy legyen élete folyásának egy (vagy több) legfőbb irányítója, akiben (akikben) bízhat, akitől (akiktől) védelmet remélhet, akitől (akiktől) tartania kell. A sárréti ember a madárcsőrű embert teremtette meg, szájába adva a törvényt, és kezébe a vétkesek megbüntetésének jogát. A törvények kényszerű, de tudatos megalkotását a természeti csapásoktól való félelem, azok elkerülésére törekvés indokolta. Természetes, hogy e korban az emberi félelem a babonás hiedelmekkel vegyült. A madárcsőrű ember, történetét részleteiben is megpróbáltam elemezni. Nem véltem benne felfedezni egyetlen általam ismert vallásnak sem a hatását. Ebből arra következtetek, hogy e szép monda az ember lakta Sárrét történetének legkez- detéről, az idők mélységéből való. Természetesen megállapításom helyességének igazolása a nálam sokkal inkább szakavatott személyek feladata. Akár valós személy volt a madárcsőrű ember, akár emberi képzelet teremtette, tény, hogy történetének ismeretében őt gyakran megszemélyesítették, alakját fel- öltve gyakorolták az íratlan törvények őrének szerepét az idők folyamán. A nádban történt egyéni tragédiákat az itt élők a madárcsőrű emberrel hozták kapcsolatba, így lehetséges, hogy egyesek saját egyéni bosszújuk kivitelezésére is felhasználták személyét. Tehették, hiszen a nádi emberek tudatában a madárcsőrű ember volt az, aki az íratlan törvények elleni legcsekélyebb vétséget is a legkeményebben büntette: mindenkor halállal. Ismereteimet összegyűjtve a következőkben körvonalazom a madárcsőrű ember figuráját. Mindig a Sárrét nádasait járta kicsi csónakján, de egyes állítások szerint a víz tetején is tudott járni hosz- szú bottal a kezében (valószínűleg a vízből alig kilátszó farönkön, nádtutajon). A fején fából faragott hosszú csőr volt. Időnként ezt csattogtatta. Hangja a nádasban messzire elhangzott. így figyelmeztette a környéken halászó embereket, hogy meneküljenek. Mert a madárcsőrű embert nem volt szabad meglátni. Aki meglátta, azt a madárcsőrű ember le- nyilazta. Ruházata általában farkasbór bunda, de hallottam madártollazatot is emlegetni, „A madárcsőrű ember gyilkos, vérszomjas, az emberre a legveszedelmesebb teremtmény volt a nádasban. Tehát rossz ember. Viszont az anyja, az ,öreg né- ne’, az igen, az jó öregasz- szony volt. Az öreg néne sokszor segített a bajba jutottakon.” Milyen törvényeket hirdetett, mit tiltott a madárcsőrű ember? A nádtengerben levő egyes vízi utakat rövidebb-hosz- szabb időre lezárta. Az ilyen tiltott úton nem volt szabad közlekedni, az általa határolt nádasba bemerészkedni. (Ma ezt hívjuk természetvédelmi területnek.) Aki a tilalmat megszegte, az életével fizetett. A tiltott utat mindig a frissen összecsomózott nád jelezte. A nádvégek lefelé mutattak. Ezek a tilalmak általában egy napig voltak érvényben. A törés színéről és a nád leveléről ezt a nádast ismerő ember könnyedén meg tudta állapítani. A humazosabb időre lezárt vízi utat szintén az összecsomózott nád jelezte, de erre a Nap által fehérre szárított emberi koponyát is erősített. Ennek híján használt e célra ló- vagy nagyobb halkoponyát, de ugyanezt a tilalmat jelentették a csomóba, füzérbe kötözött különböző emberi és állati csontmaradványok is. Tilos volt a pákászpihenön pipázni vagy tüzet gyújtani. (A pákászpihenő nádból készített, fészekhez hasonló ülő- vagy álló alkalmatosság.) Maga a tűzgyújtás a nádasban természetesen mindenütt és mindenkor tilos volt. A csónakban viszont lehetett pipázni. Nem volt szabad a víziói ad árfészkeket rendszeresen fosztogatni. Ez azt jelentette, hogy alkalomadtán a nádast járó ember 1—2 madártojást magához vehetett. Életfeltételeinek biztosítása azonban semmiképpen sem származhatott a madárfészkek rendszeres fosztogatásából, a fő táplálékot mindenkor a halászattal kellett biztosítani. A halászat is korlátozva volt. Egy halász egy nap csak egy csónakban elférő halmennyiséget foghatott. Ha sikerült ennyit fognia, aznap nem volt szabad még egyszer vízre szállnia. Ha sikertelen volt a halászat, ha a kirakott varsák üresek voltak, a halászok azzal vigasztalták magukat, hogy itt járt a madárcsőrű ember, és kiengedte a halakat. Majd holnap engedi őket megfogni. A mai Vésztő területén megtelepedett emberek éppen e tilalom által sarkallva építették meg a vejszét („a halak vésztője” = összeszűkülő, farönkökkel bélelt folyómeder, melynek kijáratát háló zárta). Ez rendszeresen, bőségesen ellátta őket hallal, még kereskedni is tudtak vele, és a halfogásnak ezt a módját a madárcsőrű embernek nem volt lehetősége korlátozni. A csónakban és a pákász- pihenőn nem volt szabad szerelmeskedni. Nőszemélyeknek nem volt ajánlatos csónakkal egyedül járni a nádast, mert ezeket a madárcsőrű ember elrabolta. Előfordult, hogy évek múlva került elő a holttestük. Tehát rabságban tartotta őket, és mikor neki úgy tetszett, a rabokat megölte. A holttestet a faluközeli vízpartra tette ki. így adta tudtára a falu népének, hogy ő senkinek személyi vagy tárgyi tulajdonát el nem veszi. Ha ideiglenesen birtokba veszi is, azt visszaadja idővel. A madárcsőrű ember által meggyilkoltaknak soha semmiféle tulajdonuk nem hiányzott. A nőszemélyt, aki a falu közösségéhez tartozott, ideiglenes birtokbavétel után, ha holtan is — látta őt, tehát meg kell halnia —, visszaadta környezetének. Kegyetlen, véres logika. A sárréti ember a maga íratlan törvényeit természeti környezetének védelmére alkotta. E tilalmak azonban a későbbiek során a Sárrét környékén dúló háborúkkal szemben már nem érvényesülhettek. Felvetődik tehát a kérdés, hogyan tudhatta a sárréti ember a zivataros évezredek hosszú során átmenteni a madárcsőrű ember legendáját? A Kárpát-medencében dúló háborúk leginkább érintették a Sárrétet is. Az itt élők többnyire vesztesként kerültek ki az összecsapásokból. A vesztesek a Sárrét nádasaiban is próbáltak menedéket találni. Az új jövevények ritkán követték a nádasok közé menekvőket. Ha letelepedtek a Sárrét környékén, a későbbiek során ők is bemerészkedtek a nádasokba, és az ott élő emberekkel kapcsolatot teremtettek. A Kárpát-medencébe betörő új, erősebb néphullám az előbb jöttékét ugyancsak besodorta a nádasok védelmébe. A Sárrét a menekülőket mindig befogadta. Ha nyomon követjük a népvándorlások korának történetét, megállapítható, hogy a Kárpát-medencébe érkező néphullámok legtöbbjének általában fő célja a medence központi részének: a Tisza—Körösök—Maros által határolt területnek a birtoklása. Egyrészt hadászati szempontból volt e vidék jelentős: maga a Sárrét és a három folyó jó védelmi vonalat biztosítottak. Másrészt gazdasági jelentősége is hatalmas volt: rendkívül jó termőföldje buja legelőket ajándékozott az ide érkezők állatainak. Nem véletlenül választotta székhelyéül e kiváló természeti adottságú területet a hun fejedelmi törzs sem. A történelem békés időszakaiban a nádi ember kimerészkedett a környékre, s ott letelepülve, magával vitte a madárcsőrű ember legendáját. A Sárrétet sújtó katasztrófák idején is mindig volt egy-két túlélő, aki éppen távol volt a vész idején. így hát érthető, hogy e szép legendának mindig voltak átmentéi, s míg élt a Sárrét, a madárcsőrű ember is vele élt évezredeken át. Fábián János Molnár C. Pál: Tengerszem (1940) Molnár C. Pál: Itáliai táj Filadelfí Mihály: Mondattani gyakorlat Az Író ir. A költő verseket költ, (hisz pénze nincs). A kutyapecér kutyákkal pecérkedik; A szoknyapecér fölcsap gebines családvédőnek. A vicinális harmadikutas — mert akad még azértI tárgyilagosan konstatálja is: a liberalizmus és reformizmus az egy borzalmasan összetett dolog, amelyet úgy kell értelmezni, hogy'.',". Na de ez már túlontúl bonyolult mondat lennel Az ilyesmi már Lőrincze Lajosra tartozik . \: Bényei József: Pelenkák Szél játszik tarka tavasszal, fölkapja, s föllegre dobja. Darazsak táncába fullad április orgonabokra. Hajnali havasesőben tél pörög: visszaüzenget. Délben már korai barkák babák arcára peregnek. Lépeget pöttömnyi idő. tipegve padba fogózik, s lengeti pelenka-tisztán április zöld lobogóit. Pataki Edit: Ab ovo A végtelenség partján álltam, amikor éppen kelt a nap, magasság, mélység összeolvadt, közéjük napfény vert hidat. Mélység, magasság összebékélt, csodálatos volt, egyszerű... És szólt a Tenger: itt a békéd neked is, Röpke Életű. Arcodon talpak taposása, torkodban ezer rémület... És akkor mindent levetettem. Tiszta viz s napfény fürdetett. Bíró László: Teremtés Sorsot konditsanak a szelek. Béküljön össze a sok Tenger. Habok csöndesüljenek. Világra jött egy ember. Motívum Szemem szereti a szemedet, örömmé kéklik a dal. Kezem fészke lett kezednek. Becézlek ujjaimmal.
